UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2015. április 17.
Szomfova erdészházak – Baja, Gemenc Vándorpont

Korán ébredtem a Szomfova erdészházak tisztásán, egy darabig még forgolódtam a hálózsákomban, de aztán öt óra után láttam, ebből már úgysem lesz alvás, ezért inkább felkeltem és a fejlámpám fényénél elkezdtem készülődni. Hat órára már mindennel elkészültem, szétbontottam a sátrat és elpakoltam a tokjába. Az egyre jobban világosodó reggelen kiültem a pihenőpadokhoz, asztalokhoz és komótosan megreggeliztem, aztán hazatelefonáltam, hogy minden rendben van, túléltem az éjszakát. Ez már évek óta kialakult rutin: délután hazaszólok, hogy hol vertem fel a sátram – ez sok esetben nem más, mint a földrajzi hosszúság és szélesség koordinátái –, reggel pedig ismét bejelentkezem, hogy nincs semmi baj, indulok tovább. Ha úgy gondolom, hogy a sátrazó helyen nem lesz térerő, akkor a legutolsó lakott helyről szólok haza délután, illetve a legelső olyan helyről reggel, ahol már van valamilyen szintű mobil lefedettség. Így otthon is nyugodtak, hogy nincs semmi problémám.

Készítettem pár képet még a napkelte fényeiben az erdészházakról, aztán hét előtt pár perccel a hátamra kanyarítottam a zsákom és nekiindultam az aznapi utamnak. A házak feljáróútján visszakutyagoltam a gátra és az aszfaltcsík mellett indultam tovább a fűben. Az igazoló füzetem térképe szerint mintegy öt kilométeres út várt rám a gát tetején, mire elérem a Lankóci gátőrházat és a műemlék szivattyútelepet. Eseménytelenül telt a gáton az út nagyobbik része: a nagyjából kilométeres egyeneseket enyhe kanyarok törték meg, az autóforgalom viszont sokkal nagyobb volt, mint előző nap délután. Úgy látszott, az erdőbe dolgozni indulók a teherautókkal, terepjárókkal a gáton futó aszfaltutat használják, és innen térnek le az erdőbe bevezető földutakra, keréknyomokra.

Reggel Szomfován, az erdészházakkal szemközti tisztáson
Reggel Szomfován, az erdészházakkal szemközti tisztáson


Nevenincs holtág a gát belső oldalán, az erdőszélen
Nevenincs holtág a gát belső oldalán, az erdőszélen

Háromnegyed nyolc felé vettem észre, hogy az ártéri erdő szélső fái között valami csillog, egy lejárón én is letrappoltam az erdőbe, itt pillantottam meg egy nagyon hangulatos, keskeny holtágat. Elővettem az igazoló füzetem, annak a térképe is jelezte, de nevet nem írtak mellé. Leültem pár percre pihenni a partján, egy-két fényképet is készítettem róla, aztán továbbindultam. A gátra visszatérve néhány perc múlva egy őzbak szaladt át előttem az úton és próbált áttörni a gát külső oldalán húzódó magas kerítésen, a természetvédelmi terület határán. Nagyon meg volt zavarodva, talán tőlem is megijedhetett, mert kétségbeesetten kereste a kerítésen keresztülvezető utat. Mivel láttam, előlem is menekül, inkább megálltam pár percre, hátha megnyugszik és megtalálja a gáton keresztül az erdőbe visszavezető utat. Elég sokáig elszerencsétlenkedett, de aztán volt annyi esze, hogy visszatérjen az erdőbe.

Pár perc múlva vettem észre a távolban a Mecsek vonulatát és a legmagasabb csúcsát, a Zengőt. Erős zoommal ezt is lefényképeztem, és meg voltam győződve arról, hogy ez az utolsó hegy, amit látok magam előtt az utam végét jelentő Sátoraljaújhely feletti Sátor-hegyekig! Aztán a gát következő egyenesébe befordulva megpillantottam a gátőrházat, néhány perc múlva pedig már ott álltam a hozzá vezető lejáróútnál. Az órámra néztem. Fél kilencre ígértem az érkezésem, és most még csak negyed kilencre fél járt az idő, de már mozgolódást láttam a kertből, ezért leszaladtam a házhoz, és beléptem a nyitott kertkapun.

A távolban feltűnt a Mecsek legmagasabb csúcsa, a 682 méter magas Zengő
A távolban feltűnt a Mecsek legmagasabb csúcsa, a 682 méter magas Zengő


Rémült őzbak a gát külső oldalán, a természetvédelmi terület kerítésénél
Rémült őzbak a gát külső oldalán, a természetvédelmi terület kerítésénél

A gátőr és családja szabadságon volt, elutaztak, de a kertben füvet kaszálók már tudtak az érkezésemről, be is invitáltak a kicsi vízügyi múzeumba, hogy pakoljak le ott, mielőtt körbesétálnánk a telepen. Kísérőmmel először az ipari műemlék szivattyútelepet jártuk be, itt kitűnő állapotban maradt fenn a két hatalmas szivattyúegység, amik segítségével a gát védett oldaláról emelték át az összefolyó vizeket az ártéri oldalra. A hatalmas dieselmotorok, bár a főtengelyükig be voltak süllyesztve a padlóba, még így is több mint embermagasak voltak, a hozzájuk kapcsolt centrifugál szivattyúkon pedig mutatta a kísérőm a gyártási évüket: 1916-ban készültek, tehát egy híján száz évesek voltak! Alaposan körbejártam mindent, mérnökként külön élmény volt a számomra ezeknek a százéves gépeknek a látványa! Mindig, amikor ilyen öreg műszaki holmikat látok, eszembe jut, hogy eleink tudtak valamit, amit mi már nem: olyan berendezéseket voltak képesek alkotni, amik túlélték őket! Ez nem lebecsülendő tudás az eldobható dolgok világában!

Virágzó gyümölcsfák alatt sétáltunk vissza az apró vízügyi múzeumba, ahol a hátizsákom hagytam. Itt is megnéztem a két szobába összehordott mindenféle szerszámot és eszközt a régi, lavórszerű reflektoroktól az öreg teodolitokig és térképekig. Végül bélyegeztem a túrajelentésre a múzeum kéktúra bélyegzőjével, aztán kilenc előtt pár perccel elbúcsúztam a kísérőmtől és továbbindultam. Ekkor mondta a kalauzom, hogy egy nagyobb csoportot vár még, ők is délelőtt fognak idáig eljönni a kisvasúttal. Szóval elindultam, de nem mentem messzire, mert a kerítésen kívül egyből megálltam, hogy lefényképezzem kívülről is a szivattyúházat, mert most csak a gát felé forduló oldalát világította meg a reggeli napfény.

Százéves szivattyútelep a Lankóci Vízügyi Múzeumban
Százéves szivattyútelep a Lankóci Vízügyi Múzeumban


Öreg lámpák és reflektorok a Lankóci Vízügyi Múzeumban
Öreg lámpák és reflektorok a Lankóci Vízügyi Múzeumban


A szivattyútelep épülete a gát felől
A szivattyútelep épülete a gát felől

Még további két kilométer várt rám a gát tetején, mire elértem azt a pontot, ahol a kék sáv jelzések végre letértek róla, újra be az ártéri erdőbe. Néhány percnyi menettel megérkeztem a kisvasút Lassi erdészház melletti vasútállomására és a mellette kialakított erdei pihenőhöz. A régi erdészlak épületében halászati múzeumot rendeztek be, ide is be kell jelentkezni, ha látni akarják a kéktúrázók és egyéb errefelé barangolók. Én nem jeleztem előre a jövetelem, így aztán egymagamban voltam ezen a napfényes tavaszi pénteken a volt erdészlak tisztásán. Lemálházva a pihenőpadoknál lesétáltam a Lassi-tó (ez is régi Duna-holtág) partjára és készítettem pár képet a békés tavacskáról. Az előző napi leírásban már említettem, hogy 2012-ben másfél méteres bajai vízszint mellett jártam erre, akkor a legtöbb holtág fenékig ki volt száradva, ennek a tónak a medrét és felverte a gaz, mert víz egy csepp sem volt benne! A mostani, körülbelül négyméteres bajai vízszint lehet az optimális, ilyenkor már megtelik minden holtág vízzel, viszont ez a vízmagasság még messzi van az árvíztől, amikor korlátozzák a Gemenci-erdő látogathatóságát!

Vonat érkezett az állomásra, a kis diesel mozdony méteres átmérőjű tölgyfa rönkökkel megrakott kocsikat vontatott maga után. Félreálltak az egyik vágányon, nekem pedig az eszembe jutott, hogy biztos a szemből érkező személyvonatot várják! Még indulás előtt kinyomtattam a kisvasút menetrendjét, abban láttam, hogy fél tizenegy előtt pár perccel kell megérkeznie ide egy szerelvénynek Pörböly felől! Gondoltam, azt is megvárom itt, de megszólalt a tehervonaton a rádió és azt vettem ki a kialakuló beszélgetésből, hogy a szembejövő vonat lerobbant valahol a Nyárilegelő vasútállomás közelében! Nemsokára az itteni vonat mozdonyát leakasztották a teherkocsikról és egymagában indult tovább a pályán veszteglő személyvonat elé.

A volt Lassi erdészházban most halászati múzeum található
A volt Lassi erdészházban most halászati múzeum található


Lesétáltam pár lépéssel a Lassi-tó partjára
Lesétáltam pár lépéssel a Lassi-tó partjára


Figyelem! Vonat érkezik az első vágányra!
Figyelem! Vonat érkezik az első vágányra!

Itt nem volt már mire várnom, ezért továbbindultam a Lassi állomásról, bízva abban, hogy a vágányokat követő földútról úgyis meglátom majd a lerobbant vonatot, talán még a mozdonycserét is. Körülbelül félúton lehettem a Nyárilegelő felé, amikor nagyobb csapat ember jött velem szemben az úton, akik szemlátomást nem gyalogláshoz voltak öltözve. Csakis ezek lehetnek a lerobbant szerelvény utasai, akiket várnak már a Lankóci Vízügyi Múzeumban is! – villant át az agyamon, miközben elsorjáztak mellettem. A Nyárilegelő tisztásának szélén pillantottam meg a lerobbant személyvonatot, és az előtte várakozó pótmozdonyt. Készítettem pár képet róluk, aztán az itteni állomás padjainál lemálházva lesétáltam a Rezéti-Holt-Duna partjára. Itt is leültem pár percre, megcsodáltam a békés holtágat, aztán rövid pihenő után innen is továbbindultam.

Már olvastam korábban a Magyar Természetjáró Szövetség honlapján, hogy a Nyárilegelő és a Cserta-híd között új nyomvonalra terelik majd az Alföldi Kéktúra útvonalát, hogy ellátogasson a pörbölyi vasútállomás látogatóközpontjába is, és a festési munkákat most, április második felében fogják elvégezni. A dolog nem nagyon izgatott, úgy voltam vele, hogy mindenképpen a felfestett jelzéseket fogom követni, akár a régi, akár az új nyomvonalra terelnek majd! A kék sáv jelzések a tisztás rakodójától a már 2012-ben megismert úton vezettek tovább, így aztán a nagyjából a Rezéti-Holt-Dunát követő földúton elbandukoltam a Rezéti erdészházig, ahol egy nagy jobbos kanyart téve elfordultam a holtágtól. Rettenetesen kitaposott, mély nyomvályús földúton hagytam magam mögött az erdészházat, a sár már cserepesre szikkadt az úton a száraz tavasz miatt. Leültem pár percre pihenni egy nevenincs holtág felett átvezető kis hídon, aztán továbbindulva azt vettem észre, hogy eltűntek az utamat kísérő kék sáv jelzések!

Megérkezett a pótmozdony a Nyárilegelőnél lerobbant szerelvényhez
Megérkezett a pótmozdony a Nyárilegelőnél lerobbant szerelvényhez


A Rezéti-Holt-Duna partján
A Rezéti-Holt-Duna partján

Fejcsóválva fordultam vissza, arra gondoltam, hogy én tévesztettem el valahol az utat, de visszatérve az utolsónak látott jelzéshez még alaposan körülnézve sem vettem észre, hogy másfelé fordult volna az Alföldi Kéktúra útvonala! A térképem alapján indultam tovább, persze állandóan a jelzéseket keresve, főként azokat a fákat figyelve, amik különösen alkalmasnak tűntek jelzésfestésre. És akkor észrevettem a terepszínű barnával lepingált jelzéseket! Innen már könnyű dolgom volt, csak a barna foltokat kellett keresnem a fákon. Közben lassan befelhősödött az ég, elmúlt a kora délelőtti zavartalan napsütés. Ismertem az időjárási előrejelzéseket, ezek pontosan megjósolták ezt a pénteki időjárás változást: gyenge melegfronti hatás után késő délutánra erős hidegfront érkezését ígérték viharos széllel, de csak kevés csapadékkal. Bíztam abban, hogy ekkor már Baján leszek, meg is szaporáztam kissé a lépteimet, ne útközben kapjon el az eső!

Jól kilépve nagyjából negyed egy felé értem el a Cserta-Duna hídját, ahol a holtág beletorkollik a Vén-Dunába, itt aztán megérkeztek a vadonatúj kék sáv jelzések a piros sáv jelzéssel együtt nyugat felől, a pörbölyi vasátállomás irányából! Hű, ez aztán kacifántos dolog! Az útvonalváltozás egyik végén még a régi útvonalra terelnek a jelzések, a másikon pedig már az újra? És az új jelzések vajon meddig vannak felfestve? Azok is csak fele útig? Miközben leültem az útelágazás melletti fedett turistapihenő padjainál egy rövid sziesztára, egyfolytában ezen agyaltam. Mindenesetre egy dolog biztos: én lehetek az egyik legutolsó kéktúrázó, aki a régi útvonalon járta végig ezt a szakaszt!

Erdei pihenő a Cserta-híd mellett
Erdei pihenő a Cserta-híd mellett


Csak pár lépés a pihenőtől a Vén-Duna
Csak pár lépés a pihenőtől a Vén-Duna

Az egyre jobban szürkére simuló égből szemerkélni kezdett az eső, ezért aztán elővettem az anorákomat a hátizsákból és a derekamra kötve indultam tovább. Esőriasztónak így is jó lesz – gondoltam –, ami aztán pár perc után be is vált, mert abbamaradt az eső. Szélesre taposott földúton értem el a Vén-Duna partján a torkolatát, ahol becsatlakozik a „nagy” Dunába. A Dunaifürdő-üdülőtelep házai között kisétáltam a torkolathoz, itt tartottam a Baja előtti utolsó pihenőmet. Ekkor még csak fél kettő felé járt az idő, különösebb okom nem volt a sietségre, csak a feltámadó hideg szél miatt indultam tovább néhány perc múlva.

Az üdülőtelep házai között átvágva kapaszkodtam fel a Dunán átvezető Türr István hídra, itt már keményen ráncigált a szél, fel is kaptam magamra azonnal az anorákomat! Szerencsére a szél hátba támadott, és szinte áttolt a hídon, aztán a túlsó oldalán azonnal leszaladtam a keskeny lépcsősoron a töltésről a parti útra. Ezen az aszfaltcsíkon bújtam át a híd alatt, és rögtön meg is pillantottam a fatelep mellett álló bajai Gemenc Vándorpontot. Bár be voltam jelentkezve, de kicsivel későbbre vártak, mindenesetre az ismét szemerkélni kezdő esőben felszaladtam a külső lépcsősoron az emeletre és benyitottam az irodába.

A bajai Türr István híd járdáján keltem át a Dunán
A bajai Türr István híd járdáján keltem át a Dunán


A bajai Duna-parton áll a Gemenc Vándorpont épülete
A bajai Duna-parton áll a Gemenc Vándorpont épülete

Természetesen tudták, hogy jövök, aztán amikor tisztázni szerettem volna a ház melletti sátorozás feltételeit (van erre a célra kijelölt sátorozóhely), azt mondták, hogy nem lesz túl jó ötlet a sátorverés most a nyugati szélnek erősen kitett kopasz Duna-parton! Sőt, felajánlották azt, hogy töltsem az éjszakát benn a társalgóban, ott nyugodtan elalhatok a hálózsákomban! Az ablakon kinézve láttam, tényleg nem a legjobb elgondolás kinn tölteni az éjszakát, így aztán elfogadtam az ajánlatukat. Most csak én voltam itt az egyedüli vendég, úgyhogy átcuccoltam a társalgóba körülnézni, lementem megmosakodni a földszinti mosdóhelyiségbe, aztán fenn átöltözve a személyzetre bíztam a motyómat és elindultam egy sétára be a városba.

A bajai belváros eléggé messze esik a Dunától, a személyzet a kerékpárutat javasolta megközelítési útként, mert az kivezet a Sugovica partján futó sétányra, ami aztán egyenesen a központba megy tovább. Nekiindultam az útnak, a vadonatúj kerékpárúton jó negyedóra alatt kiértem a városon átvezető Duna-ág, a Sugovica partjára, de a sétányon nem a belváros felé indultam tovább, hanem kitérőt tettem a sétány Duna-parti végén álló Türr István emlékműhöz. Keményen fújt a szél a Dunánál, fel sem másztam a kis kilátó emeletére, csak alulról néztem körül. Sokat innen sem lehetett látni: előttem volt a Sugovica kiágazása, a túlsó oldalon, a mellékág által körülölelt Kis-Pandúr-szigeten víkendházak, üdülők hosszú sora húzódott a parton, a Duna túlsó partján pedig a Gemenci-erdő sötét csíkja futott végig. Pár perc nézelődés után elindultam a város felé.

A kikövezett sétányon beballagtam a belvárosba, de mielőtt még felfedezőútra indultam volna, beültem a Halászparton a Serrano vendéglőbe, ahol lazán gallér mögé hajítottam egy hatalmas tányér Tex Mex szűzérméket és azonnal le is fojtottam egy korsó jéghideg Borsodival. Aztán persze végigjártam a nevezetességeket: a Szentháromság teret a városházával és a Szentháromság emlékművel, a sétálóutcát és a Tóth Kálmán téren álló Szent Péter és Pál plébániatemplomot, a ferences kolostortemplomot, még Jelky András szobrához is elsétáltam, ami azért már nem a szorosan vett városközpontban áll. Hat óra felé indultam vissza a szállásomra, út közben pedig beültem még egy Borsodira a Serranoba, de ekkor már eléggé zajos volt, mert mindenki vacsorázni szeretett volna itt. Gondolom, a délutáni fogyasztásom miatt ültettek csak le egy asztalhoz, de mondták, hogy ez is le van már foglalva, de csak fél óra múlva fognak érkezni...

A Türr István emlékmű a Sugovica és a Duna összefolyásánál
A Türr István emlékmű a Sugovica és a Duna összefolyásánál


A bajai Városháza épülete
A bajai Városháza épülete


Jelky András szobra Baján egy útkereszteződésben
Jelky András szobra Baján egy útkereszteződésben

Ellenszélben több mint fél óra alatt ballagtam vissza a Vándorpontra, elkértem a földszinti zuhanyozó kulcsát, alaposan megmosakodtam, megborotválkoztam, aztán a társalgóba visszatérve csendben elmolyolgattam sötétedésig. Nemigen ismerik még a túrázók ezt a helyet, most is csak egymagamban voltam itt vendég, nem kellett senkire sem tekintettel lennem. Este nyolc után vackolódtam el, behúzódva a kis konyhasarokba, mert az üvegfalon keresztül bevilágították szinte az egész helységet a szomszédos fatelep óriási reflektorai. A traktorként zakatoló kompresszorú italautomata csatlakozóját személyesen húztam ki a konnektorból, így aztán egészen nyugodt éjszakám volt. Elalvás előtt elégedetten hallgattam, hogyan fütyül kinn a szél a kopár fák ágai között és veri az eső az ablakot. Örültem, hogy helyet kaptam belül, a jó meleg szálláson!



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats