Utolsó nyári kéktúránk kezdetét az augusztus közepén egyáltalán nem szokványos, szokatlanul csapadékos, viharos időjárás sokáig késleltette, végül Gábor iskolai vakációjának utolsó napjaiban rá kellett magunkat szánnunk az indulásra. A rossz időjárás már múlóban volt, de még napokig jósoltak záporokat, zivatarokat, néhány helyen esőt és felhőszakadásokat is a Magyarország felett lassan feloszló ciklonból.

Indulásunk napján Budapesten már derült, de kissé párás idő volt, amikor reggel felszálltunk a Sátoraljaújhelyre induló gyorsvonatra a Keleti pályaudvaron. Miskolci és szerencsi átszállással érkeztünk meg négyórás utazás végén a boldogkőváraljai vasúti megállóba. Lecihelődtünk az Interpiciről, aztán elővettük az igazolófüzeteket és a túrajelentést, hogy elintézzük a pecsételést.

A pecsét szokványos kis kék-fehér dobozkáját gyorsan megtaláltuk a pihenőpadok mögött az állomásépület kerítésén és Gábor elő is húzta belőle a bélyegzőt. „Hernádcéce komp” betűztük ki a pecsét szövegét, aztán csodálkozva egymásra néztünk. Gyorsan elővettük a térképet és kiderítettük rajta, hogy Hernádcéce faluja körülbelül másfél kilométerre lehet az állomástól keleti irányban. Ha Hernádcéce, akkor Hernádcéce, vállat vontunk és bepecsételtünk a bélyegzővel mindenhová. Miközben én elpakoltam a papírokat, Gábor visszatette a pecsétet a ládikájába.

- Te, apa, - szólalt meg - van itt még egy bélyegző! Elolvastuk annak is a szövegét, hát az volt a boldogkőváraljai pecsét!! Gyorsan elővettük újra a papírokat és újra bélyegeztünk mindenhová, a rossz stempliket meg kihúztuk. Ez után a csekély intermezzo után indultunk útnak és kezdtük meg az 52,7 km-es, négynapos zempléni kéktúránk teljesítését. Sajnos, a hosszú oda- és visszautazás miatt rövidebbre kellett szabni az első és utolsó nap túratávját, ráadásul a végén még le is kellett ereszkednünk a hegyek közül Sátoraljaújhelyre, máskülönben a táv simán belefért volna három túranapba is!

Az állomásépület mellett kezdődő rövid bekötőúton gyorsan elértük a vasúttal párhuzamosan futó aszfaltutat és egy rövidebb szakaszt ezen ballagva tettünk meg nagyjából észak felé haladva. Az országutat szegélyező fasor fái között át-átpillantva egyből a szemünkbe ötlött a dombtetőn álló Boldogkő vára.

Hamarosan elértük Boldogkőváralja bekötőútját, jobbra fordulva itt folytattuk az utunkat. A keskeny aszfaltcsík felkapaszkodott a Vám-kertek domboldalára, mellettünk kissé elhanyagolt gyümölcsösök húzódtak a dombgerincen. A túlsó oldal enyhe lejtőjén leereszkedve feltűntek előttünk a falu házai is. Még Boldogkőváralja előtt ágazott ki az aszfaltútból a vár melletti parkolóhoz vezető út, ezen folytattuk az utunkat a jelzést követve. Az enyhe emelkedőn gyorsan megtettük a körülbelül kilométeres utat és megérkeztünk a vár tövében fekvő parkolóhoz.

Felsétáltunk a várba, aztán megvettük a belépőjegyet és a hátizsákokat a kedves pénztáros hölgy gondjaira bízva elindultunk körülnézni. Sziklába vájt keskeny folyosókon haladtunk végig, amikor egy ponton feliratok mutatták az ásványkiállítás irányát. Természetesen ezt sem hagyhattuk ki, belépve a boltozatos terembe még engem is meglepett az ásvány- és kőzetbemutató szépsége. Gábor közben végignézte a tárlókat, mindenféle szavakat mormolva: pirit, meg aragonit, meg ilyesféle. Vett is magának egy kisebb követ, hogy az otthoni gyűjteményét gyarapítsa.

Továbbmenve hamarosan kiértünk a várudvarba és felkapaszkodtunk a falakra is. A kilátás szinte minden irányban nagyon szép volt, sokáig gyönyörködtünk az innen nyíló panorámában. Bejártuk a vár szinte minden zegzugát, azonban sajnos a déli oldalon hosszan kinyúló andezittufa sziklára nem tudtunk kimenni, mert lakattal le volt zárva a kijárati ajtó.

Elhagyva a várat, a jelzés folytatásán, egy meredek ösvényen ereszkedtünk le az országútra aztán balra fordulva hamarosan elértük a falu központját. Megpihentünk egy kocsmában - szinte vágni lehetett a dohányfüstöt a helységben - aztán továbbindulva az Arkára tartó keskeny aszfaltúton hamarosan elhagytuk a falut.

Az út jobb oldalán a Tó-hegy meredek, sziklás oldala emelkedett, az Arka- (Boldogkőváraljai-) patak az út mellett csobogott, közvetlenül a hegy tövében. Baloldalon alacsonyabb, de meredek domboldalak emelkedtek, az út a völgy tövében vezetett Arka felé. Lassan megkerültük a Tó-hegyet, az utunk iránya az északiról először északkeleteire aztán keletire váltott. Rövid kapaszkodás után egy emelkedő végén érkeztünk meg Arkára.

Átvágtunk az apró, de gondozott falun, aztán a temető előtt az út aszfaltozása megszűnt, jól kijárt földúton ballagtunk tovább. Megkerültük a temetőt, aztán utunk újra meredekebben emelkedni kezdett: felkapaszkodtunk a Kis-hegy domboldalában. Tőlünk jobbra kinyílt a panoráma, a völgy alján az Arka-patak folyt, mögötte emelkedett a Kerek-hegy (565 m) és a Magoska (734 m) szabályos kettős kúpja.

Az erdőszélen jobbra tértünk, a völgybe tartó elhanyagolt, gazos keréknyomokra és lassan ereszkedni kezdtünk az Arka-patak völgye felé. A lejtőn lefelé haladva néhány perc alatt elértünk egy, az út bal oldalán, a domboldalban álló kicsi, elhanyagolt faházat. A mellette álló pihenőpadokon megebédeltünk, aztán hosszabban is megpihentünk.

Továbbindulva szinte azonnal beértünk az erdőbe és az út leereszkedett a patak mellé, völgy aljába. Gondolom, az előző hetek elég csapadékos időjárása miatt is a földutunk meglehetősen mély talajúvá vált, de egyáltalán nem volt sáros. Meglehetősen jól haladhattunk rajta. A kéktúrás könyv zempléni részét már többször átolvasva tudtuk, hogy utunk néhányszor keresztezni fogja az Arka-patakot. Aztán hamarosan elértük az első átkelést.

A patak vize felduzzadva, úgy három-négy méter szélességben hömpölygött előttünk, szinte teljesen ellepve a vízből kiálló lépegetőköveket. Szóval meglehetősen kellemetlennek tűnt az átkelés. Felkészültünk a legrosszabbra is: eltettem vízhatlan tokjába az eddig a nyakamban lógó fényképezőgépet és szorosabbra húztam a hátizsákok szíjait. Gábor talált egy jó vastag botot, ennek a segítségével kezdtük meg egyesével a patakon való átkelést. Aztán szép óvatosan haladva sikerrel abszolváltuk az akadályt!

Megkönnyebbülten indultunk tovább, dicsérve saját ügyességünket, amikor vagy száz méter után újabb átkelési ponthoz értünk. Nem akarom tovább borzolni a kedves Olvasó idegeit, ezért elárulom: a következő körülbelül két kilométeren összesen kilencszer kellett a patakon átkelni! A végén már olyan rutinra tettünk szert, hogy szinte helyből vettük az akadályokat, már nem is figyeltünk. Ennek meg is fizettem az árát: az utolsó előtti átkelésnél egy mozgó kőre lépve elvesztettem az egyensúlyom, és kénytelen voltam térdig belelépni a megduzzadt patakba!

Az utolsó átkelésünk egy rozzant fahídon történt: szerintem ez volt a legveszélyesebb. Nem is mertünk egyszerre rálépni a korhadt fagerendákra, egyesével haladtunk át a nyekergő alkotmányon. A híd után aztán végleg a patak jobb oldali partján maradtunk és egy rozzant faházat elhagyva hamarosan kiértünk a szűk völgyből. Elhagytuk a völgy alját is, egyre magasabbra kapaszkodva fel a Három-hegy (431 m) oldalában. A domboldalban egy bokros-ligetes rétre kiérve utunk két keréknyomra ágazott és innen körültekintve megpillantottuk Regéc várát is a távolban. A várhegy tövében fekvő Mogyoróska templomtornyát is ki lehetett venni a Várhegy lábánál.

A bal felé, a völgybe tartó keréknyomokon folytattuk az utunkat, és hamarosan újra elértük az erdő szélét. Itt kezdődött jobb felé az az ösvény, ami a Bónyi-kút kis tisztására vezetett. Egy-két perc alatt elértük a forrás mellett álló esőházat. Lemálháztunk és elégedetten vettük tudomásul, hogy telesítettük az első napi távot és elértük a tervezett táborhelyünket! A hangulatos tisztáson felállítottuk a sátrat aztán az esőház asztalánál ülve megvacsoráztunk.