UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. április 15.
Zsombó – Dóc melletti Hantházi-erdő

Úri dolgom volt ezen a reggelen, csak hat óra felé keltem, hétre csomagoltam össze mindent, mosakodtam meg a teraszra nyíló kis hátsó mosdóban és mentem be reggelizni Csabáékhoz a házba. Elém pakoltak szinte mindent, ami fellelhető volt otthon, így aztán alaposan jóllaktam, végül fél nyolc után pár perccel kaptam a hátamra a motyót és indultam tovább az utamon. Kényelmes menettel visszatértem a faluközpontba, ahol előző nap délután már jártam, aztán a római katolikus templom mellett az Andrássy úton folytattam az utam. Pár percnek el kellett telnie, mire rájöttem, hogy a kék sáv jelzések nem erre vannak felfestve, a lámpaoszlopokon a szórványosan felfestett zöld sáv jelzések tévesztettek csak meg!

Zsombó római katolikus temploma
Zsombó római katolikus temploma

Talán három-négyszáz lépést tehettem meg rossz irányba, mérgelődve fordultam vissza, ugyanis indulás előtt most is gondosan végignéztem aznapi utamat a térképen, próbálva memorizálni a letéréseket, útba eső településeket, látnivalókat. A templomhoz visszatérve persze egyből meglettek a kék sáv jelzések, a széles Béke utcán indultak el északkelet felé, kifelé a településről. A polgármesteri hivatal épülete előtt elhaladva a keskenyebb, bár szintén aszfaltos Alkotmány utcán folytattam az utamat és lassan elértem Zsombó határát. A keskeny aszfaltcsík azonban nem ért itt véget, egyenesen folytatódott a tanyák között. Talán két kilométernyi menet végén értem el egy széles erdősávot, a Zsombói-ősláp védett erdőrészét. Erről a lápos, zsombékos területről kapta Zsombó falu is a nevét.

Az ősláp a Tisza szabályozása előtti, az árvizek által gyakran elöntött lápos, mocsaras területek egyik utolsó maradványa. Területe körülbelül 35 hektár, ami egy erdőrészből és a mellette fekvő láprétből áll. A keskeny aszfaltút keresztezte a lápi erdőt, és a csapadékos tavasz következtében egy lépést sem kellett az utamról letérni, így is megcsodálhattam a vízben álló fákat és közöttük húzódó nádas, sásos ingoványt. Persze lépten-nyomon megállva készítettem jó néhány fényképet, mire elértem a talán kétszáz lépés széles erdősáv túlsó peremét.

A Zsombói-őslápnál 1.
A Zsombói-őslápnál 1.


A Zsombói-őslápnál 2.
A Zsombói-őslápnál 2.

Az aszfaltút itt véget ért, beletorkollva az erdőszélen haladó széles, poros földútba (vajon ez már hányadik lehet ezen a túrámon?), itt a kék sáv jelzések jobbra, délkelet felé térítettek. Egy darabig még az erdő húzódott az út mellett, később az véget ért és a láprét vette át a helyét. Itt már nem volt látható a vízfelület, mert a nád, a sás annyira elborította a területet, hogy elzárt minden rálátást. Az első pihenőmet kilenc óra felé a láprét végénél tartottam, egy kikötött, kérődző tehénke és egy tanya mellett, innen már látni lehetett a pár száz lépésnyire húzódó, Szatymazra vezető forgalmas aszfaltutat is. A térképet elemezve láttam, egészen jó távot jöttem idáig, a következő pihenőmet ráérek majd Szatymazon tartani.

Csak jó negyedórás ejtőzés végén indultam tovább és értem ki pár perc alatt az aszfaltútra. A felfestett kék sáv jelzéseket és a jelzőtáblákat követve északkelet felé indultam tovább a szélén, aztán pár tanya mellett elhaladva felkapaszkodtam az M5-ös autópálya felett átívelő közúti hídra. Egy pillanatra megálltam a tetején, figyelve az autópálya forgalmát, aztán fürgén leereszkedtem a túlsó oldalán, hiszen ott már a hátizsák súlya is besegített a haladásba. Egy jobbra ívelő nagy kanyar végén értem el Szatymaz szélső házait, végigballagtam a furcsa nevű Neszűrjhegyi úton, innen pedig a jelzéseket követve a hosszú, egyenes Kossuth Lajos utcára fordultam. Azon töprengve, hogy ki is írta pár héttel korábban az Index kéktúra fórumán, hogy minden Kossuth Lajos utca hosszú, vágtam át a településen és értem el a túlsó szélén a vasúti kereszteződést.

A zsombói lápi rét mellett vitt el az utam
A zsombói lápi rét mellett vitt el az utam


Kék jelzés egy akácon a Szatymazra vezető út szélén
Kék jelzés egy akácon a Szatymazra vezető út szélén

Az Alföldi Kéktúra az országutat követve keresztezte a vasúti síneket – ezen a vonalon érkeztem két nappal ezelőtt Szegedre –, de nekem kitérőt kellett tennem a csupán pár száz lépés távolságra lévő vasútállomásra, hogy pecsételjek a kéktúra igazoló füzetembe! Rátértem hát az állomásra vezető Vasút utcára, itt pillantottam meg a 100 Éves fogadó épületét. Csak egy pillanatra töprengtem el azon, hogy bélyegzés előtt vagy után térjek be ide egy üveg sörre, gyorsan döntöttem: bemegyek inkább most, hátha bezár valamilyen okból addig, mire visszafelé jövök! Így aztán megittam a bárpultnál egy korsó Borsodit, és csak utána indultam tovább.

A vasútállomás épületében gyorsan megtaláltam a kéktúra bélyegzőt, a dobozkája a váróteremben volt felszerelve a pénztár ablaka melletti falra. Nyomtam egyet a füzetembe, szépen gyűltek már az újfajta, „fényképes” pecsétek a füzetemben, persze ennek az is volt az oka, hogy az errefelé tényleg elég sűrűn lévő faluk mindegyikében igazolnom kellett az ottjártamat. Az országútra visszatérve még megálltam a falu legszélső háza, a fiatornyos Szent István templom előtt, aztán innen továbbindulva a focipályánál már végleg magam mögött hagytam Szatymazt.

A szatymazi állomáson a pénztár ablaka mellett van felszerelve a kéktúra pecsét doboza
A szatymazi állomáson a pénztár ablaka mellett van felszerelve a kéktúra pecsét doboza


A szatymazi Szent István templom
A szatymazi Szent István templom

Újabb hosszú országúti szakasz következett: a Sándorfalva központjáig vezető vagy öt kilométeres utat aszfalton kellett megtennem. Az 5-ös főutat körülbelül húsz perc alatt értem el, itt egy körforgalom ívét követve vágtam át a kereszteződésen, aztán befordultam az országút hosszú, vagy két kilométeres egyenesébe. Késő délelőttre megint alaposan kimelegedett az idő, a nap is szikrázóan sütött, egy szál rövid ujjú pólóban róttam a kilométereket. Csak hazaérve vettem észre, hogy alaposan lekapott a nap, az arcom és a karom olyan barna lett, amilyen máskor csak nyáron szokott lenni! Most sem kellett különösebben sietnem, hiszen a pecsételőhelyek fórumáról kigyűjtött leírásokból tudtam, hogy Sándorfalván csak délben fog nyitni a Baurger King pizzéria, ahol pecsételni tudok majd.

Valami árnyékos helyet kerestem egy pihenőre, ezt végül már Sándorfalvához közeledve találtam meg egy erdősarkon, egy útszéli kereszt és harangláb szomszédságában. Megkondítottam a harangot, aztán letelepedtem a fák árnyékában, onnan figyelve az országút forgalmát. A hátizsákomnak vetve a hátamat lebzseltem a fűben fekve vagy negyedórát, csak fél tizenkettő után kapva a hátamra ismét a cókmókot. Pont délre harangoztak Sándorfalva templomai, amikor elértem a falu határát jelző táblát és indultam tovább a faluközpont felé. Megállva az első útba eső élelmiszerboltnál vettem fél kiló friss kenyeret és a vízkészletemet is feltöltöttem, már az éjszakára gondolva.

Kereszt és harangláb a Sándorfalvára vezető út mellett
Kereszt és harangláb a Sándorfalvára vezető út mellett

A központban, a szépen parkosított Szabadság téren hamar megtaláltam a pizzériát, pont előtte halad el ugyanis az Alföldi Kéktúra! Betértem, megettem ebédre egy nagyméretű amerikai hot dogot (azt elfelejtettem megkérdezni, mitől is „amerikai”, ha egyszer amúgy is onnan származik) és megittam hozzá egy kólát, mert alkoholos italokat nagy bánatomra itt nem árultak. Elintéztem a pecsételést is, aztán rövid sétára indultam a faluközpontban. A települést a nagy tiszai árvíz után alapította Pallavicini Sándor őrgróf, amikor ingyen házhelyeket osztott ki a környék fölé emelkedő homokháton az árvízkárosult földművesek között. Az így létrejött település máig az alapítója nevét viseli.

Körbesétáltam a Szabadság tér parkjában álló Szűz Mária Szent Neve templomot a körülötte felállított kálvária stációi mentén, aztán rövid kitérőt tettem az Ady Endre úton a Pallavicini kastélyig. Az elmúlt években nagyon szépen felújították a XIX. század végén épült kastélyt, kár, hogy a cseréptetőre szerelt nagyméretű napelemtáblák elrontják az összképet! Körbenéztem a parkban, készítettem pár fényképet, aztán átballagtam az Ady Endre utca túloldalára, és az OTP bank automatájából feltöltöttem a tárcám, ugyanis az ebédekre kiadott pénz bizony eléggé megcsappantotta a magammal hozott mennyiséget, és gondolnom kellett még a másnapi hazautazásomon kívül az ópusztaszeri látogatásra is!

A sándorfalvai Szűz Mária Szent Neve templom
A sándorfalvai Szűz Mária Szent Neve templom


A központban áll a Pallavicini kastély is
A központban áll a Pallavicini kastély is

Hosszabb nézelődés végén csak fél kettő felé indultam tovább, de mielőtt belevágtam volna az út dandárjába, még beültem a központban egy kocsmába, sejtve azt, hogy egészen az utam végéig, Mindszentig ez az utolsó ilyen jellegű hely! A központot a nyílegyenes Alkotmány körúton hagytam magam mögött, majd a kék sáv jelzéseket követve a Sport utcára térve értem el a faluvéget. A szélső házak mellett egy jobbos-balos kanyarkombinációval léptem be az erdőbe, amin egy poros földúton vágtam át pár perc alatt. Egy víkendtelep szélét elérve a jelzések a házak szélén futó széles, rettenetesen poros úton küldtek tovább, sokáig nyeltem a mellettem elhaladó autók nyomán a levegőben kavargó lisztfinomságú port. Esős időben viszont még rosszabb lehet erre járni, mert vendégmarasztaló sár alakulhat ki ezen az úton!

Szerencsére hat-nyolc perc alatt végigoldalaztam az üdülőtelep mellett, az erdőbe visszatérve pedig az út is kevésbé kijárt lett. Aztán egy betonozott kerékpárút fordult alám, ezen értem el a Nádastó Szabadidőparkot és mellette fekvő másik üdülőtelepet. Habár a telepen már megindult a tavaszi pezsgés, itt is és a korábban említett másiknál is szorgalmasan dolgoztak a gazdák ezen a napsütéses péntek délutánon, de a strand, bár már ki volt nyitva a kapuja, még néptelen volt. Beléptem a kapuján, kisétáltam a tópartra, és leültem pár percre egy az egyik pihenőpadra. Nyáridőben biztos felkapott hely ez, de most még zárva voltak a büfék, a pénztár sem működött a főkapunál. Ejtőztem pár percet a padon, aztán továbbindultam innen is.

A Nádastó Szabadidőparkban 1.
A Nádastó Szabadidőparkban 1.


A Nádastó Szabadidőparkban 2.
A Nádastó Szabadidőparkban 2.

Végigporoszkáltam a strand kerítése és az üdülőtelep szélső házai között futó poros földúton, aztán egy kereszteződésben egy másik földútra térve átvágtam a telepen, így érve el a Sándorfalva és Ópusztaszer közötti országutat. Kereszteztem a forgalmas aszfaltcsíkot és a túlsó oldalán bevettem magam a következő erdő fái közé. Ekkor már három óra felé ballagott az idő, erre a napra sem voltak már nagy terveim, ebben az erdőben gondoltam a sátorozást, minél közelebb kerülve az utamon Ópusztaszerhez. Még odahaza, a Google Earth légifelvételeit nézegetve találtam egy eldugott rétet a fák között, oda terveztem ezen a napon a sátorverést.

De még messze jártam attól a helytől, belépve a fák közé egy nyiladék homokos keréknyomain pár száz lépésnyire eltávolodtam az országúttól, aztán balra fordulva egy azzal párhuzamosan futó nyiladék földútján indultam tovább. A következő kilométereket a hosszú, de talán kilométernyi széles, az országút keleti oldalán telepített Vöröscsárdai-erdő nyiladékaiban tettem meg, hol egy kicsit közelebb, hol pedig távolabb kerülve a főúttól. Egy pár száz lépés hosszú szakaszt a ritkított tölgyesben vezető gyalogúton haladtam, de nem ez volt a jellemző az utamnak erre a szakaszára. Sőt, így utólag belegondolva a teljes eddigi utamat földutakon, vagy aszfaltutakon tettem meg!

Elértem egy, a térképemen vadászházként jelölt erdei tanyát, ennek a tisztása nagyon megnyerte a tetszésemet, erősen elgondolkodtam azon, hogy itt verek sátrat, de ekkor még messze voltam Ópusztaszertől, a holnap reggeli indulásomat pedig úgy szerettem volna időzíteni, hogy pont a tízórás nyitásra érjek az Ópusztaszeri Történelmi Emlékpart kapujához. Nagyjából még egy órát mennem kellett, hogy már csak két és fél, háromórai út álljon előttem. Így aztán továbbindultam innen is, bízva abban, hogy a már korábban kiválasztott rét legalább ilyen szép hely lesz! Tovább róttam a kilométereket a Vöröscsárdai-erdő, később már a Hantházi-erdő nyiladékaiban, öt óra előtt pár perccel érve el a Dócra vezető keskeny aszfaltutat.

A Vöröscsárdai-erdő nyiladékában vezető földúton
A Vöröscsárdai-erdő nyiladékában vezető földúton


Jól jelzett útelágazás a vadászház tisztásának szélén
Jól jelzett útelágazás a vadászház tisztásának szélén

Meg is pillantottam a fák között balra tekintve a tisztást, de ekkor már kiballagtam az útig és elolvastam az irányjelző táblák szövegét. Innen még két és fél órásra taksálták a táblák az Ópusztaszerig vezető út időtartamát, így aztán a szokásos hétórás indulást feltételezve nagyjából fél tízre leszek az emlékparknál, a nyitás előtt még a pecsételésre is marad majd időm! Átvágva a fák között kiléptem a tisztásra, aztán ezen is átgyalogolva a védettebb nyugati oldalán kerestem magamnak sátorozóhelyet. Fel is ütöttem a sátrat az első megfelelőnek tűnő helyen, bedobáltam a holmim, aztán én is utánuk másztam.

Hazatelefonáltam, lediktálva a sátor pozícióját, aztán megvacsoráztam, megmosakodtam pár deci víz és a szivacs segítségével, végül átöltöztem éjszakára és megágyaztam a hálózsákom. Egy pillanatra újra bekapcsolva a GPS-t ellenőriztem az aznap megtett távot: a készülék számlálója 79,0 km-t mutatott, 386 méter szintemelkedéssel, tehát ezen a napon 27,7 km volt a megtett táv, 158 méter emelkedéssel. Még sötétedésig nézegettem a térképet, próbáltam időbeosztást készíteni a másnapi túraszakaszra, utána Jean-Michel Jarre Kínai koncerjét hallgattam a mobilomon addig, amíg el nem álmosodtam. Kilenc óra felé tettem el magam másnapra.

Sátorverés után
Sátorverés után


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats