UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2013. október 25.
Nagykovácsi - Nagy-szénás - Rozália téglagyár

Egy nap kihagyás után október 25.-én, pénteken indultam ismét túrázni, hogy folytassam az utamat a Nagy-szénás tetejéről és végigjárjam az Országos Kéktúra útvonalán a Budai-hegységet. Aznap éjszaka leszállt a köd, és amikor hat óra felé elindultam otthonról, szinte az orromig sem láttam tőle. Egy 18-as tujával elcsattogtam Dél-Budáról a Széna-térre (ennek régebben Moszkva tér volt a becsületes neve), onnan pedig egy villamospótlóval elzötykölődtem Hűvösvölgyig, mert nem járt a 61-es villamos ezen a szakaszon vágányfelújítás miatt. Ekkor kezdett világosodni az idő, de még mindig akkora volt a köd, hogy a villamos végállomásától nem láttam a 63-as busz peronját, pedig alig száz lépés a távolság a kettő között! Pár perc múlva beállt a busz, felszálltam rá néhány korán kelővel, és a bérletem mellé lyukasztottam egy jegyet is, mert a Budapest-bérletem csak a városhatárig volt érvényes. Nagykovácsiban is köd fogadott, de itt már átsejlett rajta az ég kékje, ettől kissé megnyugodtam: lesz még szép kilátás a mai túrámon!

Fél nyolc felé indultam el a piros sáv jelzéseket követve, hogy felkapaszkodjak a Nagy-szénás csúcsára, ahol a múltkor befejeztem a kéktúrázást és leereszkedtem Nagykovácsiba. A temetőt elhagyva, az útelágazásban balra tértem, a Szeles utcára, és egyre meredekebben kapaszkodva magam mögött hagytam Nagykovácsi legújabban beépített területét, a Zsíros-hegy oldalának modern családi házait. Az utolsó házak után az utca is véget ért, gyalogösvényen léptem be az erdőbe a fokozottan védett területet szélét jelző tábla mellett. Szűk, kanyargós gyalogösvényen folytattam a kapaszkodást, aztán közvetlenül a csúcs alatti fenyves alsó szélén, a tisztáson megálltam egy pillanatra kifújni magam, és hátrafordultam.

Kilátás Nagykovácsira és a budai hegyekre a Nagy-szénás oldalából
Kilátás Nagykovácsira és a budai hegyekre a Nagy-szénás oldalából

A lélegzetem is elállt a látványtól: az alattam elterülő ködtengerből szigetekként álltak ki a budai hegyek, és az egészet aranyszínbe vonta az éppen az imént felkelt Nap. Pár percig csak gyönyörködtem a látványban, aztán elővettem az övtáskámból a fényképezőgépem, és próbáltam megörökíteni ezt a látványt, hát nem tudom sikerült-e egyáltalán valamennyire? Pár perc nézelődés és fényképezés után folytattam az utam, végül nyolc után pár perccel értem fel a Nagy-szénás csúcsára. Most teljes szélcsend fogadott, és sokkal párásabb volt a levegő, mint két nappal korábban, amikor megérkeztem ide Piliscsaba felől jövet. Persze most is alaposan körülnéztem, fényképeztem, bekaptam egy „csúcs-csokit” és csak negyed kilenc felé vágtam bele a tulajdonképpeni kéktúra szakaszba.

Rálátás a Nagy-szénásra az egyik oldalcsúcsáról
Rálátás a Nagy-szénásra az egyik oldalcsúcsáról


Párás, ködös kilátás a Nagy-szénás csúcsáról
Párás, ködös kilátás a Nagy-szénás csúcsáról

Már többször is leírtam, hogy könnyű felkapaszkodni a Nagy-szénás csúcsára, mert ha nem is látjuk a lábunk alatt a jelzett köveket, mindig csak felfelé tartva egyszerű elérni a csúcsot, de lefelé már sokkal nehezebb meglelni a helyes utat! Tehát ha a Zsíros-hegy felé akarunk továbbindulni, akkor nagyjából kelet felé kezdjük meg az ereszkedést a köves hegyoldalban az alig látható ösvényen a távoli Hármashatár-hegy felé. Leérkezünk egy köves nyeregfélébe, itt az ösvények elágazásában balra kell térnünk, nem kell megmászni a kissé alacsonyabb oldalcsúcsot. Ha nagyon figyelünk, akkor az ösvény mellett láthatunk egy-két festett követ is. Végigoldalazunk a köves domboldalban, egészen addig, amíg jobbról nem érkezik meg és keresztezi utunkat egy ereszkedő ösvény. Ezen érkezik meg a piros sáv jelzés (ezen jöttem én is Nagykovácsiból), és a két jelzés közös ösvényén tovább ereszkedve már egy-két percen belül elérjük az erdőt, ahol a fákon már jól láthatóak a jelzések, aztán egy rövid további ereszkedés után megérkezünk a volt nagy-szénási turistaház melletti erdei pihenőhöz.

Érdemes megállni egy percre és elballagni a turistaház emlékfalához, mellette egy kőtömbbe vésve olvasható a ház története. A rendszerváltás előtt sok turistaházat hagytak lepusztulni, nem költöttek a felújításukra, ezért lassan tönkrementek ezek a sokszor nem megfelelő szaktudással, a turisták kalákamunkájával felépült épületek. A Rockenbauer Pál által 1979-ben forgatott Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozatban még álltak a ház falai, de már nem volt lakható, ezért aztán a film készítése után nem sokkal le is bontották teljesen. Talán most elindul valami változás, hiszen a Magyar Természetjáró Szövetség több milliárd forintot nyert pályázatokon a kéktúrák útvonalainak felújításához, ebbe az összegbe belefér néhány turistaház felújítása, sőt építése is. Épp ennek a túraleírásnak az készítésekor avatták fel Pilisszentkereszt mellett a Szurdok felső végétől csupán pár száz lépésnyire a szépen felújított Som-hegyi turistaházat!

Emlékfal és emlékkő a volt nagy-szénási turistaház helyén
Emlékfal és emlékkő a volt nagy-szénási turistaház helyén

Széles, a hegyoldalban kanyarogva szintező, sétányszerű, murvával felszúrt turistaúton indultam tovább a Nagy-szénás északi oldalában. A Nagy-szénási tanösvény táblái sorjáztak az út mellett, miközben átvágtam a ligetes, cserjés hegyoldalon, aztán egy fenyvest elérve lejteni kezdett az utam és leereszkedtem a zsíros-hegyi üdülőövezet felső szélére. Az első házaknál egy fémsorompót megkerülve magam mögött hagytam a fokozottan védett területet, de az út továbbra is a gerinc közelében haladt, jobbra tőlem a szélső házak sorakoztak, balra meredeken lejtett a hegyoldal egészen Pilisszentivánig.

Egy mobiltelefon átjátszó torony mellett elhaladva egy kis tisztáson a kék sáv jelzések balra letérítettek az eddigi jól járható földútról, és egy szűk ösvényen tértem be a fák közé. Egy darabon a gyalogút közvetlenül a meredeken letörő gerincen vezetett, jól látható volt az Antal-árok felső vége, ahol a sárga sáv jelzés érkezett meg Pilisvörösvár és Pilisszentiván felől. Innen már pár perc alatt elértem azt a pontot, ahol a gyalogút beletorkollott a Nagykovácsiból érkező aszfaltútba, ami aztán a gerincen vezetett tovább. Egy darabig így hullámvasutaztam: tőlem jobbra a település szélső házai, balra az erdő és a meredeken lejtő északi hegyoldal, a lámpaoszlopokon pedig már három turistajelzés sorakozott egymás alatt: a kék sáv jelzéshez és a sárga sáv jelzéshez hozzátársult a zöld sáv jelzés is, ami az aszfaltúton érkezett fel Nagykovácsiból.

Házak közötti kis földes terecskére érkeztem ki, az aszfaltút átvágott a szélén, de innen indult egy gyalogút balra, a távolban látható rácsos vasoszlopok felé. Érdemes közelebbről is megnézni ezeket az oszlopokat, mert ezek a múlt század hatvanas éveiig itt üzemelt szénbányák csillesorának mementóként meghagyott oszlopai. Ezen a pályán szállították le a szenet a Zsíros-hegy északi oldalában Pilisvörösvárra, a vasútállomásra, ahol aztán vagonokba rakták.

Kilátás Nagykovácsira a Nagy-szénás oldalából
Kilátás Nagykovácsira a Nagy-szénás oldalából


A csillesor mementóként meghagyott oszlopai a Zsíros-hegyen
A csillesor mementóként meghagyott oszlopai a Zsíros-hegyen

Innen továbbindulva lassan elfogyott a lábam alatt az aszfaltozás, véget érnek a házak is az út jobb oldalán, egy sorompót megkerülve ismét visszatértem az erdőbe. Talán 200-250 lépés után aztán ismét egy tisztásra értem ki, itt állt régebben a zsíroshegyi turistaház épülete. A falak romjai még most is állnak, ha betörtetünk a tisztás keleti szélén a sűrű dzsindzsásba, még meg is pillanthatjuk őket. Pár éve még paintballozó fiatalokkal találkoztam a romok között, de mostanra már szinte megközelíthetetlenek a falak a sűrű vegetáció miatt!

kék háromszög jelzések hívogatják letérésre a gyanútlan turistákat a tisztás szélén, engedjünk a csábításuknak, mert néhány perces sétával egy csodálatos kilátópontra juthatunk ki az erdőn keresztül! Az ösvény először megmássza a Zsíros-hegy 424 méter magas csúcsát, aztán kiszalad egy, a hegyoldalban álló sziklaszirt tetejére. Az ösvény végéről pazar panoráma nyílik az alattunk elterülő Pilisszentivánra és Pilisvörösvárra, a széles völgy túlsó oldalán pedig a Pilis-gerincet láthatjuk a Nagy-Kevélytől egészen a Pilis-tetőig. Pár percre itt is megálltam, fényképeztem, alaposan körül is néztem, bár eléggé párás, ködös volt a levegő lenn a völgyben.

Ösvény vezet ki a Zsíros-hegy oldalából a völgy fölé magasodó szikla tetejére
Ösvény vezet ki a Zsíros-hegy oldalából a völgy fölé magasodó szikla tetejére


A zsíroshegyi turistaház romjait már benőtte az erdő
A zsíroshegyi turistaház romjait már benőtte az erdő

A tisztásra visszatérve már ismét a kék sáv jelzéseket követve vágtam át rajta és az erdőbe belépve megpillantottam magam előtt a Muflon Itató épületét. Hétköznap lévén nem vártam, hogy nyitva találom az erdőszéli kocsmát, ezért meg sem lepődtem, hogy zárva volt a kertkapu! Szerencsére a bélyegzőt néhány hónapja a kapu előtt álló egyik tölgyfára szerelték fel, itt található a kis kék-fehér egyen-dobozkájában. Pecsételtem vele, aztán elpakolva a pecsétpárnát és a túrajelentést tovább is indultam.

Kellemes séta kezdődött itt az őszi erdőben, miközben az utam végigkanyargott a Kerek-hegy erdei útjain, aztán átvágtam a Remete-hegy erdős oldalába. A jól kijárt, szinte sétányszerű turistaút enyhén hullámvasutazott, nem is siettem, ezért volt időm megcsodálni a lassan őszi színekbe forduló erdő látványát, a sárguló, vörösödő lombokat és élvezni az egyre ritkásabb levelek között átszűrődő bágyadt napsütést. Kényelmes menettel nagyjából egy óra alatt értem el a Remete-hegy lapos, erdős tetejét, aztán már lejtve a középfeszültségű távvezetékek széles, visszabokrosodó nyiladéka után a Remete-hegy meredeken leszakadó, sziklás déli peremét.

A Muflon Itató
A Muflon Itató


Turistaúton a Kerek-hegyen
Turistaúton a Kerek-hegyen

Leültem pár percre a kövekre, szusszantam egyet, közben megcsodáltam az innen nyíló panorámát is. Közvetlenül alattam kanyargott a szűk Remete-szurdok, mögötte a Hosszú-erdő-hegy valóban erdős háta húzódott. Távolabb feltűntek az adyligeti volt határőr laktanya épületei, a messzi távolban, a párás levegőben még éppen ki lehetett venni a Hárs-hegy és a János-hegy tetején álló kilátókat. Jobbra tekintve a remeteszőlősi Hillside lakópark kockaépületei is feltűntek, balra fordulva pedig Máriaremete házait is látni lehetett a Remete-szurdok keleti végén. Elüldögéltem még pár percet, élvezve a langyos napsütést, aztán a hátamra kapva a zsákot megindultam a meredek lejtőn lefelé.

Egyéb túráimon, ha lehet választani, akkor úgy szabom meg az útirányt, hogy lefelé kelljen mennem ezen a nyaktörő lejtőn, felfelé csupán egyszer-kétszer jártam be ezt az utat, de akkor mindig meg is fogadtam, hogy soha többé! A sziklák között kanyargó ösvényen még így is alaposan meg kell gondolni, hová teszi az ember a lábát, de az erdőt elérve sem lesz könnyebb az utunk: csúszós lejtőn ereszkedünk egyre mélyebbre, az ösvény melletti fák törzsét pedig fényesre koptatta az, hogy sokan beléjük kapaszkodva próbálják fékezni magukat. Azért a végén, a Remete-szurdokot elérve csak megenyhült a lejtő, a völgy alján a turistaút keresztezte a teljesen kiszáradt Ördög-árok medrét és kikapaszkodott a szurdok déli oldalán haladó sétányra.

Ez megint egy nagyon kellemes része volt a túrának, a széles sétaút csak alig-alig ereszkedett, miközben a mély völgy szinte mindig árnyékos aljában bandukoltam kelet felé. A lassan lombjukat vesztő fák között jól lehetett látni a Remete-hegy sziklás, napsütötte oldalát, egy pillanatra felmerült bennem, hogy felkapaszkodok a Remete-barlanghoz, de az előtte kiakasztott ruhákból láttam, megint hajléktalanok húzták meg magukat benne, ezért inkább letettem erről a szándékomról! Lassan sétálva, egy-egy fénykép kedvéért meg-megállva értem el a szurdok keleti végét, ahol egy, az útra hengergetett szikla zárja el az utat az autóforgalom elől.

Kilátás a Remete-hegy sziklás pereméről a Remete-szurdokra
Kilátás a Remete-hegy sziklás pereméről a Remete-szurdokra


A Remete-szurdokban
A Remete-szurdokban

Kerékpáros srác jött velem szemben, tolva a drótszamarat, hátán feltűnt a hírek fényképeiről már ismert precíziós GPS gombaformájú antennája. Az MTSZ vásárolta ezeket a készülékeket pár hónapja, hogy segítségükkel pontosan fel tudja térképezni a Kék Kör útvonalait, aztán utána fokozatosan hazánk összes turistaútját. Pár szót beszélgettünk egymással, gratuláltam ahhoz, hogy az MTSZ honlapja szerint éppen pár nappal korábban végeztek a kéktúrák felmérésével, aztán mindketten továbbindultunk az utunkon.

A Remete-szurdok alsó végét már meghódította a civilizáció: az alját leaszfaltozták, garázsbejárók álltak az út mindkét oldalán, felettük épültek a hegyoldalakban a villaszerű családi házak. Rövid menettel kiértem az Ördögárok utcára és balra fordulva belevágtam a kaptatójába. Már írtam erről az utcáról az előző bejárásom szövegében is, de most sem tudom megállni a kikívánkozó megjegyzésem: egy település gyalogosbarát voltát azon szoktam lemérni, hogy mennyire vannak kiépítve a járdák az utcák szélén. Sajnos, itt az utca egyik oldalán sincs folyamatos járda, viszont az úttest aszfaltozása semmi kívánnivalót sem hagy maga után. Ebből csakis arra lehet következtetni, hogy errefelé a turistákon kívül már senki sem jár gyalog, autóval mennek az itt élők dolgozni, vásárolni, autóval viszik a gyerekeket óvodába, iskolába is. Sokszor kérdezik tőlem is, vajon miért van manapság olyan kevés turista? Ilyenkor mindig arra gondolok, hogyan is lehetne rávenni olyan embereket az erdőjárásra, akik a hétköznapokon szinte már nem is használják a lábukat helyváltoztatásra?

Ezen töprengve kapaszkodtam fel a dombra, aztán pillantottam meg magam előtt a távolban a máriaremetei zarándoktemplom tornyát. Pont feléje vitt az utam, de a kék sáv jelzések hirtelen balra térítettek, a Kerekhegyi utcára, aztán a következő utcasarkon jobbra, a Hímes utcára. Itt már volt szép, viacolorral burkolt járda, azon értem el a kegytemplom parkjának sarkát, aztán a fák közöti sétányon a templomot. Körbesétáltam a napsütötte parkon, készítettem pár képet a zarándoktemplomról, most is megbámultam a külső falán százával sorakozó kis segélykérő és köszönetadó márványtáblácskát, aztán belül is körülnéztem. Előresétáltam egészen az oltárig, próbáltam pár képet készíteni az állítólag csodatévő erővel bíró Mária képről, de nem nagyon sikerültek, mindegyik fénykép bemozdult, a villanót pedig nem akartam bekapcsolni. Úgy látszik, a Szűzanya nem akarja, hogy megörökítsem!

A máriaremetei zarándoktemplom
A máriaremetei zarándoktemplom


A főoltár közepén látható a csodatévő Mária-kép
A főoltár közepén látható a csodatévő Mária-kép

Visszasétáltam a parkba és továbbindultam az utamon. Balra-jobbra kanyarogva a keskeny utcácskákon átvágtam Máriaremete kertes házai között, aztán az itt már kikövezett Ördög-árkot egy kis gyaloghídon keresztezve kiértem a hosszú, szinte egyenes Zsíroshegyi útra. Járda itt is nuku, ezért az úttest bal szélén poroszkáltam, időnként félrehúzódva az eléggé gyér autóforgalom elől. Jó húszperces menettel a Nancsi néni vendéglőjénél értem ki a forgalmas Nagyrét utcára, erre rátérve pedig hamarosan feltűntek az út bal oldalán a Nagyrétet övező fák. Keskeny sétányon vágtam át közöttük, kiértem a füves mező szélére, aminek a bal oldalán vezetett tovább a kövezett gyalogút.

Innen térítettek balra a jelzések, vissza az erdőbe, a volt Munkásmozgalmi sétányra. Pár éve még látni lehetett a múlt rendszer telegraffitizett emlékműveit a sétány mellett, mostanra már eltakarították valamennyit, így most az út csupán egy széles sétány, ami átvezet a Fazekas-hegy errefelé már eléggé ellaposodó gerincén. Enyhe lejtőn értem el a Gyermekvasút töltése alatt átvezető gyalogos aluljárót, aztán a túlsó oldalán letérve a kéktúra útvonaláról elballagtam a végállomás épületébe pecsételést kérni. A peron végén lévő forgalmi iroda bejárati ajtajának belső oldalán, az ablakpárkányon volt a pecsét egy bélyezőpárnával, elintéztem itt is az adminisztrációt, aztán visszaballagtam az épület földszintjére, kértem egy korsó sört a presszóban és kiültem a terasz egyik asztalához megebédelni a hazaiból.

A volt Munkásmozgalmi sétányon
A volt Munkásmozgalmi sétányon


Szerelvény áll indulásra várva a Gyermekvasút végállomásán
Szerelvény áll indulásra várva a Gyermekvasút végállomásán

Eléggé jól álltam idővel, még csak fél egy felé járt az idő, kényelmesen sziesztáztam hát egyet az evés után, lassan elkortyolva a söröm maradékát és csak egy óra előtt pár perccel kerekedtem fel, hogy belevágjak a túrám Bécsi útig vezető második szakaszába. Visszagyalogoltam abba a kis parkba, aminek a murvával felszórt útjain végighalad a kék sáv jelzés, leereszkedtem egy széles lépcsősoron a villamosvágányokhoz, egy gyalogos aluljárón kereszteztem a síneket, aztán a forgalmas Hűvösvölgyi utat is egy zebrán, végül a már kétszer leégett, és most romosan álló Balázs vendéglő parkolóján átvágva ismét kiértem az Ördög-árok partjára! Kereszteztem egy gyaloghídon, aztán felkaptattam a pár méterrel feljebb lévő útelágazáshoz.

Szemben a sárga sáv jelzés vágott bele a Nyéki-hegyre vezető kaptatóba, keresztben húzódott előttem a kerékpárút széles útja, én balra indultam tovább a kék sáv jelzéseket követve, de nem a kerékpárúton, hanem az árok keleti oldalán vezető turistaúton. Pár lépés után ismét egy útcsomópontot értem el, itt egyenesen átvágva folytattam az utam széles ívben megkerülve Nyéki-hegy és a Vadaskerti-hegy nyugati oldalát. A kéktúra útvonalának ezt a szakaszát Glück Frigyes útnak nevezik az után a vendéglős, szállodatulajdonos után, aki a XX. század első évtizedeiben oly sokat tett a fővárosi turizmus fejlesztéséért. Javaslatára épült a János-hegyi Erzsébet kilátó és a Látó-hegyi Árpád kilátó is, de ő építtette ezt a Hűvösvölgytől a Szépvölgyi útig vezető körülbelül hat kilométeres turistasétányt is!

Az Ördög-árok peremén vezet egy darabig a turistaút
Az Ördög-árok peremén vezet egy darabig a turistaút


A vitorlázórepülő-tér füves mezején
A vitorlázórepülő-tér füves mezején

Enyhén emelkedve kapaszkodtam fel a vitorlázórepülő-tér mezéhez, a turistaút melléje kanyarodott, de az erdő szélső fái között maradt. A fák között ki lehetett látni a széles rétre, kisétáltam én is, de a párás levegő miatt alig volt kilátás, csak a rét túlsó oldalán álló Hármashatár-hegyet lehetett látni! Visszatértem hát a Glück Frigyes útra és elsétáltam rajta Mátyás király vadasparkjának emlékművéig, közben megálltam egy-két percig azoknál a határköveknél, melyek Budapest határát jelölték az 1950-es évekig.

Most nem álltam meg az emlékmű betonoszlopánál, a katonasír mellett leereszkedtem a Határ-nyereg ligetes erdejébe, aztán a fák között átvágva megkerestem a továbbvezető kék jelzéseket. Egy régebbi irtásfolt helyén cseperedő fiatalos mellett elhaladva újra visszatértem az erdőbe, és a Kecske-hegy oldalában szintező sétányon hamarosan elértem az Oroszlán-sziklát. Az amúgy is oroszlán formájú kőtömböt a sétány építésekor egy kis szobrászati beavatkozással még hasonlóbbá tették egy ülő oroszlánhoz, most is feltűnő a hasonlóság, pedig sok évvel ezelőtt vandálok letörték a szikla fejrészét.

Mátyás király vadasparkjának emlékműve
Mátyás király vadasparkjának emlékműve


A Glück Frigyes sétány mellett áll őrt az Oroszlán-szikla
A Glück Frigyes sétány mellett áll őrt az Oroszlán-szikla

Itt is csak pár fénykép kedvéért álltam meg, aztán továbbindultam. Hosszú szintező szakasz végén felkapaszkodtam a Látó-hegy nyergének rétjére, itt pedig hirtelen jobbra fordulva fel a hegy lapos, fennsíkszerű tetejére. Átvágva a ritkított fenyvesen pár perc alatt megérkeztem az Árpád kilátó előtti omega kanyarhoz. Egy hatalmas, fordított „S” alakú kanyar végén értem el a kilátóterasz előtti tisztás pihenőpadjait, felkapaszkodtam a pár lépcsőfokon a kilátószintre és körbe pillantottam.

Eléggé megnőttek már a környező fák, elég szűk hát a kilátás erről a pontról, a párás idő még jobban lerontotta azt, de még így is szépen lehetett látni a Belvárost és a Duna szalagját! A távcsövet elővéve körbepillantottam, de mivel így sem láttam többet, inkább visszaraktam a hátizsákomba. Úgy látszik, ma feleslegesen hoztam magammal! Fiatalok csoportja érkezett, azzal szórakoztak, hogy alulról másztak fel a kilátó meredek déli falán a teraszra, és mivel éppen nem buzgott fel bennem a nevelési szándék, inkább gyorsan továbbindultam, ne kelljen esetleg tanúként ottmaradni egy bekövetkező baleset esetén.

Az Árpád kilátó alulról fényképezve
Az Árpád kilátó alulról fényképezve


Kilátás a városra a teraszról
Kilátás a városra a teraszról

Végigsétáltam az omega kanyar másik felén is – a betű nyakán a kilátóhoz jövő és menő turistautak csupán pár lépés távolságban haladtak el egymás mellett, még kitaposott csapások is voltak a két út között, nem nehéz itt utat tévesztve levágni a kanyart, ami aztán azzal járhat, hogy kihagyjuk a kilátót! Pár percig még a Látó-hegy fennsíkjának szélén kanyargott a Glück Frigyes út, aztán meredeken leszerpentinezett a Szépvölgyi útra. Átvágtam a 65-ös busz fordulójának leaszfaltozott terecskéjén, aztán pár pillantást vetve a forduló másik oldalán álló Fenyőgyöngye vendéglőre ismét visszatértem az erdőbe.

Meredek kapaszkodó kezdődött itt a Remete-hegy (ez egy másik Remete-hegy, nem az, amit ma délelőtt már elértem a Zsíros-hegyről jövet) és az Alsó-Kecske-hegy közötti nyeregbe, amit jórészt a Hármashatár-hegyre tartó keskeny aszfaltút mellett tettem meg. A gerincet elérve az aszfaltúttal együtt rátértem arra, innen a kapaszkodó is megenyhült. Az úttal párhuzamosan, hol a bal, hol a jobb oldalán, de végig a fák között haladva fél órás kényelmes menettel érkeztem meg a hegytető alá. Az aszfaltút itt egy hajtűkanyarba kezdett, de a kék sáv jelzés turistaútja toronyirányt haladva egy meredek kaptatóval futott neki a csúcsnak, aztán az Udvarház vendéglő kerítése mellett elhaladva érkeztem fel a rádió adótornyok kerítésének sarkára.

Itt, a kerítéssarkon áll az a villanyoszlop, amire a kéktúra pecsét ládikája fel van szerelve, itt gyorsan elintéztem a papírmunkát, aztán a fűbe letelepedve pihentem egy sort. Kora délutánra kellemesen kimelegedett az idő, de a kilátás egyáltalán nem lett jobb, sőt! Innen még kevésbé lehetett látni a várost, mint az Árpád kilátótól, persze ebben szerepet játszott az is, hogy már jóval távolabb kerültem tőle, mint a Látó-hegyen voltam. Pár percig még lustálkodtam, aztán mivel már negyed négy felé járt az idő, továbbindultam.

Sétányszerűen széles turistaúton az Alsó-Kecske-hegy gerincén
Sétányszerűen széles turistaúton az Alsó-Kecske-hegy gerincén


Kéktúra pecsételőhely a Hármashatár-hegyen
Kéktúra pecsételőhely a Hármashatár-hegyen

Egy kicsit még kapaszkodni kellett a köves hegyoldalban, mire a volt világháborús bunkerek mellett elértem az igazi, 495 méter magas hegytetőt, aztán elindultam lefelé a volt katonai bázis kerítése mentén. Bokaficamítóan köves a lejtő legeleje, szerencsére a fákat elérve kialakul egy kanyargós, de jól járható ösvény, aminek néhány pontjáról nagyon szép kilátás nyílik nyugat felé a lábunk alatt elterülő vitorlázórepülő-tér füves mezejére, és a budai hegyekre.

A bázis kerítésétől elkanyarodva meredeken leereszkedik a turistaösvény a Hármashatár-hegy és a Vihar-hegy közötti nyeregbe, aztán pont olyan meredeken fel is kapaszkodik a Vihar-hegyre. Itt a hegytetőn zárt az erdő, nincs semmilyen kilátás, meg sem álltam, inkább leereszkedtem a hegy túlsó oldalán a Virágos-nyereg füves rétjére. Átvágva a ligetes mezőn hamar elértem a víkendházak kertjeinek sarkát, megkerestem azt az eléggé lepusztult információs táblát, aminek az oldalára fel van szerelve a kéktúra bélyegző ládikája, pecsételtem vele, aztán tovább is indultam az utamon.

Ösvényen a Hármashatár-hegy oldalában
Ösvényen a Hármashatár-hegy oldalában


A Virágos-nyereg rétjén. Háttérben a Csúcs-hegy áll.
A Virágos-nyereg rétjén. Háttérben a Csúcs-hegy áll.

Itt már véget értek a nagyobb kapaszkodók, gyakorlatilag szintben, alig-alig hullámvasutazva ballagtam végig a sétányszerű Guckler Károly úton a Csúcs-hegy északkeleti oldalában, amíg elértem az utamat keresztező 120 kV-os távvezeték nyiladékát. Ezen keresztül le lehetett pillantani a széles Solymári-völgybe, látni lehetett a Csúcs-hegy tövében meghúzódó Rozália téglagyár épületeit is. Ott lesz a mai túrám vége, és innen úgy tűnt, hogy pár percnyi járásra vagyok mindössze tőle, de tapasztalatból tudom, hogy még lejtmenetben is majdnem egy óra, mire oda leérkezik az ember!

Nem is lacafacáztam sokáig, mivel nem akartam, hogy az északi hegyoldalban kapjon el a korán leszakadó alkonyat, gyorsan folytattam az utamat, és pár perc alatt elértem azt a pontot, ahol a kék sáv jelzés otthagyja eddigi kényelmesen szintező útját és meredeken ereszkedni kezd a hozzá társult zöld sáv jelzéssel együtt. Oldalazva ereszkedett az út a Csúcs-hegy meredek északi oldalában, aztán hamarosan magam mögött hagyva az erdőt egy régi, több mint tíz éves irtásfolt helyén cseperedő fiatal erdőben folytattam az ereszkedést. Több hatalmas kanyart is megtéve ereszkedtem egyre lejjebb, aztán a lejtés is egyre jobban megenyhült, ahogy elértem a hegy lábát.

Egy fémsorompót megkerülve értem ki a téglagyár kerítése mellett haladó aszfaltútra, aztán pár perc múlva megérkeztem a főkapuhoz, ahol a kéktúra pecsét is található egy villanyoszlopra szerelve, a szokásos kék-fehér vasdobozában. Itt is elvégeztem a papírmunkát, aztán elpakolva mindent a hátizsákomba, elindultam a néhány száz méterre lévő Bécsi út felé. Kereszteztem az Esztergomba menő vasutat – itt még tartott a felújítás, a régi felépítményt elbontva most alapozták az új nyomvonalat –, aztán továbbindultam a téglagyár bekötőútján.

Kilátás a Csúcs-hegyről a Rozália téglagyárra
Kilátás a Csúcs-hegyről a Rozália téglagyárra


Itt még javában építik a vasutat
Itt még javában építik a vasutat

A Solymári-völgy alján futó Aranyhegyi-patakot elérve a kék sáv jelzések balra tértek, követve a vízfolyást, de én most egyenesen mentem tovább a már közeli Bécsi út felé. Épp azon gondolkodtam, mikorra várható a 218-as busz, amikor elhúzott egy a bekötőút vége előtt, csupán néhány tíz méterre tőlem! Gondolkodtam, fussak-e vagy sem, de mivel tartom magam ahhoz a szóláshoz, hogy busz és nő után nem futok, komótosan sétálva csak egy-két perc múlva értem el a buszmegállót.

Aztán még várni sem kellett a buszra, mert szinte meg sem álltam a fémbodega előtt, már érkezett is egy sárga Volán busz, ami aztán felvett, és mivel ritkábban voltak a megállói, mint a kék BKV busznak, még utol is érte azt, mire megérkeztünk a Flórián térre! Átsétálva a 86-os busz megállójába az is jött pár percen belül, így aztán hat után pár perccel haza is érkeztem.



-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats