Háromnapos vértesi túránk után úgy gondoltuk, ideje a kéktúrát a „keleti végeken”, vagyis a Börzsönyben folytatni (A Kisinóci turistaház volt a legkeletibb pont eddig a kéktúrán, ahová eljutottunk). Itt egy szakaszt, a Nagymaros és a Kisinóci turistaház közöttit még márciusban megtettünk (lásd 11. túra). Mivel akkor a turistaházat zárva találtuk és emiatt Kóspallagra kellett visszamennünk pecsételni, most a túra előtt érdeklődtünk a turistaház felújításának állapotáról. Örömmel hallottuk, hogy bár a ház a rekonstrukció miatt továbbra is zárva van, de a mellette üzemelő vendéglő május elsejére kinyit és ott fogjuk a pecsétet megtalálni.

Május elseje reggelén szép, derűs időben indultunk el Budapestről a szobi személyvonattal, Kismaroson pedig átszálltunk a Kóspallagra menő Volán-buszra. Talán figyelmetlenül olvastam el a neten a buszmenetrendet, de úgy gondoltam, a busz csak Kóspallagig közlekedik, nem megy tovább a turistaházhoz. Le is szálltunk a falu utolsó megállójában, a templom előtti buszfordulóban. Velünk együtt mindenki leszállt, ezért csodálkozva vettük észre, hogy a busz továbbindul a turistaház felé vezető úton.

A Kisinóci turistaházig a kb. másfél kilométeres utat húsz perc alatt magunk mögött hagyva a buszt a turistaház előtti parkolóban találtuk. A sofőr is csodálkozott, amikor meglátott bennünket, aztán egy jót beszélgettünk a túrázásról és egyebekről.

Lassan azonban indulnunk kellett, mert hosszú, kemény út várt ránk aznap. Pecsételés után átvágtunk a turistaház mögötti kis réten a jelzéseket követve és átkeltünk a Pokol-völgyi-patak medrén a köveken ugrálva. A jelzés egy földúton szaladt neki a hosszú kapaszkodónak, először egy kicsit kanyarogva egy irtás helyén növekvő sarjadék erdőben, majd az út monoton emelkedéssel következetesen felvette azt a nagyjából északi irányt, amit aztán kilométereken keresztül meg is tartott. Megérkeztünk tehát az Inóci-vágás elejére.

Kapaszkodás közben jobbról hosszan elkísért az irtás helyén növő fiatal erdő, tőlünk balra öreg, ritkított tölgyes húzódott. Félórás kapaszkodás után értük el az út jobb oldalán álló keresztet és a Barna Ferenc emléktáblát. A köveken ülve kisebb pihenőt tartottunk, mert a kapaszkodás eléggé kimerítő volt. Továbbmenve az emelkedő egyre jobban megenyhült, aztán a jelzés hívogatott bennünket jobb felé.

Egy-két perc alatt el lehetett érni rajta azt a pontot, ahonnan nyugat felé megkapó kilátás nyílik a domb pereméről a fák lombkoronái között. Érdemes felkeresni ezt a pontot, nem jelent nagy kitérőt. Továbbindulva egy darabig szintben kanyargott a domboldalban az utunk, aztán újabb kapaszkodó kezdődött. Kereszteztük a Nagy Hideg-hegyre vezető szervízutat, aztán egy darabig az út jobb oldalán haladtunk tovább. A turistaházhoz egy füves domboldalon keresztül, meredek kaptató végén érkeztünk meg.

Megpihentünk a földszinti büfében - itt található a kéktúrás bélyegző is - aztán ettünk, ittunk is. A büfés rendes volt, egy szót sem szólt, mikor elővettük a „hazait”. Amúgy a forgalom szinte nulla volt, egy fiatal páron kívül, akik leginkább egymással voltak elfoglalva, mi jelentettük az egyetlen vendégeket.

Pihenés után tovább indultunk. Néhány percig gyönyörködtünk a turistaház melletti hegytetőről nyíló kilátásban - dél felé tisztán látszottak a Pilis és a Visegrádi-hegység vonulatai - aztán visszatértünk a jelzésre.

Meredek lejtőn kis nyeregbe ereszkedtünk le, egyszer-kétszer már attól tartottunk, gatyaféken kell befejezni az utunkat. Továbbmenve egy hegygerincre kapaszkodtunk fel, ezen haladtunk sziklák között egészen a Csóványosig. A gerinc egyik pontjáról, a Szabó-kövektől szép kilátás nyílt észak felé egy völgybe. Le akartuk fényképezni, de ez volt az a pillanat, amikor a több mint harminc éves - tehát fiatalnak egyáltalán nem mondható - volt NDK-s termék, a Praktica super TL fényképezőgépünk megmakacsolta magát és nem volt hajlandó továbbtekerni a filmet. Mint később megállapították, sajnos javíthatatlanul szétesett a mechanikája. Ezért nincsenek fényképek erről a túránkról (Megjegyzés: a képeket egy 2004. szeptemberi túrámon pótoltam, amikor Gábor fiam nélkül, egy nap alatt végigjártam az utat Nagymarostól Nógrádig).

A Korona-kő kőcsipkéje után gyorsan megérkeztünk a Csóványos tetején álló toronyhoz. A fémlétrákat megmászva fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé. Erről a pontról belátható szinte az egész Börzsöny. Nézelődés közben megpróbáltam a Börzsöny turistatérképet betájolva azonosítani a településeket és a hegyeket, de az eddig megbízhatóan működő laptájolóm mutatója csak szeszélyesen forgolódott a skála előtt. Már majdnem megtapostam - ha egy túra alatt tönkremegy a fényképezőgépem és a tájolóm, ez már kissé sok nekem - amikor rájöttem, a tájoló viselkedését a vasbeton torony okozhatja!

Később a torony lábánál lévő padokon megebédeltünk, aztán továbbindultunk. Kényelmes erdei utakon haladva szinte séta volt az enyhe lejtőn a Foltán-keresztig vezető kb. két kilométeres út. A keresztnél újra megpihentünk, aztán elindultunk az irtás helyén növekvő fiatal erdőben vezető egyre meredekebb úton lefelé. Amikor beértünk az „öreg” erdőbe, az utunkat egy már május elején is erősen benőtt ösvényen folytattuk lefelé a Saj-kút-bércen keresztül. Azóta már olvastam a kéktúrás pecsételőhelyek fórumán egy turista keserű sorait az ezen szakaszon elszenvedett megpróbáltatásairól - teljesen igaza van neki, ez a szakasz tényleg nem a legkellemesebb! Szerencsére egy jobb-kanyar után szélesebb szekérútra jutottunk, ami aztán sokáig elkísért minket.

Elhaladtunk a kiszáradt Saj-kút forrása mellett, kereszteztünk egy erdőgazdasági utat és egy patakvölgyet, utána a túra már kezdett kényelmes sétává válni a fák között. Nemsokára kijutottunk az erdőből a Nógrád feletti mezőkre. Első pillantásra szembeötlött a nógrádi vár egy velünk szemben álló dombtetőn. Ebből az irányból úgy nézett ki, mint egy meredek hegy tetején trónoló fellegvár.

A mezőn sárkányrepülők szálltak fel-le, mi továbbindulva érintettünk egy kis dombocskát - itt van a kálvária - aztán egy földúton néhány perc alatt el lehetett érni a nógrádi vasútállomást. Az ici-pici és meglehetősen lepusztult állomásépületben megvettük a jegyeket és elkértük a kéktúrás pecsétet is. Úgy döntöttünk, a várat a legközelebbi túrán nézzük meg - amikor innen indulunk majd tovább a Cserhát felé - így nem maradt más dolgunk, mint a sínek melletti padra leülve megvárni az „Interpici” vonatunkat.