UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. június 18.
Mezőtúr, vasútállomás - Gűrű-zug, ártéri erdő

Alig egy hónap telt el a korábbi Mindszent-Mezőtúr túrám óta, de már ismét hátizsákot ragadtam, hogy folytathassam az Alföldi Kéktúra bejárásomat onnan, ahol abbahagytam: a mezőtúri vasútállomáson. Mivel mindenképpen szeretném még ebben az évben befejezni az Alföldi Kéktúrát, meglehetősen szoros időterv szerint kell bejárnom a szakaszokat, hogy késő őszre Sátoraljaújhelyre érhessek. Így aztán most a Mezőtúr-Vésztő közötti, körülbelül száz kilométeres szakasz következett a sorban, amit négy napra osztva szerettem volna teljesíteni.

Az utazás meglehetősen egyszerű volt: A Keleti pályaudvaron felszálltam a szombaton reggel 06:10-kor induló békéscsabai gyorsra, aminek a menetrend szerint nyolc előtt két perccel kellett volna Mezőtúrra érkeznie. Sajnos, azon a szombaton felsővezeték-felújítást végeztek a 120a vonalon, a Tápióságban, ami belassította a vonatot, ezért csak jó félóra késéssel érkeztem meg Mezőtúrra. A málhával fürgén lecihelődve a vonatról az első utam a váróterembe vezetett, itt beüttettem a pénztáros hölggyel a dátumos körbélyegzőt az igazoló füzetembe, az egyik padra letelepedve gyorsan bekaptam az egyik, még otthon készített szalámis szendvicsemet, aztán előkészültem az útra.

A fényképezőgép tokját felfűzve a derékszíjamra láttam, hogy jól tartanak azok a pántok, amiket otthon varrtam pár nappal korábban a párnázott tokra a már leszakadni készülő régi pótlására, aztán bekapcsolva a GPS-t kiléptem a váróteremből és belefogtam a túrába. Habár a késés miatt vesztettem fél órát, erre a napra kissé rövidebb távot terveztem az átlagosnál, így nem kellett túlságosan sietnem. A Bem és Székes utcákon kisétáltam a sorompóhoz, itt pedig ráfordultam a hosszú, a városközpontba vezető Kossuth Lajos utcára. Elballagtam az évzáróra készülődő általános iskola mellett, az ünneplőbe öltözött gyerekek és szüleik kinn gyülekeztek a kapuban és csak nehezen fértem el mellettük.

A járdán gyalogoltam, ide árnyékot vetettek a keskeny aszfaltcsík és az úttest közé ültetett fák, amikor az egyik sarokház falán márvány emléktáblák ötlöttek a szemembe. Rájuk pillantottam, és az egyiktől földbe gyökeredzett a lábam! A márvány emléktábla szerint ugyanis ebben a házban született Dr. Homoki-Nagy István, az ismert természetfilm rendező, operatőr és író! Kicsit megilletődve bámultam a táblán lévő portrét és eszembe jutottak a régi emlékek. Talán hat-nyolc éves lehettem, amikor a szüleimmel először láttam a moziban a „Gyöngyvirágtól lombhullásig” című természetfilmet, amit Homoki-Nagy rendezett és talán az első dolog volt, ami a természet, a természetjárás felé mozdított! Igazán nem számítottam arra, hogy pont itt, a túrám kezdetén találkozom majd a neves rendező szülőházával!

Mezőtúr, vasútállomás
Mezőtúr, vasútállomás


Homoki-Nagy István emléktáblája a házfalon
Homoki-Nagy István emléktáblája a házfalon

Elgondolkodva indultam tovább, de nem sokat mentem, mert felfigyeltem a túlsó oldalon álló Szőlőfürt vendéglőre. Az előző túrán itt ittam meg a túrazáró sörömet és öltöztem át gyorsan az utazáshoz a vendéglő mosdójában, most is betértem hát, hogy ez alkalommal a túraindító sörömet fogyasszam el itt! Persze az igazság az, hogy most komoly ivóvízkészlettel vágtam bele ebbe a menetbe, mert tudtam, hogy a legközelebbi hely, ahol biztosan vizet tudok szerezni, majd csak másnap délfelé lesz Ecsegfalván, addig pedig azzal a mennyiséggel kell gazdálkodnom, amit magammal viszek! Bár öt liter folyadék volt a hátizsákomban, szerettem volna minél kevesebbet használni belőle, így aztán kihasználva azt, hogy az étterem presszó része már nyitva volt ilyen korai időpontban is, ittam egy üveg hideg Sopronit.

Innen már gyorsan elértem a belvárost és a szépen parkosított Kossuth teret. Gyorsan körbe sétáltam rajta, megnéztem a Városházát és a református templomot, aztán megkerestem a teret délről lezáró járásbíróság épületének a falán a 47-dik szélességi fokot jelző falitáblát. A kör alakú, a falból kidomborodó földgömböt ábrázoló kerámialap peremén körbefutó felirat szerint pontosan a lábunk alatt halad el a 47. szélességi fok! Hazánkat három egész számú szélességi kör keresztezi: délen, Baranyát vágja át keresztben a 46. kör a Mecsek és a Villányi-hegység között, északon pedig, a Bükköt metszve halad el a 48. szélességi kör, de a 47. pontosan „derékban kapja el” Magyarországot és áthalad Mezőtúr központján is! A 2010-ben felavatott kerámia táblát Takács Győző készítette a mezőtúri fazekasok segítségével. Az emlékmű előtt, a járdába épített kis nyilazott táblára ráállva ellenőriztem a hely földrajzi pozícióját, a turista GPS-em szerint ezred szögperces pontossággal a 47. szélességi fokon álltam! Készítettem pár képet a tábláról úgy, hogy a tövébe leraktam a hátizsákom is, aztán továbbindultam.

A 47. szélességi fokot jelző falitábla és a hátizsákom
A 47. szélességi fokot jelző falitábla és a hátizsákom


A 47. szélességi fokot jelző tábla közelről
A 47. szélességi fokot jelző tábla közelről


A Kossuth téren áll a református templom is
A Kossuth téren áll a református templom is

Beszaladtam a tér sarkán álló Spárba, vettem még egy-két dolgot, és megittam egy jéghideg kólát is, arra gondolva, hogy ezzel is tudok spórolni egy keveset a vízkészletemen. Nagyjából tízre végeztem mindennel és kerestem meg a városháza sarkánál a Hortobágy-Berettyó gátja felől megérkező kék sáv jelzéseket. Elindultam azokat követve visszafelé a Kossuth Lajos utcán, de még a Szőlőfürt előtt jobbra letértem a jóval keskenyebb Táncsics Mihály utcára. Kertes házak hosszú sora előtt ballagtam el, aztán a kék sáv jelzések jobbra térítettek, a Klapka utcára, ezen érte el a kéktúra ismét a Hortobágy-Berettyó gátját. Egy ösvényen felkaptattam a füves oldalú töltés koronájára és ott ráálltam a fenn futó keréknyomokra. Pár lépés után elhaladtam egy gátkilométert jelző, fehérre meszelt oszlopocska mellett, 7,4 kilométert mutatott. Mivel tudtam, hogy nagyjából 34 kilométert kell megtennem rajta, gyorsan kiszámoltam és megjegyeztem, hogy valahol a 41. kilométer után kell majd letérnem róla az Ecsegfalvára tartó országútra és onnan a faluközpont vagy félórai járás még!

Negyed tizenegy felé kereszteztem a vasutat, balra pillantva jól láttam a közeli állomás vágányait és peronjait, aztán nekiveselkedtem az előttem álló egyhangú gátkilométereknek. Az idő kezdett egyre jobban kimelegedni, erre napra is nyári hőséget jósoltak a meteorológusok. A nap tűzött ezerrel, én pedig erőkímélés miatt most is bevezettem azt, hogy nagyjából háromnegyed órás menetet követően pihentem negyedórát. Először háromnegyed tizenegy felé álltam meg egy szivattyútelep közelében. Bár egyre melegebb lett dél felé közeledve az idő, de még kibírható volt a napsütés fenn a gáton. Ledobva a hátizsákom a töltés tetején futó keréknyomok mellé, leheveredtem a fűbe és a fejemet a zsáknak támasztva sziesztáztam vagy negyedórát. Tizenegykor indultam csak tovább.

Felkapaszkodva a gátra pillantottam meg a Hortobágy-Berettyót és a vasúti hidat
Felkapaszkodva a gátra pillantottam meg a Hortobágy-Berettyót és a vasúti hidat

Ahogy haladtam a gáton, úgy lett az egyre alacsonyabb, volt egy-két olyan szakasza, ahol alig két-három méterrel emelkedett a környezete fölé. A védett oldalon ritkásan tanyák álltak a megművelt földeken, a másik oldalon csak néha-néha lehetett látni a folyót az ártéri erdőtől. A következő pihenőre pont délben álltam meg a gát Pásztózugi nagy kanyarjában, itt is fennmaradtam a gáton, megebédeltem a még otthon készített szendvicsekből és ittam is rá, bár próbáltam spórolósan bánni a vizemmel, hogy mindenképpen kitartson Ecsegfalváig. Igazán nem kellett sietnem, volt időm rengeteg, csak azért indultam tovább negyed óra múlva, mert már nem volt maradásom, és a lehető legtöbbet meg akartam tenni a túraszakaszból, mielőtt kitört volna a kora délutáni rekkenő hőség!

Gáttúra a Hortobágy-Berettyó árvízvédelmi töltésén
Gáttúra a Hortobágy-Berettyó árvízvédelmi töltésén


Kilátás a gátról a Hortobágy-Berettyóra
Kilátás a gátról a Hortobágy-Berettyóra

Éppen egy órára érkeztem meg a Nagykunsági-öntöző-főcsatorna zsilipjeihez, és a védett oldalon lévő horgásztóhoz. Láttam, hogy lenn, talán kétszáz méternyire a horgásztónál nyitva van egy kis büfé, de eddig csak fél litert ittam meg a saját készletemből, arra gondoltam, elég lesz a maradék mindenképpen, így aztán most is maradtam fenn a gáton. Észak felé tekintve innen vettem észre először a még távoli Túrkeve templomtornyát. Mivel sátram van, nem kellett szállást keresnem ezen a túrán sem, de aki sátor nélkül járja végig az Alföldi Kéktúrát, annak Túrkeve lehet az egyetlen szálláslehetőség ezen a részen, bár elég közel van még Mezőtúrhoz, és ráadásul le is kellene térni ehhez a gátról.

Háromnegyed kettő felé értem el a Túrkeddi hidat, felsétáltam rá és készítettem pár képet az ártéri erdő fái között feltűnő Hortobágy-Berettyóról. Érdekes a névadó Berettyó folyó története is, érdemes pár szóban megemlékezni róla! A XIX. századi folyószabályzás előtt még a Romániában eredő Berettyó folyó medre volt itt, de a szabályzáskor erősen visszavágva egy jóval rövidebb úton a Sebes-Körösbe vezették azt. Ez okozta aztán a Nagy-Sárrét mocsarának kiszáradását és a későbbi szikesedését is. A folyószabályzások után a Hortobágy folyó került ide, és a későbbiek folyamán hazánk egyik legbonyolultabb vízgazdálkodási rendszerének részévé vált, amelynek további elemei az Alföldet átszelő Keleti- és Nyugati-főcsatorna is. Tehát ezért Hortobágy-Berettyó ennek a jórészt mesterséges mederben haladó vízfolyásnak a neve, hogy megkülönböztethessük a Berettyótól, amit a későbbiek folyamán még érinteni fogok Berettyóújfalu közelében.

A Nagykunsági-öntöző-főcsatorna zsilipje
A Nagykunsági-öntöző-főcsatorna zsilipje


A hátizsákom a Túrkeddi híd horlátjánál pihen. A távolban Túrkeve látszik.
A hátizsákom a Túrkeddi híd horlátjánál pihen. A távolban Túrkeve látszik.


A Hortobágy-Berettyó a Túrkeddi hídról nézve
A Hortobágy-Berettyó a Túrkeddi hídról nézve

Megálltam egy pihenőre a Túrkeddi híd utáni balos töltéskanyarban, és pont azon gondolkodtam, hogy most már tényleg le kellene húzódnom a gátról az ártéri erdő fáinak árnyékába, amikor egy kerékpárosra lettem figyelmes. Ő is Mezőtúr felől jött és már nagyon messziről megpillantottam. Néhány perc alatt megtette azt a távot, amin én majd’ egy órát küzdöttem, és már csak talán kétszáz lépésnyire lehetett tőlem, amikor akkora durrdefektet kapott a bringája, hogy még a madarak is felrebbentek a fákról! Az atyafi leszállt a drótszamárról, pár pillanatig a hátsó kereket vizslatta, aztán láttam, hogy legyintett és elkezdte tolni felém. Pont akkor ért hozzám, amikor én már mindent összepakoltam és a hátamra kanyarítottam a zsákot. Nagyjából hasonló volt a tempónk, így aztán beszélgetve tettük meg az utat a Balai hídig, ahol a Túrkevére menő országút keresztezte a folyót.

Mint kiderült, mezőtúri illetőségű volt az úriember, most egy régi ismerőséhez akart áttekerni a Balai híd túlsó oldalán lévő tanyára és az országút helyett a rövidebb gátat választotta. Egyébként fenn a töltésen jól kerékpározható füves keréknyomok futottak, itt tüske ki nem szúrhatta a gumit, inkább az okozhatta a defektet, hogy a belső (és szemre a külső is) elérte élete végső határát, és most adta fel, egy meglehetősen nagy durranással kilehelve a lelkét! Beszélgetve gyorsan fogytak a kilométerek, ő az életéről mesélt én pedig a kéktúráról és a kéktúrázásról. Háromnegyed három felé érkeztünk meg oda, ahol az országút keresztezte a folyót és a gátat is. Itt búcsúztunk el egymástól, ő tolta tovább a bicajt a hídon keresztül az ismerőséhez, én pedig letelepedtem a kereszteződés mellett álló magányos akácfa árnyékába. Jólesett a hűvös, ittam egy keveset, enni is próbáltam, de a meleg miatt nemigen volt étvágyam. Három óra felé indultam csak tovább az utamon.

Még durván négy kilométerem volt addig a pontig, amit még a Google Earth program légifényképein kinéztem magamnak, mint sátorozásra alkalmas helyet, úgy gondoltam, ezt a távot durván megfelezve tartok még egy pihenőt. Errefelé egyre távolabb kerültem a folyótól, ugyanis a Balai híd után egy jó darabon meghagyták a régi, kanyargós folyómedret, de a gát nem követte azt, hanem egyenesen haladva hol közelebb, hol pedig távolabb került a Hortobágy-Berettyótól. Errefelé nem csak a folyó felőli oldalon volt erdő, hanem a védett oldalon is, itt-ott széles rétek bontották meg az erdő egyhangúságát. Végül negyed öt felé értem el a gát derékszögű kanyarját, ahol befordult a jobbról megérkező Hortobágy-Berettyó mellé. Tudtam már a légifelvételekről és a térképről, hogy itt már lassan az erdő végére érkezem, kezdődnek ismét a megművelt földek és szikes rétek, de itt volt a sátorozás céljára kinézett hely is!

Szinte az egész túrámat a gáton tettem meg
Szinte az egész túrámat a gáton tettem meg

Leszaladtam a kanyarban a töltésről az itt kezdődő alig járt keréknyomokon és pár perc alatt elgyalogoltam rajta az erdőbe benyúló füves tisztásig. Egyből megnyerte a tetszésemet, kellőképpen rejtett volt, nem lehetett látni a gátról, amin azért, ha ritkásan is, de volt járműforgalom, a talaja is egyenletes volt. Magasan járt még a nap, csak a fák között volt árnyék, így aztán a szélső fák alatt ütöttem fel a sátrat, aztán gyorsan be is dobáltam a holmim.

A fényképezőgépem tokját az övemről lehúzva vettem csak észre, hogy az otthon ráapplikált pántok varrása máris elkezdett felfesleni, pedig próbáltam jó erősen megvarrni. Na persze, egész nap ott hintázott az övemen, ez aztán meg is tette a hatását! Elgondolkodtam azon, mit is tehetnék, ugyanis így nem maradhat a tok, mert a további használattól már gyorsan leszakadnának a pántok, és bár tű és cérna volt nálam, de már sejtettem, hogy kézzel megvarrni a tokot nem érdemes, hiszen éppúgy leszakadnának róla holnap a pántok, mint a mai napon is! Márpedig a fényképezőgépet nem akartam eltenni a hátizsákba, mert bármikor szükség lehet rá gyorsan a túra közben! És akkor jött a megvilágosodás: előkapva a hátizsák oldalzsebéből a svájci bicskámat két helyen bevágtam három-négy centi hosszan a tok vastag hátsó falát! Gyorsan átfűzve a derékszíjam a réseken láttam, hogy áll, mint Katiban a gyerek, még sokkal jobban is, mint újkorában!

Elégedetten szemlélgettem a művemet, ami – mint később kiderült – nem csak gyors, de jó megoldás is volt! Elrendeztem mindent a sátorban, nem hagytam kinn mást, csak a folifoam matracomat, amit leterítve az árnyékba végigsziesztáztam, szunyókáltam a késő délutánt. Nyolc felé, a lemenő nap fényében megvacsoráztam, aztán még egy pillanatra bekapcsolva a GPS-t konstatáltam, hogy ezen a napon 22,5 kilométert jöttem 66 méter szintemelkedéssel. Hamar eltettem magam másnapra, ugyanis eldöntöttem magamban, hogy következő nap nagyon korán, még napkelte előtt indulva próbálok minél nagyobb távot megtenni majd a kora reggeli hűvösben.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats