A túra előtti két héten végig szabadságon voltam, többször is leautóztunk a rekkenő nyári hőségben a Velencei-tóra strandolni, úgy gondoltam, ez a meleg és száraz idő ki fog tartani a túrámra is, de tévedtem. A meteorológusok egy mediterrán ciklon miatt esőket jósoltak, főként az ország déli-délnyugati részén pár fokos hőmérséklet visszaeséssel. Az elindulásom előtti délutánon még bizonytalan volt a csapadék mennyisége, én pedig próbáltam az optimistább becslésekben bízni, és reméltem, nem fogok napokon keresztül esőben caplatni. Szerda délután lementem a Kelenföldi pályaudvarra jegyet venni az Agram intercityre, aztán este összepakoltam mindent a hátizsákomba. Hosszú, ötnapos túrára készültem Palintól egészen a Kaposvár melletti Kaposmérőig a Zalai-dombság keleti felén és Belső-Somogyon keresztül.

Naposan indult még a csütörtök reggel, amikor lebuszoztam a hegyről a vasútállomásra és kiballagtam a peronra. A vonatom nemzetközi gyors volt, Zágráb volt a végállomása, egyre többen gyűltünk össze a peronon. Aztán lassan elmúlt a tájékoztató képernyőkön ígért vonatérkezés időpontja, de az állandóan karattyoló hangosbeszélő hallgatott a vonat késéséről. Két távol-keleti, valószínűleg japán hölgy állt mellettem – szemre anya és húsz év körüli lánya –, egyre kétségbeesettebben nézték a lapozgatós füzetjegyüket és a tájékoztató képernyőt, aztán a lány hozzám lépett és angolul megkérdezte, hogy innen megy-e a vonat Horvátországba? Eszembe jutott a japán vonatok közmondásos pontossága, de csak annyit válaszoltam, hogy biztos késni fog pár percet. Késni? – kérdezett vissza értetlenül a lány, de erre már csak annyit mondtam pingvinezve, hogy ez kérem Magyarország és nem pedig Japán!

Aztán csak megjött jó tízperces késéssel a vonat, egy új Milkabika húzta (Siemens gyártmányú, a MÁV-nál 1047-es típusszámmal futó, a megszokott V43-nál több mint kétszer erősebb mozdony), ami aztán a menetrend szerinti 40 perc helyett fél óra alatt lerántotta a hosszú szerelvényt Székesfehérvárra, így gyorsan behozta a késést. Aztán jött a Balaton déli partja, itt kissé döcögősebb lett a tempó a sűrűn következő megállók, az egyetlen vágányon szembejövő ellenvonatok és a gyakori sebességkorlátozások miatt, de végül kevés késéssel, fél tíz után pár perccel megérkeztünk Nagykanizsára. Még a vonaton beprogramoztam a GPS-em, hogy vigyen át a vasútállomásról a buszpályaudvarra, így műszeres segítséggel navigáltam át a kisváros egyik széléről a másikra az egyre jobban befelhősödő ég alatt.

A kijegyzetelt internetes menetrendből tudtam, hogy 10:20-kor és 10:25-kor is indul buszom Palinba, de csak a peronok mellett szembesültem azzal a ténnyel, hogy ez a község nincs is kiírva egyik táblán sem! Persze csekély gondolkodás után rájöttem az okára: nagyon közel van Nagykanizsához, ráadásul a 74-es főút mellett fekszik, így aztán minden észak felé induló helyközi busznak át kell rajta mennie! Tehát csak azt kellett megnéznem, hogy 10:20-kor hová indul busz, és arra kell majd felszállnom! Meg is lett a megoldás: a tájékoztató tábla szerint ekkor Homokkomáromba indult csak járat, tehát arra kellett felszállnom!

Elég sokan vártak már a buszra, utolsóként én is felszálltam rá, megvettem a sofőrnél a jegyem, aztán a málhámat magam előtt tartva átnyomakodtam a székek között a busz középső ajtajához. A helyközi busz gyorsan maga mögött hagyta Nagykanizsát, keresztezte az autópályát és már meg is érkezett a 74-es főút mellett hosszan elterülő Palinba. Aztán feltűntek az út szélén a jelzések, ahogy megérkeztek Zsigárdmajor felől, én pedig szaporán megnyomtam a leszállást jelző gombot, nehogy túlszaladjak a Rózsa presszón. Lelépve a buszról átmentem az út túlsó felére és pár lépés után meg is érkeztem a presszóhoz.

Benn elkértem a pultos hölgytől a kéktúra bélyegzőt és mellé egy hideg Sopronit, aztán kiültem a teraszra, hogy elintézzem az adminisztrációt és elkortyoljam a borús, de egyre inkább kimelegedő időben a sörömet. A kinn ülő törzsvendégek persze kérdezték, hogy honnan jövök ekkora hátizsákkal, erre pedig nagyon jó poén volt az a válasz, hogy csak innen a buszmegállóból! Miután pecsételtem az igazoló füzetembe, visszavittem a bélyegzőt, kinyitottam a túrabotjaimat, bekapcsoltam a GPS-t, töröltem belőle a nagykanizsai utamat, lenulláztam a számlálóját és tizenegy előtt pár perccel nekiindultam az ötnapos túrámnak. Aznapi célnak az öröm-hegyi Postás kulcsosházat tűztem ki magam elé, addig nagyjából tizenöt kilométert kellett gyalogolnom.

Ismét átvágtam a főúton, és a szemben nyíló Kalász utcán indultam el az utamra. Gyorsan elértem rajta a település szélét, itt az aszfaltozás véget ért, és megművelt területek, szántók, szőlők között kanyarogtak tovább a keréknyomok alattam. Közben persze folyamatosan az eget méregettem, ami már teljesen borult volt, reménykedve abban, hogy minél később fog csak megérkezni a délutánra beígért eső! Nagyjából negyedórával azután, hogy a presszótól elindultam, értem el az Öreg-Förhencre felkapaszkodó keskeny aszfaltutat.

Rátértem és megkezdtem a dombra felvezető hosszú, de egyáltalán nem meredek kapaszkodást. Az út szélén baktatva egyre jobban kiemelkedtem a környező szántóföldek közül, végül a tőlem keletre fekvő alacsony dombhát felett távoli hegység fűrészfogas kontúrja tűnt fel. Elővettem a tájolómat, az szerint északkelet felé volt tőlem, tehát nem lehetett más, mint a Keszthelyi-hegység! A csipkés gerinctől balra még egy szabályos kúp is feltűnt, ez pedig csak a Gulács lehetett! Egy pár percig elnézelődtem, pár fényképet is készítettem, aztán hátrapillantottam a megtett útra. Ebben az irányban pedig a távolban észrevettem a homokkomáromi zarándoktemplomot, ahol az előző többnapos túrámon utoljára sátoroztam!

Egy útszéli keresztnél értem el az Öreg-Förhenc gerincét, itt a keskeny aszfaltút egy derékszögű balkanyarral a széles dombgerincen indult tovább, én pedig a jelzéseket követve továbbra is az úton maradtam. A kaptató nem szűnt meg, enyhén, de folyamatosan emelkedett továbbra is az utam, ahogy végigballagtam a szőlők, présházak, víkendházak hosszú sora előtt. Tiszta, rendezett környék volt ez, bár több házon, kertkapun is kinn volt az Eladó tábla, de látszott, hogy szinte mindnek gondját viselik errefelé. Dél előtt pár perccel érkeztem meg az út mellett álló kápolnához. Korábban úgy gondoltam, itt tartom majd az első pihenőmet, de még nem éreztem fáradtnak magam, ezért készítettem pár felvételt a kis templomról és továbbindultam az utamon.

Néhány perc múlva az utolsó telkeknél elértem az aszfaltút végét, és egy amatőr rádióállomás antennái tűntek fel előttem egy bekerített telken. A kapuja előtt útelágazáshoz értem: a pontosan előttem fekvő bekerített terület előtt balra is és jobbra is indult egy-egy keréknyom. Úgy emlékeztem, hogy az előző, a mostanival pontosan ellenkező irányú bejárásomkor a jobb oldali úton érkeztem meg ide, de most balra térítettek a jelzések, a kijártabb keréknyomokra. Befordultam egy akácosba, aztán ez az út majdnem egyenesen észak felé indult tovább, enyhén, de folyamatosan emelkedve. Beszélgetés hangjaira figyeltem fel: gombászok bóklásztak tőlem jobbra a fák között. Végül negyed egy felé álltam meg egy pár percre, hogy kifújjam magam ott, ahol a rádióállomás előtt elágazódott keréknyomok ismét találkoztak egymással.

Ledobtam a hátizsákom a fűbe, ráültem és ejtőztem pár percig az út szélén. A térképet elővéve elégedetten konstatáltam, hogy a mai túra harmadát már magam mögött hagytam, de tudtam, ez a legkönnyebb harmada volt csupán! Végül néhány perc pihenő után a hátamra kaptam a zsákom és továbbindultam az utamon. Néhány száz lépés után magam mögött hagytam az erdőt, egy irtásfolt felső pereméről szép kilátás nyílt balra, nyugat felé, a Principális-csatorna völgyére, amit csupán az imént hagytam magam mögött. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a homokkomáromi templomtorony egyre messzebb kerül tőlem.

Egy rövidebb szakaszra még visszatért a gerincút az erdőbe, de aztán tőlem jobbra szántóföldek kezdődtek, azokon keresztül is szép kilátás nyílt a dombgerinc melletti völgyre, ahol felfedeztem Nagybakónak szélső házait. Egy pár percig itt is elnézelődtem, ekkor vettem csak észre, hogy a domb felett idelátszik a Badacsony és a Gulács teteje is! Sajnos, ott helyben nem tudtam megnézni, milyen messze vagyok a tanúhegyektől, mert a Dél-dunántúli Kéktúra atlaszom nem mutatta már a Balaton-felvidéket, de itthon utánamértem: akkor, ott a szántóföld szélén több mint 45 kilométerre voltam a Badacsonytól!

Végigoldalaztam a szántóföld peremén a továbbra is a dombgerinc közelében haladó széles földúton, aztán kiértem a Kerülő-hegy tetején álló TV toronyhoz vezető keskeny aszfalt szervizútra. Itt kezdett el szemerkélni az eső, én pedig a legrosszabbra számítva elővettem a hátizsákomból az esőkabátomat, és a derekamra kötve indultam tovább. De a helyzet egyelőre nem rosszabbodott, sőt, a csepergő eső néha-néha még el is állt.

Talán ezer lépés után térítettek le a jelzések az aszfaltútról, egy keskeny erdősáv túlsó oldalán megint szántók szélére értem ki, innen pillantottam meg a tőlem talán ötszáz méternyire álló karcsú TV tornyot. Megálltam pár pillanatra az ismét szemerkélő esőben, készítettem pár képet az adótoronyról, aztán ismét elnyelt az erdő, ahogy a keréknyomok befordultak a fák közé. Kemény ereszkedő kezdődött, ami levezetett a Kőszikla-szurdok aljára, a forrásokhoz. Lemálháztam a pihenőpadoknál, aztán felderítésre indultam. Több kiépített forrás is van a szűk szurdokvölgyek találkozásánál, ezek közül az Eszperantó-forráshoz és a Cserkész-forráshoz sétáltam el. Készítettem pár fényképet, aztán visszasétáltam a pihenőpadokhoz, hogy megebédeljek.

Ekkor már háromnegyed kettő felé járt az idő, kényelmesen megterítettem az egyik asztalnál és megebédeltem a hazaiból. Ekkor figyeltem fel arra, hogy egyre jobban rákezdi az eső, de egyelőre csupán az esőcseppek zaját hallottam, ahogy verik a fák leveleit, a dús fakoronák miatt a földre még nem ért le egyetlen csepp sem. Mindenesetre a szurdokban a jelzésen tervezett körtúrát elnapoltam, úgy döntöttem, minél gyorsabban továbbindulok, mert tudtam, hamarosan kiérek a mezőkre, és nem akartam, hogy az eső tönkreáztassa a mezei keréknyomokat még a megérkezésem előtt!

Továbbindulva hamarosan magam mögött hagytam az erdőt, rátértem a Nagybakónakra vezető mezei földútra, ahol aztán telibe kaptam az esőt! Gyorsan felvettem az esőkabátot, a fejemre rántottam a kapucniját, aztán azt hallgattam, hogy ver az eső tam-tamot a kabátom vízhatlan anyagán. Gyorsan elértem Nagybakónakot, de nem mentem be a falu központjába, mert az első elágazásnál balra tértem és egy keskeny aszfaltúton pár lépés után magam mögött is hagytam a települést. Elhaladtam az esőben kissé penetráns szagot árasztó kecskekarám mellett (a kecskéknek volt annyi eszük, hogy fedél alá húzódjanak a szakadó esőben, nekem nem), aztán kiértem a mezőkre.

A Bakónaki-patak széles völgyének kaszálóin vezetett keresztül az utam, de azt már az első percben konstatáltam, hogy idén talán még nem is kaszálták ezeket a réteket, mert derékig ért a fű, a susnya! Hiába kaptam a lábamra a kamáslikat is, azok már a térdem alatt véget értek, de a magas fű pár pillanat alatt eláztatta a nadrágomat a combomon. Erre a túrára a bakancsomban jöttem az esőre való tekintettel, az szerencsére nem ázott át, de így is alulról-felülről egyszerre kaptam az áldást! A legrosszabb talán az volt, hogy nem voltak láthatóak a keréknyomok sem, valószínűleg már régóta nem használhatták ezt az utat, szerencsére becsületesen fel voltak festve a jelzések a ligetes mező fáira, így követhető volt a kéktúra útvonala.

Szerencsére kevesebb, mint fél óra alatt átvágtam a mezőkön és elértem az északi oldalán húzódó keréknyomokat, amik aztán felkapaszkodtak a Cser-hát-hegy gerincére. Fenn rátértem a gerincútra, azon folytattam az utam, ekkor már csak alig-alig emelkedve. Az eső felváltva zuhogott és ömlött, dörögni és villámlani is kezdett, örültem, hogy elértem az erdőszélt a kitett dombgerinc után. Az erdőszéli, felázott, kissé agyagos keréknyomokon korcsolyázgatva ereszkedtem pár száz lépésnyit, aztán befordultam az erdőbe. Itt szerencsére a lombok még mindig felfogták az eső zömét, de aztán ott kellett hagynom a keréknyomokat és a jelzések egy szűk, benőtt ösvényre fordítottak, ami aztán egy horhos bal oldalán hosszasan ereszkedett a susnyás, benőtt völgytalp felé.

Néhány perc alatt leértem a völgy aljára, de csak itt kezdődött a feketeleves! Az ösvény nagyon meredeken indított a túlsó domboldalban, de nem is ez volt a baj, hanem hogy annyira szűk volt, annyira be volt nőve nemcsak oldalról, de felülről is, hogy szinte állandóan bujkálnom kellett a lehajló ágak alatt! A probléma persze nem az volt, hogy nem hajlott a derekam, hanem hogy nem hajlott a hátizsákom: én hiába görnyedtem össze, hogy átbújjak az ágak alatt, ha a hátizsákom túlnyúlt a fejemen és beleakadt mindenbe! Szóval itt aztán magamra rántottam a leveleken megült esővizet is, miközben mindenbe beleakadtam úton-útfélen. Magamban csendben átkozódva caplattam egyre feljebb az Öröm-hegy déli gerincén, mi most egyáltalán nem volt méltó szép nevére!

A szűk ösvényről szinte kiestem arra a széles földútra, amin a jelzés felkapaszkodott a gerincre, itt aztán kissé gyorsítani tudtam, és néhány perc alatt elértem a hegytetőn, egy útelágazásban álló parányi fakápolnát és kőkeresztet. Mellettük állt a Rockenbauer Pál kopjafa is, de a szakadó esőben még a fényképezőgépem sem volt kedvem elővenni a tokjából. A jelzések itt jobbra tértek, de én továbbindultam a keréknyomokon a csupán pár száz lépésnyire lévő kulcsosház felé. Néhány perc alatt, pontosan négy órára meg is érkeztem az Öröm-hegy északi lejtőjén álló bezárt házhoz.

Lemálháztam a ház bejárata melletti előtető alatt, és jóleső érzéssel szemléltem a tőlem csupán karnyújtásnyira szakadó esőt: tető van végre a fejem felett! Aztán az eső pár perc múlva csillapodni kezdett, én pedig körbesétáltam a ház körül. A bejárat melletti ablakban megtaláltam a nyalókás üveget, első blikkre láttam, teli van öntapadós kis bélyegekkel. Ezeket kell beragasztani az igazoló füzetbe, szóval azzal nem volt gond, hogy nem tudom majd igazolni az itt jártamat! A ház melletti fák között találtam védett helyet a sátornak is, itt annyira tömött volt a lomb, hogy alig hullott az esőből a fűbe. Tehát a sátorhely is megvolt, de egyre inkább elgondolkodtam annak a táblának a szövegén, amit a kulcsosház ablakába kitéve láttam a nyalókás üveg mellett: „Hívjál, a közelben vagyok!”, és alatta a telefonszám. Gyors leltárt tartottam: a hátizsákomban minden csontszáraz volt, csak a rajtam lévő ruházat ázott csatakossá. Megaludhattam volna a sátorban, a hálózsákomban, de jó lett volna megszárítani a holmim, hogy másnap reggel ne csuromvizes ruhában kelljen továbbindulnom!

Felhívtam hát a gondnokot, elmondtam, hogy van sátram, tudok hol aludni, de ha lenne rá mód, akkor szívesebben aludnék a házban! Habár egyre jobban csendesedve, de még folyamatosan esett az eső, mégsem mondott nemet: azt ígérte, fél órán belül kijön a házhoz! Megköszöntem a segítségét előre is, így aztán nem volt más dolgom, minthogy kibekkeljem valahogy a következő fél órát. Elővettem a mobilom, láttam, van annyi térerő, hogy internetezni lehessen vele, ezért aztán felmentem vele a netre, és csigalassúsággal, néhány perc alatt letöltöttem a radarkép hurokfilmjét a Meteorológiai Szolgálat honlapjáról. A kép szerint egész Dél-Magyarországon szakadt az eső, és remény sem volt arra, hogy pár órán belül számottevő javulás következzen be!

Aztán motorbrummogást hallottam, és pár perc múlva fel is tűnt a földúton a gondnok MZ ETZ250-es motorkerékpárja. Bekanyarodott a házhoz, röviden bemutatkoztunk, aztán már nyitotta is az ajtót, belépve pár perc alatt begyújtott a fatüzelésű kályhába, megmutatta, mit hol találok, kérés nélkül elővett vagy másfél liternyi bort a szekrényből, aztán kitöltette velem a bejelentkezési papírokat. 700 Forint volt a szállás egy éjszakára, adtam egy ezrest, de éreztem, még ez is kevés meghálálni azt, hogy ebben az esőben és sárban kijött a házhoz, hogy beengedjen! Aztán gyorsan el is búcsúzott, én pedig magam maradtam a házban.

Hazatelefonáltam, hogy minden rendben van, a feleségem mesélte, hogy Budapesten hétágra sütött egész nap, felhőnek még a híre-hamvát sem látták az égen! A lassan bemelegedő szobában leterítettem a hálózsákom az egyik ágyra, aztán levetve a csuromvizes holmimat kiterítettem száradni a kályha elé tett székek háttámláin, végül megvacsoráztam a társalgó asztalánál ülve. Lassan esteledett, ezért meggyújtottam a szobában az asztalon álló gyertyákat, ezek fényében olvastam el a következő túranapom leírását a kéktúra atlaszban. Szokás szerint most is a tyúkokkal feküdtem: utoljára este nyolc óra felé tettem még a tűzre és bebújtam a hálózsákomba aludni. Az eső zajára aludtam el, ahogy verte az ablakpárkányt.