UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. július 23.
Körös-csatorna gátja melletti bokros terület - Gázfogadó állomás melletti mező

Csúnyán elaludtam ezen a reggelen, csak hat óra felé ébredtem fel, pedig úgy terveztem, akkor már javában baktatok fenn a gáton Körösnagyharsány felé! Persze ebben az elalvásban szerepet játszott az éjszakai „csempészkaland” is, hiszen csak éjfél után tudtam elaludni a nagy jövés-menésben! Kapkodva megreggeliztem, a mosdást most elblicceltem és villámsebesen összecsomagoltam mindent, végül lebontottam seperc alatt a sátrat is. Gyorsan még hazatelefonáltam, hogy minden rendben van (az éjszakai dolgokat persze nem említettem), aztán bekapcsoltam a GPS-t és a hátamra kanyarítva a zsákot belevágtam a túrába.

Pár száz lépéssel visszakapaszkodtam a gátra és elindultam rajta észak felé. Már magasan ragyogott a nap, sejtettem, hogy nem lesz piskóta a kora délutáni hőség, pont emiatt szerettem volna korábban indulni, de most már nem volt mit tenni! Viszont legalább most, a még hűvösebb reggeli órákat kihasználva igyekeztem minél messzebbre jutni. A pásztorok, juhászok éppen ekkor hajtották ki az állatokat a legelőkre, bégető birkanyájak mellett baktattam el, még egy szürkemarha gulya is elvonult a gát tövében, közvetlenül alattam. Gyorsan fogytak a kilométerek, csak akkor álltam meg az első pihenőre, amikor a távolban megpillantottam Körösnagyharsány templomtornyát. Erről a pontról már hamar elértem a gátat keresztező országutat, aztán erre rákanyarodva a falu szélét.

Szürkemarha gulyát tereltek a gát tövében
Szürkemarha gulyát tereltek a gát tövében

Az Alföldi Kéktúra éppen csak érinti a települést, mert rögtön a legelső keresztutcán észak felé tér, a volt vasútállomás irányába, de aki pecsételni is szeretne, annak bizony be kell sétálnia a faluközpontba, a kocsmáig. Én sem hagytam ki ezt a talán ezerlépésnyi kitérőt, de először az ivóval egy épületben lévő kis vegyesboltba tértem be. Feltöltöttem az éjszaka eléggé megcsappant vízkészletem és szokás szerint itt is vettem három kiflit és tizenöt deka szeletelt párizsit, hogy megegyem reggeli-kiegészítésképpen. A kocsmában aztán a pecsételés után kértem egy üveg Borsodit, amivel kivonultam az ajtó előtti fedett asztalokhoz, ahol aztán kényelmesen megreggeliztem. Csak fél tíz felé indultam tovább, de akkor már kapkodtam a bakancsaim, mert éreztem, egyre jobban kezd kimelegedni az idő!

Visszabaktattam az útelágazásba, ahol letért a Váradi utcáról az Alföldi Kéktúra nyomvonala, itt a kék sáv jelzéseket követve rátértem a Dózsa György utcára, kanyargósan átvágtam a településen, végül a Vasút utcára rátérve elhaladtam egy kis dísztó mellett. Az utolsó házak után értem el a volt vasútállomást. Végigbandukoltam a gyom felverte kavicsos peronon az egyszem vágány mellett, és ennek a vasútvonalnak a változatos történelmére gondoltam.

Reggeli a körösnagyharsányi kocsma teraszán
Reggeli a körösnagyharsányi kocsma teraszán


Körösnagyharsány református temploma
Körösnagyharsány református temploma


Egy kis dísztó mellett vezetett el az utam
Egy kis dísztó mellett vezetett el az utam

A vasút a XIX. század vége felé épült és sok másik vonallal együtt ennek a halálos ítéletét is a Trianoni békeszerződés jelentette. Innen egészen Nagyváradig jártak előtte a vonatok, de a román-magyar határ kettévágta a vasútvonalat úgy, hogy a magyar oldalon az utolsó állomás Körösnagyharsány lett, sőt a vágányokat innen a határ túloldalán lévő Körösszegig (románul Cheresig) fel is szedték. Amikor a második bécsi döntéssel visszakaptuk Erdély egy részét, helyreállították a határon átmenő vonalat és pár évre ismét megindultak Nagyvárad felé a vonatok, de 1944-ben újra megszűnt itt az átmenő forgalom és a határon átmenő vágányokat 1971-ben ismételten felszedték. Megint itt lett a ritkán használt vasútvonal vége, aztán 2009. december 13-án végleg leállt a vasúti közlekedés a Vésztő-Körösnagyharsány szakaszon. Egyébként a román oldali, Nagyvárad és Körösszeg közötti csonka vasútvonal sem járt jobban, hosszú haldoklás után azt a szakaszt 2015-ben zárták be.

Pár száz lépést a vasúti vágány mellett ballagtam, átegyensúlyoztam egy vasszerkezetű átereszen a síneket követve a Rossz-Körös nevű, szinte teljesen száraz holtág felett, aztán ráfordultam egy mezei földútra és megcéloztam rajta a Sebes-Körös gátjának füves oldalát. A földút kettéágazott a gát előtt és jobbra-balra elindult a két ága a füves töltésoldal mellett, én azonban a kék sáv jelzéseket követve felkaptattam a gát koronáján haladó poros keréknyomokra. Feltűnt előttem a Sebes-Körös ártere, de a folyót csak alig-alig lehetett látni a medret követő fasortól. Itt nem volt sok látnivaló, ezért aztán elindultam a gáton nyugat felé. A szokásos, egyhangú gátmenet volt ez is, amiből tizenkettő egy tucat a Körösök völgyében, de ez legalább nem volt hosszú, mindössze három kilométert kellett itt talpalnom. Nagyjából háromnegyedórás menet végén értem el a Sebes-Körös hídját, itt aztán tartottam egy nagyobb pihenőt a gát és az országút találkozásánál álló fűzfa árnyékába húzódva.

Körösnagyharsány, vasútállomás
Körösnagyharsány, vasútállomás


A Sebes-Körös árvízvédelmi gátján
A Sebes-Körös árvízvédelmi gátján


Híd a Sebes-Körösön Körösszakálnál
Híd a Sebes-Körösön Körösszakálnál

Kifújtam magam, hűsöltem a lassan beköszöntő déli hőségben pár percet, aztán arra gondolva, hogy minél tovább várok, annál melegebb lesz, inkább továbbindultam. Rátértem az országútra, átgyalogoltam a hídon és a túlsó oldalán az úton leereszkedve beslattyogtam Körösszakálba. Tudtam, hogy a Forza Milan nevű kocsma a központban lesz, a Piac tér oldalában, ezért a hosszú Rákóczi Ferenc utcán meg sem álltam a háromszögletű terecskéig. Szinte teljesen körbesétáltam a középen lévő kis parkot, mire megleltem a kocsmát, azonnal be is nyitottam az ajtaján.

Bár nem volt légkondicionálás, de kellemesen hűvös volt az ivóban, tudtam, hogy innen csak nehezen fogok továbbindulni! Bár sörös vagyok, de éreztem, hogy ebben a melegben nem esne jól a kesernyés íze, ezért inkább egy félliteres fröccsöt kértem, valami savanykás borból, amit aztán néhány korttyal azon nyomban gallér mögé hajítottam, aztán egy másikkal már leültem az egyik asztalhoz és sziesztáztam egy sort. Bár már háromnegyed tizenkettő felé járt az idő, de nem voltam éhes, úgy gondoltam, elhalasztom az ebédem a következő pihenőig. Sokáig elüldögéltem a fenekemen, megcsodáltam a falakra kirakott olasz focirelikviákat, zászlókat, mezeket, közben a helybeliekkel is beszélgetésbe merültem, akik említették, hogy nem sokkal az érkezésem után láttak egy másik nagyhátizsákos alakot is a Piac téren. Kíváncsian vártam a másik túrázót, de nem nyitott be a kocsmába. Talán máshol is tudott pecsételni, ezért hagyta ki a kocsmát.

Végül fél egy előtt untam meg a semmittevést, kaptam a hátamra a betyárbútort és indultam tovább az utamon. A kocsmából kilépve egyből fejbe vert a téren megülő hőség, egy pillanatra meg is szédültem, de ez inkább a liternyi fröccs hatása lehetett. Megkerestem a Piac térről továbbinduló kék sáv jelzéseket és a Sas utcán elindultam kifelé a faluból. A burkolt út nem ért véget a faluvégen, egy betonlapokkal kirakott mezei úton ballagtam tovább a még távoli Sároséri-major felé. Valamivel több, mint fél óra alatt zúztam le tűző napon a majorságig vezető távot, itt a betonút betért a kapun belülre, én pedig már egy egyszerű földúton indultam tovább. Döglesztő hőség lett kora délutánra, be is húzódtam még a telephely kerítése mellett egy terebélyes akác árnyékába az útszélen. Habár a kocsmában már az éjszakára gondolva feltöltöttem megint a vízkészletem, így volt nálam négy liter víz, de csak egy keveset ittam bele, hiszen soká, csak másnap kora délelőtt érek majd a következő településre, Furtára. Addig pedig még több mint húsz kilométert kellett mennem az mezőkön keresztül!

Negyedórás pihenő után folytattam az utam és a major kerítését elhagyva kiértem a mezőkre. Először kaszálókon vágtam át, aztán jöttek a megművelt földek. Napraforgó- és kukoricatáblák váltogatták egymást, az út minősége hol egy kicsit jobb volt, hol egy kicsit kátyúsabb, szerencsére az előző heti dagonyákat már felszárította az utóbbi napok nyári hősége. Nem volt egy deka árnyék sem a mezőkön, de nagyjából háromnegyed órás menet végén, a Kődomb-szigeti csatornahíd után az útelágazásnál egy bokorsor melletti keréknyomokon kellett továbbindulnom. Itt tartottam a következő pihenőmet, de sajnos a bokrok nem sok árnyékot adtak, egészen be kellett húzódnom a tövükbe. Éreztem, hogy értelmetlen ebben a hőségben továbbindulni, ezért elhatároztam, hogy itt egy hosszabbat sziesztázok. Végighevertem a bokrokkal párhuzamosan, a fejem a hátizsáknak támasztva, és az égen tovavitorlázó bárányfelhőket nézegettem.

A Sároséri-major után értem el a kaszálókat
A Sároséri-major után értem el a kaszálókat

Azt hiszem, el is szunyókáltam, mert arra riadtam fel, hogy egy kerékpáros húz el mellettem az úton. Köszöntünk egymásnak, aztán még hosszan néztem a keréknyomokon elkarikázó fiatalembert. Nem tűnt helybelinek, a kerékpárja is egy komolyabb gép volt, talán egy, az Alföldi Kéktúrát kerékpáron járó túrázóval akadtam össze? Csomagja sem volt sok, úgyhogy nem tudom. Az órámra néztem, már három óra elmúlt, talán fél órát alhattam, de úgy éreztem, ez kissé helyre tett. Az ég is borultabb lett közben, most már komolyabb felhők vitorláztak az ég kék tengerén (bocs, de ez kihagyhatatlan volt), sőt, egy távoli záport is észrevettem. Nem szeretem az esőt, de most abban reménykedtem, hátha errefelé tart és én is kapok belőle egy kis zuhanyt. De nem volt ilyen szerencsém.

Tovább poroszkáltam a mezei keréknyomokon, a megművelt táblák után újra legelők, kaszálók közé érkeztem. Elhaladtam a Szásztanya penetráns illatot árasztó karámjai mellett, és feltűnt előttem a Zsombékos nyárfaerdeje. Épp ideje volt, mert a hőség megint eléggé eltikkasztott! Leheveredtem a fűbe a katonás rendbe ültetett fák első sorának az árnyékában, és megint pihentem negyedórát. Ekkor már négy óra felé ballagott az idő, bíztam abban, hogy most már enyhülni fog a déli hőség. Komolyan erőt kellett vennem magamon, hogy újra felálljak, és a hátamra vegyem a zsákot.

Átvágtam az erdőfolt nyiladékán végigvezető keréknyomokon, néha az úttal együtt kitérőket téve a fák közé a méretes dagonyákat kerülgetve. Aztán csak elfogytak a fák és kiértem ismét a mezőkre. Ez a rész talán egy kicsit mélyebben feküdhetett a környezeténél, mert itt nem voltak se kaszálók, se megművelt táblák, sásos, kissé szittyós rét terült el előttem, de ameddig a szem ellát! A keréknyomok azonban jól járhatóak maradtak, indultam is tovább, de csak most vettem észre, hogy miközben az erdőn átvágtam, beborult az ég, a halk morajlásokból pedig sejtettem, hogy kitörtek a délutáni zivatarok! Fel is tűntek aztán a földig lógó hasú felhők, szinte körbevettek, a levegő is párássá vált, még a normál tempóm mellett is csatakossá izzadtam magam. Végül háromnegyed öt felé gondoltam azt, hogy vége! Innen már nem megyek tovább! A távolban, talán másfél kilométernyire tőlem feltűnt a pusztában a gázfogadó állomás épülete, mint az egyetlen jól azonosítható pont a környéken.

Délutánra kissé befelhősödött az ég
Délutánra kissé befelhősödött az ég


Közeledő zivatarfelhő a vizenyős réten
Közeledő zivatarfelhő a vizenyős réten

Ledőltem a keréknyomok mellett a fűbe és elővettem a térképet a hátizsákomból. Hosszabb menetet terveztem erre a napra, még legalább öt-hat kilométernyit menni akartam, de már annyira eltikkadtam, hogy döntöttem: itt fejezem be erre a napra! Körülnéztem, hol verhetnék sátrat ebben a pusztaságban, szerencsére észrevettem itt is a kisebb bokorcsoportokat. Voltak az úthoz közeliek is, de én egy távolabbit választottam, tartva magam ahhoz az elvhez, hogy az útról nézve ne legyek semmiféleképpen látótérben. A keréknyomokról letérve gázoltam vagy négyszáz lépést egy száraz árok partján a fűben, mire elértem a kinézett helyet. Azt hittem, közelebb lesz az úthoz, az csapott be, hogy itt alacsony fák álltak, nem pedig cserjék. A facsoport egy védett zugában, milliónyi vacsorára váró szúnyogtól hajtva felütöttem a sátrat, bedobáltam a cókmókot, aztán én is utánuk ugrottam.

Kikapcsolása előtt kicsit félve néztem meg a GPS adatait a megtett útról: 109 km-en állt a számlálója, pont 400 méter szinttel. Tehát ezen a napon alig 22 km-t jöttem, 78 méter emelkedéssel! Többet akartam gyalogolni ezen a napon, nagyjából 27-28 km-t, hogy az utolsó napra maradjon kb. 22 km, de úgy néz ki, a következő nap kell majd bepótolnom azt, amit nem tettem meg ezen a napon! Mindenesetre most lesz időm pihenni, korán el fogom tenni magam másnapra, hogy már napkeltekor, esetleg még előtte indulhassak! Hazatelefonáltam, hogy minden rendben, és lediktáltam a GPS-ről a sátor pozícióját is. A nejem is meglepődött a korai hívásomon, neki is elmondtam hát a korai sátorverés okát.

Hat óra után megvacsoráztam, aztán a térképen elterveztem a következő napi utam. Hosszas számolgatás és töprengés után végül arra jutottam, hogy ha napkeltekor, tehát negyed hat felé elindulok, akkor reális esélyem lesz arra, hogy Berettyóújfaluban elérjem a 15:25-kor induló vonatot. Fél nyolc felé feküdtem le, egy kicsit még zenét hallagattam a mobilról, de gyorsan elálmosodtam. Még beállítottam a telefonomon az ébresztést három órára, aztán eltettem magam másnapra. Már éppen elhelyezkedtem, amikor éles, sistergő hang hallatszott a gázfogadó állomás felől, ami aztán nagyon sokáig nem akart halkulni. Még átsuhant az agyamon, hogy biztos nyomásmentesítik a vezetéket valamilyen munkavégzés miatt, akkor pedig sokáig fog tartani, mire kiengedik belőle a sokezer köbméter földgázt, de aztán villámgyorsan elaludtam.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats