UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2011. szeptember 13.
Rudabányácska - Bózsva

A hatnapos túrám első három napján több mint 75 kilométert tettem meg a GPS szerint, és még hátra volt körülbelül 40 kilométerem a hollóházai érkezésemig. Mivel ezt a részét a túrámnak nem terveztem meg a korábbiakban – hiszen azt be akartam fejezni Rudabányácskán, illetve Sátoraljaújhelyen –, szállásom sem volt foglalva sehol sem, bár igaz, ami igaz, a sátor ott volt a hátizsákomon. Az időjárás még nagyon szép volt a szeptember közepéhez képest, a hajnalok sem voltak hidegek, ezzel nem is lett volna gond, egyszerűen most nem volt kedvem a további nomádkodáshoz!

Reggel, ébredés után levettem a telefont, a GPS-t és a fényképezőgép ceruza akkumulátorait a vendégház konnektoraiba bedugott töltőkről, aztán komótosan összekészülődtem. Úgy terveztem, aznap Bózsváig fogok elmenni és a Kőbérc panzióban szállok majd meg. Tudtam, hogy ott megengedik a nagy kertben a sátorozást, és meleg vacsorát is kaphatok majd az érkezésem után. Mivel odáig alig húsz kilométer volt csak az út, nem is siettem különösebben, csak nyolc óra felé végeztem a pakolással és vettem a hátamra a zsákot. Gondosan ellenőriztem, hogy mindent bezártam-e a házban, elrejtettem a kulcsot a megbeszélt helyre, aztán útnak indultam.

Amint kiléptem a vendégház kertkapuján, már meg is érkeztem a kéktúra útvonalára – meg kell, hogy mondjam, ilyen jó szállás ritkán adódik egy kéktúrázó életében –, aztán kereszteztem a Bányi-nyeregből a már közeli Rudabányácskára tartó aszfaltutat és nekiindultam az erdőnek. Mivel a vendégház a Sátor-hegyek közötti egyik völgyben áll, természetes, hogy hegymászással indítottam a napot, a jól kijárt földút, amin haladtam, erőteljes kapaszkodóba kezdett a Hosszú-domb délkeleti oldalában. Néhány perc alatt elértem egy középfeszültségű távvezeték pászmáját, ennek a nyiladékából már jó volt a rálátás a Sátor-hegyek keleti részére. Aztán újra beértem a fák közé, és a kilátás eltűnt mögöttem.

Megenyhült a kaptató, gyakorlatilag szintben haladtam egy jó kilométernyit, aztán balra, ösvényre tértem erről a jó földútról, és az emelkedés folytatódott. A gyalogút egyszerűen nekiszaladt a hegyoldalnak és néhány perc alatt jó hatvan-nyolcvan métert kapaszkodtam felfelé. Lihegve, fújtatva értem el egy kis vállat a hegyoldalban, kimerülten dobtam le a hátamról a zsákot és ültem le pár perc pihenőre az avarba. Megvártam, hogy felszáradjon az izzadtság az arcomon, aztán pár perc múlva erőt vettem magamon és továbbindultam.

Most eróziós árkokban kaptattam felfelé, ezek elágaztak, összefonódtak a hegyoldalban, szerencsére itt kitűnő volt a jelzettség, soha nem kellett találgatni, merre halad tovább a jelzett út! Az erőteljes emelkedő valahol a Mocsári-rét környékén fejeződött be, innen már a dombok között haladtam, már csak alig emelkedve, inkább csak hullámvasutazva. Az ösvények után újra rátértem egy földútra, ezen aztán tempósan tudtam haladni. Széles ívben megkerültem jobbról egy völgyfőt és nagyjából félórás kényelmes erdőjárás végén elértem a kék sáv és piros sáv jelzések csomópontjában az erdei pihenőt.

Kaptató az elágazó eróziós árkokban
Kaptató az elágazó eróziós árkokban

Most éppen favágók voltak itt, a szekerük a pihenő mellett állt, ők pedig kissé távolabb gallyazták éppen a korábban kivágott törzseket. Szusszantam egyet a tűzrakóhely melletti padokon, aztán megkezdtem a Vágáshutáig tartó hosszú ereszkedést. Az erdei utak keresztezésében a kék sáv jelzések ösvényre tértek, ezek először csupán a pihenőhelytől induló gyenge nyomok voltak, de aztán kialakult egy jól járható ösvény, ami egy először alig látható horpadásba ereszkedett le. Ebből a kis völgyecskéből alakult aztán ki néhány száz méter alatt az a szurdokszerű völgy, amiben a faluig tartó utam vezetett.

A gyalogút folyamatosan, jól követhetően ereszkedett a völgy bal oldalában, aztán egy friss tarvágást elérve beleszaladt egy földútba. Ezen szinteztem egy darabon, aztán csodálkozva vettem észre, hogy az út szuszogtató kaptatóba kezd a hegyoldalban! Erre nem emlékeztem az első bejárásomról, megnéztem hát a GPS kijelzőjét, szerinte is letértem a kéktúra nyomvonaláról! Alaposan körülnéztem, és mélyen alattam, a völgy alja közelében észrevettem az ösvényemet. Félrevitt tehát a földút! Visszafordultam, mert bajos lett volna leereszkedni a meredélyen a nagy hátipakkommal, aztán rátértem ismét a gyalogútra.

Lefelé a völgyben Vágáshuta felé
Lefelé a völgyben Vágáshuta felé

Az irtásfolt alatt az ösvény átkerült a völgy túlsó oldalára, errefelé már az ereszkedés is megenyhült, a néha sétányszerűen kiszélesedő ösvényen egy kényelmes séta végén értem el Vágáshuta legelső házait. Rátértem a lejtős utcára, elhaladtam a buszforduló mellett aztán feltűnt az utca bal oldalán a Huta kocsma épülete. Bíztam abban, hogy nyitva találom és megihatok egy hideg sört a teraszán, de sajnos zárva volt. Felmentem a teraszára, hogy legalább pihenjek egyet a padokon, akkor vettem észre, hogy a kéktúra bélyegzőt kinn hagyták egy kis asztalkán. Pecsételtem vele az igazoló füzetbe, aztán ejtőztem egyet az árnyékos padokon.

Egy kisteherautó állt meg a szomszéd háznál, a belőle kiugró két férfi szaporán felpakolt a platóra egy gerendát és már indultak volna, amikor köszöntem nekik és megkérdeztem, mikor fog nyitni a kocsma, mert szívesen meginnék valamit. Az idősebb végigmért, aztán közölte, hogy a kocsmahivatal bizony végleg bezárt, de ha akarom, akkor meghív egy fröccsre a polgármesteri hivatalba! Nekem sem kellett több bíztatás, a hátamra vettem a zsákom, aztán a gyorsan elporzó kocsi után indultam lefelé a lejtőn.

Vágáshuta főutcáján
Vágáshuta főutcáján

Pár perc alatt megérkeztem a hivatalhoz, láttam, hogy a két férfi már javában dolgozik, aztán mint a bemutatkozásnál kiderült, a polgármester az egyikük, aki korábban meghívott egy italra! A felesége is ott dolgozott a házban, éppen a faluról készült képeket rakta keretekbe, hogy aztán feltegye azokat a falakra. Sokáig elbeszélgettem velük, megittam a beígért, jó hideg fröccsömet is, aztán polgármesternek dolga akadt, beugrott a kocsiba és elszáguldott, én meg lassan összepakoltam, és továbbindultam.

Végigballagtam az egyre ereszkedő főutcán, aztán egy pici kaptatón lassan magam mögött hagytam a települést. Ahogy a falu aszfaltos bekötőútján ballagtam, egy percre feltűntek előttem a Milic-csoport hegyei, de aztán kanyarodott egyet az út és eltűnt a kilátás. Kényelmes menettel értem ki az úton a dombok közül a Hegyköz mezői szélére, de a Margit-forrásnál a kék sáv jelzések hirtelen, élesen balra fordítottak, egy földútra. Nagyon jól álltam idővel, még csak tizenegy felé járt, ezért aztán egy hosszabb sziesztát is tartottam a fűbe leheveredve. Csak fél tizenkettő felé indultam tovább.

A Hollós-patak völgyébe fordult be a földút, egy darabig csak szintezett, aztán az erdőt elérve újra kezdődött az emelkedés, először csak nagyon enyhén, de a patakot keresztezve hirtelen sokkal meredekebbre váltott! Többször is meg kellett állnom a kaptató ösvényén szusszanni egyet, de szerencsére pár perc alatt felértem a dombhátra, itt aztán az emelkedés is lassan megenyhült. Magam mögött hagytam az erdőt, átvágtam a bozótos, ligetes tetőn, jobbról az ösvény mellé fordult egy földút, de aztán ugyanazzal a lendülettel el is távolodott tőle.

Kilátás a dombtetőről a Sátor-hegyek felé
Kilátás a dombtetőről a Sátor-hegyek felé

Valamilyen régi, már elvadult gyümölcsösbe érkeztem, a gaz már felvert mindent, csak a gyalogút vonalában lehetett haladni, aztán jobbról visszatért a földút, most beletorkollott a gyalogút és ezeken a kátyús keréknyomokon kezdtem meg az ereszkedést Nagyhutára. Egy éles jobbkanyarral ráfordultam a Petőfi Sándor utcára, ezen indultam tovább, még mindig lejtmenetben. A szép, rendezett falu közepe táján értem el a polgármesteri hivatalt, ennek a kerítésére volt felszerelve a kapu mellett a kéktúra bélyegző dobozkája. Pecsételtem az igazoló füzetembe, aztán leültem ebédelni a hivatallal szemközti, napközben zárva lévő presszó teraszára, az asztalokhoz.

Nagyhuta kicsi temploma
Nagyhuta kicsi temploma

Hosszabb pihenő végén csak fél egy felé álltam fel az asztaltól, kanyarítottam a hátamra a batyut és indultam tovább az utamra. Habár még legalább kétórányi út állt előttem, de erre a napra véget értek a nagyobb kaptatók és lejtők, tudtam, hogy innen már könnyebb utam lesz Bózsváig. Az aszfaltozott utcán ballagva magam mögött hagytam Nagyhutát és egy rövidebb erdei szakaszt követően átértem a szomszédos Kishutára. A nevével ellentétben ez a nagyobbik település a kettő közül, sokáig tapostam az aszfaltot, mire leértem a Kemence-patak völgyébe, a Pálházi Állami Erdei Vasút vágányához.

A keskeny nyomtávú vasút a hajdani hegyközi vasúthálózat egyetlen megmaradt része, Pálházáról indulva a hegyek közötti Rostalló turistaházig vezetnek a sínek. Hat éve már vonatoztunk rajta a fiammal, ezért ezt most kihagytam, inkább beültem egy hosszabb pihenőre a vágány és a vasúti megálló mellett álló kiskocsma teraszára. Ejtőztem egy sort, beszélgettem a helybeliekkel, akik ilyenkor mindig felteszik a már lassan unalomig hallott kérdéseket, hogy honnan hová megyek a túrán. A beszélgetés közben gyorsan telt az idő, megittam közben egy üveg Borsodit is, de tudtam, hogy nem kell már különösebben sietnem, hiszen csak alig több mint egyórai út állt előttem Bózsváig.

Három óra felé álltam fel, búcsúztam el a helyiektől és indultam tovább az utamon. Kereszteztem a síneket és a Kemence-patakot, balra rátértem a Kőkapuhoz vezető keskeny aszfaltútra, aztán nagyjából háromszáz lépés után pedig jobbra fordultam a Ságvári Endre utcára. Megvallom őszintén, tetszenek nekem ezek a nyakas vidéki kisközségek, amiket nem ért még utol az utcanév-átkeresztelési hisztéria és ragaszkodnak a régi, jól bevált nevekhez. A vidéket járva bizony sokszor találkoztam még Felszabadulás utcával, sőt egy-két helyen még Vörös Hadsereg útja is van!

Tehát a murvás Ságvári utca végén értem el az erdőt, egy darabig még követtem a fák között is ezt az utat, de egy idő után jobbra, ösvényre térítettek a kék sáv jelzések. A Szuha-völgy alján haladtam, egy darabig még a közelemben haladt az erdei út, mert hallottam az azon végigmenő autók hangját, de aztán már a háborítatlan erdei csend vett körül. Egy széles, erdős dombháton vágott át az utam, végig az árnyas erdőben haladva. Egy ideig enyhén kapaszkodott a gyalogút a völgy alján, aztán ugyanolyan enyhén lejteni kezdett, végül feltűntek előttem Bózsva legszélső házai.

Eróziós völgyben Bózsva felé
Eróziós völgyben Bózsva felé

A Bózsvai-szikla mögött már feltűnnek a falu házai
A Bózsvai-szikla mögött már feltűnnek a falu házai

Rátértem a Dózsa György utcára, elhaladtam a Bózsvai-szikla mellett, aztán feltűnt a bekerített dísztó mellett a faluház épülete. Az előtte álló villanyoszlopra volt szerelve a kéktúra bélyegző dobozkája, előhúztam belőle a stemplit és nyomtam vele az igazoló füzetembe, miközben megmosolyogtam a doboz feletti kis reklámtáblát, ami a közelben lévő Kőbérc panziót hirdette a kéktúrát járóknak.

Amúgy is ott akartam megszállni ezért aztán elballagtam a talán százlépésnyire lévő panzióhoz. Arra gondoltam először, hogy felállítom a sátrat a kertjében, de aztán a tulajjal megegyeztem egy jutányos árban, ami tartalmazta a szállásom árát egy kisházban, a meleg vacsorát és a reggelit, így aztán ezen az éjszakán ismét tető volt a fejem felett. Aztán mivel még volt rengeteg időm a vacsoráig, sétáltam egyet a faluban, aztán lezuhanyoztam és már átöltözve mentem le az étterembe.

Kilátás szállásom teraszáról a Kőbérc panzió udvarára
Kilátás szállásom teraszáról a Kőbérc panzió udvarára

Később egy darabig még elszöszmötöltem a szobámban, aztán a megszokás erejétől hajtva fél kilenc felé már nyugovóra is tértem.


-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats