Figyelem! Az első kéktúra bejárásom túraleírásainak elkészítése óta már tíz, sőt sokszor még annál is több év eltelt, azóta az Országos Kéktúra útvonala, az útvonal környezete, a pecsételőpontok és a jelzések felfestésének minősége számtalan helyen megváltozhattak! Csak a hangulatuk miatt hagytam meg ezeket az öreg túraleírásokat, ezek alapján már senki se induljon el túrára! Frissebb leírásokért kérlek nézd meg a második Országos Kéktúra bejárásom leírásait, vagy ahol már jártam, a harmadik Országos Kéktúra bejárásom leírásait. Azonban azok sem naprakészek, már azok megírása óta is történhettek/történtek változások az Országos Kéktúra útvonalán és környezetén!



6. túra
Bányahegyi erdészház - Mogyorósbánya
2003. július 20.

Szokásos egyhetes pihenésünk után következő vasárnap reggel a felkelő nap már újra a Kelenföldi pályaudvar peronján talált minket. Célunk ezúttal is a Gerecse volt, aznapra a Bányahegyi erdészház és Mogyorósbánya közötti 20,9 km-es szakasz teljesítését tűztük ki célul.

Terveink szerint Tatabányáig utaztunk a személyvonattal, itt kellett átszállni a vonat érkezése után öt perc múlva a vasútállomástól induló Volán buszra, amivel Tardosig kellett utaznunk. Az állomáson azonban a vonatról lecihelődve hiába kérdeztünk bárkit, honnan indul a tardosi busz, tanácstalan pillantásokon kívül nem kaptunk semmi információt. Végül egy idősebb úr mutatta meg, hogy az autóbusz állomás a régi vasútállomás előtt van (az újtól kb. 300 méterre), ahol éppen abban a pillanatban csukta be az ajtaját két busz is, és indultak el a parkoló kijárata felé. Szerencsére útjuk tőlünk nem messze vitt el, úgyhogy sikeres stoppal elkaptuk a mi buszunkat egy piros lámpánál.

Így hát háromnegyed nyolckor Tardos központjában álltunk, az elporzó autóbuszt figyelve. Komótosan összeszedelődzködtünk a buszmegálló bódéjánál, aztán a zöld sáv és kék kereszt jelzéseket követve elindultunk kifelé a faluból. A Bányahegyre vezető kaptató már a faluban elkezdődött, az aszfaltos úton az utolsó házaktól visszafordulva szép volt a kilátás a völgyben elterülő falura.

Visszapillantás Tardosra
Visszapillantás Tardosra

Az erdőbe beérve az eddigi aszfaltút nagyon jó állapotú földútra váltott - a bányából követ szállító teherautók használják, ezért keményre van döngölve -, majd a kék kereszt jelzés bal felé kivált a széles, keménytalajú földútból. Mi a zöld sáv jelzést követő, jól kijárt földúton folytattuk az utunkat. Az árnyas erdőben az út állandóan, de nem veszélyes módon emelkedett és kb. húsz perc sétával értük el a bányahegyi tisztást. Tőlünk jobbra az út mellett megpillantottuk a vadászház romos épületét, előttünk a tisztás bejáratánál egy öreg cserfán már messziről feltűnt a bélyegző doboza.

Keserves csalódásunkra a dobozból csak a pecsét láncát húztuk elő, a bélyegző roncsai a fa körül és a doboz alján árválkodtak. Az értelmetlen rombolás mindig felháborít, még ha csak egy ártatlan pecsétnyomó is az áldozat, de leginkább az dühített minket, hogy nem tudtunk bélyegezni (Tardoson számtalan alkalom lett volna erre boltokban, kocsmákban, de ki gondolt volna erre?). Lefényképeztük hát egymást a cserfa előtt, aztán leültünk az árnyékába reggelizni.

Összetörték a bányahegyi kéktúra pecsétet
Összetörték a bányahegyi kéktúra pecsétet

Miután túltettük magunkat a mérgünkön és a reggelin, szótlanul felvettük a hátizsákjainkat és elindultunk a kék sáv jelzésen egy darabig visszafelé. Aztán a kék sáv letért jobb felé a földútról az erdőbe. Egy kisebb fenyvesen vágtunk át az enyhe lejtőn (tőlünk balra sokáig látszott a földút sárgás vonala), aztán az út lassan kisimult és egy tölgyesbe érkeztünk. Mellettünk a régi, már felszámolt bányavasút töltése haladt, később ezt kereszteztük is. Nem sokkal ezután az ösvény egy szekérútba torkollott (ez az a kék kereszt jelzés, ami szintén Tardosról jött), az utunkat ezen folytattuk tovább.

Az földút lassan, de biztosan emelkedve egyre feljebb kúszott a Gerecse-hegy oldalában. Csak iránytű alapján láttuk, hogy az út iránya északiról először észak-keletire fordul, végül keleti iránynál állapodott meg. Több kilométeres utunkon szépen lassan félig körbejártuk a Gerecse-hegyet a dereka magasságában. Aztán az emelkedés lassan megszűnt, elhaladtunk a Sandl-hárs mellett, később az út tisztásra ért és a távolban feltűnt a gerecsei egyházi üdülő hatalmas telke az épületekkel.

A Sandl-hárs alatt
A Sandl-hárs alatt

Itt volt az ideje elővenni az igazolófüzeteket, mert a pecsét dobozkája ott virított az üdülő kerítésének északnyugati sarkában, közvetlenül a földút mellett. A fémbélyegzővel elég jó lenyomatot sikerült készítenünk, utána kicsit pihentünk még a kerítés tövében üldögélve.

Az üdülő után lefelé fordult az utunk, innen egészen Pusztamarótig „lejtmenetben” lehetett haladni. Az út legszebb része a Kis-Gerecse oldalában ereszkedő gyalogút sziklás szakasza volt. Az ösvényen szikláról sziklára kellett lépegetni, tőlünk jobbra köves domboldal, balra meredek lejtő húzódott. A sziklák később lassan elfogytak, balra tőlünk feltűnt a völgy alja, ahová le kellett ereszkednünk.

A hegy lábához érve a lapályon kereszteztük a tavasszal bódító illatot árasztó medvehagymást, aztán átvágtunk egy tisztáson, távvezetéket kereszteztünk és egy erdősáv után kiértünk egy murvás kocsiútra. Jobbra fordulva rajta ez az út vezetett aztán minket egészen Pusztamarótig.

A maróti tisztást elérve a kéktúrás pecsétet egy, a tisztáson magányosan álló fenyőfa oldalára szerelt dobozkában találtuk meg. Az adminisztráció elvégzése után megpihentünk a tisztás padjain. Körülöttünk piknikező családok, kirándulócsoportok jöttek-mentek, fociztak vagy egyszerűen csak hevertek a leterített takarókon. Nem hittük volna, hogy a Gerecse közepén, jó néhány kilométerre a legközelebbi lakott településtől ilyen „társasági életre” találunk. Miután megnéztük a törökök ellen vívott csata emlékművét, lassan szedelődzködni kezdtünk és továbbindultunk.

Emlékmű Pusztamaróton
Emlékmű Pusztamaróton

Ahogy az idő dél felé közeledett, egyre jobban érezni lehetett, ez a nap is melegrekordot fog dönteni, a levegő szinte állt a domboldalak között. Felkapaszkodtunk a Marót-hegy oldalába, majd egy szekérúton megkerültük a Vaskapu nevű mély szakadékot. Egy erdőátvágáshoz érkeztünk, a közepén távvezeték futott (ezt kereszteztük Pusztamarót előtt), a jelzés ennek a nyomvonalában haladt tovább elég hosszan. Az nyiladék nyílegyenes volt, csak éppen egy méter vízszintes szakasz nem volt benne, dombra fel, dombról le futott alattunk az út álladóan.

Később az út elhagyta a távvezetéket, áthaladtunk egy kapun, majd egy erős lejtő után kiértünk a bajóti műútra. Velünk szemben az út túlsó oldalán erdei pihenő állt, árnyas padjai kellemes felüdülést adtak a rekkenő hőségben. Rövid pihenő után nekiveselkedtünk az út többi részének. Megmásztuk a Domonkos-hegy erdős hátát, innen leereszkedve egy mezőre jutottunk. Az erdő széléről szép kilátás nyílott a Bajóti Öreg-kőre (ennek a megmászása még előttünk volt), valamint a múlt héten bejárt hegyekre, vagyis a Hegyes-kőre és a Nagy-Getére.

A mezõn keresztül a jelzéseket követve leereszkedtünk a péliföldszentkereszti országútra, ezen negyedórás sétával jutottunk el a zarándokhelyként is ismert templomhoz. A kéktúrás gumibélyegzőt a rendház konyháján találtuk meg és azzal pecsételtünk, csak később vettük észre, hogy a rendház melletti sétaúton egy fára van szerelve egy „szabványos” dobozka egy fémpecséttel. Kipróbáltuk ezt is: stilizált templom a nyomtatási képe. Ezután a kék sáv jelzésen továbbhaladva megálltunk a Szent-kút nevű forrásoknál.

A források vize még most, a legmelegebb nyári hőségben is bőven jött, kristálytiszta, hideg vizük olyan jóízű volt, hogy minden nálunk lévő palackot megtöltöttünk vele. A rekkenő melegben nehezen szántuk rá magunkat az indulásra, de előttünk volt még az utolsó öt kilométeres szakasz Mogyorósbányáig. A források után egy kis erdőcskén átvágva egy tarlóra jutottunk. A kopár mezőn szinte égetett a Nap és vibrált a levegő, szerencsére még napszúrás kapása előtt beértünk az Öreg-kő alján terpeszkedő ligetes erdőbe. Az út egyre emelkedett, az erdő egyre sűrűbb lett, míg az erdei pihenőhöz nem értünk.

A pihenő az Öreg-kő sziklás csúcsának tövében van, a kék sáv jelzés innen újra lefelé indul, de ha van elég idő, érdemes az innen induló meredek, de jól kiépített lépcsősoron megmászni az Öreg-követ. A sziklás dombtetőről szép a kilátás és útba lehet ejteni a Jankovich-barlangot is (bár ide felszerelés nélkül nem érdemes bemenni).

Az utolsó kilométerek meglehetősen nyögvenyelősek voltak, a rettenetes melegben igyekeztünk minél előbb a végére érni. Vágyakozva gondoltunk a mogyorósbányai Kakukk vendéglőre, ahol a délutáni busz indulásáig megpihenhetünk. Az Öreg-kő után az út átoldalazott a Gyertyános nevű dombra, ennek a nyergéből rossz, macskaköves út vezetett le Mogyorósbányára. Az út a falu határában aszfaltútként folytatódott, ezen érkeztünk le Mogyorósbánya közepére, az autóbusz fordulóhoz. Innen már csak pár lépés volt a vendéglő. Eltikkadt sivatagi vándorokként estünk be az ajtón, szerencsére a hűs sör és kólaforrások itt sem apadtak még el.

Pihenő egy magaslesen a Gyertyános oldalában
Pihenő egy magaslesen a Gyertyános oldalában

Pihentető szieszta után a helyközi busszal átzötykölődtünk Dorogra, onnan pedig vonattal már csak másfél óra volt a Nyugati pályaudvar.



-hörpölin-



  View My Stats