UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. augusztus 25.
Hencida és Bojt közötti horgásztó - Pocsaj melletti erdőfolt

Hajnalban észre lehetett venni, hogy lassan már elmúlik a nyár, ugyanis a korábbi túráimhoz képest sokkal később kezdett el csak világosodni. A fejlámpával a fejemen tettem-vettem a sátorban, megreggeliztem, most először megborotválkoztam a magammal hozott kis akkumulátoros borotvával, amit az elmúlt napokban vettem jutányos áron, aztán elintéztem a reggeli mosdást és komótosan összecsomagoltam mindent. Szokás szerint a térképen végignéztem az erre a napra tervezett útvonalat, igyekeztem memorizálni a letéréseket, jellemző pontokat. Hat óra után bújtam elő a sátorból, kidobáltam belőle a cókmókot, aztán lebontva és összehajtogatva azt is felcsatoltam a hátizsákomra. Még elintéztem a szokásos telefont, hazaszóltam, hogy minden rendben van, aztán fél hét felé a hátamra kaptam a zsákot és továbbindultam az utamon.

A hátizsák már csak arra vár, hogy a készülődés végén a hátamra vegyem
A hátizsák már csak arra vár, hogy a készülődés végén a hátamra vegyem

Visszagyalogoltam a harmatos füvű réten keresztül a tóparti keréknyomokra és folytattam az utamat az Alföldi Kéktúra útvonalán. Az út a horgásztó keleti partját követte hosszan, időnként szép kilátást kínálva a fák között a nádszigetekkel tarkított vízre. Ismét feltűntek a távoli templomtornyok, innen is látni lehetett Hencida, Gáborján és Váncsod tornyait. Lassan, nézelődve értem el a tó déli végét, itt a keréknyomok jobbra, nyugatnak tértek és keresztezték a tó leeresztő csatornáját egy kis átereszen. Átballagtam a hídon, de csak a túlsó parton kapcsoltam, hogy a térkép szerint nekem az innenső parton kellene maradnom! Rápislantottam a GPS kijelzőjére, az is az innenső parton jelezte a továbbvezető utat, így hát visszaballagtam a csatorna keleti oldalára és ott néztem körül, merre is mehetnék tovább?

Persze sok választásom nem volt, hiszen a térkép szerint a rövidke csatorna partján kellett elmennem a Kis-Körös nevű jóval szélesebb csatornáig (talán ez is egy régi Körös holtág lehet), és azt kellett követnem egészen a Bojtra vezető országútig. A GPS sem mondott mást, de körülnézve semmilyen utat sem láttam, ami arrafelé indult volna, azonban figyelmesebben körülnézve észrevettem a halvány, már rég nem használt keréknyomokat a gazban! Egy meglehetősen dzsindzsás szakasz kezdődött itt, a térdig érő harmatos fűben, gazban hamar átázott a nadrágom, de nemigen foglalkoztam vele, hiszen tudtam, ha kiérek ebből susnyából, hamar megszárad majd a napon a vékony vászonnadrág. Pár tucat lépéssel elértem a náddal, sással benőtt, pangó vizű Kis-Körös partjára, itt már határozottan láthatóak voltak az előttem húzódó, a csatornát követő kanyargós keréknyomok.

Kilátás a horgásztóra a partján futó keréknyomokról
Kilátás a horgásztóra a partján futó keréknyomokról


Túra a csatornaparton, itt már kaszált keréknyomokon
Túra a csatornaparton, itt már kaszált keréknyomokon. A távolban már feltűnt Bojt templomtornya.

Nagyjából kilométernyit törtethettem a csatornaparton futó nyomokon a kukoricaföldek és az árok között, amikor kiértem egy frissen kaszált sávra. A nagyjából három méter széles csík is a meanderező csatornapartot követte, ráálltam hát, mert itt a fű csak bokáig ért és kényelmesebben haladhattam rajta, mint a környező térdig érő gazban. Egy pillanatra megállva és körbepillantva innen vettem észre először Bojt templomtornyát, ez egy kis kitartást adott és a lekaszált sávon egyetlen menettel kigyalogoltam a faluba vezető országútig. Itt tartottam az első pihenőmet egy bekerített, szépen parkosított szélű horgásztó mellett letelepedve, persze a kerítés külső oldalán.

Továbbindulva ráfordultam az aszfaltútra és betalpaltam rajta Bojtra. Ez a település nem kéktúra pecsételőhely, de elhatároztam, ha találok egy kis boltot, megállok majd ott. Szerencsém volt, a Deák Ferenc utcáról a Rákóczi utcára fordulva gyorsan elértem a bal oldalon álló kis vegyesboltot. A magam korabeli tulajtól kértem egy Borsodit, aztán úgy gondoltam, itt is megeszem a szokásos zsömlés-parizeres reggelimet. Sajnos, zsemle már nem volt, de a tulaj önként felajánlotta, hogy kibont egy előre csomagolt kilós szeletelt kenyeret, és ad belőle pár karéjt a reggelimhez! A sörrel és a kajával aztán kiültem a bolt előtti padra és megettem a reggeli-kiegészítést. Annyira ízlett a friss kenyér, hogy amikor a boltba visszavittem a sörösüveget, meg is vettem a megkezdett kenyeret, lecseréltem vele a már kétnapos, alaposan megszikkadt, otthonról hozottat.

Rendben tartott, bekerített horgásztó a Bojtra vezető országút előtt
Rendben tartott, bekerített horgásztó a Bojtra vezető országút előtt

Továbbindulva már gyorsan magam mögött hagytam a kis falut, egy földúton visszatértem a Kis-Körös partjára, itt indultam tovább, most már jól járható keréknyomokon. Úgy látszik, közben pár métert emelkedhetett a környező felszín, mert itt a csatorna már egy jó mély árok alján kanyargott a mezők, erdőfoltok között. Később az út elkanyarodott a Kis-Köröstől, kiértem ismét a mezőkre és megpillantottam magam előtt Nagykereki templomtornyát. A Papszász-dűlő földútján háromnegyed tíz felé értem el a települést. A mezei földút folytatása a Kossuth Lajos utca lett, ezen talpaltam be a faluközpontba. Megálltam pecsételni a Reál Pont élelmiszerboltban, itt töltöttem fel a már erősen megcsappant vízkészletemet is, amit nem tettem meg Bojton, hiszen akkor még lötyögött vagy másfél liternyi víz az egyik törhetetlen műanyag palackomban.

Nézelődve vágtam át a településen, szinte a túlsó faluvégen érve el a Bocskai kastélyt. Besétáltam a nyitott kapun keresztül a szép kastélyparkba, aztán megkerültem az épületet, hogy bejuthassak a múzeumba. Ezen a napsütéses csütörtök délelőttön én voltam az egyetlen látogató, az egyik hölgy végigkísért a szépen berendezett kúrián, alaposan bemutatva minden részletét. Persze Bocskai István életét mutatta be a tárlat, hiszen ő is a tulajdonosa volt ennek a kastélynak, de abban a korban akkor még nem a mostani, klasszicista épület állt ezen a helyen!

A nagykereki Bocskai kastély
A nagykereki Bocskai kastély


Bocskai István szobra a kastély előtt
Bocskai István szobra a kastély előtt

Bocskai a felesége, Hagymássy Katalin révén szerezte meg az ezen a helyett állott várat, ő építette ki komoly erősséggé, vette körül fallal és vizesárokkal. 1604 októberében innen indult az Álmosdi csatába, ami a szabadságharc első, ráadásul győztes ütközete volt. Bocskai halála után a törökök komoly károkat okoztak a várban, amit a későbbi birtokosai elhanyagoltak. A jelenlegi kastélyt a XVIII. század végén építették barokk stílusban, 1850-ben kapott az épület klasszicista, oszlopos bejáratot. Az épületben jelenleg múzeum és könyvtár található, de rendezvényeket, esküvőket is szerveznek a nagyteremben. Miután alaposan végignéztem mindent, elbúcsúztam a múzeumban dolgozó hölgyektől és a park egyik árnyas padjára letelepedve sziesztáztam egyet. Csak negyed tizenkettő felé indultam tovább, de ekkor már kapkodtam a bakancsaim, mert szerettem volna még kettő előtt elérni a következő települést, Kismarját, hogy még pecsételhessek a Kisvadász kocsmában!

Egy nagyon kopott aszfaltúton hagytam magam mögött Nagykerekit, már szinte csak mutatóban volt az úton aszfalt burkolat, csak a bokatörő bazalttörmelék borította az út felületét. Inkább letértem a szélére, ott az útpadkán lévő alaposan kijárt nyomokat használhatták a kerékpárral vagy gyalogosan erre járók. Ezen a szakaszon mintegy három kilométer hosszan változott meg a kéktúra nyomvonala pár éve, ezt még otthon, az indulásom előtt rárajzoltam a térképre, és a GPS-en is az új nyomvonal volt már jelölve. Nagyjából másfél kilométert baktathattam a rossz út szélén, már feltűnt előttem annak a majorságnak a víztornya, ahová az út vezetett, amikor a jelzések balra fordítottak, mezei keréknyomokra.

Kukoricások és napraforgótáblák között kanyarogtak a nyomok, előrepillantva pedig a látóhatáron feltűntek a Bihar-hegység legkeletibb vonulatai. Amikor elindultam tavaly tavasszal az Alföldi Kéktúra útvonalán Szekszárdról, meg voltam győződve arról, a Mecsek vonulata lesz az utolsó hegység, amit látok majd a Sátoraljaújhelyre való érkezésem előtt, de úgy látszik, tévedtem! A hidegfront utáni tiszta időben kitűnően láthatóak voltak a hegyek, úgy éreztem, szinte karnyújtásnyira vannak tőlem! Egy mezei útelágazásban megérkezett balról a kéktúra régebbi nyomvonala, innen már gyorsan elértem a Kismarjára vezető, térképem szerint burkolt utat. Burkolatnak nyoma sem volt, egy közönséges földút nyújtózott előttem, de könnyen járhatónak tűnt.

Ekkor már egy óra felé járt az idő, láttam, hogy nem érhetek kettőnél korábban Kismarjára, így aztán pihentem itt egy nagyobbat, meg is ebédeltem a hátizsákomban fellelt hazaiból. Csak fél kettő felé indultam tovább a mezők között szinte nyílegyenesen északnyugat felé tartó poros földúton. A jó tempójú haladás az út mellett álló magányos Rakottyástanyánál tört meg, ugyanis innen az út rettentő kátyússá vált, a múlt heti esők után itt maradt óriási pocsétákkal! Sajnos, ezeket még kerülgetni sem igen lehetett, ugyanis az út mindkét oldalán dzsindzsás aljú fiatal nyárfasor húzódott, ami megnehezített mindenfajta kitérést. Alaposan megszenvedtem ezzel a szakasszal, mire elértem Kismarja határában az első aszfaltozott utcát.

A távoli Bihar-hegység látképe a mezőkről
A távoli Bihar-hegység látképe a mezőkről


Kátyús úton Kismarja felé
Kátyús úton Kismarja felé

Ekkor már negyed három felé ballagott az idő, nem volt okom sietni, ráérősen bandukoltam a frissen aszfaltozott Bihari utcán a központ felé, amikor egy zöld rendőrségi Skoda fékezett mellettem. Az anyósülésen helyet foglaló törzsőrmester csak úgy kiszólt az ablakon, hogy mi járatban errefelé? Erre a kérdésre nem lehet csak úgy egy-két szóval válaszolni, én is megálltam, ők is kiszálltak, így folytattuk a diskurzust. Sejtettem, hogy előbb-utóbb bele fogok majd botlani egy ilyen ellenőrzésbe, hiszen közel a magyar-román határ és ráadásul az utamon egy darabig még egyre közelebb kerülök majd hozzá! Azt persze a rendőrök is felmérték első pillantásra, hogy nem migráns vagyok, de azért kedvesen, viszont alaposan lekádereztek pár perc alatt. Ismerték ők is a „Kék utat”, aztán amikor megtudták, hogy Pocsaj közelében szeretnék majd sátorozni, javasolták, hogy keressem meg a polgárőröket, ők talán tudnak majd szállás adni. Amikor a sátramra böktem azzal, hogy a csigákhoz hasonlóan én is a hátamon hordom a házamat, csak intettek, aztán indultak tovább.

Hamarosan elértem a már bezárt Kisvadász kocsmát, megálltam a lelakatolt rácsos ajtaja előtt és tanácstalanul körülnéztem. Szerencsére nem messze tőle megpillantottam egy postát, gyorsan elslattyogtam odáig, szerencsére még nyitva találtam. A postáskisasszony csak egy pillanatra lepődött meg, amikor pecsételést kértem tőle a füzetembe, aztán már nyomta is a dátumos körbélyegzőt a megfelelő rubrikába. Ezzel tehát megvolnék, de azért az egyre jobban kimelegedő kora délutánban jó lenne megülni valami árnyékos helyen!

Továbbindultam a faluközpont felé, végül a Bocskai utcán értem el az első nyitva tartó kocsmát, innen már látni lehetett a Csonkatemplomot is. Kértem benn egy hideg Borsodit és letelepedtem vele a fedett teraszon. Persze itt is feltűnést keltettem a málhámmal, a törzsközönség részletesen kikérdezett, honnan, merre visz az utam. Ők tájékoztattak arról is, hogy megváltozott a „Kék út” iránya a faluban, régebben Kismarja bekötőútján ment a Berettyó felett átívelő hídig, azonban 2014-től másfelé indul és útba ejti a község határában álló Várdombot is. Nagyon szépen megköszöntem az információt, de már tudtam a változásról, indulás előtt rá is rajzoltam az igazolófüzetből kinyomtatott térképre. Egy pár percig még elbeszélgettünk, csak negyed négy felé álltam fel az asztaltól és indultam tovább az utamon.

A barokk Csonkatemplom a hiányzó toronysipkája miatt kapta a nevét, ez egyébként Kismarja református temploma. Megtekinthető benne a Bocskai család kriptája, és érdekesség, hogy Bocskai István fejedelem haláláig viselte a „Kismarjai” előnevet, tehát családjának ez a község lehetett az ősi birtoka. A Bocskai utcán végigballagva érkeztem el az északi faluvégen emelkedő Várdombhoz. Ezen a környezetéből alig kiemelkedő halmon állt régen a Bocskai család vára, de mostanra már nem láthatóak a romok. A pár méteres magaslatra felkapaszkodva egy szépen faragott székelykapu fogadott, fenn virágágyások között állt egy hajdú faszobra. A lapos platóról szép kilátás nyílt a Berettyó gátjáig húzódó legelőkre és a falu tágabb környezetére. Pocsaj templomtornya is feltűnt a távolban, abban az irányban alaposabban körülnéztem, hiszen arra kell majd továbbindulnom.

A kismarjai Csonkatemplom
A kismarjai Csonkatemplom


Székelykapu áll a kismarjai Várdombon
Székelykapu áll a kismarjai Várdombon

A Várdombtól folytatva az utam átvágtam a gátig nyújtózó mezőkön, aztán felkapaszkodtam a széles töltés tetején futó keréknyomokra. Ekkor már délután négy óra felé járt az idő, de ezen a napon sem lett rekkenő hőség délutánra annak ellenére, hogy hétágra sütött a nap a felhőtlen ég tetejéről! Talán 26-28 Celsius fok lehetett és a napközben feltámadt délkeleti szél is üdítőleg hatott. Jókedvűen gyűrtem az egyhangú gátkilométereket, láttam, hogy egyre közeledik felém Pocsaj templomtornya. Nagyjából három kilométeres menettel értem el a faluba átvezető Berettyó hidat, előtte megálltam pár percre pihenni. Átballagva a hídon már fel is tűnt előttem a TIVIZIG, vagyis a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság telephelye. A pecsételőhelyek fóruma szerint a kerítésén található a kéktúra bélyegző dobozkája, hát én végigjártam a faluba vezető országút mellett a kerítést oda-vissza, de nem találtam sehol, pedig még az udvarra is bementem a nyitott kapun! Már majdnem feladtam, amikor eszembe jutott, hogy a telephelynek több bekerített oldala is van!

A kéktúra egy földútra tér a kerítéssarkon, ezen továbbindulva aztán pár lépés után fel is tűnt előttem a kerítésre szerelt rozsdamentes acéldobozka. Pár perc alatt elintéztem az adminisztrációt, aztán visszaballagtam az aszfaltútra. Jó lett volna továbbindulni az utamon, de előtte még fel kellett töltenem éjszakára a vízkészletemet! A TIVIZIG telephelye a Berettyó és az Ér-főcsatorna összefolyásának háromszögében állt, így aztán felballagtam az Ér-főcsatorna hídjára is, a túlsó oldalán értem el Pocsaj szélső házait. A térképem szerint még jó kilométernyire voltam a faluközponttól, ahol valami boltot vagy kocsmát találhattam volna, már épp nekiindultam volna a távnak, amikor észrevettem, hogy a főútból kiágazó Árpád utca elején egy kék köztéri vízcsap áll! Általában az utóbbi években lezárták ezeket a helyi önkormányzatok, ezért minden különösebb meggyőződés nélkül ballagtam el a csapig és nyomtam meg a karját, de a kút adott vizet! Előkaptam hát a zsákomból a palackokat és színültig feltöltöttem mindkettőt.

A Berettyó gátján indultam Pocsaj felé
A Berettyó gátján indultam Pocsaj felé


A Berettyó Pocsaj előtt
A Berettyó Pocsaj előtt

Annak örömére, hogy ilyen gyorsan megoldódtak a „vízügyi” gondjaim, meg is fordultam és pár perc alatt visszatértem a kéktúra nyomvonalára. A vízügy telephelye melletti földúton végigballagtam a hosszú kerítés mellett, aztán továbbindultam a jól kijárt, poros úton. Vártam, hogy ráforduljon az út az Ér-főcsatorna gátjára, ahogy a térképemen ezt már korábban láttam, de az pont az ellenkező irányba kanyarodott és egyre jobban távolodott tőle. Ebből aztán láttam, hogy rossz úton járok, visszatértem hát a kerítéssarokra és alaposabban is körülnéztem ott. Meg is leltem a következő kék sáv jelzést, ami befordított a következő kerítéssarkon is.

Alig járt ösvényen indultam tovább, pár lépés után aztán egy villanypásztor kifeszített vezetéke keresztezte az utamat. A következő jelzést a dróton túl vettem észre egy fán, így aztán valahogy túl kellett jutnom ezen az akadályon! Átbújni alatta nem tudtam a behemót hátipakkom miatt, átugrani se lett volna könnyű. Nem volt mit tennem, a zsákot átdobtam felette, én pedig átbújtam alatta, a túlsó oldalon pedig újra a hátamra kaptam a pakkot. Végigoldalazva a kerítés mellett értem el a következő villanypásztort. Ez valamivel alacsonyabb volt a korábbinál, azonban az átjutás itt is ugyanaz volt, mint az előző esetben: átdobás, aztán pedig a drót átlépése. De itt elszámoltam magam, mert annyira mégsem volt alacsonyan a kifeszített huzal és egyik lábammal az egyik oldalon, másikkal pedig másikon kaptam egy jókora áramütést egy eléggé érzékeny pontomon! De túléltem, és ez a lényeg! Most már csak fel kellett kapaszkodnom az Ér-főcsatorna füves oldalú gátjára és továbbindulni rajta.

Kilátás az Ér-főcsatornára és Pocsajra a gátról
Kilátás az Ér-főcsatornára és Pocsajra a gátról. A távolban jobbra látható már az az erdőfolt, ahol később sátrat vertem.

A korábbi gátakkal ellentétben ennek a koronáján nem futottak keréknyomok, ami nem is csoda, hiszen a gát egy bezárt kapun keresztül beszaladt a vízügy telephelyére, más úton megközelíteni pedig a villanypásztorok miatt eléggé körülményes volt. Ez még nem lett volna probléma, de mivel senki sem kaszálta a töltést, ezért aztán térdig érő dzsindzsa nőtt már a koronáján! Azért tudtam valahogy haladni, és lassacskán elgyalogoltam a túlparti Pocsaj mellett. Már nem voltak nagy terveim, még otthon kiszúrtam a Google Earth légifelvételein, hogy egy erdőfolt található az Ér-főcsatorna és a gát nagy kanyarja után. A folyó itt észak felé fordul, az erdőfolt pedig közvetlenül a gát mellett helyezkedik el. Nagyjából órás menettel el is értem ezt a megművelt földek és a gát között elterülő pár hektáros pagonyt.

Amikor észrevettem egy, az erdőfolton átvágó füves nyiladékot, nem is teketóriáztam sokat, leszaladtam a gátról, átvágtam az erdőn és a falutól távolabbi, tehát a megművelt földek felé eső oldalán kerestem egy barátságos helyet magamnak. Pár perc alatt felütöttem a sátrat, bedobáltam a holmimat és be is költöztem. Ekkorra már elmúlt fél hét is, mielőtt kikapcsoltam volna a GPS-t megnéztem, mennyit haladtam ezen a napon: 28,2 km-t jöttem a kütyü szerint 172 méter szintemelkedéssel. Elgondolkodtam a két túranap során mért szintemelkedésen, hiszen ennyi egyszerűen nem jöhetett össze a sík vidéken! Egyetlen magyarázata csak a hidegfront utáni anticiklon kialakulása lehet, aminek az emelkedő légnyomása bolondíthatta meg a GPS barometrikus szintmérését. Hazatelefonálva lediktáltam a sátor pozícióját, megvacsoráztam, aztán a térképet nézegettem sötétedésig. Álmos voltam, így gyorsan elaludtam zenehallgatás nélkül is.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats