UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. augusztus 27.
Pungurhegyi volt iskola - Vekeri-tó, kemping

Fél öt felé ébredtem ezen a szombati napon, még a fejlámpám fényében reggeliztem, borotválkoztam és mosakodtam meg, szépen lassan mindent összepakoltam, aztán hat óra után előbújva a sátorból azt is lebontottam és elcsomagoltam. Gyorsan hazatelefonáltam még, hogy minden rendben van, aztán negyed hét után pár perccel bekapcsoltam a GPS-t és belevágtam a napi távba. Úgy terveztem, hogy késő délutánra érkezem majd meg a Vekeri-tóhoz, még András mesélte az első napon, hogy ott felüthetem a sátram a kemping területén. Csábító volt az ajánlat, én valahová korábbra terveztem a sátorverést, de így sem rossz! Így legalább a túra utolsó napjára csak valamivel több, mint húsz kilométer marad, az pedig egy alig több mint félnapos menet, így viszont még egy kora délutáni vonatot elkaphatok Debrecenben.

Maradt még több mint két és fél liter vizem abból, amit Létavértesen tankoltam fel, ennek szűken elegendőnek kell lennie egészen a Vekeri-tóig, de azért megnéztem a térképen, hogy lesz pár lakottnak tűnő hely az útvonalon, ahol, ha mégis megszorulok, kérhetek majd vizet. De így mindenesetre könnyebb valamivel a málha, és az sem utolsó dolog! A kis erdőfoltot megkerülve visszatértem a homokos keréknyomokra, amik következetesen délnyugatnak tartottak enyhén kanyarogva. Ez a nap is derültnek ígérkezett, valószínűleg melegebb is lesz majd, mint az előző túranap, de bíztam abban, hogy azért lesz majd árnyék az utamon! Eddig megszoktam azt, hogy az igazolófüzet térképlapjai fehér alapszínűek, ami a mezőket, megművelt földeket jelöli, de Debrecen felé közeledve egyre zöldebbek lettek a térképlapok, jelezve azt, hogy errefelé már inkább erdős a táj.

Itt most mezőkön vágtam át, távoli tanyák tűntek fel, aztán egy újabb erdőfolt következett és hét előtt pár perccel kiértem a Létavértes és Újléta közötti országútra. Érdekes dolog ez: az erdős pusztákon tekeregve megtettem vagy húsz kilométert Létavértes központjától idáig, most azonban az országútra kiérve csak alig hat kilométerre voltam tőle! Ráfordultam az útra és dél felé, vagyis visszafelé, Létavértes irányába ballagtam rajta pár száz lépést, aztán a kék sáv jelzéseket követve letértem róla jobbra, nyugat-délnyugat felé. Ismét mezők következtek, kisebb erdőfoltokkal és homokos keréknyomokkal. Egy nagyobb kaszálón átvágva egy beerdősült, alacsony dombgerinc előtt tartottam az első pihenőmet. A térképet elővéve láttam, hogy már csak pár száz lépésnyire lehetek a Kepecs-tag majorságától, ahol pecsételésre úgyis meg kell majd állni, de nem kellett különösebben sietnem, így aztán leheveredtem pár percre az erdőszélen a napsütötte fűbe.

Előttem húzódik a beerdősült, hosszú dombgerinc. A másik oldalán fekszik a Kepecs-tag majorsága.
Előttem húzódik a beerdősült, hosszú dombgerinc. A másik oldalán fekszik a Kepecs-tag majorsága.

Továbbindulva egy homokos út fordult alám a szélső fák között, olyan mély volt itt a talaj, hogy bokáig süllyedtem a laza homokba. Keservesen megmásztam a lapos gerincet, itt találkoztam egy negyvenes nővel és kiskamasz fiával, ebben a mély homokban tolták erőlködve a kerékpárjaikat. Pár perccel az után, hogy eltűntek a hátam mögött, észre is vettem az erdőszélen álló épületeket, karámokat. Az út egyenesen bevezetett a kifutók és istállók közé, én pedig egyből kiszúrtam a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet tájékoztató táblájának lábára szerelt kéktúra pecsételődobozkát. Ledobva a hátizsákom a fűbe pár perc alatt elvégeztem az adminisztrációt, a ténykedésemre a tábla mögötti bekerített kifutón odasétált hozzám egy szarvasünő. Egyáltalán nem volt félénk, hagyta magát megsimogatni, pár képet is készítettem róla. Úgy látszik, itt nőtt fel a majorságban, megszokva az itteni mozgást, jövést-menést, zajokat. Elgondolkodtam azon, kérjek-e vizet az itt dolgozóktól, de arra gondoltam, elég lesz a még meglevő kétliternyi délutánig, a Vekeri-tóig. Felesleges súlyt pedig cipeljen az, akinek két édesanyja van!

Nem maradtam itt sokáig, pár perc múlva már a hátamra is kaptam a motyót és nyílegyenesen továbbindultam a karámok, istállók között. Hamar elmaradtak mögöttem az épületek, ismét kiértem az erdős pusztákra. Bégető birkanyáj keresztezte előttem a homokos utat, köszöntünk egymásnak a juhásszal, aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Útelágazáshoz érkeztem, régebben itt balra – dél felé – tért az Alföldi Kéktúra, hogy tegyen egy kerülőt a térképemen Kanfuternek nevezett mezőségre, de most a szinte vadiúj sárga kéktúra jelzőtáblák jobbra küldtek, északnyugat felé. Emiatt az útvonalváltozás miatt egyértelműen rövidebb lett az útvonal, becslésem szerint jó másfél-két kilométerrel.

Megérkeztem a Kepecs-tag majorságába
Megérkeztem a Kepecs-tag majorságába


Kéktúra pecsételőhely a majorság karámjai mellett
Kéktúra pecsételőhely a majorság karámjai mellett

Alig járt nyomokon ballagtam itt, a szélesebb út ugyanis délnek fordult, és egy eléggé technikás szakasz kezdődött errefelé. A kék sáv jelzések itt sem voltak sűrűen felfestve, de azért egy kis figyelemmel követni lehetett őket egy darabon. Végül pár perc múlva a keréknyomok egy erdőfolton átvágva kiértek egy füves mezőre és szinte eltűntek alólam. Csak nagyon halvány nyomok látszottak a fűben, ezekre tértem rá, aztán a GPS-en ellenőrizve az irányt megnyugodtam, hogy jó felé megyek. Délnyugat felé tartva értem el az erdőszélt, előtte pedig a Monostori-ér kiszáradt árkát. Kis hídon átkeltem felette, aztán a halvány nyomokat követve beléptem a fák közé.

A mezei nyomokhoz hasonlóan ritkán használt, lassan beerdősülő úton baktattam tovább, a kék sáv jelzések megnyugtatóan fel voltak festve a fákra. Szögletes erdei tisztásra kanyargott ki az út, itt újra az alig látható nyomokat követve vágtam át rajta északnyugati irányban, kapaszkodtam fel egy kis dombgerincre és léptem be ismét az erdőbe. Errefelé már kijártabb, homokos keréknyomokat követtem, ezeken értem el azt a pontot, ahol az új kéktúra útvonal találkozik a Kanfuter felől visszatérő, és már megszüntetett régivel. Itt az útelágazásban álltam meg a következő pihenőre és itt is sziesztáztam egyet a fűbe letelepedve, közben eszegettem egyet a nasinak magammal hozott sós csipszből. Jó negyedórás pihenés végén csak háromnegyed kilenc felé indultam tovább.

Átvágtam hegymenetben a szögletes tisztáson
Átvágtam hegymenetben a szögletes tisztáson

Éreztem, hogy egyre jobban kimelegszik az idő, de szerencsére errefelé az erdő is összefüggőbb lett, mint korábban. Szinte végig árnyékban haladva fél tíz felé értem el a térképemen Vértesi-útként jelölt homokos keréknyomokon a Csohostó tisztását és tanyaépületeit. Elballagtam a bekerített, szépen rendben tartott házak előtt, aztán ismét elnyelt az erdő. Később óriási tormaültetvények mellett vitt el az utam, jellegzetes illatuk még sokáig elkísért. Egyre közelebb értem a térképemen volt Patkány-Szűcs-tanyaként aposztrofált helyhez, itt az alattam kanyargó út egyre kevésbé használt lett, több helyen is meg kellett küzdenem a magas aljnövényzettel, a jobbról-balról belógó ágakkal. Szerencsére ez a szakasz talán kilométernyi hosszú lehetett, aztán rátértem a tanya felől érkező jól kijárt, homokos útra.

Ezen már kényelmesen haladhattam, aztán ez az út is beletorkollott egy még szélesebb, még kijártabb homokos útba, ezen értem a térképemen is jelzett üdülőt. Nem csak egyetlen, magányos ház állt itt, egy egész kis erdei telepre akadtam, több házban is kinn voltak a tulajdonosok, itt is elgondolkodtam, kérjek-e vizet tőlük, de még mindig volt vagy másfél liternyi a hátizsákomban, ezért aztán innen is megállás nélkül továbbindultam. Ismét elnyelt az erdő, ami nem is volt rossz, mert így délfelé már ereje volt a napnak! Egy időre megritkultak az irtásfoltok is, közben az utam lassan délnek fordult, de ezt csak a GPS-en láttam, amikor időnként ellenőriztem, rajta vagyok-e még az errefelé meglehetősen gyengén jelzett kéktúra nyomvonalon.

Rétek, erdőfoltok között vezetett az utam
Rétek, erdőfoltok között vezetett az utam


Benőtt, susnyás útszakasz a Patkány-Szűcs-tanya mellett
Benőtt, susnyás útszakasz a Patkány-Szűcs-tanya mellett

Csak fél kettő felé álltam meg egy komolyabb pihenőre ott, ahol a homokos erdei utam beletorkollott a Debrecenből Létavértesre tartó forgalmas főútba. Letelepedve az erdőszéli füves sávra megettem a még reggel készített szalámis szendvicseimet, sópótlásnak ettem egy keveset a csipszből is, aztán még sokáig heverésztem a fűben, hallgatva a közeli országút forgalmának zaját. Csak kettő felé vettem erőt a lustaságomon és indultam tovább az utamon. Pár lépéssel kiértem az országútra, egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átkocogtam a széles, szemre frissen aszfaltozott úttesten, és nyugat felé indultam tovább a széles, füves padkáján. Elhaladtam a volt Ludas csárda most üresen árválkodó telke mellett, aztán jó hatszáz lépés után a kék sáv jelzések letérítettek a főútról és balra, homokos keréknyomokon behívtak az erdőbe.

A jól kijárt nyomok hamar véget értek egy erdei rakodónál, itt a jelzések jobbra mutattak, hogy az aszfaltúttal párhuzamosan induljak tovább, alig járt keréknyomokon. Pár perc múlva a nyomok az öreg erdőből átléptek egy sűrű növendék akácosba, itt aztán meg kellett küzdeni minden méterért! A sarjadék erdő szinte teljesen benőtte errefelé az utat, a két oldalról benyúló tüskés ágak sokszor már össze is gabalyodtak. Már azon gondolkodtam, hogy inkább visszatérek a főútra – hiszen itt gyakorlatilag párhuzamosan haladtam vele, alig száz lépés távolságban, folyamatosan hallva a forgalom zaját –, de aztán a GPS-en láttam, hogy hamarosan dél felé fogok majd fordulni, bíztam abban, hogy egy keresztező, talán jobban kijárt földútra.

Ebben aztán nem is csalatkoztam, hamarosan elértem a keresztező homokos utat, ahol aztán felvehettem újra a szokásos túratempómat. Hosszú, eseménytelen út kezdődött itt az erdőben, elvétve irtásfoltokon, kisebb réteken keresztül, csak háromnegyed négy felé álltam meg a következő pihenőre egy olyan útszakaszon, ahol ezernyi birkapata túrta fel süppedősre az út homokos talaját. Elhevertem a fűben, sziesztáztam egy nagyot, aztán mivel tudtam, hogy már csak alig órányi járóföldre vagyok a Vekeri-tótól, megittam a magammal hozott vizem maradékát. Csak jó húsz perc múlva tápászkodtam fel, és indultam tovább, de ekkor már azzal a szándékkal, hogy a kempingig meg sem állok!

Alaposan elgondolkodhattam, mert pár perc múlva csak arra figyeltem fel a mezőszéli földúton baktatva, hogy valami nem stimmel az árnyékommal! Mivel itt nagyjából nyugati irányban haladtam, az árnyékomnak valahol mögöttem kellett volna lennie, most pedig láttam magam mellett jobbra! Rápillantottam a GPS-re, azt mutatta, hogy valahol a semmi közepén állok, több száz lépésnyire a kéktúra nyomvonalától! Fejcsóválva fordultam meg, és ballagtam vissza addig a pontig, ahol elhagytam szerinte a jelzett utat. Egy útkanyarban álltam, itt a jól kitaposott, homokos út kibukkant az erdőből és egy jobbkanyarral az erdőszélen indult tovább. Nekem viszont egyenesen kellett volna itt továbbindulni, de arrafelé viszont nem volt semmilyen út!

Jól kijárt, homokos erdei úton
Jól kijárt, homokos erdei úton


Egy kis délutáni szieszta
Egy kis délutáni szieszta

Alaposan körülnézve azért észrevettem az alig használt nyomokat, amik egyenesen indultak tovább a másik erdőszélen! Ezt a letérést nagyon könnyű benézni, főleg úgy, hogy még jelzés sem mutatja azt, hogy itt le kell térni az útról! Továbbindulva a rét szélén aztán már észrevettem a szélső fákra ritkásan felfestett jelzéseket is. A mezők és erdőfoltok között átvágva később csak kialakultak alattam a rendes keréknyomok, később ezek beletorkollottak egy murvás erdei útba. Ezen értem ki pár perc alatt a forgalmas, Debrecenből Hosszúpályin keresztül Pocsajra vezető aszfaltútra a Kati-ér feletti hídja mellett.

A kéktúra útvonala itt egy jobbkanyarral visszafordult az erdőbe, de én rátérve az útra és keresztezve a Kati-eret elbattyogtam az út szélén a talán ötszáz lépésre lévő kemping kapujáig. Háromnegyed öt felé kerültem meg a leeresztett sorompót és indultam el a recepció ajtaja felé. Fiatal, igen csinos hölgy lépett ki az ajtón és kérdezte meg, hogy itt szeretnék-e megszállni a kempingben (persze, ő látott belülről a sötétre színezett ablaktáblák mögül, míg én nem láttam be oda). Igenlő válaszom hallatán gyorsan lehűtötte a kedvemet, ugyanis közölte, hogy a kemping zártkörű rendezvény miatt egész héten be van zárva a hétköznapi látogatók előtt! Nagyon bambán nézhettem rá, ugyanis még hozzátette, hogy egyetemi gólyatábor van most itt, és ők kibérelték a teljes kempinget, még a büfét és a mosdóhelyiségeket sem használhatom!

Nem volt mit tennem, a Cerberusként előttem álló hölgyön csak nem taposhattam keresztül, így aztán csak arra kértem, hogy ha már nem mehetek be a kempingbe, legalább a vizespalackjaim feltölthessem valahol! Úgy látszik, megbánta, hogy ilyen hirtelen elküldött, mert bevitte magával azokat az irodába, és személyesen töltötte fel őket vízzel a mosdóban. Közben elmentem megkeresni a kéktúra bélyegző dobozkáját, meg is leltem a bejáróút túlsó oldalán, a gondnok faházának teraszán, az italautomata mellett. Benyomtam a soron következő stemplit a füzetembe, aztán a maradék aprómból vettem egy kólát és egy Márka szőlőt az automatából. Mindkettő jó hideg volt, azonnal le is öntöttem őket a torkomon, nagyon jólestek a már jócskán megmelegedett palackos vizeim után!

Sajnos, szeszes italokat nem árult a gép, de amikor a kis hölgy visszaadta a palackjaim teletöltve friss vízzel, akkor még felváltattam vele egy ötszázast apróba, és vettem magamnak innivalónak még két palack Márka szőlőt estére és másnap reggelre. Örültem, hogy rábukkantam fiatalkorom kedvenc italára itt az automatában, még az íze is olyan volt emlékeim szerint, mint egykoron, még jóval a rendszerváltás előtt! Végül összepakoltam mindent és kisétáltam a kempingből a még mindig zárt sorompót megkerülve.

Ismét ott álltam a főút szélén, de most már fél hat felé járt az idő. Több lehetőségem is volt, egyrészt továbbsétálhatok a főút mentén még vagy ezerlépésnyit a Vekeri-tó partján álló csónakházig, hátha ott találok valami nyitva tartó helyet, de ehhez már nem fűlött a fogam a mai menet után. A másik lehetőségem az volt, hogy visszasétálok a Kati-hídhoz és továbbindulva a kék sáv jelzéseket követve keresek valami sátorozóhelyet magamnak, és már éppen indultam volna, amikor észrevettem, hogy szinte pont a kemping kijáratával szemben keréknyomok indulnak befelé az erdőbe! Nem is sokat teketóriáztam, átvágtam az úttesten, aztán bevettem magam a fák közé. Az útmenti dzsindzsás rész után egy sorokba ültetett, füves aljú akácosba jutottam, egy pillanat alatt meg is nyerte a tetszésemet! Innen már egy tapodtat sem megyek tovább! Az főúttól talán ötvenlépésnyire ki is választottam a megfelelő helyet és két akácsor közötti füves sávon felütöttem a sátrat.

Kilátás a sátorból
Kilátás a sátorból

Behurcolkodtam, hazatelefonáltam, hogy minden rendben, aztán a kikapcsolása előtt még ellenőrizve a GPS-t láttam, hogy ezen a napon 28,5 km-t jöttem, 303 méter szintemelkedéssel. Megvacsoráztam, megittam melléje egy Márkát, aztán már csak heverésztem a késő délutánban a derékaljamra terített hálózsákomon, zenét hallgatva közben a mobilomról. Sötétedés után megelevenedett a gólyatábor, megszólalt a zene, a fiatalok is egyre hangosabbak lettek, közben persze állandóan hallottam a főút monoton zaját is. Eléggé fáradt voltam ahhoz, hogy mindezek ellenére elaludjak és fejbekólintott mormotaként át is aludjam az egész éjszakát!



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats