UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2011. szeptember 12.
Eszkála vadászház - Rudabányácska

Ezen a hétfői napon is korán ébredtem, hiszen aki a tyúkokkal fekszik, az általában velük együtt is szokott kelni! Már fél hat felé talpon voltam, felöltöztem, megreggeliztem még a sátorban, aztán a hálóhelyemet lebontva háromnegyed hét után már útra készen álltam. Szokás szerint még alaposan végignéztem mindent, hogy semmit se hagyjak itt, aztán hét előtt egy-két perccel bekapcsoltam a GPS-t, a hátamra kaptam a zsákot és nekiindultam az aznapi, Rudabányácskáig vezető utamnak.

Végiggondoltam alaposan a dolgokat: ha Sátoraljaújhely helyett tovább akarok menni egészen Hollóházáig, akkor alaposan be kell vásárolnom, hiszen otthonról csak három napra elegendő élelmiszert hoztam magammal, ennek pedig már nagyon a végére jártam! Szállást is keresnem kell magamnak, mert bár telefonszámokat írtam fel még otthon, de egyelőre semmit sem intéztem, pedig jó lenne tisztességesen megfürödni a túrám harmadik napján! Ezért tehát alaposan kiléptem, hogy minél gyorsabban leérjek Makkoshotykára és be tudjak vásárolni az ottani boltban. A kenyér volt a legfontosabb, ha ott esetleg nem kapok, akkor azért sajnos be kell majd utaznom Sátoraljaújhelyre!

A vadászháztól felfelé mentem még pár száz lépést az erdei földúton, aztán a kék sáv jelzéseket követve jobbra tértem az Eszkála-tető és a Gyaka-lyuk közötti nyeregben, ráfordulva a dél felé induló földútra. Nagyon jól járható volt ez a keményre taposott földút, ami az első pár percben még kapaszkodott egy keveset, aztán szintezve hullámvasutazott, végül gyengén lejteni kezdett. Egy irtásfolt peremén elértem azt a pontot, ahonnan az első kéktúra bejárásomkor még szép kilátás nyílt a már távoli Regéc várára, de most a régi tarvágáson növekvő fenyves-bükkös fiatalos már minden kilátást elzárt előlem! Csak az indulásom után egy órával álltam meg egy pihenőre ott, ahol egy kis kilátás nyílt egy másik irtáson keresztül a Sátor-hegyekre.

Úgy látszik, itt megjött a térerő is, mert a telefonom szapora pittyegéssel jelezte, hogy üzeneteim érkeztek. A feleségem keresett több alkalommal is, ezért visszahívtam, de annyira gyenge volt a térerő, hogy többször is megszakadt a vonal a beszélgetés közben. Azért csak el tudtuk egymásnak mondani a legfontosabbakat, így kissé megnyugodva indultam tovább. Nagyjából fél órával később értem el a Zsidó-rétet, a földút átkanyargott a lassan beerdősülő, ligetes mezőkön, aztán újra bevette magát az erdőbe. Elég gyenge volt errefelé az utak jelzettsége, csak az útirányváltásoknál tűntek fel a jelzések, de azokon a pontokon viszont becsületesen fel voltak festve!

Lefelé a Kecske-hát keréknyomain
Lefelé a Kecske-hát keréknyomain

Kilátás a Zsidó-rétről a környező hegyekre
Kilátás a Zsidó-rétről a környező hegyekre

Éppen egy ritkított tölgyesben kezdtem meg egy komolyabb ereszkedést a Borz-hegy oldalában a Cifra-kút felé, amikor észrevettem, hogy egy fiatal pár kaptat felfelé az úton az enyémhez hasonló méretű hátizsákokkal. Megálltunk egy percre, ők elmondták, hogy szombaton reggel indultak Hollóházáról és kéthetes túrájuk végcélja a Kékestető, ezzel a szakasszal kezdik a kéktúra bejárásukat. Nem szeretek dicsekedni a megtett kilométerek számával, de jó érzés volt erre azt válaszolnom, hogy nekem meg már csak annyi van hátra a teljesítésemből, amennyit eddig ők megtettek!

Még elmondtuk röviden egymásnak, hogy mire számíthat a másik az útviszonyokat illetően a közeljövőben, aztán elbúcsúztunk egymástól, hiszen hosszú út állt még valamennyiünk előtt! Lefelé indulva elgondolkodtam a tőlük hallottakon: a Cifra-kút melletti sártengerről és a Makkoshotyka előtti erdőritkításról. A Cifra-kútnál hat éve valóban nagy volt a sár, de akkor egy nagyon csapadékos nyár végén jártunk arra, most viszont egy csepp eső sem esett július eleje óta! Hamarosan elértem a völgy alján csordogáló forrást, az út azonban nem tűnt nagyon veszélyesnek! Mély nyomok húzódtak arrafelé, nehéz erdőgazdasági gépek vághatták a földútba akkor, amikor az eső alaposan feláztathatta a talajt, de most szikkadt volt a föld felszíne.

Egy lépésnél aztán hirtelen térdig süllyedtem a sárba! A talajnak ugyanis csak felszíne volt száraz, alatta ott húzódott az egész dágvány, ebbe merültem bele alaposan! Próbáltam kikászálódni belőle, de ezzel csak azt értem el, hogy a másik talpam alatt is beszakadt a kiszáradt felszín! Próbáltam megőrizni az egyensúlyom a több mint tizenöt kilós hátipakkommal, mert még csak az kellett volna, hogy bele is vetődjek ebbe a sártengerbe, aztán szépen lassan, a botjaim segítségével kikecmeregtem ebből a csapdába ejtő dagonyából!

Térdig sáros lettem, de még a bakancsomba is befolyt a piszkos lé! Elmentem a forrásig, lehúztam a bakancsokat, megmostam a lábaim és a cipőket a csordogáló vízben, a nadrágról csak nagyjából takarítottam le a sarat, mert ha megszárad, úgyis könnyebb lesz lepucolni azt, aztán tiszta zoknit vettem és újra felkaptam a bakancsokat. Ha már a padon ültem, pihentem is egy adagot és csak kilenc felé indultam tovább. Megtaláltam a sáros útról való letérést, aztán újra ereszkedve értem el a ritkított tölgyest.

A kivágott fákat már elszállították onnan, de a nyesedéket, a vékonyabb ágakat mind otthagyták! Ráadásul a gépek alaposan össze-vissza jártak mindent, eltűnt az az ösvény is, amit követnem kellett volna! Szerencsére a GPS útmutatása alapján megtaláltam a gyalogutat, ami végül is egy már régen nem használt szekérútból jött létre. Ráálltam erre a nyomra és lassan kikecmeregtem ebből a dzsumbujból is. Az erdőben egy elágazásban kissé félrevezetőek voltak a jelzések, a nyilak szerint mintha jobbra kellett volna menni, pedig a bal oldali volt a helyes út.

Dzsindzsás, benőtt ösvényen értem el Makkoshotyka határát, közben az egész ruhám teleragadt valami itt termő növény nagyon ragaszkodó magjaival, ezeket pucolgatva, tépkedve tértem rá a Kossuth Lajos utcára. Leballagtam rajta a falu főutcájára, és bár ott a kék sáv jelek balra, dombnak felfelé indultak tovább, én jobbra kanyarodtam, a kocsma és a vegyesbolt felé. Először a vásárlást intéztem el, szerencsére mindent kaptam a jól felszerelt boltban, volt szeletelt, csomagolt kenyerük is, de kaptam szeletelt, vákuumcsomagolt szalámit, paradicsomot és paprikát is. A bolt előtt mindent elrámoltam a hátizsákba, a vásárolt kristályvizet áttöltöttem a törhetetlen, két literes kólás palackba, aztán átmentem az utca szemközti oldalára, a kocsmához.

Makkoshotyka - A Metzner kúria épülete
Makkoshotyka - A Metzner kúria épülete

Makkoshotyka - A Metzner család sírboltja
Makkoshotyka - A Metzner család sírboltja

Itt is pihentem egy sort, hiszen utamnak nagyjából a felét – igaz, a könnyebbik felét – már bejártam. Megittam egy korsó Kőbányait, pecsételtem az igazoló füzetembe, aztán egy kisebb szieszta után továbbindultam. Elintéztem pár telefonnal az aznap esti szállásomat is, az a Vöröskő vendégház kertjében lesz, pontosan a kéktúra útján! Sőt, vendéglátóm szerint a kéktúra bélyegző dobozkája a vendégház kerítésére van felszerelve! Ennél nagyobb kényelem azt hiszem, nem is kell egy kéktúrázónak!

Most felfelé indultam el a Rákóczi Ferenc úton, egy idő után betársultak a kék sáv jelzések is, elhaladtam a templom és a szépen felújított és rendben tartott Metzner kúria előtt, aztán befordultam jobbra a Petőfi Sándor utcába. Az utca balkanyarjában elértem azt a kertkaput, amin keresztül a kéktúra egy kertbe lép be, és indul tovább egy kikövezett gyalogúton. Az első bejárásomon még egy darabig elvacilláltunk a fiammal a belépésen, de most már rutinból nyitottam be rajta!

A gyalogút a Metzner család sírboltjához vezet, onnan már egy közönséges ösvényen kell továbbindulni és megmászni a Makkoshotyka felett emelkedő domboldalt. Hamar felértem a dombtető kaszálójára és felbukkantak előttem a Sátor-hegyek. Most már nagyon közel voltam hozzájuk, és tudtam, hogy a közöttük fekvő Rudabányácskáig kell már csak eljutnom ezen a napon! Aztán rátértem a tetőn áthaladó földútra, leereszkedtem a dombról a következő völgybe és a hegyek szépen eltűntek a szemem elől!

Az erdő és a szántóföldek határán haladva értem el a völgy alját, itt a fák közé befordulva kereszteztem a Kovács-patak erecskéjét, aztán egy bekerített friss irtásfoltra léptem be a kapun keresztül és indultam neki a következő dombnak. Átvágtam a tarvágáson, a túlsó oldalán pedig egy létrán keresztül elhagytam a területét. Ismét elnyelt az erdő, keréknyomokon ballagtam vagy húszpercnyit, mire kiértem a Cirkálótanya tisztására.

Kilátás a mezőről a Sátor-hegyekre
Kilátás a mezőről a Sátor-hegyekre

Cirkálótanya - A ház sarkára van szerelve a pecsét dobozkája
Cirkálótanya - A ház sarkára van szerelve a pecsét dobozkája

Fél tizenkettő felé értem el az épületeket, itt aztán le is dobtam a málhát a hátamról, és letelepedtem a fűbe pihenni, később pedig átültem egy nagy farönkre, elővettem az elemózsiát és komótosan megebédeltem. Időközben előkerült egy csipásszemű kiscica is, addig sündörgött körülöttem, hogy neki is adtam pár falat szeletelt szalámit, de úgy látszik nagyon éhes lehetett, mert ezeket pár pillanat alatt felfalta, és tovább dörgölődzködött.

Elővettem hát az élelmiszeres dobozomból az utolsó otthonról hozott, de még meg nem kezdett kolbászt, levágtam belőle egy nagyobb karikát és odaadtam neki, de csak megszagolta, megrázta a lábát és odébb ment. A fene a jó dolgodat! – gondoltam, aztán magamnak is vágtam egy karikával. Bekaptam, aztán pár pillanatig csak levegőért kapkodtam! Bár szeretem csípős ízeket, de ez még nekem is sok volt, megittam vagy fél liter vizet, mire eltűnt az íze a számból! A későbbiekben a túrán és otthon is csak ízesítésre használtam ezt a kolbászt, annak kitűnően be is vált!

Csak tizenkettő felé kászálódtam fel kényelmes helyemről, pakoltam össze a maradék kaját és indultam tovább az utamon. Széles földutakon haladva vágtam át a Kokatka-oldal tölgyesén és értem el húsz-huszonöt perc alatt a Radvány-völgy alján futó Hercegkúti-patakot. Átkeltem rajta egy kis hídon a földúttal együtt, aztán nekigyürkőztem a túlsó oldal kaptatójának. Még az emelkedő elején elhaladtam egy útszéli sírkereszt mellett, ami szerint itt halt meg Dankó János 1983. augusztus 24.-én. Nem derült ki a kereszt táblájáról, ki volt ő, talán erdei munkás, vagy turista? Próbáltam hazaérve a neten utánanézni, de nem találtam róla semmit!

Egy oldalvölgyben kapaszkodott egyre feljebb a földút, jó százméternyit emelkedve értem el ismét a fennsíkot. A Pusztadélő tisztásán lévő útkereszteződés után pillantottam meg a Rákóczi fát, egy, az út mellett álló koros tölgyet. A görcsös törzsű vén fa egymagában áll jóval fiatalabb társai között, szinte eltéveszthetetlen! Leültem pihenni pár percre a tövébe, mert tudtam, hogy itt következik aznapi túrám legnehezebb szakasza: a kimerítő hullámvasút a Sátor-hegyek oldalában! Ittam is egy keveset, aztán továbbindultam.

A Rákóczi fa
A Rákóczi fa

Egy kicsit kapaszkodott az utam a Veres-bérc oldalában, aztán kezdődött a fel-le játék. A földút a hegyoldalban lefutó eróziós árkokat keresztezett, ilyenkor aztán néhány métert süllyedt és emelkedett az út alattam, de ez csak az egyik dolog volt! Maga az út is hol felfelé, hogy meg lefelé vezetett, így aztán egy-egy szakaszon akár harminc-negyven métert kapaszkodni, vagy ereszkedni kellett rajta! Fárasztó egy szakasz volt, na! Egy útkanyarnál szinte az erdőszélig ereszkedett az út, itt ki lehetett látni az Alföld szélére is, ahol már olyan sima volt a felszín, mint a palacsinta. Aztán hirtelen visszafordult az út, és újra kapaszkodni kezdett a hegyoldalban.

Tartottam egy nagyobb pihenőt a Csonka-kút mellett, mert eléggé kifárasztott a hullámvasutazás, aztán már úgy kaptam a hátamra ismét a betyárbútort, hogy a Bányi-nyeregig már le sem veszem a hátamról! A Csonka-kút melletti magányos tanyát megkerülve ismét kapaszkodni kezdett az út, amit aztán újabb lejtő követett, végül kereszteztem az eddigi legmélyebb eróziós árkot: ide hat-nyolc métert kellett meredeken leereszkedni, aztán a másik oldalon pedig felkapaszkodni, a túloldalán pedig elértem egy irtásfolton terpeszkedő vadszedrest. Ahogy hat éve a fiammal, úgy most is teletömtem magam itt szederrel, aztán beállt az ösvény egy nyiladékba, amit követve már negyed óra alatt kiértem a keskeny erdei aszfaltútra a Bányi-nyeregben.

A Bányi-nyereg aszfaltútján
A Bányi-nyereg aszfaltútján

Itt megálltam még utoljára egy pár perces pihenőre, aztán elindultam lejtmenetben a hegyek között kanyargó úton. Szép ez a mély völgyben kígyózó erdei út, pláne lejtmenetben – bár a lejtés nem volt erős. Nagyjából húsz perc után hagytam magam mögött az erdőt, a völgy is kinyílt, így értem el az erdőszélen álló Vöröskő vendégházat. Pontosan a házzal szemközt hagyták ott a kék sáv jelzések az aszfaltutat, és tértek be balra az erdőbe. Fél négy felé járt az idő, pont ekkorra ígértem az érkezésem. Gyorsan elintéztem a pecsételést, aztán a nyitott kertkapun keresztül bementem az udvarba.

Nem láttam semmi mozgolódást, a ház ajtaja is zárva volt, azért aztán telefonon felhívtam a szállásadómat, akivel már beszéltem telefonon, amikor Makkoshotykán pihentem a kocsmában. Végül abban állapodtunk meg, hogy ő most nem tud kijönni a házba, de a sátram felverhetem a tágas kertben, ahol csak akarom, használhatom a fürdőszobát és a konyhát, a szállásköltséget meg hagyjam csak másnap reggel az étkező asztalán! Természetesen azt is elmondta, hol találhatom a ház kulcsát! Ezt nevezem bizalomnak!

Kinyitottam a házat, gyorsan lezuhanyoztam, aztán már átöltözve ültem ki a késő délutánban a napos teraszra és pihentem egy sort. Később körbejártam a hatalmas kertet, megnézni, hol verhetem fel a sátrat, aztán úgy döntöttem, hogy a kis tó mellett, a fák tövében ütöm majd fel, nagyjából ötvenlépésnyire a háztól. A sátorverés után megvacsoráztam a teraszon, aztán még olvasgattam egy darabig az utolsó fényeket kihasználva a kéktúra atlaszom következő napra vonatkozó túraleírását. Szokás szerint nyolc óra felé feküdtem le, és tettem el magam a következő napra.

A Vöröskő vendégház
A Vöröskő vendégház

-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats