UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2010. augusztus 20.
Szárliget - Koldusszállás

2009 őszén páran kéktúrázók összejöttünk a honlapom vendégkönyvében, félig-meddig amolyan csetszobának használva azt. Azóta persze átköltöztünk már egy másik fórumra, de a társaságunk ott alakult, ott szerveztük az első közös túráinkat is, aztán volt olyan, amin szinte teljes volt a létszám, volt olyan is, amire csak ketten mentünk. Ilyen volt ez a túra is, és bár már napokkal korábban beírtam, hogy az augusztus 20-i hosszú hétvégén, pénteken szeretném végigjárni a Gerecse déli szélén a Szárliget – Koldusszállás kéktúra szakaszt, végül csak a fórumra Belfegor néven író túratársam jelzett vissza, hogy elkísérne ezen az utamon.

Tehát 2010. augusztus 20.-a egy háromnapos hosszú hétvége péntekjére esett, előtte éppen egy gyenge hidegfront vonult át az országon, ami esőt nem sokat hozott, csak éppen elfújta a meleg nyári napok fülledtségét, páráját és némi felüdülést adott a tikkasztó napok után. Eszményi túraidő kerekedett arra a napra, így aztán jókedvűen készülődtem otthon és bumliztam le a Kelenföldi pályaudvarra. Megvettem a jegyem a pénztárban, aztán már indultam is ki a peronra, mert lassan már várható volt a vonatom.

Előre meg volt beszélve, hogy a Stadler Flirt motorvonat melyik kocsijában fogunk utazni, mert Belfegornak korábban, már a Déli-pályaudvaron fel kellett szállnia a vonatra, de a megbeszélt kocsiban nem találtam meg. Már éppen a kezembe vettem a telefonom, hogy felhívjam, amikor az megcsörrent és láttam a kijelzőjén, hogy éppen ő keres! Csupán néhány perccel késte le a Déliben a vonatot, és most ott várta, hogy induljon a következő! Ez nem is lett volna nagy baj, de az már inkább, hogy így le fogja késni Tatabányán a Tardos felé induló helyközi autóbuszt, amivel együtt mentünk volna a Tarján, Fagyűjtőtelep bejárati út buszmegállóig, hogy onnan rövid sétával Koldusszállásra érjünk. A következő busz pedig az ünnepnapra való tekintettel csak késő délelőtt fog indulni!

Gyorsan döntöttünk: én csak Szárligetig fogok utazni, ő pedig oda fog jönni a következő vonattal és onnan fogunk eltúrázni Koldusszállásig – tehát a korábban eltervezett menetiránnyal éppen szemben haladva –, aztán majd Koldusszállásnál meglátjuk, hogyan juthatunk be a túra végén Tatabányára. Így aztán le is szálltam a vonatról a Szárligeti vasútállomáson, pecsételtem az igazolófüzetembe a forgalmi iroda ablakába kirakott kéktúra bélyegzővel, aztán elsétálgattam az állomás környékén az egy órával később érkező vonatra várakozva. Fél nyolc felé érkezett meg Belfegor, ekkor aztán bele is vágtunk a túrába (ő nem pecsételt, mert már igazolta ezt a szakaszt a füzetében).

Szárliget látképe a vasútállomás peronjai felett átvezető gyalogos felüljáróról
Szárliget látképe a vasútállomás peronjai felett átvezető gyalogos felüljáróról

A kék sáv jelzések a gyalogos felüljárón érkeztek meg a sínek felett nyugati irányból a vasútállomás épületéhez, és egy kurta, asztalozott bekötőúton vezettek ki Szárliget főutcájára, a Petőfi Sándor utcára. Kereszteztük ezt, aztán a keskeny Tölgyfa utcán indultunk tovább a Hajagos házak mögött emelkedő erdős oldala felé. Gyorsan elértük az utolsó épületeket, itt az aszfaltos utca derékszögben jobbra fordult, mi pedig a hegy lábánál húzódó régi irtásfolton növekvő fiatalos szélére érkeztünk. Itt aztán a kék sáv jelzések is véget értek. Indult egy keskeny ösvény velük szemben befelé a fiatal erdőbe, de nem ez a helyes út! Tapasztalatból tudom, hogy balra kell továbbindulni, eléggé benőtt, füves aljú keréknyomokon, amik aztán széles ívben megkerülik a kefesűrűségű erdőfoltot.

Enyhén kapaszkodva értük el az öreg erdőt, itt a kék sáv jelzések is meglettek, gyalogösvényen ballagtunk tovább a fák között. Az emelkedő nem volt túl meredek, túlságosan hosszú sem, így aztán pár perc alatt elértük a dombvonulat errefelé már eléggé ellaposodó hátát. Szeszélyesen kanyargott alattunk az ösvény, később rátértünk egy eléggé elhanyagolt földútra is, ezen értük el a bekerített irtásfoltot. Itt balra tértünk a felfestett kék sáv jelzéseket követve, észak felől megkerülve a keréknyomokon a bekerített területet, közben meghallottuk a távolból az autópálya zaját is. Az irtás túlsó oldalán ismét visszakanyarodtunk az erdőbe, és néhány perces menet végén értünk ki egy fémsorompót megkerülve a régi főútra.

Az ember el se hinné, pedig ez az út volt vagy ötven éve a Budapestről Bécsbe vezető főút, csak aztán a múlt század hatvanas éveinek a végén megépült a településeket elkerülő autóút, aztán a nyolcvanas években a vele párhuzamosan futó autópálya is, aminek a hangját már az erdőben meghallottuk. Jobbra, délkelet felé indultunk tovább a keskeny, de jól karbantartott aszfaltcsíkon, elhaladtunk a szépen foglalt, de már sok évvel ezelőtt elapadt Kőrösi Csoma Sándor-forrás mellett, aztán ahogy az út bal szélén elfogytak a fák, megpillantottuk a forgalmas M1-es autópályát.

Az elapadt Kőrösi Csoma Sándor-forrás foglalata
Az elapadt Kőrösi Csoma Sándor-forrás foglalata

Egy darabig párhuzamosan haladt egymással a két út alig néhány méternyire egymástól, aztán egy aluljárón kereszteztük az autópályát és megérkeztünk a Nagyegyháza szélén fekvő karámok kerítéséhez. Átvágtunk a karámoktól nyugatra fekvő kecskebogyós réten, és a rajta átvezető kanyargós keréknyomokon felkapaszkodtunk egy 120 kV-os távvezeték nyomvonalát keresztezve az erdősarokra. Útelágazáshoz értünk az erdő szélénél, több keréknyom is továbbindult innen, nekünk a kék sáv jelzéseket követve befelé kellett elindulni az erdőfoltba bevezető úton. Pár száz lépést még kapaszkodtunk, aztán átbukva egy kis tetőn lejteni kezdett az utunk. Nagyjából tíz perc alatt értünk le a völgybe, itt az erdei keréknyomokról letérve egy keskeny gyalogúton indultunk tovább a fák között, de hamarosan utunkat állta a völgy alján tóvá duzzadt korábbi patak!

Nem tudtam mire vélni ezt a változást, hiszen alig egy évvel korábban még át tudtam ugrani a fák között kanyargó erecskét, most pedig jó ötven lépés szélességű volt előttünk a tó, amiből kiálltak az erdő fái. Próbáltuk felmérni a víz mélységét: a túrabotjaimat belenyomtam a vízbe a tó szélén, hát, vagy ötven centiméternyi volt már ott is a vízmélység! Elgyalogoltunk balra is, jobbra is vagy százlépésnyit a tó partján, de nem vettünk észre egyetlen, a vízen keresztülvezető gázlót sem. Kénytelenek voltunk visszatérni a kéktúra ösvényéhez, ahol aztán gondolkodni kezdtünk. Láttuk, hogy ezen a vízen nem tudunk száraz lábbal átkelni, így aztán azt javasoltam, térjünk vissza az erdősarokra, és egy ott induló másik úton kerüljük meg az egész erdőfoltot, így aztán az erdei tó másik oldalára fogunk majd érkezni!

Mivel más megoldás nem jutott az eszünkbe, így aztán kénytelenek voltunk megfordulni és visszakapaszkodni a dombtetőre, az útelágazáshoz, ahol aztán balra tértünk az erdőfoltot megkerülő keréknyomokra. Jól számoltam: a könnyen járható földúton megkerülve az erdőt nagyjából negyed óra alatt értük el azt a pontot, ahol a kék sáv jelzések egy keskeny ösvényen megérkeztek ide a fák közül, sikerült tehát így kicseleznünk az erdőben keletkezett tavat! Kíváncsian indultam el befelé a kék sáv jelzéseket követve a fák közé, és talán ötven lépés után kiértem a tó partjára. A GPS-t megnézve éppen szemben voltam azzal a ponttal, ahol vagy fél órával korábban álltunk a víz túlsó partján!

Itt vesztettünk egy kis időt, de nem volt okunk a sietségre: mindketten gyakorlott túrázók voltunk, tudtuk, hogy könnyen behozhatjuk az itt elvesztegetett időt, de nem is siettünk sehová sem! Egy réten átvágva értünk ki a Kisegyházapusztára vezető jól kijárt földútra, amin aztán elindultunk a település felé. Persze arról beszélgettünk folyamatosan, hogyan keletkezhetett az erdei tó, de nem találtunk rá feleletet, aztán a földúton ballagva feltűnt mellettünk a tó újra! Itt már jóval szélesebb volt, mint ahol át akartunk kelni rajta, de itt is látszott rajta, hogy vadonatúj, hiszen még álltak a vízben a korábban itt elterülő fás, ligetes erdő bokrai, magányos fái. Aztán hamarosan elértük azt a földgátat is, aminek a tó a létét köszönhette. Letérve a földútról besétáltunk rajta egy darabon, hogy alaposabban is megnézhessük a tavat.

Az új tó partján. Még zöldellnek a vízben álló bokrok levelei.
Az új tó partján. Még zöldellnek a vízben álló bokrok levelei.

Innen már jól látszott, hogy a hosszú, de eléggé keskeny tó a korábbi patak felduzzasztásával jött létre a völgyben, és ahogy nézelődtünk, egy csónak tűnt fel a vízen, ahogy a bokrokat kerülgetve közeledett felénk. Ahogy a csónak partra futott a gáton, pár percig elbeszélgettünk az emberrel, akiről kiderült, ő a tó gazdája. Halastó lesz ez is, méghozzá a Négyes-tó, mivel három másik már volt ebben a völgyben! A gát tavasszal készültek el, a gazda bízott abban, hogy az előző évekhez hasonlóan az átlagnál csapadékosabb lesz 2010, de ez az év is eléggé szárazra sikeredett, a tavaszi hóolvadást követően már alig akadt csapadék, ami a tavat tovább duzzaszthatta volna!

Pár perc múlva továbbindultunk, most már a tó további sorsáról diskurálva, és hamar elértük Kisegyházapuszta legszélső, magányos tanyáját. Az épületcsoport már évek óta gazdátlanul áll, régebben közismert volt a kéktúrázók között a kutyáiról, akik az útra is kimerészkedve sokszor sakkban tartották az erre vetődő turistákat, de most elnézve az épületeket, bizony eléggé leromlott már az állaguk! A házaktól továbbindulva elértük a következő kis tavacska parkosított szélét, és bár egy tábla már messziről felhívta a figyelmünket arra, hogy ez magánterület, de annyira letelepedésre csábító volt a rendezett vízpart, hogy átsétáltunk a réten és letelepedtünk egy pihenőre a vízparton! Itt gondolkodtunk el azon, hogy mivel a GPS-sel fel tudtam mérni a most keletkezett tavat elkerülő útvonalat, tájékoztatni kellene erről a Magyar Természetbarát Szövetséget, és javaslatot kéne tenni a régit kiváltó új útvonalra is! (Csak megjegyzésként írom ide, még abban az évben felfestették a kék sáv jelzéseket az általam javasolt útvonalon.)

Ez már egy másik tó. Ennek a partjára letelepedve reggeliztünk meg.
Ez már egy másik tó. Ennek a partjára letelepedve reggeliztünk meg.

Meg is reggeliztünk a békakuruttyolásos csendben, aztán csak kilenc óra után indultunk útnak, de most sem siettünk túlságosan! Kényelmes tempóban ballagtunk végig a tavacskák között, aztán egy földúton felkapaszkodtunk egy alacsony dombgerincre. Innen szép volt a kilátás a megművelt földeken keresztül a már távolinak tűnő Hajagos gerincére, pedig csak nemrégiben keltünk át rajta. Végigballagtunk a gerincen, talán ezer lépés után értük el az út bal oldalán húzódó bekerített területet. Innen az utunk ösvénnyé szűkült, aztán megérkeztünk a jól jelzett letérési ponthoz.

Jobbra indult egy keskeny, benőtt gyalogút a fák közé, rátértünk és a magas aljnövényzetben bujkálva szépen lassan leereszkedtünk a Váli-víz völgyébe. Alaposan megszenvedtünk a dzsindzsás ösvényen, mire leértünk a sekély völgy aljára és keresztezni tudtuk a teljesen kiszáradt patakmedret! A túlsó oldalon jelek hiányában csak találomra vágtunk át réten egy gyenge nyomot követve, de aztán az erdőbe beérve ismét feltűntek a fákra festett kék sávjelzések. Ezen az oldalon már erősebb emelkedő következett, itt kezdtünk bele a Somlyóra felvezető kaptatóba. Átkeltünk a csupán néhány éve állított, de azóta már gondosan letaposott vadvédelmi kerítésen és egy régi irtásfolton továbbkapaszkodva felértünk a vadetetőhöz.

Benőtt ösvényen lefelé a Váli-víz völgyébe
Benőtt ösvényen lefelé a Váli-víz völgyébe

Itt megálltunk egy percre kifújni magunkat és körbetekintettünk. A hajdani irtásfolton növekvő sarjerdő fái lassan már festhetővé válnak, pedig emlékszem, 2003 nyarán, amikor először jártam errefelé a fiammal, még olyan kopár volt a hegyoldalban fekvő tarvágás, hogy jól látszottak a gazban a kivágott fatörzsek csonkjai! Most már 4-5 méter magas, kefesűrűségű erdőben kaptattunk tovább felfelé az etetőtől, lihegve értünk fel a felső szélén lévő kerítéshez. Régebben szép volt innen a kilátás visszatekintve a Váli-víz völgyére és a távoli Hajagosra, de a növekvő fiatal erdő mostanra már eléggé elrontotta azt! Még néhány év, és újra árnyas erdőben lehet errefelé túrázni! Átkeltünk a bedrótozott kapun, aztán már az öreg erdőben folytattuk az utunkat.

Errefelé már megenyhült a kaptató, egy ideig szintezve kanyargott az utunk az erdőben, aztán a kis horhosban vezető gyalogút lassan felkapaszkodott egy szintben haladó murvás erdőgazdasági útra. A tényleg csak nagyon enyhén emelkedő úton ballagtunk vagy tíz percig, közben feltűnt előttünk a Somlyó erdős teteje is. Oda kell még felkapaszkodnunk! Egy idő után a kék sáv jelzések jobbra, szűk gyalogútra térítettek bennünket, ezen értünk fel egy tisztásra, földutak csomópontjába. Már írtam, hogy különösebb okunk nem volt a sietségre, így aztán leheveredtünk a tisztás füvére, itt tartva meg a soron következő pihenőt.

Jó félórás szieszta és szunyókálás után csak fél tizenegy felé tápászkodtunk fel a fűből, hogy folytassuk az utunkat. Jól járható földúton kapaszkodtunk fel pár perc alatt a Somlyó lapos fennsíkjára, aztán ott kanyarogtunk még egy jó darabon, mire tizenegy óra tájban megérkeztünk a kulcsosház tisztására, a pihenőpadokhoz. Nem itt telepedtünk le, hanem északi irányban végigsétáltunk a réten egészen a meredeken leszakadó hegyoldalig, és itt ültünk le a satnya fűbe a kövek közé. Nagyon szép volt innen a kilátás a Tarjáni-medencére és a mögötte emelkedő Gerecse-hegyre, most a tiszta, páramentes időben érdemes volt innen körbetekinteni. Még a binokulár távcsövemet is elővettem a hátizsákból, azzal aztán alaposan megnézhettünk minden látnivalót!

Ez még nem a Somlyó teteje, hátratekintve azt még jóval magunk felett láthattuk, de a Somlyóról talán innen nyílik a legszebb kilátás a környező hegyekre, dombokra! Nem is siettünk innen tovább, pár percig csak a kilátást bámultuk, aztán visszaballagtunk a kulcsosházhoz, és a pihenőpadokhoz letelepedve beragasztottam az igazoló füzetembe egy kis nyalókát, vagyis a kéktúrás bélyegzővel lepecsételt öntapadós matricát, amit a ház ajtófélfájára szerelt kis kék-fehérre festett dobozkában találtam.

A Somlyó vállán egy tisztáson áll a kulcsosház épülete
A Somlyó vállán egy tisztáson áll a kulcsosház épülete


Kilátás a tisztás északi pereméről Tarjánra és a Gerecse-hegyre
Kilátás a tisztás északi pereméről Tarjánra és a Gerecse-hegyre

Elgondolkodtunk azon, érdemes-e megebédelni itt, de mivel még korainak találtuk az időpontot, fél tizenkettő felé felálltunk, és továbbindultunk. Egy rövid, de húzós kaptatón egy szinttel feljebb kapaszkodtunk a Somlyó vállára, az út legmagasabb pontján, ahol a túraösvény átbukott a gerincen, ágazott ki a tetőre vezető kék sáv háromszög jelzés gyalogútja az utunkból. Mivel nagyon jól álltunk idővel, úgy gondoltuk, felmegyünk még a hegytetőre is! Persze aki igazi hegycsúcsot vár, az nagyon csalódni fog, ugyanis a Somlyónak nincs hétköznapi értelemben vett csúcsa! Az erdő fái között áttörve egy ligetes mezőre érkeztünk fel, itt kanyargott tovább az ösvény csak szelíden emelkedve. Aztán a nyomok is eltűntek a lábunk alól, mi pedig megkerestük a legkiemelkedőbb helyet a mezőn, vagyis azt a pontot, amit a hegytetőnek gondoltunk.

Mivel nincs sehol szorosan vett hegytető, a kilátás sem valami pazar innen, hiszen a ritkásan álló facsoportok valamelyik irányban mindig elveszik a kilátást. De ennek ellenére érdemes kicsit körbesétálni a réten, hiszen a fák közül sok helyről nyílik szép kitekintés a környékre. Így aztán van olyan pont, ahonnan a Gerecse-hegy látszik, egy másik helyről a Nagy-Getére és a Hegyes-kőre nyílik szép kilátás, máshonnan pedig a Börzsöny, vagy éppen a Budai-hegységből a János-hegy kúpja pillantható meg. Itt is elnézelődtünk jó néhány percet, aztán itt is leheveredtünk a fűbe egy nagyobb pihenőre.

Kilátás a tetőről északi irányba. Középen balra a Hegyes-kő, jobbra a Nagy-Gete látható. A távolban a Börzsöny csúcsai is feltűnnek.
Kilátás a tetőről északi irányba. Középen balra a Hegyes-kő, jobbra a Nagy-Gete látható. A távolban a Börzsöny csúcsai is feltűnnek.


Kelet felé fordulva a Kis- és Nagy-Kevély látható a távolban, jobbra a Nagy-szénás is feltűnik
Kelet felé fordulva a Kis- és Nagy-Kevély látható a távolban, jobbra a Nagy-szénás is feltűnik


Nyugati irányba tekintve Tornyópuszta terül el a Somlyó lábánál
Nyugati irányba tekintve Tornyópuszta terül el a Somlyó lábánál

Megebédeltünk a fűben üldögélve, aztán negyed egy felé indultunk csak tovább. Visszatértünk a kéktúra ösvényére és leereszkedtünk rajta az erdőgazdasági útig, amin még a csúcs előtt ballagtunk egy darabon, de itt a murva helyett már kopott aszfaltburkolata volt. Tarvágások között folytattuk az ereszkedést rajta, nagyjából félórás menet végén értük el rajta Tornyópusztát. Elballagtunk a baromfitelep bekerített egyen épületei előtt – itt semmilyen mozgást nem láttunk, csak a kutyák ugattak acsarkodva a kerítésen belül – aztán pár perc alatt elértük az útelágazást és a kőkeresztet. A kereszt talapzatán tartottuk az utolsó pihenőnket, de itt már nem volt sokáig maradásunk, pár perc után továbbindultunk.

Végigballagtunk Tornyópuszta aszfaltos bekötőútján, később egy erdei szekérúton levágtuk pár perc alatt azt a sarkot, ahol a bekötőút beletorkollott a Tatabányáról Tarjánba tartó főútba. Néhány száz lépést a széles aszfaltút szélén ballagtunk, aztán elértük azt a letérést, ahol gyalogútra váltva leereszkedtünk a Bodza-völgy megművelt mezejének sarkára. Itt megművelt földdel együtt beszántották a továbbvezető gyalogutat is, mi a mező északnyugati szélén ballagtunk végig, jelzések híján a térkép és a GPS által mutatott utat követve. A mező túlsó sarkát elérve pillantottuk meg az M1-es autópálya kerítését, és az mögött a völgyben vezető főutat.

A Pes-kő a tornyópusztai bekötőútról nézve
A Pes-kő a tornyópusztai bekötőútról nézve


Egy darabon az M1-es autópálya mellett vezetett az utunk
Egy darabon az M1-es autópálya mellett vezetett az utunk

Jobbra tértünk itt a kerítéssel párhuzamosan futó földútra, kis dombhátra kapaszkodtunk fel rajta, aztán lassan eltávolodtunk az autópálya kerítésétől is, ahogy elértük ismét az erdőt. Mögöttünk lassan elenyészett a kamionok és az autóforgalom zaja, pár perc után már ismét az erdei csend vett körül bennünket. Nagyon kellemes része volt ez a túrának: folyamatosan az árnyas erdőben haladva szinteztünk végig a Herkályos-hegy oldalában, aztán a földút leereszkedett a Tarjáni-malompatak völgyébe és egy kis hídon kereszteztük is a teljesen kiszáradt vízfolyást.

A túlsó oldalán egy friss, bekerített irtásfolt szélére kapaszkodtunk fel a földúton, ezen értük el a Koldusszállási vadászházhoz vezető keskeny, de jó állapotban lévő aszfaltutat. Itt a vadvédelmi kerítés sarkán álló hagyástölgyön található a kéktúra bélyegző dobozkája, előhalásztam belőle a stemplit, és beütöttem a túra utolsó bélyegzését az igazoló füzetembe. Innen továbbindulva már nem a vadászház felé tartó kék sáv jelzéseket követtük, hanem ellenkező irányban folytattuk az utunkat. Leereszkedtünk a keskeny aszfaltúton az autópálya alatt átvezető aluljáróig, onnan már pár lépés után megérkeztünk a Tarjánba vezető aszfaltúthoz, amit egy órával ezelőtt már láttunk Tornyópuszta után. A buszmegálló menetrendjét végigolvasva láttuk, hogy húsz percen belül jön majd egy busz tatabányai végcéllal, ezt aztán meg is vártuk. A busz a Vértes Centerhez érkezett, innen csupán pár perc séta volt a vasútállomás, ahol fel is szálltunk a legelső Budapestre induló vonatra.



-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats