Amikor szombaton délután hazaértem a Tarján-Csabdi túráról, nem hittem volna, hogy rákövetkező kedden ismét belevágok a Közép-dunántúli Pirosba, hogy ott folytassam a bejárását, ahol abbahagytam! Azonban közbejött egy vasárnapi erőmű meghibásodás, ami miatt munkával kellett töltenem a vasárnapról hétfőre virradó éjszakát és az ezért kapott szabadnapon, mivel nem akadt semmi más dolgom, ismét túrázhattam egyet! Hétfő délután megnéztem gyorsan a menetrendeket, kigyűjtöttem a szükséges vonatok és buszok indulási időit, aztán még elolvastam, hol lesznek a pecsételőpontok a túra útvonalán, de másra már nem volt energiám az átvirrasztott éjszaka és az utána még ledolgozott hétfői munkanap után, ezért inkább már késő délután eltettem magam aludni!

Most nem indultam túl korán otthonról, hatra buszoztam le a Kelenföldi pályaudvarra, ahol megvettem a jegyem Bicskéig. A 6:28-kor érkező Flirttel huszonöt perc alatt értem le a bicskei vasútállomásra, itt még volt pár percem, hogy kiballagjak az épület előtti terecskére, ahol a helyközi járatok már indulásra készen várakoztak. Nem kellett sokat keresgélnem a Csabdiba induló buszt, mert pont a kijáróval szemben állt, aztán amint megvettem a jegyem, már indult is. Csak egymagam voltam utas, úgy gondoltam, ez nem is fog változni, de aztán Bicskén több helyen is megálltunk és egy csomó hátitáskás kisiskolás lepte el a buszt, akik velem együtt szintén Csabdiba tartottak. Nem győztem csodálkozni, milyen iskola vonzhatja át a diákokat egy kisvárosból egy szomszédos faluba, meg is fogadtam magamban, hogy ennek utánanézek majd az interneten!

Átértünk tíz perc alatt Csabdiba, negyed nyolc után pár perccel már le is szálltam a járatról, aztán pár lépéssel elsétáltam a Gero Café teraszáig, ahol az egyik asztalra lemálházva előkészültem az induláshoz. Szokás szerint a fényképezőgépem tokját felfűztem az övemre, és miután a GPS pontosan meghatározta a helyzetemet, lenulláztam a számlálóját és felcsíptettem a 25 literes Tatonkám vállpántjára. A kis presszó zárva volt, a kiírás szerint a keddi nap a szünnap, pedig szívesen megittam volna egy túraindító sört, de ezt kénytelen voltam bizonytalan időre elhalasztani. Pecsételnem most nem kellett, mert az előző túra végén már elintéztem itt a dupla bélyegzést, végül pár perccel fél nyolc előtt indultam el az utamra.

A csupán pár hónapja átadott Etyek és Tarján közötti kerékpárútnak a falun átvezető szakaszán indultam el a központ felé, itt a Béke utca útteste mellett vezetett a széles, kitűnő aszfaltozású, járdaként és kerékpárútként is funkcionáló aszfaltcsík. Végigkutyagolva a lejtőjén pillantottam meg a Csabdi másik felén, a domboldalban álló templomromokat, az igazolófüzetem leírása szerint a romok a XII. századból maradtak fenn. A fényképezőgépem elővéve készítettem jó nagy zoommal pár képet róla, de persze tudtam, hogy a későbbiekben még útba fogom ejteni a templomromot!

Lenn a völgyben kereszteztem egy hídon a Szent László-patakot, itt a hídnál vált el a kerékpárút az úttesttől, hogy egy szépen kiépített kerékpáros pihenőhely mellett elhaladva a patakparton induljon tovább Bicske felé. Én maradtam a járdán és a Béke utca enyhén emelkedő szakaszán felkaptattam a Szabadság utcára. Itt a jelzések jobbra küldtek tovább, aztán néhány perc alatt elértem rajta a templomromhoz induló gyalogutat. A jelzések most erre a füves ösvényre fordítottak rá, és belevágtam a kaptatóba. Ez már komolyabb emelkedő volt, de pár perc múlva már a romok tisztásán álltam.

A feltárás nyomán napvilágra került alapokból jól látható a félkörívesen záródó szentély és az annál kicsivel szélesebb főhajó is. A templomnak két tornya volt, de most már csak a déli torony falainak egy része áll, mintegy 5-7 méter magasan, ezt láttam meg már messziről. A romok egy gondozott réten terülnek el, egy kör alakú árokkal övezve, mintha azt akarták volna ezzel szimbolizálni, hogy ez egy erődtemplom lehetett valaha. Pár percre megálltam a tisztás pereménél, innen szép volt lefelé a kilátás a falura. Egy kicsit még elbámészkodtam, fényképeztem párat, aztán indultam tovább az utamon.

A romok tisztására egy gondozott, füves gyalogút vezetett fel, de innen már csak egy kanyargós túraösvényen indultam tovább a romok mögött lévő világháborús szovjet katonai temető emlékműve mellett. Az ösvény kacskaringósan emelkedett a domboldalban, és felkapaszkodott a Csabdi feletti Dobogó nevű hegyhát gerincére. Fenn a cserjés, ligetes mezőn megálltam egy pillanatra, megszemléltem a párás távolban feltűnő Somlyót, aztán a kopottas jelzéseket követve továbbindultam a kis fennsíkon.

Nagyjából dél felé kanyargott alattam az ösvény, aztán később már keréknyomok, végül egy erdőfolton átvágva kiértem a megművelt földek peremére. Itt a keréknyomok beletorkollottak egy jó kijárt, nagyjából délnyugat felé tartó földútba, az igazolófüzetem térképén pedig láttam, ezen kell majd ballagnom pár kilométert a következőkben. Még az előző túrán szaladtam le a Vértes-Gerecse túraatlaszom gerecsei lapjairól a Somlyó déli lejtőjén és majd csak Óbarok környékén érem el a vértesi térkép lapjait, addig kénytelen voltam a GPS-en kívül az igazolófüzetem színes térképvázlatai alapján navigálni!

A jelzéseket nem nagyon kellett hát keresgélnem ezen a szakaszon, így volt időm bámészkodni is, így vettem észre egy göcsörtös akácfán, pont egy felfestett jelzés mellett napozó szép pillangót, aztán galagonya- és kökénybokrok mellett vezetett tovább az utam. Élvezve a párás napsütés melegét gyalogoltam a mezőszéli úton, egyedül a csend hiányzott a tökéletes kikapcsolódáshoz, mivel a zajos M1-es autópálya alig kilométernyire vezetett, párhuzamosan az utammal, így aztán a forgalom hangja ide is elhallatszott! Ha arrafelé pillantottam, még a konvojokban haladó kamionok is feltűntek a szántókon túl!

Háromnegyed kilenc felé tartottam az első pihenőmet, csak úgy leülve a fűbe a földút mellett. Megettem az egyik még otthon készített szalámis szendvicsemet, ittam rá egy keveset, aztán még napozgattam pár percet, mielőtt továbbindultam volna. Az út hol a szántók szélén vezetett, hol pedig betért pár percre a szélső fák közé, de végig könnyen járható volt, persze a hosszú és száraz ősz miatt csak úgy porzott a lábam alatt, sarat még hírmondónak sem lehetett találni még a helyenként mély keréknyomokban sem! Néhány perc múlva érkeztem meg a hatalmas bányagödörhöz.

Az igazolófüzetem térképén nem szerepelt, a GPS-em viszont bauxit- és murvabányaként jelölte, a bánya szemben lévő falán tényleg egymás mellett sorakoztak a vöröses, tehát bauxitos és a fehér kőzetrétegek. Némi mozgás is volt a környéken, egy távolabbi ponton markolóval pakoltak éppen egy platós teherautót, tehát még most is működik ez a bánya! Azért látszott az is, hogy a gödröt nem csak kőfejtésre használják, hanem feltöltésre is, mivel pont ott, ahol a földutam végighaladt a bánya déli oldalán, több rakomány sitt is le volt borítva a kráter peremére. Végigvonulva a hatalmas gödör peremén a földutam belecsatlakozott a bánya bekötőútjába, egy széles, tökéletesen simára járt földútba. Talán 3-400 lépést tehettem meg rajta, azután erről az útról is letérítettek a jelzések!

Ezen a helyen a széles földút egy hatalmas ívben balra fordult, én viszont egyenesen folytattam az utam egy keskenyebb úton, és érkeztem meg pár száz lépés után Óbarok szélső, egymagukban álló házaihoz. Ráfordultam az épületek előtt végigvezető keréknyomokra, aztán a házak után balra térítettek a jelzések és egy kecskefarm kerítése mentén letrappoltam a lejtőn az M1-es autópálya hangfogó kerítéséig. Itt a keréknyomok belefutottak a fal mellett haladó földútba, én pedig erre az útra rátérve északnyugat felé indultam el a jelzéseket követve.

Meredeken lejteni kezdett az út, innen jól be lehetett látni az autópálya pár kilométeres szakaszát, elhaladtam egy, a főút alatt átvezető gyalogos aluljáró mellett, aztán az út kicsit elfordult az autópályától és leszaladt a völgyben elterülő faluba. A Szőlőhegy utca házsora előtt térítettek jobbra a felfestett jelzések, és az Old Stone villa (panzió működik az épületben) bejáróútján felkutyagoltam az épületig. Mellette kezdődött az az ösvény, amin aztán néhány perc alatt felértem az Öreg-kőszikla-tető meredeken leszakadó sziklafalához. Egy percre megállva fényképeztem párat, aztán a kis völgyből a túraösvényen felkapaszkodtam egy alacsony dombhátra. Alattam pillantottam meg újra Óbarokot, aztán a jelzések leereszkedtek egy meredek utcácskán újra a Szőlőhegy utcára, egy szép kőkereszthez.

Ez az utca a térképem szerint átvág az autópálya felett elterülő egész falurészen, azt hittem, ez lesz majd a Fő utca, de nem volt szerencsém! A pecsételőhely lista szerint a Fő utca 55. szám alatt található söröző kerítésén található a pecsét dobozkája, lássuk hát akkor, hogy hol is van ez! A GPS-t a kezembe véve kerestem meg a térképén a kocsmát, akkor jöttem rá, hogy bizony alaposan túlszaladtam rajta, ugyanis a korábban látott kis gyalogos aluljárón tudtam volna legegyszerűbben elérni az autópálya túlsó oldalán fekvő a falurészt! Mérgelődtem pár percet, aztán rájöttem, nem érdemes visszamennem a már bejárt úton, jobban járok, ha most rögtön leszaladok a faluba a kínálkozó Szőlőhegy utcán, aztán a Fő útra rátérve és az autópályát keresztezve megyek el a kocsmáig! Persze így már legalább negyedórás kitérő volt az italbolt, mármint negyedóra oda és ugyanannyi vissza! Ráadásul eltalpalva odáig még zárva is találtam, viszont legalább pecsételni tudtam a kihelyezett KDP bélyegzővel a füzetembe!

Nagyjából negyed tizenegyre értem vissza a kőkereszthez, aztán végigslattyogva a Szőlőhegy utcán már hamar elértem a faluvéget. Az utolsó házak után a villaszerű útelágazásban a bal oldali ágat választva leereszkedtem a Váli-víz völgyébe és a patakot követve folytattam az utam a hol keréknyomokká szélesedő, hol pedig csak ösvényként kanyargó jelzett útvonalon. Egy hosszú rét mellett elbandukolva értem el az erdőt, és itt kezdődött a túra talán legszebb szakasza a Váli-víz kanyargós folyását követve. A száraz nyár és ősz ellenére most is vígan csörgedezett a patak, én pedig az ösvényről pár lépést letérve többször is leballagtam fényképezni a partjára. Egy, a térképen is jelzett, de névtelen szikla pont a Váli-víz mellett állt, azt hittem, itt át kell majd gázolnom a vízen, de pont maradt az innenső partján egy lábnyomnyi szélességű száraz csík, ahol óvatosan végig tudtam menni.

Aztán folytatódott még egy darabig a patakparton az erdei menet, később egy gondozott telken álló magányos ház mellett elhaladva ismét kiértem egy kaszáló szélére. A mezőn átvágó keréknyomokról szép rálátás nyílt a fantáziadús nevű Lófingató-hegy szikláira (túraatlaszom így nevezte, de a pecsételőfüzetem térképe szégyenlősen csupán Lóingató-hegyként említette, de hát ennek nem sok értelme van az előző névvel ellentétben), itt is megállva fényképeztem párat.

Az utam lassan elkanyarodott jobbra a Váli-víztől, az erdőbe visszatérve egy oldalvölgyben indultam tovább, aztán egy idő után a jelzések derékszögben balra fordítottak, és megmásztam az ösvényen a pataktól elválasztó dombhátat. A tetőn álltam meg a következő pihenőre ott, ahol a gyalogút egy újabb derékszögű kanyarral jobbra indult tovább, fenn a széles dombhát tetején. Ekkor már fél tizenkettő felé járt az idő és mivel éhes is voltam, letelepedve a fűbe megebédeltem, vagyis elpusztítottam a magammal hozott szendvicseket. A térkép alapján már túl voltam az utam javán, de még előttem volt a legmagasabb hegy, a Zuppa-tető megmászása, így aztán csak akkor indultam tovább, amikor már alaposan kifújtam magam.

A pihenő után már hamar kiértem a Nagyegyházára vezető aszfaltútra, ennek a lejtőjén pedig letrappoltam néhány perc alatt a faluvégre. Itt csatlakozott be az aszfaltútba jobbról az Országos Kéktúra sáv jelzése, és együtt indult tovább a jelzéssel. A hosszú Gesztenye soron vágtam át a falun, közben megpillantottam egy velem szemben érkező, hozzám hasonló korú túrázót. Mindketten az úttest menetirány szerinti bal oldalán haladtunk, amikor elmentünk egymás mellett, éppen csak köszöntünk, aztán megállás nélkül folytattuk az utunkat. Egy idő után kíváncsian visszafordultam megnézni, merre indul tovább az útelágazásban, ő a kéktúra útvonalán hagyta maga mögött Nagyegyházát.

Ekkor már dél volt, úgy számoltam, sötétedéséig legfeljebb már csak négy órája lehet, a tempóját ismerve így még éppen eljuthat Koldusszállásig, ahol pecsételhet és kiballaghat a közeli buszmegállóba! Nekem már nem volt hátra ekkora távolság, bár már korábban eldöntöttem, hogy felkapaszkodok a Zuppa-tetőre, mert bár a Közép-dunántúli Piros Túra végigvezet a Zuppa-tető hosszú gerincén, de nem kapaszkodik fel a szép kilátást nyújtó csúcsra! Ez a hegytető már régóta a bakancslistámon volt, mert a tatabányai vasútvonalon utazva mindig megnéztem a vonatablakból a hegytetőn álló fakeresztet, de eddig mindig kiesett az utamból.

Nagyegyháza túlsó végét elérve egy gyalogos aluljárón átmentem az M1-es autópálya alatt, aztán egyből megkezdődött a kaptató Zuppa-tető gerincére. Fenn a hegyháton érkeztem meg a és jelzések elágazásába, és a piroson indulva tovább egy-két percen belül már a jelzés elágazásában voltam. Letérve a Közép-dunántúli Piros Túra útvonaláról elindultam a csúcs felé, és már mentem is az ösvényen pár percet, amikor lekapva a hátizsákom vállszíjáról ellenőriztem a GPS-en is az utamat. A térképem szerint nem lett volna szabad ilyen gyorsan elérnem a csúcsra vezető ösvényt! A kütyü képernyőjén aztán láttam is, hogy két -gel jelzett ösvény is van a hegyen, az egyik valóban a csúcsra vezet, a másik – amire most rátértem –, csak végigvezet a szép kilátást nyújtó délnyugati hegyoldalban! Én pedig a csúcsra akarok feljutni, ahhoz pedig ezen az ösvényen csak kerülővel tudok eljutni, gyerünk hát vissza a jelzés útvonalára!

Így aztán végigbaktattam szintezve a földúton a csúcs északkeleti oldalában a dombháton, aztán a másik jelzésű ösvényt elérve indultam meg erősen kapaszkodva a Zuppa-tető felé. Tízperces hegymászással legyűrve a mintegy 50 méteres szintkülönbséget pillantottam meg magam előtt a csúcson álló keresztet és a kissé már tépett magyar zászlót. Lerogytam pár perces pihenőre a karsztos hegytető egyik kövére, és miután kifújtam magam kissé, már volt erőm körbepillantani is. Mélyen alattam vettem észre a vasúti síneket, kissé távolabb tőlünk az 1-es főút aszfaltcsíkja futott, mögötte már a Vértes hegyei sorjáztak. Nyugat felé tekintve Szárliget terült el a Zuppa-tető lábainal, de dél felé nézve Szár már beleveszett a párás messzeségbe. Pedig oda kellett még ma délután eljutnom, ezért igazából arra lettem volna kíváncsi! Pár percet még elüldögéltem a köveken, aztán fél kettőkor elindultam lefelé.

A jelzés földútja aztán szépen levezetett a hegy lábához, kényelmes menettel kettő után pár perccel értem el az 1-es főutat, ezt keresztezve pedig néhány száz lépés után már a vasúti sínek alatt átvezető aluljárót is megpillantottam magam előtt. A vasútállomás pont itt volt, akár meg is várhattam volna egy Kelenföld felé tartó vonatot, de eldöntöttem, hogy a Közép-dunántúli Piros útvonalán besétálok még Szárra, hogy elintézhessem a pecsételést, hiszen most valószínűleg nyitva lesz majd az Aréna söröző, ahol a pecsét található! Időmbe belefér, és ki tudja, nyitva lesz-e majd a söröző akkor, amikor legközelebb innen folytatom majd az utat!

A falu és maga a söröző bizony még alaposan kilépve is jó húsz perces menet volt a vasútállomástól, de nyitva találtam, és amikor a pultos hölgy látta a hátizsákos belépőmet, már mosolyogva szedte is elő az asztalfiókból a bélyegzőt egy pecsétpárnával együtt! Gyorsan elintéztem hát a papírmunkát, eztán kérve egy hideg Sopronit leültem pár percre az egyik asztalhoz sziesztázni. Az órámra nézve láttam, hogy a soron következő vonatot még éppen el tudnám érni, ha most felhajtanám a sört és visszaindulnék az állomásra, de nem kellett sietnem, a személyvonatok pedig félóránként jártak ezen a kedd délutánon! Ezért aztán a következő vonatot céloztam meg, és elüldögéltem a söröm mellett jó húsz percet.

Végül háromnegyed három után álltam fel az asztaltól, köszöntem el a törzsközönségtől és indultam vissza a vasútállomásra. Még kényelmes sétával is kiértem a peronokhoz negyed négyre, aztán tíz percen belül jött is a vonatom. Négyre megérkezve Kelenföldre átballagtam a buszvégállomásra, ahol még épp elkaptam egy hazafelé induló 250-est. Fél ötre már otthon is voltam.