Mivel 2017-ben mindenképpen be akartam fejezni a harmadik Országos Kéktúra bejárásomat, alig egy hónappal a korábbi, a Borsodi-dombságot és az Aggteleki-karsztot átszelő túrám után ismét útra készülődtem: most a Bakonyt szerettem volna végigjárni. Jórészt az egész tájegységből hiányoztak a pecsétek az igazoló füzetemben, egyedül a Nagyvázsony-Városlőd szakaszt teljesítettem még 2010-ben, és akkor igazoltam is ezt a távot. Viszont ha ezt a hiányzó tájegységet bepótolom, akkor elmondhatom, hogy az Írott-kőtől egészen Gibártig meg lesz majd a teljesítésem és már csak a Zempléni-hegység marad hátra zárótúraként.

Nem egymagamban indultam neki ennek a túrának, most is velem tartott Dominik, aki még ebben a tájegységben sem tett meg egyetlen kilométert sem, viszont szerette volna a bakonyi Gyermek Kéktúra jelvényét is megszerezni a gyűjteményébe. Úgy számoltuk, az ötven kilométerhez velem kell tartania Városlőd-Kislőd vasútállomástól Bakonynánáig, ami egy két és fél napos menetet jelentett a számára, aztán onnan én majd magamban fogom folytatni az utam Bodajkig, a tájegység végéig. A szállások külön problémát jelentettek, mert a sátramban nem fértünk volna el ketten a holminkkal együtt, ezért szállást foglaltam Bakonybélben és Zircen is. Viszont a túrám második felében a sátramban terveztem az éjszakázást, ezért indulás előtt azt is felcsatoltam a hátizsákomra!

Szokás szerint a túrám előtti napon, kedden délután Kelenföldön megvettem a jegyem, de a megszokott nagybevásárlás elmaradt, hiszen úgy intéztem, hogy a szállásainkon majd vacsorát és reggelit is kapunk majd, ezért elég csak Zircen megvennem a túra második felére szükséges élelmet. Az utazás nem volt most sem bonyolult: szerda reggel háromnegyed hatkor „átvettem” Domit az édesapjától a Keleti pályaudvar melletti parkolóban (nekik Gyöngyös felől ez útba esik, és nem kell nagyon bejönniük autóval Budapestre sem), aztán a 4-es metróval negyedóra alatt átcsattogtunk a Kelenföldi pályaudvarra. Jó korán kiértünk, vagy húsz percet üldögéltünk még a peronon egy padon, mire megjött a Déli pályaudvar felől a 6:37-kor Szombathelyre továbbinduló gyorsvonat. Nyolcra már a veszprémi állomáson voltunk, itt szálltunk át a 8:24-kor Celldömölkre továbbinduló személyre, amivel menetrend szerinti perces pontossággal, 8:53-ra érkeztünk meg a Városlőd-Kislőd állomásra.

A vonatról lecihelődve nem mentünk messzire: az állomásépület teraszán, az állomásfőnöki iroda mellett pecsételtünk a kéktúra bélyegzővel, aztán pár perc alatt összekészülődtünk az útra. Bekapcsolva a GPS-t és az övemre fűzve a fényképezőgép tokját kilenc óra felé vágtunk bele az első napi, Bakonybélig vezető túránkba. A kiírás szerint ez nem egy túl hosszú, mindössze 21,4 kilométer hosszú szakasz, a szintemelkedés sem túl nagy, még a 400 métert sem éri el! Ennek ellenére azért tempósan kezdtünk bele a túrába, hiszen már elmúlt kilenc óra is, és mi pedig még egy centit sem tettünk meg belőle! Az állomásépületet megkerülve a rövid bekötőúton kislattyogtunk a Városlőd és Kislőd közötti keskeny aszfaltútra és jobbra, Városlőd felé indultunk el rajta.

Pár perc alatt elértük a falut, és az országút folytatásán, a hosszú Pille utcán indultunk meg a központ felé. Jó kilométernyit talpaltunk a családi házak között, mire elértük a jobbra kiágazó Kossuth utcát, közben elhaladtunk a Városlődről kitelepített sváboknak emléket állító emlékmű faszobrai mellett is. A település központját elérve megálltunk egy percre a főtéren a templomnál, készítettem pár felvételt a templomról és a Mesterségek Fájáról, ahol állítólag minden, a községben dolgozó mesterember tevékenységének zászlaja megtalálható. A Kossuth utca a tér után is folytatódott, ezen értük el a Pápai út leágazását, itt állt a sarkon a Soproni cégéres Fenyves kocsma, ahová be is tértünk egy italra az egyre jobban kimelegedő időben. Igazi nyári hőséget jósoltak erre a napra a meteorológusok, és nagyon úgy nézett ki, most nem csúszott hiba a számításaikba!

Kértem a pultnál egy hideg Sopronit, Domit pedig meghívtam egy kólára. Jól esett üldögélni pár percet a hűvös ivóban, de aztán indulnunk kellett, ugyanis már háromnegyed tíz felé járt az idő. A kocsma előtt ráfordultunk a Pápai útra, kereszteztük pár lépés után a Torna-patakot egy öreg kőhídon, aztán a vasúti töltést egy aluljárón keresztül, végül száz lépés után balra tértünk az útelágazásban a Hölgykő utcára. Ezen baktattunk el a magas töltésen futó 8-as főút alatt átvezető aluljáróig, aztán a túlsó oldalán a Hölgykő utca beletorkollott a főútról leszaladó és Csehbánya felé induló keskeny aszfaltútba.

Ezen az úton hagytuk magunk mögött Városlődöt, jobb oldalon elmaradtak az Erzsébet-major telephelyei, aztán az országúton felkaptattunk egy alacsony dombhátra. Az emelkedőről visszatekintve már egészen jól lehetett látni a Torna-patak völgyében fekvő Városlődöt! Kilométernyi menet végén értük el a vasúti felüljárót, itt egy hídon kereszteztük azt a vasútvonalat, amin megérkeztünk ide, és ami alatt már egy alujárón is átmentünk még a faluban. Rögtön utána elágazáshoz értünk: az aszfaltútról letérve balra indultak tovább az Országos Kéktúra jelzései füves keréknyomokon, jobbra pedig a Hölgykő várához vezető jelzések kezdődtek. Pár pillanatra elgondolkodtunk, elsétáljunk-e a romokhoz, de aztán az egyre jobban kimelegedő délelőttön lemondtunk erről a plusz útról!

Benőtt, gazos keréknyomokon ereszkedünk le egy kis erecske völgyébe, lenn pedig le kellett térnünk a keréknyomokról, mivel a jelzések jobbra tereltek bennünket, egy alig járt gyalogösvényre. Már hallottam erről a terelésről, a terület gazdája zárta le az utat még az előző évben egy villanypásztorral, de most már nem voltak kifeszítve a drótok, csak a kis szigetelőgyöngyökkel felszerelt fa oszlopok álltak az ösvény mellett. A gyalogúton indultunk tovább, ami aztán egyre jobban beleveszett a csalánba, dudvába.

Embert próbáló szakasz volt ez, küzdöttünk pár percig a csalános területen a ritkásan felfestett jelzéseket követve, aztán a kitaposott nyom lassan elenyészett alattunk. Nem tudtunk mit tenni, néhány lépéssel felkaptattunk a gazos völgyből arra a kaszálóra, amerre régebben vezetett a kéktúra. Itt már kényelmesebben haladhattunk, megindultunk hát hosszában a dombra felkapaszkodó rét mentén, később a jelzések is feltűntek a mezőn átvágó villanyvezeték oszlopain. Itt persze pont a fejünk búbjára tűzött a nap, igyekeztünk is felfelé, hogy aztán a tető után újra befordulhassunk az erdőbe! Épp a letérés előtt szaladt át előttünk a mezőn egy őzike, még éppen le tudtam kapni, mielőtt eltűnt volna a fák között!

A balra való letérési pont ott van, ahol a dombtető után a kaszáló egy kicsit lejteni kezd és a mellettünk húzódó erdő szélének egyenes vonalában egy pár méteres törés van. Jó volt ismét belépni a fák árnyékába, aztán a keréknyomokon hosszú lejtő kezdődött le a Torna-patak völgyébe. Erdészek és fiatalok csoportja mellett ballagtunk el, jól megbámultuk a magukkal cipelt óriási, vagy méteres fa tolómérőt. Utólag megbeszélve magunk között a dolgokat valószínűleg a fatörzsek átmérőjének meghatározásához használhatták ezt a furcsa eszközt.

Néhány perc alatt leértünk a völgy aljára és már lelkiekben felkészültem arra, hogy át kell majd gázolnunk a bővizű patakon, úgy, mint a korábbi bejárásaimon tettem, de most egy príma fa gyalogoshíd vezetett át a Torna-patakon! A túlsó parton aztán a már jól ismert dzsindzsa fogadott bennünket, ebben semmi változás nem történt az elmúlt évek során! Az ösvény szeszélyesen kanyargott a völgytalpon, volt, amikor a patak íveit követve, de legtöbbször a kidőlt és az embermagas susnyában a földön heverő fatörzseket kellett kerülgetnünk. Az egyik ilyen, a gazban fekvő fatörzsön egy jelzést is észrevettünk! Nagyjából tízpercnyit törtettünk a gazos völgy alján, mire elértük a Csehbányára induló jelzés elágazását, utána pár perccel pedig a volt Városlőd-Franciavágás kisvasút töltését.

Felkaptatva a volt vasúti pályára tartottuk az első nagyobb pihenőnket. Jó tízpercet sziesztáztunk egy kidőlt fatörzsre letelepedve, aztán a hátunkra kaptuk a zsákokat és továbbindultunk a töltésen. Az egykor itt vezető erdei vasút építése 1910-ben kezdődött, a század közepére érte el legnagyobb kiterjedését, akkorra az egész Északi-Bakonyt átszelő, dízelvontatású vonallá nőtte ki magát. Aztán a hatvanas években erről is bebizonyították, hogy gazdaságtalan, és felszámolták. Mára már csak a töltése maradt meg, ami lazán kanyarogva, a völgyeket feltöltéseken, a dombgerinceket pedig bevágásokkal keresztezve vezet az erdőben. Ráálltunk hát a volt pályatesten futó keréknyomokra és csak alig-alig emelkedve érkeztünk fel háromnegyed tizenkettő felé a Bodza-tető mellett a lapos gerincre, a bauxit szállítóút kereszteződésébe.

Leülhettünk volna a réten a napos pihenőpadokra, vagy a szintén a tűző napon álló esővédő házikó árnyékába, de mi inkább a kisebbik, de a fák árnyékában álló pihenőkunyhó padjait választottuk! Csodálkozva vettük észre, hogy az úton pár lépésnyire tőlünk egy több kocsis, gumikerekű kisvonat vesztegel. Eddig csak nagyobb településeken láttam ilyet, ott szokták a városnéző turistákat vinni az ilyenekkel, eléggé meglepődtem, hogy az erdő közepén találkoztam egy szerelvényével. A „masinisztával” elbeszélgetve derült csak ki, hogy egy turistacsoportot hozott fel Farkasgyepűről, hogy a környékbeli tanösvényeket végigjárják!

Egy hosszabb pihenő után csak tizenkettő után indultunk tovább, pár lépésre rátértünk az észak felé továbbinduló murvás útra, de aztán balra, erdei ösvényekre térítettek bennünket a jelzések. Egy eléggé csúnyán benőtt túraszakasz kezdődött itt, egy kis völgyecske alján vezetett a susnyában az ösvény, később egy kis kanyargós csermely is kialakult a völgy forrásainak vizéből. Már kétszer is jártam erre, igaz, az kora tavasszal és ősszel volt, így aztán még engem is meglepett, hogy a nyár elejére mennyire nehezen járható lett ez a túraszakasz! Alaposan visszavéve a tempónkból törtük az utat a sokszor embermagas gazban, a kanyargós erecskével is többször meggyűlt a bajunk, amikor az ösvényünk keresztezte azt. Ettől függetlenül nem volt csúnya ez a rész, ráadásul a lombok is összeborultak a fejünk felett, így a hőség is kibírható volt.

Nagyjából húszperces menettel érkeztünk meg a magányosan álló vadászházhoz, miután kereszteztük a Farkasgyepű és Bakonybél közötti keskeny erdei aszfaltutat (később erre még rá fogunk térni). Végigbaktatva a vadászház kerítése mentén értünk ki egy dzsindzsás rétre, ezen átvágva pedig arra a murvás útra, amin már tettünk pár lépést az erdei pihenőtől továbbindulva. Ezen az úton folytattuk a túrát, ami aztán kanyargósan végigvezetett bennünket a völgy alján, a Jáger-rét füves foltjain keresztül. Újabb húszperces menet végén pillantottuk meg a kéktúra letérését: egy ösvényen indult neki jobb oldalon a Szállás-tetőre vezető kaptatónak. Nekünk azonban talán háromszáz lépésnyit még tovább kellett mennünk az úton, mivel pecsételni kellett a füzeteinkbe Németbánya határában!

A murvás út egy éles balkanyarral érte el a település határát, a kéktúra bélyegző itt van felszerelve egy talán méternyi magas oszlopra, a faluba érkezőket üdvözlő fatábla mellett. Elvégeztük az adminisztrációt, aztán letelepedtünk az itt álló ház kerítése elé kitett padra pihenni egy sort. Tartottam tőle, hogy a helyre kis pad nem éppen a kéktúrázók kedvéért van kitéve ide, aztán pár perc múlva felbukkant a gazda is, aki elmondta, hogy pont az ideérkező kéktúrázók miatt van itt a pad és a mögötte lévő bokrot is azért nyírja olyanra, hogy az ágai a pad fölé nyúljanak, hogy még délben is árnyékot vessenek az itt megpihenőkre! Erre aztán már mi sem tudtunk mást mondani, mint hogy nagyon szépen köszönjük ezt a gondoskodást!

Negyed kettő felé kaptuk a hátunkra a zsákokat, hogy visszainduljunk a murvás úton addig a pontig, ahol az Országos Kéktúra nekivág a völgyből kivezető kaptatónak. Az emelkedő eléggé meredeken indított, de itt hála istennek újra visszatértünk az erdőbe, ahol kissé hűvösebb volt a levegő, mint a völgy hosszú rétjén, ahová betűzött a déli nap és megült a meleg is. Ösvényen kezdtük a hegymászást a bükkösben, de aztán hamarosan elértünk egy erdei szekérutat. Nagyjából százméternyit kaptattunk másfél kilométeres távon, mire elértük azt a bauxitszállító utat, amit már kereszteztünk az erdei pihenőnél. Itt is csak átvágtunk rajta, aztán az erdei úton hamarosan megérkeztünk a már szintén látott keskeny aszfaltúthoz.

Erre már rátértünk pár száz lépés erejéig, aztán innen is letérítettek bennünket a jelzések! Gyenge lejtőn egy kis rétre ereszkedtek le alattunk a keréknyomok, aztán a füves tisztás túlsó szélén az előzőhöz nagyon hasonlatos, másik erdei aszfaltútra akadtunk. Erre is rátértünk, de ezt már nem hagytuk ott egészen Bakonybélig! Nagyjából tízperces menettel értük el a Közép-dunántúli Piros jelzés becsatlakozását, itt egy fán egy furcsa dobozkára lettünk figyelmesek. A kis fehérre pingált fémdobozka nagyon hasonlított a régebbi kéktúra pecsételős dobozkákra, de erre pirossal lett felfestve egy pecsétjel és a KDP felirat. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a piros túra egyik bélyegzőhelye! Dominik elő is húzta a dobozkából a pecsétet, amit bele is nyomott a füzetébe, a „ha már lúd, legyen kövér” elvből kifolyólag.

Továbbindulva már nemigen voltak előttünk kaptatók, az erdei aszfaltút inkább már csak kanyargott, hullámvasutazott a dombtetők között. Kényelmes menettel fél négy felé érkeztünk meg a Bakonybélbe levezető hosszú lejtő kezdetéhez, a régi mészégető kemencéhez. Itt megálltunk egy pihenőre, megnéztük a 2008-ben helyreállított kemencét és megcsodáltuk a mellette lévő rétről Bakonybélre nyíló kilátást is. Nem volt okunk a sietségre, csak öt órára jeleztük a Vadszőlő panzióba az érkezésünk, és már közel voltunk a faluhoz. Végül négy előtt pár perccel indultunk el a hosszú ereszkedőn a település felé.

A lejtő vége a Gerence-patak mellett volt, itt jobbra letérve az útról elballagtunk a patakon átvezető fahídig. A patakon átkelve és egy dzsindzsás réten átvágva értük el a Hotel Bakony kapuja előtt kezdődő Fürdő utcát, amerre a jelzések is továbbvezettek. Innen aztán pár lépés után az Országos Kéktúra balra tért, de mi egyenesen indultunk tovább a már közeli Vadszőlő felé. Fáradtan málháztunk le a panzió és vendéglő bejáratánál, aztán már nem volt más dolgunk, mint megvárni azt, hogy a tulaj megmutassa az emeleten lévő szobánkat. Lepakoltunk, lezuhanyoztunk, aztán csak végigdőltünk az ágyainkon. Hat óra felé mentünk le vacsorázni, aztán a szobánkba visszatérve csendesen ejtőztünk estig, amikor is eltettük magunkat másnapra.