Ez a nap volt a négynapos túránk utolsó napja, és mivel nem volt már szándékunkban a túra végén visszatérni Zalaszántóra, a Szent Vendel kempingbe, ezért reggel az indulásunk előtt lebontottuk a sátrat, összemálháztunk és katonai kifejezéssel élve „teljes menetfelszereléssel” vágtunk neki az utolsó napi szakasznak. A helyközi busszal elzötykölődtünk Keszthelyig, majd egy másikkal Vállusig utaztunk. Hamarosan ott álltunk a vállusi autóbusz fordulóban, ahol előző nap abbahagytuk a kéktúrát.

Nem sokat szöszögtünk, most elmaradt a szokásos túra elejei lazaság, sietnünk kellett Tapolcára, hogy még egy korai vonatot elcsíphessünk Budapest felé. A falu szélét elhagyva megművelt táblák között kapaszkodtunk felfelé a Láz-tető oldalában. Egyre feljebb érve kinyílt előttünk a panoráma: lenn Vállus feküdt a völgyben, távolabb még mindig látni lehetett Zalaszántót és a Sztúpa dombját. Beértünk a Barbacsi-erdőbe és egy jól járható földúton vágtunk át rajta.

A túlsó oldalán kilépve megpillantottuk magunk előtt a Kő orrát, és a hegyoldalban fekvő szőlőskerteket, présházakat. Elérve a házakat, a kéktúra balra fordul a Kő orra felé, de ha bár lépést jobbra teszünk meg, akkor onnan nagyszerű kilátás nyílik a Tapolcai-medence tanúhegyeire! Gáborral percekig bámultuk a látványt és közben csendesen átkoztuk magunkat, hogy a távcsövet pont most nem hoztuk magunkkal!

Tovább kellett indulnunk és bíztunk abban, hogy ezt a panorámát, sőt még ennél szebbet fogunk látni a Kő orráról (a kéktúrás könyvünk bíztatott ezzel minket)! Kereszteztük a Lesencefalu felé tartó országutat, aztán már a Kő orra oldalában kezdtünk el felfelé kapaszkodni. A szőlőskertek között értük el azt a kis kiszögellést a hegy már messziről látható vállán, ahol a keréknyomok hirtelen balra fordultak. Itt egy facsoport állt a domb szélén, de egy ösvény átvezetett közöttük.

Átbújva a fák között most már a teljes Tapolcai-medence kitárult előttünk! Alattunk szőlőskertek, hétvégi házak hosszú sora húzódott, de távolabb pillantva most már szinte az összes tanúhegyre kilátás nyílt. Nem is mentünk tovább, néhány percre leültünk itt és csodáltuk a panorámát.

Továbbindulva utunk szerpentinszerűen kanyarogva kapaszkodott fel a Kő orrára, de teljesen nem mászta meg azt. Kerestük a jelzés ösvényét, ami a tetőre visz, de mivel nem találtuk, nekiindultunk csak úgy toronyiránt a hegynek egy alig járt csapáson. A mező felső szélére felkapaszkodva tényleg szép volt a kilátás, de nem szebb, mint az előbb említett kilátópontról!

Visszatértünk hát a kéktúra keréknyomaira, amik itt hirtelen eltűntek és a jelzések egy alig kitaposott ösvényen vezettek tovább. Hirtelen meredek, kanyargós lejtő következett, itt csak óvatosan, minden lépést megfontolva lehetett tovább haladni az ösvényen. A lejtő szerencsére gyorsan megenyhült az erdőben és viszonylag kényelmesen tudtunk tovább ereszkedni a Kő orráról.

Az erdőből kibukkanva itt is szőlőskertek és présházak közé értünk, itt kanyargott lefelé a kéktúra földútja. A szőlők közé néha gyümölcsösök is vegyültek, egy ilyen, kelet felé tartó útszakaszon értük el a Máté-kút forrását és a mellette álló pihenőpadot. Itt is tartottunk egy kisebb pihenőt, aztán indultunk tovább, Lesenceistvánd felé.

A falut elérve sajnos a pecsételőhelyként szolgáló kocsmát zárva találtuk, de a mellette álló vegyesbolt nyitva volt, és szívesen adtak céges bélyegzést! Innen már csak aszfaltos úton haladtunk egészen Tapolcáig.

Először Lesenceistvándból áttalpaltunk Lesencetomajba, majd kereszteztük a 84-es utat. Na, itt a kereszteződésben elgondolkodtunk, hogy a kéktúra folyamán már hányszor kereszteztük ezt a forgalmas főutat: gyors számolgatás szerint először Sárvár után, aztán Gércénél, Sümegnél mellette ballagtunk néhány száz métert, és végül itt Lesencetomajnál is átmentünk rajta. Mindezt nyolc túranap során. Aki autóval jön, egy óra alatt megteszi ezt az utat. De mennyi mindent nem lát...

Továbbindultunk Tapolca felé. Egy hosszú, egyenes fasorban bandukoltunk az út szélén, közben megpróbáltunk a lehető legjobban lehúzódni a padkára, nehogy elsodorjanak minket az autók. Egy sorompó után értük el Tapolcát, elhaladtunk a lepusztult laktanyaépületek előtt, majd megérkeztünk egy körforgalomhoz. Itt jobbra térve már tényleg néhány perc alatt elértük a vasútállomást. Pecsételtettünk, megvettük a jegyeket, aztán felszálltunk a már benn álló budapesti gyorsvonatra.