UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2015. május 29.
Pacz-tanya utáni erdő - Dógi-tanya melletti erdő

Szokás szerint most is pirkadatkor ébredtem, a fejlámpám fényében összekészülődtem, felöltöztem és megreggeliztem. Hat óra felé bújtam elő a sátorból, körbepillantva láttam, most is derült az idő és éreztem, hogy a levegő is eléggé lehűlt, de azért nem volt fagy. Kidobáltam a holmit a sátorból, aztán pár perc alatt lebontottam, és úgy ahogy volt, a hajnali párától nedvesen elcsomagoltam a tokjába. A mobilomon láttam, hogy most sincs térerő, így nem tudtam hazaszólni, hogy minden rendben, úgyhogy a hívást elhalasztottam későbbre. Végül fél hét felé kapcsoltam be a GPS-t, vettem a hátamra a zsákot és indultam neki az erre a napra tervezett több mint harminc kilométernek.

A bokros, ligetes részt elhagyva ismét beértem az erdőbe, összeborultak az akácok az erdei keréknyomok felett, ráadásul ismét hajnali félhomály lett, mert az alacsonyan járó nap fénye még nem tudott áttörni a fakoronák között. Szeretem a túráimon ezeket a kora reggeli órákat, ilyenkor tökéletes csend uralkodik az erdőben, az éjjel járó vadak már elnyugodtak, de nem ébredtek fel a nappali állatok sem. Nem hallatszott más nesz, csak a saját lépteim és lélegzetem. Az utam a kezdeti északkeletiből lassan délkeletire váltott, aztán az indulásom után vagy fél órával magam mögött hagyva az erdőt kiértem az Illancs elvadult mezejére. Kinyílt körülöttem a világ, körbepillantva észrevettem a régi, már sok éve lakatlan tanyák lassan pusztuló maradványait.

Reggeli készülődés. A holmit már kipakoltam a sátorból
Reggeli készülődés. A holmit már kipakoltam a sátorból


Séta a kora reggeli erdőben
Séta a kora reggeli erdőben

A földutam nyílegyenesen délkelet felé tartva vágott át az enyhén buckás mezőn, közben volt időm megcsodálni a most elterjedőben lévő özönnövény, a vaddohány (más néven selyemfű, selyemkóró) által felvert, elhanyagolt területet. Már láttam korábban is selyemfüvet, de ekkora mennyiségben még soha! Állítólag ott jelenik meg, ahol felhagynak a szántók művelésével és a vadkenderhez hasonlóan gyakorlatilag kiirthatatlan, mert nagyon mélyre fúródó gyökereiről minden kaszálás után képes kihajtani. Szerencsére allergiát nem okoz, és illatos, finoman aromás méze miatt a méhészek kedvelik a vaddohányt. Most még nem virágzott, a szár tetején ülő nagyon szép lilás-rózsaszín virágzat csak nyáron jelenik meg és őszre fejlődik ki belőle a termés. A homokos területeken, tehát itt a Homokhátságon is nagyon gyorsan terjed, megállítani majdhogynem képtelenség! A növényvédelmi törvény kiemelten kártékony fajnak minősíti! Miközben ballagtam, arra gondoltam, hogy több más növény- és állatfajhoz hasonlóan a vaddohány is a klímaváltozásnak köszönheti gyors magyarországi terjedését. Az időjárás elképesztő ütemű felmelegedése miatt hallottam már kabócakórust is Budapest határában, a Köves-bérc déli lejtőjén, pedig azok pár évtizede még csak Dalmáciában voltak honosak!

Az Illancs után már nem tértem vissza az erdőbe, váltakozva haladtam a mezőkön és erdőfoltok határán, csak Kéleshalomhoz közeledve tűntek fel az utam mellett az első megművelt területek. Bekerített tanyák mellett haladtam el, a homokos földút mellett villanyvezeték futott, a faoszlopokon egymás mellett frissen festett és fémtáblákra nyomtatott kék sáv jelzésekkel. Egy idő után egy magasabb buckahátra kapaszkodtam fel, a tövében az eddigi jól kijárt földút több keréknyomra szakadt, én a kék sáv jelzéseket követve egy viszonylag keveset használt nyomot választottam. Fenn a tetőn a nyomok belefutottak egy másik földútba, erre rátérve délnyugat felé indultam tovább.

Romos tanya az Illancson. Mindenhol felütötte a fejét a vaddohány.
Romos tanya az Illancson. Mindenhol felütötte a fejét a vaddohány.


Az Illancson átvágó földúton
Az Illancson átvágó földúton


Homokdombok között Kéleshalom felé közeledve
Homokdombok között Kéleshalom felé közeledve

Igazi tanyavilágba érkeztem: bár az útról csak néhány épületcsoportot lehetett látni, tucatjával álltak egymás mellett az út szélén a postaládák! Ekkor már nyolc óra felé járt az idő, most indulhattak ki a gazdák a földekre dolgozni, szinte percenként kellett kitérnem a személyautók, teherautók és munkagépek elől. Ez az út is kitartott alattam vagy egy kilométert, aztán sarkos fordulóval ismét egy délkelet felé tartó földútra tértem és a távolban feltűntek előttem Kéleshalom szélső házai. Negyed kilenc felé értem el a falu határát, az eddigi poros földút itt kopott aszfaltburkolatot kapott, végigvonultam a Kossuth Lajos utcán, aztán innen jobbra fordulva a Kinizsi Pál utcán értem el a faluközpontban a kis parkban álló katolikus templomot és a vegyesboltot.

Pár képet készítettem a parkban álló templomról, aztán lemálháztam a bolt előtt, hogy feltölthessem a készleteimet. Vettem két liter kristályvizet, ezt betankoltam a törhetetlen, visszaváltható kóláspalackjaimba és kikevertem a szokásos cukornélküli limonádémat, aztán megettem azt a két párizsis zsemlét, amit még benn a boltban készíttettem az eladónővel. Elkértem volna a kéktúra pecsétet is, de erre a hölgy közölte, hogy pár hete elvették tőle, mert új helyet kapott az önkormányzat épületével szemközt álló másik házon, a közmunkások pihenőhelyének utcai falán! Miután mindent elpakoltam, pár percig még ejtőztem a bolt előtti napos padon, aztán háromnegyed kilenc felé a hátamra kaptam a pakkot és a Fő utcára rátérve elballagtam az önkormányzat épületéig. Egyből észrevettem az utca túlsó oldalán a közmunkások pihenőjének falán a kéktúra pecsét dobozkáját, gyorsan elintéztem a papírmunkát és már indultam is tovább.

Kéleshalom római katolikus temploma
Kéleshalom római katolikus temploma


Kéleshalmon a közmunkások pihenőházának falán van a kéktúra pecsét dobozkája
Kéleshalmon a közmunkások pihenőházának falán van a kéktúra pecsét dobozkája

Néhány lépés után magam mögött hagytam Kéleshalmot, egy darabon még a falu aszfaltos bekötőútján ballagtam, aztán annak a derékszögű jobbkanyarjában én balra tértem, az itt kezdődő homokos, jól kijárt földútra. Most megint északkelet felé indultam tovább és a térképet nézegetve láttam, legalább két órát fogok még ezen a tökegyenes úton poroszkálni, mire elérem a következő irányváltást! Teljesen eseménytelen út volt ez az erdőfoltok, megművelt területek és selyemfüves vadföldek között, felvettem hát egy viszonylag gyors, de jól járható tempót, így próbálva minél előbb ennek a szakasznak a végére érni. Nagyjából másfélórás menet végén értem el a térképemen „Kéleshalmi galagonyásként” jelzett területet, de körbepillantva itt sem láttam mást a halmokon, mint a minden megműveletlen földterületen megtelepedő vaddohányos rengeteget.

A galagonyás után a jól kijárt földút jobbra kitért alólam, én pedig egyre elhagyatottabb keréknyomokon, ösvényeken kerültem meg észak felől egy bokros területet, aztán az utána következő, délkelet felé vezető szakaszon már a gyenge keréknyomok is kezdtek eltünedezni alólam! Itt bizony nagy hasznát vettem a GPS-nek, az biztosan mutatta a kék sáv jelzés kanyargós útvonalát, ahogy átvágott a vaddohányos mezőn a homokhalmokat kerülgetve! Aztán jobbról kijártabb nyomok érkeztek alám (a térkép szerint ezek tértek ki alólam korábban), itt az út minősége látványosan megjavult. Kezdett kimelegedni az idő, úgy láttam, erre a napra már nyári hőség várható!

Postaládák a tanyák közötti földúton
Postaládák a tanyák közötti földúton


Mezők és erdőfoltok között átvágó földúton
Mezők és erdőfoltok között átvágó földúton


A térkép szerint itt kéne lennie a galagonyásnak. Rádásul az út is alig követhető...
A térkép szerint itt kéne lennie a galagonyásnak. Rádásul az út is alig követhető...

Korábban úgy gondoltam, egy trappban elmegyek egészen a Pici-paci-tanyáig, de mivel eléggé sokat ittam útközben, kifogyott a hátizsákom külső zsebében tartott félliteres palackom, amit kénytelen voltam a zsákban tartott nagyobb kaniszterekből utántölteni. Erre a manőverre leültem egy árnyékot adó fa tövébe, ittam egy jót, a kis palackot is feltöltöttem, aztán még hevertem egy sort az árnyékban. Továbbindulva már húsz perc alatt elértem a tanyát, megkerültem a kerítése mentén a déli sarkát, aztán a nyitott kapun keresztül beléptem a füves udvarára. Nagyon sokat panaszkodnak az errefelé járó kéktúrázók, hogy gyakorlatilag lehetetlen hozzájutni az itteni pecséthez, mert ritkán vannak kinn a tulajdonosok, de most mozgolódást láttam a legnagyobb épületnél!

Letértem a telken átvágó földútról és elballagtam a házig, akkor láttam, hogy talán tucatnyi tizen-huszonéves fiatal üldögél, heverészik a ház körül, és úgy hallottam, hogy olaszul beszélgetnek egymás között. Már éppen azon gondolkodtam, hogy angolul valami információt kérek tőlük a pecsétre vonatkozólag, amikor egy középkorú úr lépett ki a ház ajtaján és kérdezte, hogy a kéktúra pecsétet keresem-e? Szerencsém volt hát, mert éppen a tulajba botlottam, aki pár pillanat múlva már hozta is a bélyegzőt! Miközben a papírmunkát végeztem, szóba került, hogy éppen most készült el az ebéd, gulyásleves és hortobágyi palacsinta, ha akarok, ehetek én is belőle! Amikor azonban ki akartam fizetni az árát, a tulaj csak legyintett, hogy fizessek majd a szakácsnőnek, neki már mennie kell!

Jólesett két nap után a meleg étel, de mire a fizetésre került volna sor, eltűnt a szakácsnő is! Tébláboltam az épületben, de mindenhol csak a fiatalokba botlottam, ők mosogattak és pakolták el az edényeket is. Kérdeztem, hová ment a szakácsnő, de nem tudták megmondani. Nem tudtam mitévő lenni, hagyjam az asztalon a tulajjal megbeszélt 1000 forintot, vagy adjam oda a fiataloknak, hogy majd később adják át? Mindenképpen mennem kellett, már háromnegyed egy felé járt az idő és még a napi táv fele előttem volt! Döntöttem, és azt hiszem a legrosszabbat választottam: fizetés nélkül jöttem el! Azóta már ezerszer megbántam, de itt bizony adós maradtam egy ebéd árával!

A Pici-paci-tanya épülete
A Pici-paci-tanya épülete


A Pici-paci-tanya éplete előtti árnyas kerti asztalok
A Pici-paci-tanya éplete előtti árnyas kerti asztalok

A Pici-paci-tanyáról továbbindulva a térképem szerint már hamarosan meg kellett volna pillantanom a Fehér-tó észak felé eléggé elmocsarasodó medrét, de nem láttam mást az út mellett csak egy füves lapályt, amin éppen csak észre lehetett venni, hogy egy enyhe horpadásban fekszik. Ez tehát a volt tómeder! A földút széles ívben megkerülte a régi tómedret és az északkeleti partot követve indult délkelet felé. Elénekelhettem volna a „Száraz tónak nedves partján...” kezdetű gyermekdalocskát, de a rekkenő kora délutáni hőségben nem sok kedvem volt dalolni! Szótlanul róttam a kilométereket, megbecsülve minden apró árnyékot, ami az utam során adódott. Végül elértem a tó déli végén fekvő üdülőtelepet, pár perc múlva pedig megpillantottam a strand bejáratát. Még nem volt nyitva a pénztár (mint később megtudtam, csak június 1-től szednek belépődíjat), én pedig beléptem a kapun és meg sem álltam a legelső nyitva tartó sörözőig, aminek egyébként Deszkabár volt a becsületes neve!

Csak egy enyhe horpadás jelzi a Kun-Fehér-tó korábbi medrét
Csak egy enyhe horpadás jelzi a Kun-Fehér-tó korábbi medrét


Túra a Kun-Fehér-tó régi medre mellett
Túra a Kun-Fehér-tó régi medre mellett

Lemálháztam a fedett terasz egyik asztalánál, aztán a pultnál kértem egy hideg Borsodit, amit szinte egyetlen hajtással a gallér mögé küldtem! Úgy éreztem, kevés energiát adott a tanyán elköltött ebéd, ezért rendeltem egy mindent bele hamburgert, és amíg az készült, lesétáltam a tópartra. Bár sokan voltak a strandon, de még senki sem fürdött a vízben, inkább csak a parton sétálgattak, napoztak a látogatók. Egy hűvösebb periódus végén hirtelen köszöntött be ez a hőség, ezért hideg volt még a víz, nem tudott átmelegedni. Készítettem pár képet a tóról, aztán visszaballagtam a Deszkabárba, ahol aztán lazán betoltam a hamburgert is.

Kis szerelvényigazítást tartottam, levettem a bakancsot is, mert az utolsó kilométereken megint éreztem, a jobb oldali újra törni kezdi a lábam. Azonnal láttam, hogy a túra közben a bélés tovább szakadt, de nem az előző nap készített varrás mentén, hanem tőle pár centire. Úgy nézett ki, hogy a sokéves használattól teljesen elkopott a szövet, és pont most adta meg magát, ezen a túrámon! Nem tudtam mit csinálni, az előző nap felhasznált mull lap maradékával kipótoltam most is a bélés egyre nagyobb hiányzó darabját, aztán megpróbáltam összevarrni az újabb szakadást, amit még leukoplaszttal is megerősítettem. A sarkam is leragasztottam a szalaggal, de éreztem, hogy már késő, kezd kialakulni a vízhólyag! Zoknit is cseréltem, sőt, dupla vastag zoknit húztam, hogy ezzel is védjem a lábam, aztán mivel mást már nem tudtam tenni, háromnegyed három felé továbbindultam.

Kocsma- és vendéglősor a Kunfehértói üdülőtelep strandján
Kocsma- és vendéglősor a Kunfehértói üdülőtelep strandján


A kunfehértói strandon 1.
A kunfehértói strandon 1.


A kunfehértói strandon 2.
A kunfehértói strandon 2.

Gyorsan magam mögött hagytam a kis üdülőtelepet, egy darabig még az erdőben haladva, de aztán kiértem a kordonos művelésű szőlők közé, ahol eléggé megült a hőség. Egy deka árnyék nélkül értem el a Kiskunhalas és Jánoshalma közötti vasutat és a vele párhuzamosan haladó forgalmas 5412-es országutat. A sínek és az út között leheveredtem egy árnyékot adó bokor tövébe, és pihentem egy sort. Ekkor már négy óra felé járt az idő, de okom most sem volt a sietségre, hiszen úgy terveztem, innen már csak 7-8 kilométert, tehát kétórányit fogok gyalogolni, és ott keresek majd sátorhelyet magamnak. Újra megnéztem a bakancsom és a lábam is, úgy nézett ki, hogy a dupla zokni megtette a hatását, nem nőtt tovább a vízhólyag, de a cipő bélése egyre rosszabb állapotba került!

Negyed öt felé kaptam a hátamra a zsákot, kereszteztem az országutat, aztán ismét nekivágtam a szőlőknek. Elhaladtam a térképemen kastélynak jelzett szép tanyaépület mellett, aztán végre-valahára ismét elértem az erdőt! Most megint egy jól kijárt, poros földúton haladtam, a Kis Keceli úton, és élveztem, hogy összeborulnak a fejem felett a lombok és nem tűz a nap a fejem tetejére! A térképemen jelzett szélmalom helyénél, egy szép füves rét szélén megpihentem, de itt a régi malom helyett már csak birkakarámok álltak. Innen már egy trappban elkutyagoltam a Dógi-tanyáig, nagyjából ide terveztem még reggel a sátorozást. Az órámra pillantva láttam, hogy már fél hét felé jár az idő, ideje is volt megállni, mert éppen tizenkét órája indultam a Pacz-tanya melletti erdőből! A tanyaépülettel szemben egy dzsindzsás, pár éves irtásfolt húzódott, itt nem lehetett sátrat verni, továbbindulva pedig egy sűrű akácosba jutottam. Végül jobb oldalon kínálkozott egy lehetőség: egy bekerített, de nyitott kapujú fenyves telepítés szélén pár méter széles füves sáv húzódott, pont alkalmas arra, hogy felüssem rajta a sátramat! Gyorsan fel is állítottam, berendezkedtem, aztán a mobilomat ellenőrizve láttam, hogy van annyi térerő, hogy haza telefonálhassak.

Továbbindulva az utam az üdülőtelep szélén vezetett
Továbbindulva az utam az üdülőtelep szélén vezetett


A Kis-Keceli-úton a Tóth-erdőben
A Kis-Keceli-úton a Tóth-erdőben


Sátorozás a Dógi-tanya közelében
Sátorozás a Dógi-tanya közelében

Kikapcsolás előtt még rápillantottam a GPS-re: ezen a napon 31,9 kilométert tettem meg, összesen 176 méter szinttel. Megvacsoráztam, ittam egy fröccsöt a hajósi boromból, aztán a fejlámpa fényében ellenőriztem a bakancsom. Tovább feslődött a bélése, most már gyakorlatilag a sarka teljes belső oldaláról leszakadt a szövet, és a lábam sem volt a legjobb állapotban, tovább nőtt a sarkamon a vízhólyag. Ekkor vetődött fel bennem először a gondolat, hogy korábban be kellene fejeznem ezt a túrát, de akkor még nem döntöttem, gondoltam alszom rá egyet!



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats