Sajnos, úgy telt el az egész nyár, hogy egyetlen kilométert sem tudtam az Országos Kerékpáros Körtúrán megtenni, és csak az erőműves karbantartás vége után, szeptember közepén adódott az első alkalom arra, hogy a következő többnapos túrába belevágjak. Osztottam, szoroztam odahaza, végül arra jutottam, hogy korábbi tapasztalataimon okulva a Budapest és Eger közötti, a kiírás útvonalán mérve 420 km-es távot (ami az előre eltervezett kitérővel körülbelül 450 km-re hízott) öt napra bontom fel, az első napok sík terepén körülbelül napi száz kilométeres távokkal számolva, de a Mátra hegyei között jóval kisebb etapokat teljesítve. Arról is döntöttem, hogy ezen a túrán nem keresek szállásokat, hanem gyalogtúrás szokásaimhoz híven most is sátorban töltöm majd az éjszakákat.

Ebben az évben hosszú volt a nyár, a napsütés és a meleg kitartott még szeptemberben is. Csak amikor a szabadságom elintéztem a túra idejére, derült ki, hogy a negyedik napon, szombaton egy erős hidegfront fog érkezni jelentős lehűléssel és egyelőre bizonytalan mennyiségű csapadékkal. Így aztán a körülményeket tekintve ez a menet kísértetiesen hasonlítani fog az előző négynapos kerékpártúrámra, amikor a harmadik napon érkezett az addigi hőséget elsöprő hidegfront. Pakoltam hát a kerékpár oldaltáskájába pár melegebb holmit is, aztán kora este alaposan átnéztem a bringát, ne érjenek kínos meglepetések az ötnapos tekerés folyamán.

Szerda reggel igyekeztem viszonylag korán indulni, ezért aztán rögtön napkelte után kitoltam a bringát a kerékpártárolóból, és pár perc alatt felmálháztam a csomagtartóra a kerékpáros táskát, a sátrat és a polifoam matracomat. Bekapcsoltam a GPS-t, lenulláztam a kerékpár computert, végül a hátamra kapva a hátizsákot háromnegyed hét felé belevágtam a túrába. A Tétényi-fennsíkról egy kisforgalmú utcán legurulva Budafokra aluljárókon kereszteztem a vasutat és a 6-os főutat, aztán megálltam egy pillanatra a Hosszúréti-patak hídjánál, ahol még júniusban letértem az Országos Kerékpáros Körtúra általam kiválasztott útvonaláról, hogy onnan tekerjek haza.

Az OKKT kötelezően érintendő pecsételőpontjai között ugyanis mindössze ajánlott útvonal létezik, amitől természetesen el lehet térni. Így járok el most én is, amikor a kiírásban szereplő Üllői úti monoton tekerés helyett egy látnivalókban sokkal gazdagabb úton hagyom el a fővárost. Egyébként az ajánlott útvonal is sok látnivalót érint szerte az országban, nem véletlenül kanyarog 4100 km hosszúságban, miközben körbejárja hazánkat, de vannak szerintem különösen unalmas, vagy szép látnivalókat elkerülő szakaszai is, amiket majd módosítani szeretnék a bejárásukkor, ezek közé tartozott ez is. A környéket alaposan ismerem, hiszen itt élek, és hiszem azt, hogy a leírást olvasóknak egy tényleg szép útvonalat javasolhatok.

A Hosszúréti-patak hídjától visszapillantva a domboldalra feltűntek a lakótelepi házak felett a Törley kastély tornyocskái, készítettem róluk pár fényképet, aztán rátértem a Duna-parti kerékpárút keskeny aszfaltcsíkjára. Pár perc alatt elértem rajta az ennek az évnek a nyarán felavatott, a szmolenszki repülőgép katasztrófának emléket állító kőkeresztet és emléktáblát. 2010-ben zuhant le a lengyel kormánydelegáció repülőgépe, amikor a fedélzetén Lech Kaczinsky köztársasági elnökkel a katinyi mészárlás helyszínére tartott, a 70. évforduló tiszteletére rendezett megemlékezésre. És hogy miért pont itt épült fel az emlékmű? Budapest XXII. kerületének (vagyis Budafok-Téténynek) Varsó Białołęka kerülete a testvérvárosa, és az összefogásukkal épült fel ez az emlékhely. Pár pillanatra itt is megálltam a kerékpárral, fejet hajtottam az elhunytak emléke előtt, aztán továbbgurultam a kerékpárúton.

A benzinkutat elhagyva értem ki a széles folyóparti sétányra, végigtekertem a Dunát figyelgetve a rakpart tetején futó széles kerékpárúton, aztán az út elfordult a vízparttól a Vasmacska Terasz étterménél és megpillantottam magam előtt a budafoki ipartelep régi gyárépületeit. A kerékpárút a Duna felől kerülte meg a negyedet, elgurultam a régi laktanya kapuja előtt, aztán a fatelepet elhagyva értem el a hárosi üdülőtelepet. Végigtekertem a szélső utcáján, aztán a Növény utcánál kifordultam a Hárosi-Duna partjára. Pár méternyi kihagyás után itt indult tovább a kerékpárút, de itt is tartottam egy rövid pihenőt és a bringát a viacolorral lerakott sáv szélén leparkolva pár lépéssel leereszkedtem egy ösvényen a vízpartra.

Naponta erre járok a bicóval munkába, minden alkalommal megcsodálva ezt a városba ékelődő kicsiny természetvédelmi területet, vagyis a túlparti Hárosi-szigetet, ami tulajdonképpen csak félsziget, hiszen még vagy száz évvel ezelőtt lezárták a keskeny folyóág északi végét, és az ezáltal öböllé vált Hárosi-Dunát. Ha időm engedi, pár percre le is szoktam ülni a vízparton, hallgatva a parti fűzek és nyárfák lombjának susogását, csendben figyelve a kapásra váró horgászokat, de most csak pár fényképet készítettem, aztán indultam is tovább. Nyeregbe pattanva már pár perc után megpillantottam magam előtt az MO körgyűrű hídját, korábban azt terveztem, hogy ezen kelek majd át a Dunán.

Sajnos, a túrám előtt mindössze pár héttel felújítás miatt lezárták a híd északi pályatestét, így aztán az itt kialakított járda-kerékpárutat sem lehetett használni, súlyos betonelemekkel el is torlaszolták a hídra felvezető keskeny aszfaltcsíkot. Persze, emiatt nekem is a Lágymányosi hídon kell egy darabig átjárni bicajjal a munkahelyemre, Csepelre. De probléma egy szál se, mindig van kerülőút, jelen esetben a Százhalombatta és Tököl közötti komp felé, csak hát az bizony már jelentősen meghosszabbítja az utamat! Mindenesetre, ha már a híd felújítása miatt kitérőre kényszerültem, igyekeztem azt minél jobban kihasználni és felkeresni pár utamba eső érdekességet.

Így hát most áttekertem az autópálya hídja alatt, aztán a Duna-telep házait elérve jobbra fordultam a Kolozsvári utcára, és a 6-os utat és a vasutat szintben keresztezve kitekertem a Nagytétényi útra. Mindössze egyetlen kilométert kellett bicajoznom a forgalmas út szélén, hogy elérjem az „S” kanyarját, ahol a Kastélypark utca indul balra, a nagytétényi Rudnyánszky kastély felé. Egy-két perc alatt elgurultam rajta a kovácsoltvas kapuig, ahol aztán leparkoltam a bicajt a kastély kerítésének támasztva.

A kastély jelenlegi formájában 1743 és 1751 között épült Mayerhoffer András tervei alapján, egy korábban már itt állt kisebb kastély részeinek felhasználásával. Érdekesség, hogy a legrégebbi itt állt épület egy római kori villa volt, nyugatnak néző kapujának egyik orsóköve még ma is látható a kastély pincéjében. Mert ez a kastély bizony látogatható, nem véletlenül Kastélymúzeum a másik neve! Csak éppen most ez is zárva tart, egy kisebb felújítás miatt. Egyébként az Iparművészeti Múzeum bútortörténeti kiállítása tekinthető meg itt, mivel az épület, ha nem is az eredeti, de korhű bútorzattal van berendezve. Készítettem pár fényképet a zárt kovácsoltvas kapun keresztül a kastélyról, aztán indultam tovább az utamon.

A Nagytétényi úton végigtekerve értem el a város határában a vasúti sorompót (az út mellett egy szakaszon kerékpárút vezet), aztán a síneket keresztezve balra tértem, az ipari park szélén végigfutó aszfaltútra. Ezen értem ki a forgalmas 6-os útra, amit korábban már párszor kereszteztem. Most sajnos rá kellett térnem, hogy alig kilométernyit tekerve a szélén elérjem az árvízvédelmi töltésen továbbinduló keréknyomokat. Budafoktól egészen idáig maga a főút is a gáton halad, de Érd előtt egy nagy jobbkanyarba kezdve otthagyja azt, én azonban egyenesen folytattam az utam a már említett füves keréknyomokon. Egyébként a nyomok nagyon kényelmesen járhatóak még felmálházott túrakerékpárral is, aztán egy idő után keskeny aszfaltút kezdődik a gát koronáján, ezen tekertem át az érdi Ófaluba.

A város szélét elérve, ha figyelmesen jobbra pillantunk, már észrevehetjük a minaret karcsú tornyát a háztetők felett, de a magas gátról nincs letérési lehetőség, tovább kell tekernünk az első becsatlakozó utcáig. Itt aztán lefordulhatunk a töltésről, hogy a Mecset utcán visszakarikázhassunk a minaretig. Egyébként Magyarországon mindössze három minaret maradt fenn máig, a pécsi és egri tornyok persze jóval ismertebbek, mint az Érd szélén álló, pedig ez sem marad el mögöttük sem magasság, sem pedig szépség tekintetében! A 23 méter magas torony a közeli Sóskúton bányászott mészkőből épült a XVII. században. Később egy villámcsapás következtében a torony felső része leomlott, ezt a műemléki felújításakor, 1971-ben vasbetonból visszaépítették. A hozzá csatlakozó mecsetnek már csak az alapjai láthatóak.

Utamat folytatva visszatekertem a Mecset utcán a központba, aztán egyenesen indultam tovább a Római úton. Persze az útnak nem azért ez a neve, merthogy Rómába vezetne (habár az iránya pont megfelelő lenne ehhez), hanem mert ezt a dombra meredeken felvezető utat a római korban építették! Érdet és Százhalombattát egy löszös, agyagos dombhát választja el egymástól, az út egy mélyen bevágódott völgy alján vezet felfelé, aszfaltburkolatát időnként macskaköves betétek tarkítják. Ezek a gömbölyűhátú kövek az út eredeti, 2000 éves burkolatának maradványai, ez a katonai út kötötte össze egymással a Dunát követő limes településeit.

Az út nagyon meredeken kapaszkodik fel a dombhátra, egy idő után már nem is bírtam erővel, a nyeregből leszállva inkább gyalog toltam fel a bringát a tetőre. Itt aztán véget ért az aszfaltozás, de az útelágazásban egy elég jó minőségű murvás út indult tovább balra. Ezen folytatva az utam egy kényelmes menettel tíz perc alatt értem át Százhalombatta határába, a Régészeti Park melletti körforgalomba. A város nevében a „száz halom” valóságos halmokra utal, ezek egyike meg is tekinthető a park területén, méghozzá úgy, hogy egy bevágásban átsétálhatunk a belsején, közben megtekinthetjük az ott feltárt vaskori sírt. A halom mellett felépítettek egy ókori települést is, ilyen épületetekben lakhattak a halmokat is emelő Hallstatti kultúra népei.

Sajnos, a korai érkezésem miatt ez a múzeum is zárva volt még, ezért nem is vesztegettem az időmet, mert az órámra nézve láttam, éppen tíz perc múlva indul a komp a Dunán keresztül át a Csepel-szigetre, Tökölre! Legurultam hát a meredek Hét vezér útján a domb tövében futó Szent László útra, és eltekertem rajta a kompállomás letérőjéhez. Pont időben érkeztem, akkor kezdték a komposok felterelni az autókat a fedélzetre, megvártam, míg elrendeződnek odafenn, aztán feltoltam a kétkerekűt. A korlátnak támasztva a bicajt megvettem a jegyet, aztán végigfényképeztem a Dunán való átkelést. Hamar átértünk a túlsó partra, innen már jól láthatóak voltak a százhalombattai domb felett a hőerőmű kétszáz méter magas vasbeton kéményei. Kis nosztalgiával pillantottam át rájuk, hiszen tizennégy évig dolgoztam az erőműben még az ezredforduló előtt.

A kompról leszállva tartottam egy rövid pihenőt, itt vettem észre, hogy a GPS valamikor útközben kikapcsolt, egy jó nagy darabot nem is mérve az eddig megtett utamból! Újraindítottam, láttam rajta, hogy nem mérte már az érdi kapaszkodót sem. Képzeletben legyintettem egyet: úgyis a távolság a lényeg, nem pedig a szintemelkedés, azt pedig pontosan jelzi a kerékpár computer. Gyorsan végigpörgetve az adatait láttam, hogy ez már utam huszonnegyedik kilométere! Kis szerelvényigazítást tartottam a parton, húztam egy keveset a sátrat és a polifoam matracomat a kerékpártáskán rögzítő gumipókon, mert a rázkódás miatt a táskában kicsit elmozdultak, helyezkedtek a dolgok. Végül nyeregbe pattantam (vagyis egy balett mozdulattal átemeltem a csomagok és a nyereg felett a bal lábam) és belefogtam a még előttem álló kilométerekbe.

Az út látványosabb része itt véget ért, most úgy döntöttem, kissé belehúzok, ezért aztán gyorsan betekertem a komp bekötőútján Tökölre és a főútra rátérve megállás nélkül átvágtam a településen. A falu szélén, a katonai repülőtér betonkerítését elérve sarkosan jobbra fordult az aszfaltút, én pedig a forgalmas aszfaltcsíkon áttekertem a szomszédos Szigetszentmiklósra. A települést elérve a legelső körforgalomban jobbra tértem, kereszteztem a HÉV sínjeit, aztán végigtekertem a városon egészen a Soroksári-Duna hídjáig. Itt álltam csak meg, hogy a hídon átvezető járda korlátjának támasztva a bicajt pihenjek egyet. Kicsit elgyönyörködtem a duzzasztott, nádas partú folyóág látványában, ittam egy keveset, készítettem pár képet, aztán ismét nyeregbe szálltam. Hosszú út állt még előttem, és a kilométer számláló szerint a napi terv éppen harmadát teljesítettem csak idáig!

Kikarikáztam a hídtól alig pár száz méterre lévő csomópontig, itt aztán balra fordulva áttekertem a közeli Taksonyba. A Bugyit jelző útelágazásban jobbra fordultam, rátértem az út mellett futó jó minőségű, aszfaltos kerékpárútra és végiggurultam a hosszú településen. A kerékpárút a falu végén lévő sorompónál ért véget, itt kereszteztem a vasúti vágányt és a széles, jó minőségű betonozott út szélén folytattam az utam. Nem volt nagy forgalom az úton, személyautóval alig találkoztam, csak a teherforgalom volt jelentős, egymás után húztak el mellettem a nagy sóderszállító teherautók. Ez nem is meglepő, hiszen megérkeztem a kavicsbányák és bányatavak közé!

Egymás után maradtak el mögöttem a kavicsbányák, illetve a már felhagyott bányákban létrejött tavak, amikor egy ismerős név tűnt fel előttem az út jobb oldalán. Tájékoztató táblák hívták fel a figyelmem, hogy megérkeztem a Rukker-tóhoz és bizony meg kellett erőltetnem az agytekervényeim, mire rájöttem, honnan ismerős a név! Az utóbbi időkben a munkahelyem ide szervezi az évente megrendezésre kerülő családi napokat, amiket én nagy-nagy lelkesedéssel kerülök el, hiszen már régen kiderült, hogy ilyen alkalmakkor a kisgyerekes családok számára szerveznek programokat. Jelenlegi munkahelyemen én vagyok a legidősebb, a gyerekeim már rég felnőttek, de unokáim még nincsenek, ezért szoktam ezeket az eseményeket negligálni. Na, de most megnézem, hogy hová járnak a kollégák!

A forgalmas betonútról letérve elgurultam a park kapujáig, de azt zárva találtam. Mozgást sem láttam a bezárt területen, már éppen feladtam a nézelődést és indultam volna tovább, amikor egy férfi nézett ki a portaépület ajtaján. Váltottunk pár szót, ő kérdezte, mi járatban vagyok, én pedig megemlítettem, hogy körülnéznék benn, ha már a kollégák ide járnak évek óta. A cég neve úgy látszik ismerősen hangzott neki, mert beengedett, bár közölte, hogy már zárva tartanak, csak az őszi munkák miatt vannak kinn páran a strandon és a parkban. Megengedte, hogy körülnézzek és pihenjek egyet a padokon, amit én ki is használtam, mivel már fél tizenegy felé járt az idő. Kellemes hely, az egyszer biztos! Árnyas sétányok és pihenőpadok mindenfelé, kis büfé a kapu mellett, a tóparton csúszdák és vízibiciklik, itt tényleg jól lehet pihenni!

Továbbindulva már gyorsan beértem Bugyira, itt is megálltam, mert rájöttem, lassan ebédelni is kellene már! A faluban éppen a hétvégi szüreti bálra készültek, már kinn volt a dekorációk egy része. Leültem a központban, a szalmabálákból összerakott lány- és fiúalak melletti pihenőpadokra és kényelmesen megebédeltem a még otthon erre a napra készített szendvicsekből. Evés közben nézegettem a térképet, merre tovább? Úgy láttam, végre elérem már a kisebb forgalmú mellékutakat, mert lassan megcsömörlöttem a Budapest környéki agglomeráció forgalmas összekötő útjaitól! És tényleg, továbbindulva még a faluban rátértem a Dabasra átvezető jó minőségű, de egészen kicsi forgalmú aszfaltútra, ezen végre valahára zavartalanul tekerhettem át a szomszéd településre!

Dabasnak épp csak a szélét érintettem, a korábban még Sárinak nevezett falurészt (eszembe jutott a régi sikamlós szólás: Hogy jutunk el Sáriba? Hát Bugyin keresztül), aztán a forgalmas 5-ös utat keresztezve kerékpárút kezdődött az amúgy szinte nulla forgalmú aszfaltút mellett. Rátértem erre a keskeny és néha kissé hepehupás aszfaltcsíkra, és átkarikáztam rajta a még Dabashoz tartozó Felsőbesnyőre, innen aztán már újra az úton tekerve a szomszédos Inárcsra. Egy eléggé nagy kitérő végén itt tértem vissza az Országos Kerékpáros Körtúra ajánlott útvonalára. Nem ilyen nagyra terveztem ezt a vargabetűt, de már az előző túrám végén, amikor a Dunakanyar felől értem el Budapestet, elhatároztam, hogy nem a kiírás szerint ajánlott Üllői úton hagyom el a várost, hanem dél felé, a Duna-parton, de ehhez most még hozzájött az MO híd részleges lezárása miatti százhalombattai kitérő is!

Innen viszont már könnyű dolgom volt: végigtekertem a kisforgalmú mellékúton a már szinte összenőtt településeken: Inárcson, Kakucson és Újhartyánon, csak ennek az utóbbi falunak a határában tartva egy hosszabb pihenőt. Itt már a túrám nyolcvanadik kilométerénél tapostam a pedálokat, pihenem az útról pár métert letérve az árnyas erdőszélen a fűbe leheveredve. Csak nehezen szántam rá magam a forró kora délutánban a továbbindulásra, de még legalább egy húszast le szerettem volna tekerni ezen a napon. Végül jó negyedórás pihenő végén kaptam csak fel a nyeregbe, és kissé visszafogott tempóban indultam tovább az alig járt, de azért jó minőségű, faluk közötti aszfaltúton.

Egyre közelebb értem a forgalmas M5-ös autópályához, már sokszor elért hozzám a forgalom zaja, néha az úton szaladó kamionok is feltűntek a távolban, de itt még nem kereszteztem, előtte még útba ejtettem Hernádot is. Végigtekerve a falun elnéztem a direkciót az útelágazásban: bal helyett jobbra fordultam, és csak egy kilométernyi tekerés végén, Örkénynél jöttem rá a tévedésemre. Mérgelődve fordultam vissza a faluvégi vasúti sorompónál és tértem vissza az útelágazásba. Alaposabban körülnézve még csak azt sem mondhattam, hogy nincs kitáblázva a követendő irány, mert szinte kiverte a szemem a Pusztavacs és Albertirsa irányát jelző tábla, de úgy látszik, már fáradok!

Ezen az úton gurultam át az M5-ös autópálya feletti hídon, aztán az egyre rosszabb minőségű, kátyús, folt-hátán-folt úton eltekertem húsz perc alatt a pusztavacsi útelágazáshoz. Rátértem a faluba vezető keskeny bekötőútra és már hamar elértem rajta a falucskát. Megálltam egy pihenőre a kocsmánál és kértem benn egy hideg alkoholmentes sört. Persze itt az igazolófüzet szerint bélyegeznem is kellett, és a pultos hölgy szívesen adta a céges bélyegzést. Pár percet elbeszélgettem a helyiekkel, büszkén mesélték, hogy egyre többen érkeznek ide, főleg kerékpáros turisták, akik kíváncsiak az ország közepére! Mert bizony a falu határában áll a Magyarország földrajzi középpontját jelző kis emlékmű, amit én is felkeresek most!

Még tábla is jelezte a faluközpontban az emlékmű irányát, így aztán nem volt nehéz megtalálnom a mezőn álló építményt és tőle nem messze a kopjafát. Itt is elkészültek az emlékfotók, aztán a falun keresztül az országútra visszatérve már sűrűn forgattam a fejem, hogy valami sátorverésre alkalmas helyet találjak magamnak. Ez nem is váratott sokáig magára, még Dánszentmiklós előtt fordult az aszfaltút egy kis „S” kanyarral egy sorokba ültetett nyárfaerdő mellé. Itt egy homokos földút ágazott ki az országútból, aztán ez is két ágra szakadt. A bal oldali út végigfutott a nyárfaerdő délnyugati oldalán, de a jobbra induló ág befordult a fák közé.

Talán százlépésnyit toltam a keréknyomokon a bringát, aztán balra betértem két fasor közé. Ahogy sejtettem, puha, néhol füves, kissé homokos volt a talaj, és cseppet sem gazos. Itt is toltam a gépet vagy kétszáz lépésnyit, aztán egy alkalmas helyen megálltam. Félrerugdaltam pár vékony, a földön heverő ágat, aztán pár perc alatt felütöttem a sátrat. Nagyon jó sátorhely volt ez: az útról nem lehetett idelátni, de mégsem voltam távol tőle. Öt óra felé húzódtam be a sátorba, előtte a kerékpárt elfektettem a földön, hogy a csillogó bordó váz ne hívja fel rá a figyelmet.

A kerékpár computert levéve leolvastam a kijelzőjéről, hogy ezen a napon 105,6 km-t tekertem. A GPS 273 méter szintet jelzett, de hát a készülék elszabotálta az Érd és Százhalombatta közötti dombháton a mérést, az pedig saccra legalább ötven méteres kaptató volt! Hazatelefonáltam, gyalogtúrás szokásomhoz híven lediktáltam a GPS-ről a sátor pontos pozícióját, utána megvacsoráztam, aztán még sokáig zenét hallgattam a mobilomról a korán leszakadó estében, mire elálmosodtam és eltettem magam másnapra.