UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2012. szeptember 28.
Vörösmarty turistaház - Sirok

Ezen a reggelen is fél hétkor tartottam meg az ébresztőt (Good morning everybody), miután én már megmosakodtam és elkészültem az indulásra. A csapat is gyorsan felkelt, gimnasztikázott a turistaház udvarán, összekészülődött, aztán háromnegyed nyolc után már készen is állt az útra. Eltettük a személyzet által a túrára készített szendvicseket és gyümölcsleveket – a korai indulás miatt nem volt ugyanis személyzet még a házban a reggelit elkészíteni, így azt is csomagban kaptuk meg az ebéddel együtt –, aztán nyolc órakor tényleg el is indultunk.

Indulás a Vörösmarty turistaháztól. Én a kaput zártam be, azárt vagyok kicsit lemaradva.
Indulás a Vörösmarty turistaháztól. Én a kaput zártam be, azárt vagyok kicsit lemaradva.

Kellemes séta volt a Mátraházáig vezető körülbelül két kilométeres út, nagyon vidám volt a hangulat, csoportkép készült egy, a gyalogúton keresztben heverő hatalmas bükkre felmászva, a Nagy-Hidas-völgy patakján átvezető gyalogoshídon, aztán háromnegyed kilenc felé már meg is érkeztünk a mátraházai autóbusz állomásra. Az épület nemrég készülhetett el, én előző év tavaszán még félkész állapotban láttam a második kéktúra bejárásomon, elkértem a pénztáros hölgytől a kéktúra bélyegzőt, aztán a csoport letelepedett a hangulatos váróterem asztalaihoz, székeihez és ott végezte el a pecsételést. Nem pihentünk meg itt, szinte azonnal indultunk tovább, mert a csapat is érezte, hosszú menet vár még ránk!

A buszforduló terecskéjéről továbbindulva az útelágazásban balra tértünk, és megkezdtük a Kékestetőre vezető hosszú kapaszkodást. Egy darabig a falu házai között kanyargott a szerpentinút, aztán a település határában balra letérve róla levágtuk az egyik nagy szerpentinkanyart. Pár perc múlva feltűnt mellettünk újra az aszfaltút, de most már nem tértünk rá, hiszen elértük a sípálya alját, amin felkapaszkodik az Országos Kéktúra a Kékestetőre. Eléggé lelombozó látvány volt végigtekinteni a szinte végtelennek tűnő, széles nyiladékon, neki is indultam a kaptatónak azonnal, hogy ne legyen ideje a csapatnak megijednie az emelkedőtől!

Egy általános iskolás osztállyal együtt indultunk Mátraházáról, egymás nyomában haladtunk sokáig, aztán a vidám gyerekhad lemaradt mögöttünk az emelkedőn. Csalafinta dolog ez a sípálya, ugyanis nem egyenletes az emelkedése: egy-egy erősebb kaptatót mindig követ egy kisebb-nagyobb lankásabb rész, ezeket a nagy lépcsőfokokat leküzdve lehet elérni egy jól félórás kapaszkodás végén a hegytetőt. Jó tempóban haladtunk felfelé, de aztán egy napsütötte részen a csapat megállt, hogy megegyük a magunkkal hozott reggelit.

A Kékestetőre vezető sípálya aljában. Ezen felkapaszkodni kemény menet lesz!
A Kékestetőre vezető sípálya aljában. Ezen felkapaszkodni kemény menet lesz!


Visszatekintés a sípályán. Már jól felkapaszkodtunk!
Visszatekintés a sípályán. Már jól felkapaszkodtunk!

Letelepedtünk hát a fűbe, és miközben megettünk a szendvicseket, a sípályáról nyíló kilátásban is gyönyörködhettünk. Közben utolért bennünket a gyerekcsapat és vidáman csivitelve meg is előzött minket. Nagyjából negyedórás pihenő végén mi is utánuk indultunk, és velük együtt érkeztünk fel a sípálya felső végére, a kis presszóhoz. Én mentem volna tovább a már csupán pár száz lépésre lévő csúcsig, hiszen ott is lehet telepedni, de a csapat hangos „tiiiiiii” (tea) csatakiáltással megszállta a kis üvegezett falú helységet, és addig nem is indultak tovább, amíg mindenki meg nem itta a napsütötte teraszra letelepedve a napi betevő teáját. Én maradtam a megszokott Borsodimnál, azt szopogattam el melléjük letelepedve.

Az órámra néztem, amikor végeztünk a pihenővel: éppen tíz óra volt. Szóltam Lídiának, hogy egy jó órát eltölthetünk a tetőn, elég tizenegy felé indulnunk, így hát lesz időnk felmenni a tévétorony kilátójába, pecsételni és vásárolni is valamit, mert elég soványnak tűnt a Vörösmartyban kapott csomagocska ebédre. Így aztán fel is kerekedtünk, felkerestük a kis vegyesboltot – na, ez sem volt gyors ügylet, hiszen mindenki egyesével vásárolt és fizetett – aztán felmentünk a csúcsra, elkészültek a szokásos csoportképek a magasságjelző emlékkőnél, végül megvettük a belépőjegyeket a torony kilátószintjére.

A kékestetői magassági pont. Megmásztuk Magyarország legmagasabb hegyét!
A kékestetői magassági pont. Megmásztuk Magyarország legmagasabb hegyét!


A TV-torony alulról nézve
A TV-torony alulról nézve

A teraszra kilépve aztán szinte földbe gyökeredzett a lábunk, ugyanis csodálatos panoráma fogadott odafenn bennünket! Sokszor jártam már fenn a toronyban, de ilyen tiszta idő még sohasem volt! Természetesen alaposan leragadtunk, hiszen volt mit nézni! Kelet felé tekintve végigpillanthattunk a Mátra-gerincen egészen a távoli Sirokig. Jól látható volt a falu feletti dombon a vár, a messzi távolban pedig a Bükk vonulata zárta le a látóhatárt. Dél felé széles betekintés nyílt az Alföld rónaságára, a hegyek lábánál Gyöngyös feküdt, de a távolban látható volt a Tisza ezüstös szalagja is. Nyugat felé látszott a távolban a Naszály púpja, mögötte a Börzsöny terült el, tőle balra a Visegrádi-hegység húzódott a láthatáron. És igen, a távcsővet elővéve a hegyvonulat déli végén egy kicsi fogpiszkálót is észre lehetett venni: a hármashatárhegyi rádióátjátszó torony is idelátszott! Kíváncsiságból elnéztem észak felé is, hátha látszik a Tátra csipkés gerince, de ekkora szerencsénk azért nem volt, meg kellett elégednünk az Alacsony-Tátra erdős vonulataival.

Kilátás a TV-toronyból északkelet felé. A távolban jobbra már jól látszik a Bükk.
Kilátás a TV-toronyból északkelet felé. A távolban jobbra már jól látszik a Bükk.


Nyugat felé tekintve a Galyatető látható a távolban
Nyugat felé tekintve a Galyatető látható a távolban

Alaposan elnézelődtünk odafenn, csak tizenegy felé szálltunk be a liftbe, hogy leereszkedjünk vele a kilátószintről. Természetesen hosszas válogatás végén mindenki vásárolt valamit magának és szeretteinek a szuveníres boltocskáknál, aztán eszembe jutott, hogy pecsételni is kell, mielőtt továbbindulunk, ezért felkerestük a tévétoronnyal szemközt álló Tető éttermet is, ahol beüttettük a pecséteket a füzetekbe, mert a pultos hölgy a világért ki nem adta volna a kezéből a szép kékestetős körpecsétet! Szóval volt már vagy dél is, mire a hátunkra kaptuk a zsákokat és felkerekedtünk.

Ha az ember jól kilép, akkor hat óra alatt végig lehet járni a Mátra-gerincet lefelé, Sirok irányába, de a csapat egyáltalán nem sietett, mintha még rá is akartak volna játszani a minél későbbi érkezésre. Szinte percenként megálltunk valamiért: hol egy sziklára kapaszkodtak fel a fiatalok, hol egy érdekes alakú fa keltette fel a kíváncsiságukat, mindenhol készültek fényképek is, szóval elég lassan haladtunk. Persze megbámulták a kilátást az Erzsébet-sziklától, aztán az ösvényről letérve felkapaszkodtunk a Sas-kő emlékművéhez is. Innen is alaposan körülnéztünk, aztán továbbindulva kicsit fokoztam a tempót, és egy trappban elmentünk a Kis-Sas-kő meredek oldalában szintező ösvényen egészen a Markazi-kapuig. Itt letelepedtünk egy negyed órára a napsütötte rét füvébe, megebédeltünk, csak azután folytattuk az utunkat.

Visszatekintés az Erzsébet-sziklától a Kékestetőre
Visszatekintés az Erzsébet-sziklától a Kékestetőre


Turistaút a Mátra-gerincen
Turistaút a Mátra-gerincen


Pihenő a Sas-kő turista-emlékművénél
Pihenő a Sas-kő turista-emlékművénél

Eddig folyamatosan lejtett az utunk a Kékestetőről indulva, innen kezdődtek a kaptatók: először csupán szelíden emelkedve fel a Mrazica-tető oldalába, hogy aztán egy kis hullámvasutazás után leereszkedjünk a Hármashatárra, a kéktúra pecsételőhelyhez. Itt találkozott először a társaság fémbélyegzővel, elővettem a zsákomból az ilyesfajta bélyegzésekhez való, tintával jól átitatott tintapárnát és megmutattam, hogyan kell pecsételni a fémbélyegzővel. Néhányan meg is próbálták a stemplizést, változó sikerrel, ezért néhány kísérlet után inkább én ütöttem be minden bélyegzést a füzetekbe.

Vándorúton a csapat a Sas-kő oldalában
Vándorúton a csapat a Sas-kő oldalában

Kilátás a Galyatetőre a Kis-Sas-kő oldalából
Kilátás a Galyatetőre a Kis-Sas-kő oldalából

Innen gyorsan továbbindultunk, de itt kezdődött a Mátra-gerinc legstrapásabb szakasza, a csúcsok közötti meredek emelkedők és lejtők. Először a Nagy-Szár-hegyet másztuk meg a kék sáv jelzés ösvényén, a komoly emelkedő után meg is álltunk a tetőn egy kicsit kifújni magunkat. Innen is megcsodáltuk a kilátást, elkészültek itt is a sziklatetőn a távolba révedő tekintetű pózolós képek, aztán innen a Cserepesi-nyeregbe leereszkedve a sokkal alacsonyabb Cserepes-tető következett (itt meg sem álltunk), aztán egy rövid ereszkedés után belevágtunk az Oroszlánvárhoz vezető kaptatóba. Fenn a hegytetőn aztán egy komolyabb pihenőt tartottunk.

Elővettem a széthajtogatós Mátra-térképemet és becsülgettem az előttünk álló távolságot. Ekkor már kristálytiszta volt, hogy már csak sötétben fogunk megérkezni a Sirok előtti országútra, ahonnan még több mint fél óra a falu. Bizony, az Oroszlánvártól a mi tempónkkal még legalább három és fél óra az országút, sötétben még egy kicsivel több is, hiszen nem lehet olyan gyorsan haladni. Tehát négy óra az út odáig, és mivel ekkor már fél öt felé járt, adódott az érkezési idő is: fél kilenc!

Ebédszünet a Markazi-kapu tisztásán
Ebédszünet a Markazi-kapu tisztásán


Pecsételés után a Hármashatáron
Pecsételés után a Hármashatáron

Ekkor már láttuk, mi a helyzet, nem is vesztegettük az időt, továbbindultunk pár percen belül. Gyorsan leereszkedtünk az Oroszlánvár nyaktörő keleti lejtőjén a Domoszlói-kapu turistaút csomópontjáig, és belevágtunk a Jagus nyugati oldalának kaptatójába. A csoportból valaki elsütötte a nyereg kereszteződésében, hogy ugye, nem a legmeredekebben induló földúton kell továbbindulni? Erre már csak annyit tudtam mondani, hogy menni lehet bármerre, de a szállásunk felé arra vezet a legrövidebb út!

Aztán csak megmásztuk a Jagust is, a tetejéről szép kilátás nyílt észak felé, Recskre és az alattunk, a Csákány-kő oldalában húzódó kőfejtőre, ahol a „magyar Gulag”, vagyis kényszermunkatábor működött az 1950-es években. De ezt nem meséltem el nekik, rövid szusszanás után inkább továbbindultunk. Elhaladtunk a zöld színűre festett, tornyos tetejű vadászház mellett, aztán hamarosan megérkeztünk a Nagy-Zúgó-hegy oldalában húzódó régi, bekerített irtásfolthoz. Itt következett az első kerítésmászás, be a bekerített területre, aztán a földútról balra letérve és egy benőtt ösvényen a dzsindzsás területen átvágva a következő létra kifelé a kerítésen keresztül.

Kemény kapaszkodó a Nagy-Szár-hegyre
Kemény kapaszkodó a Nagy-Szár-hegyre


Kilátás a Nagy-Szár-hegyről
Kilátás a Nagy-Szár-hegyről


Pihenő az Oroszlánvár csúcsán
Pihenő az Oroszlánvár csúcsán

A bekerített terület után, a Szederjes-tetőre felvezető kaptató végén, a 676 méter magas hegycsúcs magasságjelző betontömbjénél pihentünk egy hosszabbat, aztán újabb kerítéseket keresztezve leereszkedtünk a hegyoldalban szintező földútra. Itt vettem észre, hogy a fehér pólóm hirtelen fekete pöttyös lett, jobban megnézve vettem észre, hogy ezek bizony kullancsok! Azonnal megállítottam a csoportot, és szóltam nekik, hogy fújják be magukat alaposan kullancsriasztóval, a pólóikat, ingeiket tűrjék be a nadrágokba, lehetőleg vegyék fel anorákjaikat is, mert a csúszós anyagon nem tudnak megkapaszkodni a kullancsok.

Továbbra is én maradtam legelöl, hogy én szedjem össze a kullancsok zömét, én pedig jól láttam őket a vajszínű túranadrágomon és a fehér pólómon. Rendszeresen lesöpörtem őket magamról, ebben segítettek a mögöttem haladók is. Csak a földutat elérve csökkent a mennyiségük, ekkor viszont arra figyeltem fel, hogy nem csak az aljnövényzetből kerülnek a ruhámra, de az aránylag tiszta, aljnövényzettől mentes helyeken is a ruhámra jutnak valahogy, ahová csakis a fák leveleiről ugorhattak le! Pedig állítólag a kullancsok nem kapaszkodnak fel a magasabb fák ágaira, leveleire!

Kilátás a Jagusról észak felé
Kilátás a Jagusról észak felé


A Szederjes-tető csúcsán hosszabb pihenőt tartottunk
A Szederjes-tető csúcsán hosszabb pihenőt tartottunk

A kullancsos területet magunk mögött hagyva végignézettem mindenkivel a ruháját, a szabadon lévő bőrfelületeit, hogy megtalálhassuk az esetleges potyautasokat. Aztán a földúton pár perc alatt felkapaszkodtunk a Jóidő-nyak útelágazásába, onnan már csak szinteztünk, enyhén ereszkedtünk egészen a Remete-tisztásig. Itt aztán a földutat magunk mögött hagyva gyorsan átvágtunk a réten, és egy túraösvényen léptünk be a már félhomályos erdőbe. Megmásztuk az utolsó jelentősebb hegyet, a Cseresnyés-tetőt, innen pedig átvágtunk kissé már ereszkedve a Gazos-kő felé. Itt már eléggé besűrűsödött az alkonyat, megálljt intettem, és elővettem a hátizsákomból a fejlámpámat. A többiek zsákjaiból is előkerültek a fényforrások, ezek fényében indultunk tovább.

Megmondom őszintén, eléggé tartottam attól, hogy a csoport megijed, amikor ránk sötétedik az erdőben, de úgy láttam, szinte élvezték az éjjeli túrát. Ehhez persze hozzá tartozik az is, hogy még az első napi túra első órájában kikapcsoltattam velük azt a kihangosítható mp3 lejátszót, amivel zenét akartak hallgatni az erdőben, de most kissé tartva a vadászoktól külön kértem azt, hogy vegyék elő, és hangosan hallgassunk valami zenét rajta! Így értünk át néhány perc alatt a Gazos-kőre, ahol a lélegzetelállító panoráma pár percre megállított bennünket.

Kilátás a Gazos-kőről Recskre és Mátraderecskére
Kilátás a Gazos-kőről Recskre és Mátraderecskére

A tiszta idő megmaradt estére is, jól látszottak alattunk a völgyben a faluk fényfüzérként ragyogó utcái, örömmel mutattam meg jobbra Sirok fényeit: közeledünk már a célunkhoz! A falu felett egy szokatlan fényfoltot pillantottam meg: csak távcsövön keresztül nézve jöttem rá, hogy Sirok vára díszkivilágítást kapott! Miközben a társaság a kilátást nézte és fényképezett, egy telefont még lebonyolítottam: felhívtam a Vár panzió tulajdonosát, Verebélyi György urat, hogy a nyolcra tervezett vacsoráról késni fogunk, és arra kértem, hogy fél kilencre jöjjön elénk a volt siroki vasútállomásra, ahol legalább a lányokat felvehetné, hogy ne kelljen nekik végigkutyagolni még a háromnegyed órás aszfaltos szakaszt is a faluközpontban fekvő panzióig.

Innen továbbindulva már eléggé összefolynak a dolgok, hiszen a sötét miatt már szinte semmit sem láttunk a lámpáink fénykörein kívül, számos létra megmászása után végül valóban fél kilenc felé értünk ki az országútra, innen pedig már pár perc alatt a volt vasútállomásnál voltunk. Már messziről feltűntek a sorompó mellett várakozó autó lámpái, gyorsan üdvözöltük egymást Verebélyi úrral, és a lányokat bepakoltuk az autóba, mi pedig öten fiúk továbbindultunk az aszfalton a falu felé.

Éppen megérkeztünk az országutak „T” elágazásához, amikor visszajött újra az autó, ebbe aztán beszuszakoltuk magunkat mi is, és pár perc alatt megérkeztünk a panzió udvarára. Gyors kézmosás után asztalhoz ültünk és lazán gallér mögé hajítottuk a kétfogásos, nagyon bőséges vacsoránkat. Utána még beszélgettünk pár percet az asztalnál, megbeszéltük a holnapi indulás idejét, amit a programban tervezetthez képest kissé eltoltunk, majd mielőtt nyugovóra tértünk volna, megnéztük még a panzió udvaráról a vár díszkivilágítását, ami csupán pár nappal a megérkezésünk előtt készült el és most folyt éppen a próbaüzeme.

A szobámban gyorsan megszabadultam a gönceimtől, lezuhanyoztam, aztán már tiszta ruhában lementem az udvarra és jól kiráztam minden aznap viselt holmimat, alaposan átfésültem a hajamat is, hogy a kullancsok kipotyoghassanak. A szobába visszatérve magamat is alaposan átvizsgáltam, de sehol sem láttam kullancsot, és mint később kiderült, a többiek sem találtak magukon. Szerencsénk volt!

Már az ágyban fekve gondolkodtam el azon, miért volt ilyen jó ez a nap, de csak percek múlva jöttem rá az okára: a csapatból senki sem panaszkodott! Senki sem kérdezte egyszer sem, mennyi van még hátra, senki sem nyűglődött, hogy fáj a lába, hogy szúrnak a szederindák, hanem jöttek mögöttem vidáman, nagyokat nevetve. El is határoztam, hogy másnap reggel megkérdezem ezt tőlük a reggeli közben, aztán úgy elaludtam én is, mint akit fejbe vertek. Nehéz nap volt a mai, bizony még nekem is, pedig gyakorlott erdőjáró vagyok, a terepet is ismertem, de vajon milyen fáradtak lehetnek ők, akik szinte nullának nevezhető középhegységi túragyakorlattal vágtak bele ebbe az útba?

Utóirat: Csaltunk? Hiszen autóval tettük meg a Sirok, vasútállomás és a Vár panzió közötti nagyjából két és fél kilométeres utat, pedig ez a szakasz az Országos Kéktúra, valamint a Mátra-Bükk útjain túramozgalom része is! Sokszor szoktam mondani, hogy a kéktúra ellenőrön kívül mindenkinek elsősorban a saját lelkiismeretével kell elszámolnia a teljesítésével kapcsolatban, és úgy gondolom, ennyi talán belefér a teljesítésbe!



-hörpölin-

Megjegyzés: az első öt és az utolsó képet a csapatomtól kaptam felhasználásra, ugyanis ezekről a témákról nem voltak saját fényképeim.



UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats