UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. április 13.
Petróczi iskola - Ruzsa melletti Kállai-erdő

Majdnem egy év eltelt azóta, hogy az Alföldi Kéktúra útjait járva elértem az 55-ös út mellett álló Petróczi iskola épületét, mire tovább tudtam indulni onnan. A hazatérésem után jó pár hétig kímélnem kellett a lábamat, hogy el tudjanak múlni a vízhólyagok, amiket a tönkrement túracipőm tört a lábamra, aztán nyár közepétől az illegális bevándorlók jelentettek nagy gondot éppen a szerb határhoz közeli Petróczi iskola környékén, nem tűnt biztonságosnak egyedül sátorozni arrafelé éjszakánként. A nyárra beütemezett lakásfestés, tapétázás pedig úgy leapasztotta a szabadságom, hogy utána már nem is gondolhattam komolyabb megmozdulásra, pedig kora őszre már elkészült a határra a kerítés, ami megakasztotta a bevándorlók áradatát, illetve más, hazánkat elkerülő utakra terelte őket.

2016-ban aztán nagyon korán jött a tavasz, már március közepén tettem egy sátras túrát a Kelet-Cserhátban, aztán egy hónappal később, április közepén már szinte nyári meleg árasztotta el az országot. Nem is sokat hezitáltam, kivettem három nap szabadságot, hogy a hétvége szombatját hozzácsapva tegyek egy négynapos túrát a Dél-Alföldön! Még kedden délután megvettem a jegyem a Nyugatiból 05:53-kor induló Kárász Intercityre, hogy ne érhessen a reggeli jegyvásárlásnál váratlan meglepetés, aztán összekészülődtem otthon a túrára.

Szerda reggel fél öt felé indultam el otthonról, leballagtam a dombról és pont elkaptam egy 33-as buszt Budafok belvárosában. A Bocskai útig zötykölődtem vele, itt a 4-es tujára váltva fél hat felé értem ki a Nyugatiba. Az Intercity a csarnokból indult, mire megkerestem rajta a helyem, elrendezgettem a csomagjaim, már indult is a vonat. Nem nyomtattam ki a részletes menetrendet, de szerintem a menetidőt tartva mentünk egészen Szatymazig, itt azonban vagy negyedórára megfogták a vonatot, aztán pedig több mint fél óra késéssel, háromnegyed kilenc után poroszkáltunk be tetű lassúsággal a szegedi vasútállomásra. Úgy terveztem korábban, hogy mivel lesz több mint egy órám, hogy átballagjak a buszállomásra, tehetek egy kitérőt a Fogadalmi templomhoz és még talán a Tisza-partra is kimehetek, de erről a programról sajnos le kellett mondanom!

Alaposan ki kellett lépnem, hogy a gyalog mintegy húsz-huszonöt perc távolságra lévő buszvégállomáson elérhessem a 09:25-kor Bajára induló buszom, és még közben megvásárolhassam az útra való friss kenyeret is! Végül sikerrel jártam, a Bécsi körúton betértem egy útba eső CBA-ba, aztán a buszom indulása előtt vagy tíz perccel ki is értem a Mars téren lévő buszpályaudvarra. Valószínűleg nem sokan szoktak leszállni a Petróczi iskolánál lévő Öttömös, Dobó-tanya nevű megállóban, mert a sofőr percekig kereste ezt a helyet a jegykiadó gépében, de aztán meglett, és percnyi pontossággal érkezve, 10:13-kor fürgén le is kászálódtam a buszról, a csomagtartóból előhalászva a poggyászom.

Egy pár percre betértem a volt iskolaépületben működő kocsmába, pecsételtettem a pultos hölggyel az igazoló füzetembe (a pecsét benn van az ivó mögötti irodában, vendégeket oda be nem engednek, a pultosok, vagy a vendéglő kiszolgálói oda viszik be a füzeteket, hogy saját kézzel stemplizzenek). Alaposan megnéztem az újfajta, az iskolát ábrázoló pecsétlenyomatot, ez volt az első ilyen, amit az Alföldi Kéktúrát járva szereztem! A Magyar Természetjáró Szövetség 2015 őszén cserélte le a teljes Kék Kör mentén a már megszokott igazoló bélyegzőket erre fajtára, az Országos Kéktúrát járva a Cserhátban már összeakadtam ilyennel, de errefelé még nem! Az egyik asztalhoz letelepedve megittam még egy hideg Sopronit, aztán háromnegyed tizenegy előtt pár perccel rászántam magam az indulásra. Mivel már erre a napra is teljes távot terveztem be, nem is sokat vacakoltam az épület előtt, bekapcsoltam a GPS-t, az övemre fűztem a fényképezőgép tokját, végül a hátamra kapva a málhát útnak is indultam.

Az 55-ös út mellett álló Petróczi iskola épülete
Az 55-ös út mellett álló Petróczi iskola épülete


Széles, poros úton vágtam bele a túrába
Széles, poros úton vágtam bele a túrába

Az 55-ös utat keresztezve egy széles, poros földúton kezdtem meg a túrát, pont olyanon, mint amilyenen ide megérkeztem majd' egy évvel ezelőtt. Tanyák hosszú sora mellett haladtam el, aztán egy erdősarok tűnt fel az út bal oldalán. Elértem hát a Felső-Ásotthalmai-erdőt, a térképről már tudtam, órákig fogok majd bolyongani az erdő nyiladékaiban. Egy elhagyott tanya előtti villanyoszlopon feltűnt a balra, az erdő felé mutató nyilazott kék sáv jelzés, de én hiába meregettem a szemem, nem vettem észre a fák közé bevezető utat! Végül letérve a poros útról átvágtam az út és a fák közötti vagy húsz-harminc lépés széles füves sávon és az erdőt elérve tűnt csak fel az a halvány nyom, ami bevezetett a fák közé. Továbbindulva lassan kibontakozott alattam egy ösvény, ami egy keskeny, kissé már benőtt nyiladékban vezetett, ezen talpaltam el pár száz lépést, a keresztező nyiladékban haladó keréknyomokig.

Itt kezdtem meg a hosszú vándorlásomat Felső-Ásotthalmi-erdő egyenes nyiladékaiban vezető keréknyomokon, földutakon. Magasabb tempóra kapcsoltam, hiszen haladni is kellett, de ennek meg az lett a következménye, hogy elnéztem már a második kanyart a nyiladékok között! Csak azt vettem észre, hogy újra látom magam előtt az 55-ös utat, de mivel nagyjából megjegyeztem a térképet, tudtam, ennek nem szabad bekövetkeznie! Ránéztem a GPS kijelzőjére, mutatta precízen, hogy nagyjából négyszáz lépést jöttem rossz irányba feleslegesen, megfordultam hát és visszabattyogtam az elvétett elágazásig, ahol aztán feltűntek előttem ismét a kék sáv jelzések.

A Felső-Ásotthalmi-erdő nyiladékaiban folytattam az utam
A Felső-Ásotthalmi-erdő nyiladékaiban folytattam az utam

Egyébként az utam nagyjából a főúttal párhuzamosan vezetett, de a sakktáblaszerű pagonyok között fordulgatva hol közelebb kerültem hozzá, hol pedig pár száz lépéssel távolabb. Most már alaposan körülnézve váltogattam az útirányom a felfestett jelzéseket és a nyilazott útjelző táblákat követve, nagyjából háromnegyed tizenkettőre érve a térképemen vadászházként jelölt erdei tanyához. Itt tartottam az első pihenőmet leheveredve a tisztás selymes füvébe és ejtőztem pár percet, az ebédem azonban nem ide terveztem, hanem a Back kápolnához, az meg még jó félórányi járásra volt innen. Tovább is indultam, folytatva a pagonyok közötti kanyargást.

Végül elértem a kápolnához vezető rövid kék négyszög jelzésű ösvény elágazását, vadonatúj útirányjelző nyilak és kéktúra tájékoztató táblák mutatták a letérés helyét. Elballagtam az 55-ös út melletti tisztáson álló pihenőpadokig, lemálháztam és elindultam megkeresni a kápolna kerítésén a kaput. Pár lépéssel kinn voltam az 55-ös út szélén, a padkán továbbindulva hamarosan megérkeztem a bekerített kápolna kerítésében lévő kapuhoz. Be volt zárva, de észrevettem, hogy mozognak a rácsos kapu szárnyai, egy kicsit meglengetve őket már ki is pattant a zárnyelv és kinyílt a kapu. Körbesétáltam a kis templomot, amit Back Bernát és neje emeltettek 1937-ben korán meghalt fiúk emlékére, készítettem pár képet és a kaput visszazárva magam mögött visszasétáltam az erdőszéli pihenőhöz.

Az 55-ös út mellett áll a Back kápolna is
Az 55-ös út mellett áll a Back kápolna is


Emléktábla a Back kápolna falán
Emléktábla a Back kápolna falán

Megettem kettőt az otthon az útra készített szendvicsek közül, utána bekaptam egy Balaton szeletet, ittam rá egy keveset, aztán próbáltam pihenni pár percet, de rájöttem, hogy ez a forgalmas közút zaja miatt szinte lehetetlen. Ezért aztán a hátamra kapva a málhát inkább továbbindultam. Újra elnyelt az erdő, visszatérve a kéktúra útvonalára aztán hamarosan véget ért a nyiladékok közötti kanyargás. A térképet elnézve egy, vagy öt kilométeres egyenes út várt rám egy kényelmesen járható erdei földúton, nekiindultam hát, aztán csak a kápolnától való indulásom után egy órával álltam meg a következő pihenőre egy újabb kéktúra tájékoztató tábla tövében.

Úgy láttam, erre a környékre is jutott bővel pénz a több mint kétmilliárd forintos kéktúra projektből, amit a Magyar Természetjáró Szövetség bonyolított le az elmúlt években! Szinte minden útelágazásban ott álltak az oszlopok a nyilazott táblákkal (mint a turisták már számtalanszor megállapították országszerte, finoman szólva is nem a legfontosabb információkkal), nagyjából óránként összetalálkoztam egy-egy négyzetméternyi felületű tájékoztató táblával is, amely vagy a környék látnivalóira, vagy pedig a Kék Kör útvonalára hívta fel az erre járók figyelmét. Elolvastam az itteni tájékoztató táblát, amely szerint – többek között – nyolc kilátó, tíz turistaház, tizenegy híd és százkilenc erdei pihenő épült a Kék Kör mentén a pénzből (ez itt a reklám helye), aztán a hátamra kaptam a batyut és továbbindultam.

Órákig vándoroltam a Felső-Ásotthalmi-erdő nyiladékaiban
Órákig vándoroltam a Felső-Ásotthalmi-erdő nyiladékaiban


Nyilazott útjelző táblák az erdőben
Nyilazott útjelző táblák az erdőben. Szinte minden fontos elágazásban mutatták a továbbvezető utat.

Elérve a hosszú egyenes végét egy balkanyarral ismét az 55-ös út felé indultam, pár száz lépés után keskeny aszfaltút fordult alám, végül ezen értem el újra a forgalmas utat. Egy rövid forgalmi szünetet kihasználva fürgén átügettem rajta, a túlsó oldalán egy széles, poros földúton indultam neki a Bokor iskola nevű tanyakörzetnek. Pihentem pár percet a Bogárzói-csatorna hídja után egy kis füves tisztásra letelepedve, majd újabb tanyák következtek, végül elértem a Csorvai-erdőt. Ez azonban nem volt olyan zárt, mint korábban a Felső-Ásotthalmi-erdő volt, az erdőfoltok között ligetes erdőrészek, kaszálók nyíltak. Ezen a területen is átvágva értem el a Ruzsa előtti tanyavilágot. Az erdei keréknyomok beletorkollottak egy széles, poros földútba, ezen poroszkáltam ki a Ruzsára vezető keskeny aszfaltútra, miközben iskolás gyerekek bandukoltak velem szemben az úton táskával a hátukon. Úgy látszik, ezen a környéken nem divat, hogy a szülők autóval a gyerekeket elvigyék és hazahozzák az iskolából!

Nagyjából félórás aszfalttaposás végén értem el a faluközpontot, ahol pecsételnem kellett a Molnár büfében található bélyegzővel. A Szent István útra fordulva azonban több egymás mellett álló vendéglátó-ipari létesítményt is megpillantottam, a napernyőik pedig jórészt eltakarták a homlokzatukat, így aztán nem tudtam rájönni, hová is kell mennem. Végül meginterjúvoltam egy helyi illetőt, aki látszatra ismerhette a helyi kocsmákat, ő aztán bizonytalanul a közelebbi műintézmény felé intett, hogy csak az lehet a keresett hely!

Keréknyomokon a Csorvai-erdőben
Keréknyomokon a Csorvai-erdőben


Ruzsa katolikus temploma és haranglába
Ruzsa katolikus temploma és haranglába

Eléggé el voltam itt már csigázva a pár óra alatt lezavart húsz kilométeres táv végén, megköszönve neki az információt beléptem a kocsmába, aztán a hátizsákot levéve a pulthoz léptem és kértem egy Sopronit, meg a kéktúra pecsétet. A pultos hölgy egy pillanat alatt adta sört, aztán megjegyezte, hogy a pecsét nem nála van, hanem a szomszédban! Most aztán belefutottam a csőbe, de hát kellett nekem ajtóstól bemenni a házba! Na, mindegy – gondoltam –, ha már így alakult, akkor megiszom itt a sörömet! Ejtőztem is pár percet, aztán mentem csak át a szomszédos kocsmába. Szerencsére a bélyegző dobozkája a falra volt szerelve, így aztán fogyasztás nélkül stempliztem az igazoló füzetembe, utána pedig továbbindultam.

Természetesen mi más is lehetett volna a ruzsai kéktúra pecséten a kép, mint Rózsa Sándor portréja? Ruzsa 1957-ben kapta ezt a nevét, addig a Csorva nevet viselte, és arról nevezetes, hogy területén, a Paplógó tanyán fogták el 1857-ben Rózsa Sándort. A híres betyár emlékét még több környékbeli vén fa és egy csárda is őrzi, ami Zsombó keleti határában áll, és a kéktúra útvonaláról mintegy félórás gyaloglással elérhető.

Már nem voltak nagy terveim, még odahaza a Google Earth légifelvételeit nézegetve úgy döntöttem, hogy a Ruzsa utáni Kállai-erdőben verek majd sátrat. Így aztán a kék sáv jelzéseket követve az Erdei utcára fordultam és gyorsan elértem rajta a faluvéget. Egy balos-jobbos kanyarkombinációval egy homokos útra tértem, ami miután átvágott egy irtásfolton húzódó friss erdőtelepítésen, aztán bevette magát a fák közé. Az erdő egyik nyiladékában futó úton haladtam és lassan elértem azt a pagonyt, amit a légifelvételeken már kiszúrtam magamnak. A fenyves itt nem ért ki egészen az útig, egy zegzugos, füves, gazos sáv húzódott a szélső fák és a homokos keréknyomok között.

Egyből megnyerte a hely a tetszésemet, de a keréknyomok eléggé kijártnak tűntek, valószínűleg ezt használhatták a környékbeli tanyák lakói. Ezért aztán a kéktúra útvonaláról letérve elindultam a pagony délnyugati oldalán futó alig járt keréknyomokon, aztán száz lépés után kerestem egy félreeső beugrót a szélső fák között. Ekkor már fél hét felé járt az idő, elkezdett sötétedni is, így aztán gyorsan felütöttem a sátrat, bedobáltam a holmim, aztán én is behúzódtam. Hazatelefonáltam, lediktálva a sátor pozícióját, megvacsoráztam, egy szivacs és fél liter víz segítségével macskamosdást tartottam, aztán eltettem magam másnapra. Mielőtt elvackolódtam volna, megnéztem még egy pillanatra a GPS kijelzőjét, szerinte 24,4 km-t jöttem a Petróczi iskolától idáig, összesen 96 méter szintemelkedéssel.

Sátorozás a Kállai-erdőben
Sátorozás a Kállai-erdőben


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats