UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2010. október 16.
Bakonybél - Zirc

Ködös napra virradt Bakonybélen, a háromnapos túrám utolsó napján. A szobám ablakán kinézve csak tejfölszerű fehérséget láttam, ami mindent beterített, eltakart. Kedvetlenül készülődtem, úgy nézett ki, most sem lesz nagyobb szerencsém, mint az első kéktúra bejárásomkor volt, akkor ugyanis esőben, ködben másztam meg a fiammal a Kőris-hegyet, és bár az eső elállt, eléggé párás maradt az idő, szóval semmit sem láttunk a kilátásból. Nagyjából negyed nyolc felé végeztem a reggelivel és a csomagolással, leadtam a szobám kulcsát és belevágtam az aznapi túraszakaszba.

Ezen a napon is nagyjából 20 kilométert kellett talpalnom, az előző naphoz hasonlóan, de most két dolog miatt is sietnem kellett: egyrészt a pecsételőhelyek fórumán olvastam, hogy hétvégenként fél egykor bezár a borzavári pecsételőpont, az Oázis presszó, és csak három óra körül nyit ki újra. Ezért még mindenképpen a délelőtti nyitva tartása alatt el kellene végeznem a pecsételést, másrészt, ha már gyorsan átérek Zircre, meg akartam nézni még az arborétumot is a hazaindulásom előtt.

Így aztán már fél nyolc előtt kiléptem az utcára, és rövid sétával visszatértem a kéktúra útjára. A lámpaoszlopokra festett kék sáv jelzések az Ady Endre utcára fordítottak a Fürdő utcából, ezen értem el Bakonybél főutcáját, a Pápai utat. Egy rövid forgalmi szünetet kihasználva kereszteztem a főutat, aztán a buszforduló mellett elhaladva a Cseralja utcán indultam el a dombok közé vezető keskeny aszfaltcsíkon. A fákon szép szabályosan fel voltak festve egymás alá a kék sáv, sárga sáv és zöld kereszt jelzések. Hamarosan magam mögött hagytam Bakonybél utolsó házait és egy lezárt sorompót megkerülve beértem az erdőbe.

A dombok között kanyargó erdőgazdasági aszfaltúton
A dombok között kanyargó erdőgazdasági aszfaltúton


Az Öreg-Séd kanyargott az aszfaltút mellett
Az Öreg-Séd kanyargott az aszfaltút mellett

Az első kanyar után egy hosszú útmenti rakodó tisztása mellett haladtam el, aztán összébb szűkült a völgy, a fák koronái pedig szinte összeborultak a fejem felett. Érdekes módon egyre világosabb lett a fejem felett az ég, úgy tűnt, a ködöt lassan felszívja a Nap, és kezdtem bízni abban, csak lesz annyi szerencsém, hogy a Kőris-hegy csúcsa már a ködtenger felett lesz! Később újabb tisztásokat értem el, itt már látszott, hogy a köd kezd felemelkedni, akkor néhány méter magasan lebegett az úttest felett. Nagyjából itt tért le balra a zöld kereszt jelzés, aztán néhány száz méterrel később a zöld sáv jelzés érkezett meg az aszfaltútra jobbról.

Körülbelül fél óra alatt értem el az aszfaltútról való letérés helyét: egy jól jelzett ponton balra kellett egy földútra fordulni. A kék sáv és zöld sáv jelzések egyértelműen mutatták az útirányt: tovább a jól kijárt földúton, a sárga sáv jelzés pedig kinn maradt a keskeny aszfaltcsíkon. Rátértem a kissé kátyús földútra és nekiveselkedtem a Kőris-hegyre vezető kaptató elejének. Már jó néhány perce kapaszkodtam felfelé a hegyoldalban, amikor feltűnt a jelzések hiánya. Megálltam egy pillanatra, ránéztem a derékszíjamra akasztott GPS kijelzőjére és csodálkozva vettem észre, hogy szerinte bizony jócskán letértem a jelzett útról!

Visszafordultam, leeresztem a lejtőn szinte egészen a letérésig, mert a kijelző szerint ott tértem rossz útra. Amikor alig néhány lépésre a földút kiágazásától elértem azt a pontot, ahol a jelzett út a GPS szerint másfelé tért, csodálkozva néztem körül, mert nem láttam másik utat! De aztán alaposabban körbetekintve csak észrevettem azt a halvány csapást, ami jobbra kiágazott a földútból és nekivágott az erdőnek! Elindulva rajta aztán ismét feltűntek a fákra festett jelzések.

Hamarosan ez az ösvény is kapaszkodni kezdett a hegyoldalban és kiértem egy hajdani irtásfolt helyén növő sűrű dzsindzsásba. Az ösvény szeszélyesen kanyargott a bozótosban, visszaemlékezve ez a hegyoldal akkor lett tarra vágva, amikor a fiammal 2006 tavaszán erre jártam. Tovább kapaszkodva feltűnt mellettem bal oldalon egy keskeny horhos, sokáig ennek a pereme mentén kanyargott az ösvényem. Komoly emelkedés végén értem el az öreg erdő szélét és az itt futó széles, de nagyon kátyús, erdei munkagépek széles kerekei által meglehetősen tönkretett földutat. A méteres mély, vizes aljú keréknyomok között próbáltam haladni, de az egymást keresztező nyomvályúk miatt sokszor kellett ugrálva irányt váltanom, ezért aztán inkább a szélső fák között próbáltam haladni.

Néhány perc alatt értem el egy erdei rakodót, ezt a tisztást aztán végképp tönkretették a nehéz munkagépek! Néha mélyre süllyedve a sárban átvágtam az egymást keresztező nyomok között, szerencsére innen aztán az utam állapota rohamos javulásnak indult. A tisztás szélén különvált egymástól a kék sáv és zöld sáv jelzés – a zöld sáv a közelben fekvő halomsírok felé indult tovább –, én pedig a már magányosan haladó kék sáv jelzéseket követve továbbindultam az itt már jó állapotban lévő erdei földúton, a Lipka úton.

A jól kijárt, sok helyen murvaszórással erősített talajút kanyarogva kapaszkodott egyre magasabbra a hegyoldalban, de a kéktúra gyalogútra térve következetesen levágta a hajtűkanyarokat. Az útról letérve az ösvényen befordultam az oszlopcsarnokszerű bükkösbe, itt vettem észre aznapi utam során először, hogy a Nap kezd átsütni az egyre gyérülő ködön. Már meleg napsütésben értem el a Kőris-hegy déli oldalában azt a kis fennsíkot, ahol az eddigi, a nehéz kezdés utáni egyre enyhébb kaptató teljesen megszűnt. Az ösvény most már véglegesen beletorkollott a Lipka-útba, ezen értem el a hegytetőre vezető keskeny aszfaltcsíkot.

Napfényes bükkösben a Kőris-hegy oldalában
Napfényes bükkösben a Kőris-hegy oldalában


A Lipka-úton
A Lipka úton

A kék sáv jelzés keresztezte azt, aztán keréknyomokon indult tovább a túlsó oldalán. Errefelé is teljesen sík volt a terep, néha talán még egy kicsit lejtettek is a kátyús keréknyomok! Aztán egy fiatalost elérve újra kezdődött az emelkedő, az öreg erdő és az új telepítés határán haladtam egy darabig a Határ-nyiladékban. Innen fordult ki az ösvény néhány perc után a csúcsra vezető aszfaltútra. Csupán néhány lépést haladtam rajta, mert aztán a kék jelzés letért az útról és egy nagyon combos kaptatóval levágta az út egyik hajtűkanyarját.

Aztán ismét kiértem az aszfaltútra, de innen már nem tért le róla a kéktúra, ezen másztam hát meg a 709 méter magas Kőris-hegyet! Erős kaptató végén értem el a radarállomás kerítése melletti autóparkolót és a kerítés kapuja melletti kéktúra pecsételőpontot. Itt a szokásos kis kék-fehér dobozka egy körülbelül méter magas oszlopra volt szerelve, épp kényelmes magasságban a pecsételéshez. Gyorsan elvégeztem a papírmunkát, aztán az órámra néztem: még nem volt háromnegyed tíz sem! Alig több, mint két óra alatt felkapaszkodtam ide Bakonybélből!

Megérkeztem a Kőris-hegy tetején álló rádiólokátor-állomáshoz.
Megérkeztem a Kőris-hegy tetején álló rádiólokátor-állomáshoz.


Nem messze a lokátortól a valódi hegycsúcson áll a Vajda Péter kilátó
Nem messze a lokátortól a valódi hegycsúcson áll a Vajda Péter kilátó


A párás idő miatt szinte semmit sem láttam a kilátóból
A párás idő miatt szinte semmit sem láttam a kilátóból

Továbbsétáltam és egy kis további kapaszkodóval elértem a tényleges hegytetőn álló Vajda Péter kilátót. Letettem a málhát a tövében lévő egyik pihenőpadra, és felkapaszkodtam a kilátó legfelső szintjére. Bár a Nap már melegen sütött, de a párás, ködös idő miatt alig volt valami kilátás innen, még a hegy tövében fekvő Szépalmát sem láttam! Kissé csalódottan ereszkedtem vissza a tisztásra a padokhoz, ahol aztán megtízóraiztam.

Egy kicsit még pihentem, aztán mivel sietős volt az utam, tíz órakor már indultam is tovább, gondoltam, pihenek majd úgyis a hosszú lejtőn! A kék sáv és piros sáv jelzéssel együtt indultam neki a lefelé vezető útnak – a piros sáv még az aszfaltúton társult mellém –, aztán a piros sáv jelzés egy kis nyeregben ki is ágazott az utamból és már csak a kék sáv jelzéseket követve ereszkedtem egyre lejjebb a hegyoldalban. Negyedórás út után egy hatalmas tarvágás felső peremére érkeztem meg, a keréknyomok kanyarogva vágtak át rajta egyre lejtve. Néhány perc alatt elértem rajtuk a volt Kisszépalmapuszta helyét.

Néhány éve a fiammal még láttuk a pusztulófélben lévő épületeket, de mostanra már teljesen elbontották azokat, semmi sem maradt belőlük! Viszont megmaradt rakodónak a volt puszta melletti tisztás. Gyorsan átvágtam a farakások között és továbbindultam. Első bejárásomkor a kéktúra erdei keréknyomokon indult tovább innen, de most az erdőgazdasági út túlsó oldalán kerítés zárta el a továbbvezető utat és a kék sáv jelzések a tisztás szélét érintő aszfaltútra tereltek. Megnéztem a térképet is, úgy tűnt, hogy jól emlékszem, de a GPS-re letöltött térkép szerint a kéktúra már az aszfalton indul tovább!

Így aztán megnyugodva fordultam rá az aszfaltútra, ami a térképem szerint ugyanaz volt, mint amin megérkeztem a Kőris-hegy tetejére. Körülbelül 3-400 lépés után értem el az út mentén futó kerítés sarkát, itt aztán a kék sáv jelzések ott is hagyták az utat és a kerítés mentén futó ösvényen indultak tovább. Nagyjából tíz percet mehettem a kerítést követő, itt-ott sáros nyomokon, amikor becsatlakoztam abba a földútba, amin korábban haladt a kéktúra. Hamarosan elértem az erdő szélét, itt egy, az út mellett elhelyezett tájékoztató tábla állított meg.

Szövege szerint az 1900-ban ide telepített nem őshonos, úgynevezett szlavón kocsányos tölgyerdőt az utóbbi időkben több károsító hatás is érte – a legfőbbek ezek közül az előző évek aszályos időjárása, a már korábban is megvolt erős fagyöngy-fertőzés, és a 2005-ös gyapjaspille-tarrágás – emiatt rendkívüli módon felgyorsult az erdőterület pusztulása. Több mint 50 hektáron kellett kivágni az erősen károsodott erdőt, és a szlavón tölgyek helyett helyi, őshonos, a fertőzéseknek jobban ellenálló vegyes bükkös-tölgyes erdőt hoznak majd létre néhány éven belül. Remélem, az erdőgazdaság meg tudja valósítani a tervét!

A tábla után egy sarkos kanyarral keletnek fordultam a tisztás szélén, és néhány száz lépéssel elértem a Szépalmára futó murvás kocsiutat. Rátértem a poros, köves útra és felkaptattam rajta a dombtetőn álló épületekhez. Az órámra néztem, nagyon jól álltam idővel, hiszen még csak tizenegyre járt az idő és már csak negyven-negyvenöt percre taksáltam a Borzavárig tartó utamat. Megálltam hát egy rövid szusszanásra a dombon és visszapillantottam a megtett útra. Már messze magam mögött hagytam a Kőris-hegyet, a tetején álló rádiólokátor fehér labdája már beleveszett a párás égbe, de a hegyoldal erdeje még átsejlett a pára sűrű fátyolán.

Kilátás Szépalmától a Kőris-hegyre
Kilátás Szépalmától a Kőris-hegyre

Szinte pihenő nélkül indultam tovább rátérve a puszta aszfaltos bekötő útjára. A telep nagykapuja most is zárva volt, ezért szinte egy pillantást sem tudtam vetni a messze a kerítésen belül álló épületekre. Jártam már itt, méghozzá több mint tíz évvel ezelőtt, egy céges csapatépítő tréningen. Akkor egy hetet töltöttünk el itt a szállodában, távol a világ zajától, ezen a csendes bakonyi helyen. Akkor a szállodában büszkén mesélték, hogy errefelé még a mobiltelefonok sem működnek, tehát abszolút nyugalomban lehet pihenni. Most ránézve a telefonom kijelzőjére némi kajánsággal vettem tudomásul, hogy a „civilizáció” ide is betört, mert maximális térerőt jelzett a mobilom!

Átvágtam egy erdőfolton, aztán a jelzések egy, az erdőszéli aszfaltútról balra, a fák közé vezető földútra tereltek. A kék sáv és a puszta mellett hozzátársult sárga sáv jelzések egyszerre fordultak balra az erdőbe, de itt aztán megállt a tudomány, mert több jelzést nem láttam sehol sem! Ugyanígy jártam négy éve is, akkor sem találtuk a fiammal a továbbvezető utat, ezért visszatértünk az aszfaltútra és azon baktattunk a később hozzánk társult, menetgyakorlaton lévő katonákkal egészen Borzavárig. De most nálam volt a GPS, ami plusz mankót jelentett a tájékozódásban!

Szépalma aszfaltos bekötőútján halad egy darabig a kéktúra
Szépalma aszfaltos bekötőútján halad egy darabig a kéktúra

Leakasztottam az övemről és megnéztem a kijelzőjét. Eszerint alig ötven lépést kellett csak megtennem a földúton, utána egyből jobbra kellett fordulnom, és párhuzamosan továbbhaladni az erdőszéli aszfaltúttal. A kijelző szerint pontosan a fordulóponton álltam, de a továbbvezető utat mégsem láttam! Ennyire vak egér mégsem lehetek, ezért alaposabban is körülnéztem! Az út mellett levágott faágak hevertek szerte-széjjel, fatörzsekből álló gúlák álltak a kis erdőszéli rakodó mellett.

És akkor egy, az úttól vagy ötven lépésre álló fán észrevettem a kék sáv és sárga sáv jelzéseket! Átküzdöttem magam a faág-akadályokon, és a jelzett fához érve egy halvány nyom kezdett kibontakozni a lábam alatt! Rátértem az alig látható csapásra, ami szép lassan egy eléggé járható gyalogúttá nőtte ki magát, jelzéstől jelzésig kanyarogva a fák között! Egyre jobban tudtam haladni rajta, a GPS-t vissza is akasztottam az övemre. Kellemes kis erdőjárás volt ez, néha csupán néhány lépésre vezetett az utam az erdő szélétől, jól láttam az aszfaltúton elhaladó autókat is.

Sajnos, néhány perc után, egy bekerített erdőterület határát elérve vissza kellett térnem az aszfaltúra, itt folytattam hát az utamat. Később a mezők közötti útelágazásban a jobbra térő, még keskenyebb és nagyon kopott, kátyús aszfaltcsíkra tértem rá, ezen másztam meg egy kis dombot. A tető közelében álló mobil átjátszó toronytól visszapillantva már a ködös távolban látszódott csak a Kőris-hegy. Nagy utat tettem már meg a hegytetőtől!

Visszatekintés a megtett útra a Borzavár előtti dombról. De messze van már a Kőris-hegy!
Visszatekintés a megtett útra a Borzavár előtti dombról. De messze van már a Kőris-hegy!

Továbbindultam és lassan elértem a lapos dombtetőt. A most következő epizódra már az első bejárásomkor is felfigyeltem. Egy kereszt tűnt fel pont előttem a távolban, az út végén. Az ember azt hihetné, hogy egy, az út szélén álló kőkeresztet pillantott meg, de ahogy az alig domborodó dombtetőn folytattam az utam, feltűnt a távoli kereszt „alapja” is, egy már eléggé közeli templomtorony, Borzavár templomtornya! Elég nehéz, de nem lehetetlen észrevenni az útról jobbra letérő keskeny ösvényt, ami aztán levezet a dombról a falu temploma mellé.

Borzavár főutcáján indultam el délkelet felé, az itt már ismét magányosan haladó kék sáv jelzéseket követve. Elhaladtam amellett a már szemlátomást régóta bezárt kocsma mellett, ahol négy éve pecsételtünk a fiammal, de a pecsételőhelyek fórumáról tudtam, hogy a bélyegzőt azóta már áthelyezték a kissé távolabb lévő Oázis presszóba, ami a leírások szerint fél egykor be fog zárni egy hosszabb ebédszünetre. Néhány perc múlva meg is pillantottam az út jobb oldalán pont ott, ahol az út elkezdett meredeken lejteni a Borzavári-patak völgyébe. Az órámra pillantottam: még dél sem volt! Jó időt futottam hát Bakonybélből, jóval zárás előtt elértem a presszót. Aztán az ajtaján észrevettem a nyitva tartását: csak egy órakor fog bezárni! Szóval nem is kellett volna annyira sietni, de ez sem tudta elvenni a kedvemet!

Borzavár főutcáján
Borzavár főutcáján

Már Szépalmáról jövet befelhősödött az idő és most a szél is feltámadt, ezért aztán sietve behúzódtam az Oázisba. Elkértem a kéktúra bélyegzőt a pultos hölgytől és egy üveg Borsodival letelepedtem az egyik asztalhoz. Elvégezve a papírmunkát még elüldögéltem egy sort a söröm mellett, csak fél egy előtt kezdtem készülődni, hogy a Zircig még hátralévő pár kilométert is letudjam.

A presszóból kilépve vettem észre, hogy bizony alaposan lehűlt a levegő, és egyre erősebben fúj a hideg északi szél. Felkaptam az anorákomat, és keményen kiléptem, hogy egy kicsit felmelegedjek. Egy kis hídon kereszteztem a völgy alján csörgedező Borzavári-patakot, aztán az út íves jobbkanyarjában le is tértem róla balra, egy eléggé megviselt, öreg magtár melletti rétre. Szinte automatikusan az itt kezdődő keréknyomokon indultam tovább, amik aztán kapaszkodni kezdtek a domboldalban.

Csak automatikusan néztem rá a GPS kijelzőjére, és aztán csodálkozva vettem észre, hogy megint letértem a kéktúra útjáról! Visszaereszkedtem a domb aljára, az országúthoz, és rátértem az úttal párhuzamosan haladó, alig látható csapásra, mert a GPS szerint ez volt a helyes út, viszont jelzést sehol sem láttam! Később ez az ösvény is kapaszkodni kezdett a domboldalban, de jelzések errefelé sem voltak, ellenben feltűntek a bokrok ágaira kötött piros-fehér fóliacsíkok, amiket aztán hűen követett a kitaposott ösvény. Az erdőszélt elérve visszafordultam, ekkor a falu már jóval alattam feküdt a völgyben és a szomszédos domboldalban.

Már Bozavárt is magam mögött hagytam...
Már Bozavárt is magam mögött hagytam...


A Pintér-tető keréknyomain indultam tovább Zirc felé
A Pintér-tető keréknyomain indultam tovább Zirc felé

Innen már nagyon egyszerű utam volt, csak követnem kellett azt az erdei földutat, amibe az ösvényem hamarosan beletorkollott. Egy kis emelkedő után az utam lelejtett egy sekély völgybe, itt egy darabon az utat elmosta egy hirtelen eső után a domboldalban leszaladó csapadékvíz: több méter mély szakadék tátongott az úton. Szerencsére már volt kitaposott ösvény a fák között, ezen értem le a sekély völgy zsombékos aljára. Innen aztán ismét felfelé vezetett az utam a Pintér-tető erdős oldalában.

Eseménytelen erdei út végén értem el Zirc határában egy bekerített füves tisztást, padokkal, esőházikóval, fa gyermekjátékokkal. A mező túlsó szélén mintha egy tárnabejárat lett volna, elsétáltam hát odáig. Valóban az volt, de nem vezetett sehová, hiszen ez csak egy emlékmű volt, előtte egy fekete márvány emléktáblával és egy öreg csillével. Egy pár percig elnézelődtem itt, aztán kilépve a kapun elindultam lefelé, a városközpont irányába.

A hosszú, sokáig egyenes Deák Ferenc utcán már messziről láttam az apátsági templom tornyait és mellette az apátság épületét is. Néhány perces sétával értem el a városközpontot, itt egyből rátértem a vasútállomásra vezető Köztársaság útra. Elhaladtam a templom mellett, ezt nem néztem meg, mert nem sokkal korábban egy családi kirándulás alkalmával alaposan körüljártunk mindent. Akkor sétáltunk egyet az arborétumban is, de szerettem volna most az őszi színekben is pár képet készíteni a méltán híres zirci arborétumról! Lassan már el is értem a kerítése mentén a kapuját, de sajnos az idő egyre zimankósabb lett: az ég már teljesen beborult, a hideg északi szél is – amit először Borzaváron vettem észre – egyre jobban feltámadt.

Megérkeztem Zircre!
Megérkeztem Zircre!

Zirc - Az apátság és a templom épülete
Zirc - Az apátság és a templom épülete

Így aztán lemondtam az arborétumról és gyorsan eltalpaltam a vasútállomásig. Megvettem a jegyem és pecsételtettem a kéktúra igazoló füzetembe, aztán a váróteremben üldögélve megvártam a Veszprémbe induló vonatot. Ott gyors váltással átszálltam a Budapestre induló gyorsvonatra, így aztán hat órára már haza is érkeztem.


-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats