UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. október 24.
Tisza, ártéri erdő – Karcsa előtti erdőfolt

Szokás szerint ezen a reggelen is fenn kukorékoltam már öt óra felé, de ekkor még éjszakai sötétség volt odakinn. A már megszokott reggeli program szerint megreggeliztem, megborotválkoztam, megmosakodtam egy kevés vízzel, és összekészülődtem az útra. Fél hét felé már végeztem a rámolással, kibújva a sátorból láttam, hogy nagyjából akkor kezd világosodni. Ködös volt a reggel, de hát így indult az előző nap is, azért bíztam abban, hogy dél felé talán most is felszáll majd a köd, esetleg még a nap is ki fog sütni. Benn a sátorban még megnéztem a www.idokep.hu oldalon, mi a helyzet: az egész országban változóan felhős, napos volt a reggel, csak a Tiszántúl északi részére jelzett ködöt a felhőtérkép. Mivel pedig én pont itt voltam, nem is volt túl meglepő ez a párás, ködös reggel! Mindenesetre esőt nem jósoltak erre a napra sem, ami azért megnyugtató volt az előző hetek csapadékos időjárása után.

Végül hét után bújtam ki a sátorból és bontottam le azt. Már menetkészen várakozott a hátizsákom az avarban, amikor hazatelefonáltam, hogy minden rendben van, és hogy most indulok neki a napi távnak. Még a sátorban eldöntöttem, hogy ezen a napon igyekszem majd belehúzni, és minél közelebb kerülni Karcsához, aztán valahol előtte sátorozni a Karcsa-csatorna partján fekvő erdőfoltok valamelyikében. Nagyjából 25 kilométeres távval számoltam, tehát hacsak nem fog majd vissza jelentősen a sár, délután négyre minden további nélkül megérkezhetek majd oda. Negyed nyolc felé kaptam a hátamra a zsákot és kapaszkodtam vissza az erdőfoltból a töltés koronáján futó aszfaltútra.

Vékony köd gátolja a kilátást a Tisza gátján
Vékony köd gátolja a kilátást a Tisza gátján

Csak most vettem észre, hogy azon a ponton, ahol a földút keresztezi a töltést, véget ér az aszfaltozás, és kavicsos keréknyomok indulnak csak tovább Cigánd felé. Örültem ennek, hiszen nem volt sok kedvem kilométerszámra az egyáltalán nem talpkímélő aszfaltos utakon menni, és bíztam abban, hogy sár sem lesz és ezek a kavicsos nyomok kitartanak majd alattam egészen a Cigándra bevezető letérésig! Ebben nem is csalatkoztam, viszont a köd is makacsul megmaradt, csak nem akart kitisztulni az idő! Így persze nem sokat láttam a környékből, a vékony köd csak pár száz lépésnyi látótávolságot engedett meg.

Szótlanul róttam az egyhangú gátkilométereket, egyre jobban hiányolva a kék sáv jelzéseket! Így visszagondolva a Tisza hídról való letérést követően egyet sem láttam, még a töltés kilométereit jelző kis fehérre meszelt oszlopocskákon sem volt jelzés, pedig az alföldi hosszú gátmenetek során már megszoktam, hogy a kis kék sáv jelzések ott virítanak kétszáz méterenként a köveken! Körülbelül fél óra alatt értem el azt a pontot, ahol a folyó olyan közel kanyarodott a gáthoz, hogy a fák között rá lehetett látni a vizére, itt le is szaladtam a töltésről a vízpartra. Megálltam itt pár percre, készítettem pár fényképet is, de nem túl jól sikerültek, mert a fényképezőgép autófókusza nem bírt megbirkózni a köddel. Visszakapaszkodtam hát a gátra és továbbindultam rajta Cigánd felé.

Lenn a Tisza-parton
Lenn a Tisza-parton

Egy rövid pihenőt követően fél kilenckor értem el a Cigándra vezető letérést, a töltésről leszaladó keskeny aszfaltúton beballagtam a házakhoz és az ott kezdődő Fő utcán indultam el a faluközpont felé. Cigándon nem kell pecsételni, de azért gondolkodás nélkül megálltam az első útba eső kocsmánál, amit éppen az odaérkezésemkor nyitott ki egy, a húszas éveiben járó fiatalember. Első vendégként kikértem a szokásos Borsodimat, aztán letelepedtem vele az egyik asztalhoz. Eddig egészen jó tempót jöttem, pihenhettem volna egy nagyobbat is, de nem volt sok maradásom, nem tudtam, milyen útviszonyok várnak majd a Cigánd és Pácin közötti mezőkön, ezért pár perc után már indultam is tovább.

A házak között feltűnő kék sáv jelzéseket követve átvágtam a falun. Megcsodáltam a díszes toronysipkás református templomot és a vele srégen szemben lévő savanyító üzem falára kiaggatott pirospaprika füzéreket, aztán már a túlsó faluvég felé közeledve értem el a településen áthaladó országutat. Ráfordultam a vele párhuzamos jól kiépített kerékpárútra, ami sajnos pár száz lépés után, a szélső házak mellett véget ért, így aztán az úttest szélén folytattam az utam. Egy óriási, bekerített almáskert végén értem el a letérési pontot: itt egy széles földút vált ki jobbra az aszfaltútból és indult tovább a bekerített telek túlsó oldalán. Ráfordultam, és egyből konstatáltam, itt meg kell majd birkóznom a sárviszonyokkal!

Cigánd - Paprikafüzérek a savanyítóüzem falán
Cigánd - Paprikafüzérek a savanyítóüzem falán


Cigánd - A református templom díszes toronysipkája
Cigánd - A református templom díszes toronysipkája

Az ezen az úton járó nagykerekű traktorok szinte egyetlen hatalmas sárdagonyává túrták a földutat, gyakorlatilag lehetetlenné téve a rajta való gyalogolást. Szerencsére az úttól balra egy árok húzódott, ahhoz viszont nem merészkedtek közel a járművek, így maradt a sártenger és az árok között egy talán méternyi széles susnyás, gazos sáv, ami azért eléggé jól járható maradt! Ráálltam hát erre a csíkra, ahol viszonylag jól tudtam még haladni is. A térképem szerint mintegy három és fél kilométeres nyílegyenes, a megművelt földeken átvágó út állt előttem, le is ültem pár perc pihenőre az árkon átvezető egyik beton áteresznél. Pihentem itt jó tíz percet és csak tíz óra felé indultam tovább azzal a szándékkal, hogy csak az út túlsó végén állok majd meg legközelebb pihenni a Tiszakarádi-főcsatorna partján.

Ahogy a földút mellett ballagtam, vettem csak észre, hogy a munkagépek nyomai folyamatosan fordulnak le jobba-balra a mezők közé, így egyre kevesebb keréknyom marad az úton, végül ott, ahol az utolsó keréknyom is jobbra letért egy frissen mélyszántott mezőre, nem maradt más előttem, csak kényelmesen járható, füves keréknyomok. Alig kilométernyit jöttem csak az országúttól, bíztam abban, hogy ez a jól járható út kitart majd alattam az egyenes végéig, egészen a főcsatornáig! Ebben aztán nem is csalatkoztam, a füves keréknyomok egészen a Tiszakarádi-főcsatornáig vezettek, tizenegy felé érkeztem meg oda, ahol az eddigi utam mellett haladó árok beletorkollott a csatornába. Leültem a kis beton áteresz peremére, pihentem egy sort és felmérve a megtett utat a térképen rájöttem, hogy majdnem a napi táv felénél járhatok már!

Mezőkön átvezető sáros úton Cigánd után
Mezőkön átvezető sáros úton Cigánd után


Később azért jobb lett a földút állapota
Később azért jobb lett a földút állapota


Pihenő - Lemálháztam az árkon átvezető beton áteresznél
Pihenő - Lemálháztam az árkon átvezető beton áteresznél

Ráfordultam a csatorna partján kanyargó nyomokra és elindultam rajtuk a távolban már látható gátőrház felé. Egy darabig ez is jól járható volt, de aztán egyre több keréknyom fordult rá ezekre, végül pont olyan sáros földút lett belőle, mint amilyennel már találkoztam Cigánd után. Itt is kiszorultam az út füves-gazos szélére, ezen ballagva értem el a gátőrház előtti, a főcsatornán átívelő régi kőhidat. Átballagva rajta egyből észrevettem a kéktúra bélyegző dobozkáját az út mellett álló beton villanyoszlopon. Előhúzva a hátizsákomból a füzetet és a bélyegzőpárnát stempliztem egyet, aztán elpakolva a dolgokat indultam is tovább.

Öreg kőhíd a Tiszakarádi-főcsatorna felett a gátőrháznál
Öreg kőhíd a Tiszakarádi-főcsatorna felett a gátőrháznál


Koedukált WC a gátőrház kerítése mellett
Koedukált WC a gátőrház kerítése mellett

A ház melletti birkakarámok lakói mély dagonyává taposták egy rövid szakaszon a kerítés előtt elvezető földutat, itt is kénytelen voltam lehúzódni a megművelt földek szélére, de aztán az ezernyi birka kitaposott nyomai másfelé tértek, én pedig újra füves, kitűnően járható keréknyomokon találtam magam. Az utak között váltogatva kissé zegzugosan átvágtam a térképem által Fekete-rakottyásnak nevezett területen, egy rövid, északnak vezető szakaszon a nyomok szinte teljesen eltűntek alólam, itt kénytelen voltam a mezők közötti elhanyagolt, dzsindzsás sávon törtetni, az alig használt mezei út egykori nyomvonalán. Szerencsére egy fordulónál, ahol az addigi északi irányból kelet felé kellett térnem, egy jól járható makadámútra akadtam. Pár percet pihentem itt, és mivel negyed egy felé járt már az idő, megettem ebédre a még reggel készített szendvicseimet.

Nekiindulva a kavicsos útnak ballagtam rajta vagy ötszáz lépésnyit, aztán az elfordult délkelet felé, nekem viszont az itt kihelyezett kéktúra irányító táblák szerint egyenesen kellett volna továbbmennem. Igen ám, de út viszont nem volt! Letérve a kavicsos útról begázoltam a térdig érő susnyában a sorokba ültetett nyárfás szélére, itt vettem csak észre a már rég felhagyott mezei út nyomvonalát! Akkor pedig gyerünk erre tovább! A GPS szerint is itt kellett folytatnom az utam, rátértem hát az erdőszélen haladó egykori útra. Törtettem, törtettem egy darabig az egyre magasabb, sokszor már embermagasságú susnyában, aztán feladtam. Próbáltam kitérni először a mezők felé, egy bokorsoron átverekedve magam ki is értem a legelő peremére, de itt bokán felül ért belvíz, nem tudtam hát erre menni. A másik irányban több szerencsével jártam, a két szélső nyárfasor között meglepően járhatónak bizonyult a terep, itt indultam hát tovább, alig pár lépésnyire a rég nem használt út nyomvonalától.

Egy időre eltűnt alólam a mezei út, itt a dzsindzsás mezsgyén kellett törtetnem
Egy időre eltűnt alólam a mezei út, itt a dzsindzsás mezsgyén kellett törtetnem


A rég felhagyott út nyomvonalán indultam tovább
A rég felhagyott út nyomvonala mellett indultam tovább

A GPS szerint már csak pár lépésnyire lehettem a következő úttöréstől, amikor egy árok állta az utamat a dzsindzsás erdősarkon. Akkora volt itt a susnya, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre a benőtt árkot, egy-két lépésen múlt csak, hogy nem bukfenceztem bele! Valahogy át kellett jutnom a több méter mély száraz csatornán, de hidat az embermagas gaz miatt nem láttam rajta. Aztán az eszembe jutott a megoldás: a GPS-t a legnagyobb felbontásra kapcsolva visszatörtettem az egykori út nyomvonalára, és ott próbálkoztam az átjutással. Lépésenként tapogatózva haladtam itt, várva, hogy megérkezzek újra az árokpartra, de az csak nem akart felbukkanni előttem!

Kéktúra jelzőtáblához értem, ami Pácin és a gátőrház felé mutatta az utat, tőle pár lépésre pedig szinte kiestem a magas dzsindzsából egy, a korábbihoz megszólalásig hasonló kavicsos útra. Csak itt vettem észre, hogy átjöttem a hídon az árok felett, csak éppen ezt sem láttam az embermagas gazban! Egyébként csak a túra után hazatérve jöttem rá a Google Earth képeit nézegetve, hogy ez ugyanaz az út, amin már gyalogoltam korábban is, csak tett egy rövid kitérőt! Az utánam jövőknek azt ajánlom, maradjanak inkább a kavicsos úton, mert azzal a rövid, délkelet felé vezető kitérővel sok kellemetlenségtől kímélik meg magukat!

Újra rátértem hát az itt már nyílegyenesen észak felé futó kavicsos útra és mivel egy-két kikerülhető pocsolya kivételével kitűnően járható volt, alaposan ki is léptem rajta. A táj állított meg pár percre, ugyanis egy olyan szakaszon haladtam most, ahol a távoli látóhatárig el lehetett tekinteni, egy-két messzi erdőfolton kívül semmiben nem akadt el a tekintetem. Csak itt jöttem rá, hogy mi hiányzott eddig az Alföldi Kéktúrán: ennek a végtelenségnek az érzése! A kéktúra útvonala nem érinti az igazi rónaságokat, a bugaci pusztákat és a Hortobágyot, másfelé pedig már nem léteznek az erdősítések folytán ezek a határtalannak tűnő síkságok! Készítettem is egy panorámaképet, csak aztán indultam tovább.

Kéktúra jelzőtábla a susnya közepén, mögötte egy mély, de láthatatlan árok húzódik!
Kéktúra jelzőtábla a susnya közepén, mögötte egy mély, de láthatatlan árok húzódik!


Mezei makadámúton Pácin felé
Mezei makadámúton Pácin felé

Ez a jó út kitartott alattam egészen a keresztező Pácin-csatornáig, ott jobbra kifordult alólam és a csatornaparton indult tovább. Átbattyogtam a hídon és egyenesen indultam volna tovább, de a sár az utamat állta! Egy bokorsorok között futó közönséges földút ment tovább észak felé, de a puha talaját mélyen felszántották a traktorok kerekei. Itt, sajnos, a sár bokorsortól bokorsorig húzódott, nem sok lehetőséget hagyva a kitéréshez. A bokrokon túl mindkét oldalon árkok futottak, azokon túl balra erdő, jobbra mezők húzódtak. Tartottam itt egy pihenőt és az út szélére ledobott hátizsákomra letelepedve megnéztem a térképet. Nagyjából másfél kilométerem volt ezen az úton Pácin faluszéléig, ha pedig jobbra térek a jó úton, akkor nagyjából ennek a duplája. Időben tehát ugyanott vagyok, bármelyiket választom a két lehetőség közül, gyerünk hát tovább az Alföldi Kéktúra útvonalán!

Na, itt aztán jól megkaptam a sarat, percek alatt térdig sáros lettem, a bakancsaimon is kilós koloncokat cipelve caplattam a dágványban! Egy nagyjából ezer lépésnyi szakasszal kínlódtam a legtöbbet, utána erről az útról is egyre több nyom fordult le jobbra, a mezőkre, így aztán egyre inkább járható lett az út. Nagyjából negyven perc alatt értem el rajta Pácin szélső házait, itt aztán egy füves folton percekig csiszatoltam a bakancsaim, mire nagyjából megpucolgattam őket. A faluközpont felé ballagva aztán elgondolkodtam azon, hogy hol pecsételtessek a füzetembe?

Sáros keréknyomokon
Sáros keréknyomokon

A pácini kastély hétfőnként zárva szokott lenni, engem viszont pont akkor vetett ide a jó sorsom, szóval valamilyen más megoldást kellett találnom. Aztán a Nagy úton a Fő út felé közeledve az út jobb oldalán pillantottam meg egy csöppnyi kis vegyesboltot, pont az óvodával szemközt. Betértem hát ide, feltöltöttem a nap közben eléggé megcsappant vízkészletemet, aztán a nagyjából velem egykorú tulajtól kértem egy céges stemplit a füzetembe. Szívesen adta, így tehát ez a gond is megoldódott, pár percig még beszélgettünk, aztán a hátamra kapva a motyót folytattam az utam.

Pácin szép kastélyát csak a kerítésen kívülről tudtam megnézni, ugyanis zárva volt az udvarára nyíló kapu. Próbáltam pár képet készíteni róla, de nem volt sok szerencsém: a kerítés és az udvarán álló fák mindig kitakartak valamennyit belőle! Végül feladtam a próbálkozást és a kék sáv jelzéseket követve nekiindultam a sportpálya mellett a kastélyparknak. Murvás sétányokon értem el a temetőbe futó keskeny aszfaltutat, ennek a szélén álltam meg a következő pihenőre egy padnál. A távolságokat becsülgetve a térképen rájöttem, hogy innen már csak négy kilométernyi, vagyis egy órás utam lehet már csak hátra a Karcsa előtti erdőfoltokig, azt pedig letudhatom egyetlen menettel! Azonban a sárviszonyok miatt majdnem két óra kellett ahhoz, hogy megérkezzek a kiszemelt sátorozó helyre!

Zárva találtam a pácini kastély kapuját
Zárva találtam a pácini kastély kapuját


A kerítésen keresztül pedig csak ennyit láttam a kastélyból
A kerítésen keresztül pedig csak ennyit láttam a kastélyból


A kastélyparkon átvágva indultam tovább a kastély hátsó kerítése mellett
A kastélyparkon átvágva indultam tovább a kastély hátsó kerítése mellett

A temetőben véget ért az aszfaltozott út, a sírok között átvágva értem ki egy földúton a mezők szélére. Itt aztán megfogott a dagonya! Kikerülésre itt sem volt sok hely: elvadult, bokros területek és mélytalajú szántók terpeszkedtek mindkét oldalon, kénytelen voltam hát az úton maradni. Kínlódva caplattam a sárban, az egyetlen vigaszom az volt, hogy jobbra szép kilátás nyílt a csupán pár kilométernyire, de már Szlovákiában álló Nagykövesd várromára. Egy pár percig a Felsőberecki-főcsatorna partján kanyargott a földút – itt talán egy picivel jobb volt a helyzet –, de aztán a csatorna északnyugat felé fordult, én pedig egyenesen nyugati irányba indultam tovább, és itt a sár újra hozta a formáját.

Szép volt a kilátás Nagykövesd várának romjaira
Szép volt a kilátás Nagykövesd várának romjaira

A szenvedés végét egy útelágazás jelentette, ahol élesen balra, dél felé fordulva egyenesen a még távoli Karcsa irányába indultam tovább. Bár itt is kátyús, de egyáltalán nem sáros keréknyomokon ballagtam, ezen az úton aztán újra felvehettem a normál túratempómat. Végül negyed öt felé értem el egy nagyobb erdőfoltot, balra pillantva láttam, hogy ez egy sorokba ültetett fiatal akácos, a sorok között füves sávokkal. Begyalogolva a fák közé felütöttem az első alkalmas helyen a sátrat és a holmit bedobálva én is utánuk bújtam. Vagy negyedórát a gyorsan leterített polifoam matracon hevertem, mire erőt vettem magamon és tisztességesen elrendezkedtem odabenn. Megnéztem a GPS-t, hogy mennyit jöttem ezen a napon: 25,4 km-t mutatott a számláló, 57 méter szintemelkedéssel. Nem volt különösebben nagy a távolság, de a sár miatt többnek tűnt a valóságosnál. A rossz csat miatt a vállamat is eléggé megnyomta a zsák, jó volt most megszabadulni tőle!

Hazatelefonáltam, aztán a vacsora után gyorsan el is tettem magam másnapra. Az utolsó túranapomra is 25 km maradt, de a térképről tudtam, hogy a kétharmada, az utolsó 17 km már aszfalt egészen Sátoraljaújhelyig. Sohasem kedveltem a szilárd burkolatú útszakaszokat, de most megváltásként gondoltam erre a befejező részre!



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats