UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2012. május 28.
Ötvösi út - Sümeg, vasútállomás

Ezen a reggelen is korán ébredtem, napkeltekor már talpon voltam, komótosan megreggeliztem a sátorban, aztán összepakoltam a hátizsákom és lebontottam a hálóhelyemet is. Felcsatoltam a sátort és a derékaljat a zsákra, aztán még leültem pár percre a hátizsákomra és hazatelefonáltam. Megnéztem előbb a menetrendet is, hogy melyik vonattal induljak majd hazafelé Sümegről, így már körülbelüli érkezési időpontot is tudtam mondani.

Az előző bejárással ellentétben most egyáltalán nem akartam sietni, úgy gondoltam, az utolsó túranapon egy laza menettel a 12:28-kor Sümegről Bobára induló személyvonatot célzom meg, hogy aztán ott egy sors átszállással még elkaphassam a Szombathelyről Budapestre tartó gyorsvonatot. Mivel ekkor még csak fél hét felé járt az idő, volt vagy hat órám az előttem álló, kiírás szerinti 14,3 kilométeres táv megtételére, tehát egyáltalán nem kellett sietnem!

Rövid szöszmötölés után fél hét után pár perccel indultam neki a túrának, vagyis újra ráálltam az ötvösi pecsételőpont mellett elhaladó keréknyomokra és elindultam befelé a Dergecsi-erdőbe. Pár percet pontosan keleti irányba ballagtam, aztán a nyiladékok keresztezésében jobbra fordultam, és nagyjából dél felé haladtam ugyanennyit. Kiértem egy erdősarokra, feltűntek előttem a mezők, de itt egy balkanyarral ismét visszafordultam a fák közé.

A Dergecsi-erdőn átvágó földúton
A Dergecsi-erdőn átvágó földúton

Favágók kezdtek el dolgozni, messziről meghallottam a láncfűrészeik hangját. Már hosszabb ideje ritkíthatták a körülöttem lévő erdőt, a törzseket sok helyen el is vitték, de az ágak még szerte-széjjel hevertek körülöttem, sokszor keresztben a keréknyomokon, amiken itt is haladtam. Egy kicsit elbambultam, a fák lomjai között az útra vetülő kis napsugárfoltokat nézegettem, amikor beleakadt a lábam egy földön heverő ágba, én pedig úgy elvágódtam, mint az ólajtó! Becsapódásomat még a Földrengésjelző Intézet szeizmográfjai is jelezhették, de szerencsére minden épségben maradt: a GPS, a fényképezőgép, na meg persze én is. Pár pillanatig még a földön üldögéltem, aztán feltápászkodtam hátamon a nagy zsákkal. Innen már jóval figyelmesebben haladtam.

Elértem lassacskán a pár éves irtásfoltokat, itt az út minősége sokat romlott: az eddigi kényelmes erdei keréknyomokból kacskaringós, kátyús földút lett, de pár perccel később egy jobbkanyarral letértem erről az útról. Egy irtásfolt szélén futó füves, kátyús keréknyomokon indultam tovább délkelet felé, aztán a régi tarvágáson sarjadó fiatal erdőt magam mögött hagyva pár percre még visszatértem az öreg erdő fái közé. Rövid menettel érkeztem ki a Dabroncra vezető országútra. Ezen a ponton hagytam magam mögött végleg az erdőt, innen a Sümegig vezető több mint tíz kilométert már a mezőkön keresztül kellett megtennem, gyakorlatilag minden komolyabb árnyék nélkül!

Derült, napsütéses, de kissé párás volt a reggel, ennek ellenére messzire el lehetett látni. A dabronci út túlsó oldalán feltűnt a Tátika-hegy, tőle balra a Rendeki-hegy erdős tömbje is jól látszott. Ott kell lennie valahol a Sümeg várának is, gondoltam, ezért alaposabban körülnéztem abban az irányban, még a távcsövemet is elővettem. És tényleg, ott volt a vár! Még a Rendeki-hegy előterében állt, ráadásul annak az árnyékában, de az egyik tornya kikandikált a domb felett! Készítettem róla pár felvételt, aztán továbbindultam.

A távolban feltűnt a Rendeki-hegy
A távolban feltűnt a Rendeki-hegy


És igen, ott van a távolban Sümeg vára is!
És igen, ott van a távolban Sümeg vára is!

Tőlem jobbra már mezők húzódtak, aztán néhány perc múlva a baloldalon is magam mögött hagytam a Dergecsi-erdőt, arrafelé is kinyílt a panoráma. Balra előttem feltűntek Dabronc házai, mögöttük a távolban még a Somló jellegzetes tanúhegy formáját is ki lehetett venni! Nézelődve ballagtam tovább a keskeny aszfaltúton, aztán egy idő után lassan már elértem azt a derékszögű balkanyarját, ahol Dabronc felé fordult az aszfaltcsík.

Talán kétszáz lépéssel a kanyar előtt kellett jobbra térnem egy, az országútból kiágazó földútra. Itt tartottam az első pihenőmet, pár percre leheveredtem a mezők szélén a selymes fűbe és süttettem magam a kora reggeli napsütésben. Volt még vagy liternyi vizem, megittam egy részét, gondoltam, a maradék csak kitart majd Kisvásárhelyig, az első utamba eső faluig! Még mindig csak háromnegyed nyolc felé járt az idő, de komótosan összekészülődtem, és továbbindultam.

Vagy két és fél kilométert kellett haladnom a mezők között, egy foghíjas erdő- és bokorsáv mellett elvezető nyílegyenes keréknyomokon, mire elértem a Mihályfára vezető országutat. De egyáltalán nem volt unalmas ez az út: állandóan a látóteremben maradt a Tátika-hegy és a Rendeki-hegy – bár Sümeg várát most éppen nem lehetett látni, hiszen beleveszett a Rendeki-hegy erdős oldalába, de hozzám közelebb is adódtak érdekességek: mezei nyulak bóklásztak át előttem a földúton, hogy aztán eltűnjenek a bokrok között, sokáig figyeltem egy felettem kőröző gólyát is.

A távolban feltűnt a Somló is
A távolban feltűnt a Somló is


Mezei földúton Mihályfa felé
Mezei földúton Mihályfa felé

Szusszantam egyet az országutat elérve, aztán rátértem a Mihályfára vezető aszfaltútra. Nem sokat baktattam rajta, talán csak hét-nyolcszáz lépésnyit, közben elhaladtam egy útszéli kőkereszt mellett, aztán az út mellett álló jegenyefákon feltűntek a jobbra nyilazott kék sáv jelzések, amik egy kiágazó földútra tereltek. Ez egy kevésbé kijárt mezei út volt, mint amin korábban haladtam, inkább csak keréknyomok futottak alattam, bár sok helyen ezek is szinte belevesztek a gazba. Jó iránymutató volt azonban a nyomok mellett futó villanyvezeték, ami az úttal együtt a távoli Kisvásárhely felé vezetett.

Ez is egy jó két kilométeres szakasz volt a szinte nyílegyenesen futó keréknyomokon, aztán egy útszéli kőfeszületet elhagyva lassan már elértem Kisvásárhely szélső házait. Itt mindenképpen egy hosszabb pihenőt akartam tartani a harangláb mellett padokon, és a vízkészletemet is fel akartam tölteni. A házakat elérve figyelni kezdtem, vannak-e még működő köztéri csapok a faluban, de mielőtt még akár csak egyet is megpillanthattam volna, rám köszönt valaki az egyik kapuból.

Hosszú, egyenes keréknyomokon Kisvásárhely felé
Hosszú, egyenes keréknyomokon Kisvásárhely felé

Ilyenkor nem illik egy rövid visszaköszönés után továbbmenni, megálltam hát beszélgetni a gazdával, aztán mivel a megállás hosszúnak ígérkezett, levettem a hátamról a zsákot is. Megbeszéltük, honnan hová megyek, aztán mint mindig, az aktuálpolitika is szóba került. Mikor megláttam a gazda feleségét, kihasználtam a lehetőséget és megtöltettem vele az egyik kétliteres palackomat csapvízzel, gondoltam, Sümegig már az is elegendő lesz. Csak jó tíz perc után indultam tovább, de már nem kellett sokat mennem, hogy megérkezzek a haranglábhoz.

Lemálháztam az egyik padra, elővettem az igazoló füzetet és az OKT60 lapját, pecsételtem mindenhová, ahova kellett, aztán letelepedtem a padra és megtízóraiztam. Pihentem egy sort, aztán a hátizsákom a padon hagyva sétáltam egyet a csöppnyi faluban és készítettem pár képet. Háromnegyed tíz felé indultam tovább, lesétáltam az alvégbe, aztán ahol az aszfaltút balra kanyarodott, én jobbra fordultam, újabb keréknyomokra.

Végigballagtam Kisvásárhely egyetlen utcáján
Végigballagtam Kisvásárhely egyetlen utcáján


A kisvásárhelyi harangláb
A kisvásárhelyi harangláb

Legelők között kanyargott alattam az út, aztán az elágazásában a kék sáv jelzéseket követve a balra térő, kissé kijártabb nyomokon indultam tovább. Egy akácoson keresztül megmásztam egy alig pár méter magas halmot, fenn ismét kiértem a mezők szélére. Lassan eloszlott a kora reggeli pára, és a Rendeki-hegy előtt ismét megpillantottam Sümeg várát, most már jóval élesebben, igaz, már közelebb is voltam hozzá! Kellemes séta volt ez a délelőtti napsütésben, élveztem azt, hogy már látszik az uticélom, igaz még eléggé messze, a távoli horizonton.

Aztán egy jó adag menés után fél tizenegy felé elértem a Sümegre vezető országutat. Itt tartottam az utolsó pihenőmet. Üldögéltem pár percet a fűbe ledobott hátizsákomra telepedve, de nem volt sok maradásom, újra a hátamra kaptam a betyárbútort és belevágtam a túrám utolsó, jó három és fél kilométer hosszú szakaszába. Ezt a távot már végig az aszfaltos út szélén baktatva kellett megtennem, szerencsére a Pünkösd hétfőre való tekintettel eléggé csekély volt most rajta a forgalom.

És újra a sümegi vár! Itt már közelebb voltam hozzá.
És újra a sümegi vár! Itt már közelebb voltam hozzá.

Pár száz lépés után az út keresztezte egy kis átereszen az itt még patakocska méretű Marcalt, aztán befordultam az országút hosszú, majd’ három kilométeres egyenesébe. Érdekes az út volnalvezetése, hiszen pontosan nekifut a távoli sümegi Várhegynek. Néhány éve, az első bejárásomon egy foghíjas fasor kísérte még az út jobb oldalát, de mostanra ezt kivágták, és bár egy darabon a baloldalon még erdő szegélyezi az utat, most sokkal jobb a rálátás a még távoli várra.

Ahogy a padka mellett, az aszfalt legszélén ballagtam, csak nagyon lassan közeledett felém a vár, mintha csak odaszögezték volna a láthatárra, de aztán egyszer csak kivehetőek lettek a falakon lobogó zászlók, később az ott mászkáló emberek is. Az út vége nagyon sumák módon először enyhén, később már erősebben emelkedni kezdett, így értem el Sümeg határában a vasúti átjárót. Itt megálltam egy percre, elkészítettem a sablon sümegi képet, ugyanis talán ebből az irányból mutat a legszebben a vár.

Itt még nagyjából két és fél kilométerre voltam a vártól
Itt még nagyjából két és fél kilométerre voltam a vártól


Háromnegyed órával később értem el Sümeg határában a vasúti átjárót
Háromnegyed órával később értem el Sümeg határában a vasúti átjárót

Aztán továbbindulva átkeltem a síneken és rögtön utána jobbra tértem a vasútállomásra vezető utcára. Pár perc alatt elértem az állomásépületet, befejeztem hát a Sárvártól Sümegig vezető háromnapos túrámat. Még egy dolgot fejeztem be itt: az Országos Kéktúra útvonalának GPS-sel történő felmérését is! Több mint két évig minden kéktúrámon velem volt a műholdas helymeghatározóm, hogy részben a második, részben pedig a harmadik bejárásomkor felmérhessem vele a teljes útvonalat. Nagy lekötöttséget vállaltam ezzel, hiszen a minél tökéletesebb mérés miatt a lehető legpontosabban kellett követnem a jelzett utat, ha pedig letértem róla valami miatt, akkor pedig ugyanoda kellett vissza is térnem. Nagy kő esett le ezzel a szívemről, mert eddig sokszor úgy éreztem, szinte a rabszolgája vagyok a mérésnek, bár nemigen írtam le ide ezt, a túraleírásokba.

Kikapcsoltam hát a váróterem bejárata előtt a GPS-t, benn megvettem Kelenföldig a vonatjegyemet, aztán bélyegeztettem is a pénztárban és elkértem a mosdó kulcsát. Megmosakodtam, rendbe szedtem magam kissé az egészen kulturált mellékhelységben, aztán átöltöztem az úti ruhámba az épület előtti egyik árnyékos padon. Most már nem volt más dolgom, mint megvárni a Pécsről Celldömölkre tartó vonatomat, ami pár perces késéssel meg is érkezett. Szerencsére a Szombathelyről a Délibe tartó gyors megvárt minket Bobán, így aztán fél öt után már Kelenföldön voltam. Negyed hat felé léptem be a lakásunk ajtaján.

A sümegi vasútállomás és a vár közös képen
A sümegi vasútállomás és a vár közös képen


-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats