Az előző túranaphoz hasonlóan most is borús reggelre virradt Jákon, és hat óra felé, amikor felébredtem, szomorúan konstatáltam, hogy egyhangú szürke az égbolt és ez valahogy a hangulatomra is rányomta a bélyegét. Megreggeliztem, aztán a hátizsákom összepakolása közben felmértem, hogy az élelmiszerkészletemet is fel kellene tölteni, mert az otthonról magammal hozott kenyér megmaradt sarka már kőzet keménységűre szikkadt, de a szeletelt szalámi készletem is erősen megcsappant már. Nagyjából hét óra felé végeztem a készülődéssel, és mivel még előző nap lerendeztem a gondnokkal az anyagiakat, most meg sem kellett várnom őt.

Az utcára kilépve visszasétáltam a központba, az útkereszteződésben álló Coop önkiszolgáló boltig, ahol vettem friss kenyeret, pár péksüteményt és feltöltöttem a vízkészletemet is. Kinn a bolt előtt bekevertem cukornélküli limonádénak a vett kristályvizet – már évek óta tudom, hogy legjobban a savanykás, citromlé koncentrátumból kikevert limonádé csillapítja a szomjamat – aztán miután mindent elpakoltam, bekapcsoltam a GPS-t és negyed nyolc óra felé belevágtam az aznapi túraszakaszba. Most sem volt konkrét elképzelésem arra nézve, hol fogok sátorozni, de szerettem volna minél közelebb jutni a négynapos túrám uticéljához, Nádasdhoz, hogy következő nap már a déli busszal beutazhassak onnan Körmendre.

Már a jelzéseket követve kapaszkodtam fel a templom dombjára a forgalmas Szabadnép utcán, fenn jobbra tértem a templomkert kapujához vezető keskeny utcára, elhaladtam a még zárva lévő információs iroda előtt, aztán a parkoló nyugati szélén végigsétálva magam mögött hagytam a Patkó Sörözőt és Pizzériát is, ahol előző este megvacsoráztam. A sáv jelzéseket követve újra visszatértem a Szabadnép utcára, ezen indultam el dél felé, kifelé a településről. A lakott terület végét jelző tábla után nagyjából kétszáz lépés után értem el azt a balra letérő földutat, amin a jelzések továbbindultak. Széles, az egész utat elzáró fémkapuhoz értem pár lépés után, kirigliztem és beléptem az elzárt területre. Nem emlékeztem az első bejárásomról erre a kapura, de a jelzések a bekerített területen vezettek tovább, a GPS-re feltöltött aránylag friss térkép is ezt mutatta, tehát erre indultam tovább.

Talán kétszáz lépés után, a földutak elágazásában balra fordultam, és a Kelemenmajor gazdasági épületei felé baktattam tovább, aztán vagy ötszáz méter után, még az épületek előtt a jelzések jobbra küldtek tovább, egy mezei allé bokorsorok között futó, kátyús földútján. Itt már a Kisalföld síkságán jártam, palacsinta laposságú volt a táj, bármerre is néztem. Nagyjából félórányit kutyagoltam ezen a nyílegyenes földúton, mire elértem egy újabb kaput, amit az előzőhöz hasonlóan ki kellett rigliznem, hogy kijuthassak a bezárt területről.

A kapu után rögtön jobbra fordult az út alattam, az erdőszélen haladtam talán száz lépést, aztán egy balkanyarral ráfordultam a Hideg-kúti-patak hídjára. Azaz csak ráfordultam volna, mert a mély árokban csordogáló erecske felett átvezető széles áteresz be volt szakadva! Szerencsére kisebb tornagyakorlatokkal át tudtam kerülni a leszakadt híd darabjain a túlsó partra, nem kellett leereszkednem a több méter mély árok aljára! Pár méter magas dombhátra kapaszkodtam fel a patak túlsó oldalán, aztán derékszögű kanyarokat téve a nyiladékok között átvágtam a Ják-alsó-erdő néhány száz méter széles csíkján.

Ismét kiértem a mezők közé, és folytatódott az egyhangú vándorlásom a mezei allékon, így érkeztem el Egyházasrádóc határába. Elhaladtam a víztorony tövében, aztán már a házak között ereszkedtem le a község főutcájára, a Kossuth Lajos utcára. Északkelet felé elindulva rajta a következő utcasarkon már meg is pillantottam egy kis parkban a Pub Sörözőt, az egyházasrádóci pecsételőhelyet. Betértem a kocsmába, elvégeztem az adminisztrációt, aztán elkortyolgattam még egy hideg Borsodit. Nem siettem különösebben, az órámra pillantva láttam, hogy még csak tíz óra felé jár az idő és az aznapra tervezett táv harmadán már túl is voltam! Kicsit még sziesztáztam az asztalom mellett, csak negyed tizenegy felé kerekedtem fel, hogy továbbinduljak.

A kocsmából kilépve végigporoszkáltam a Kossuth Lajos utca baloldali járdáján a vasúti sorompóig, kereszteztem a Szombathely és Körmend közötti vasútvonalat, elhaladtam az állomásépület előtt, utána nem sokkal a jelzéseket követve jobbra tértem, a Rózsa utcára. Ennek a végén kereszteztem a 86-os főutat is, itt percekig várakoztam, hogy legyen egy akkora forgalmi szünet, hogy viszonylag biztonságosan átügethessek a széles út túlsó oldalára. Ezután már viszonylag gyorsan magam mögött hagytam Egyházasrádócot, az utolsó házak után egy betonlapokkal kirakott úton indultam tovább, ami a település határától nagyjából kilométerre lévő vízmű telephelyéig vezetett.

A kutak bekerített védterülete után egy hídon átballagtam a mély árokban futó Mukucs-patak felett, aztán annak a déli partján vezetett tovább a földút a kanyargós patakot követve. Mezőkön, erdőfoltokon vágott át a jól kijárt földút, nagyjából húsz perces menettel értem el a következő, a mezőkön átvezető nyílegyenes allét. Ekkor már fél tizenkettő felé járt az idő, letelepedtem hát az útelágazásban egy kis füves foltra és kényelmesen megebédeltem. Érdekes, hogy az előző naphoz hasonlóan most is dél felé kezdte megemberelni magát az időjárás, és bújt elő a nap a lassan feloszló felhők mögül. Kicsit még sütkéreztem a kellemes napsütésben, aztán háromnegyed tizenkettő felé nekiveselkedtem a további útnak.

Nagyjából tízperces menettel értem el a Molnárszecsődi-erdőt, ezen is nyiladékokon vágtam keresztül, de itt sokszor kátyús, dagonyás, nagykerekű mezőgazdasági gépek által szinte felszántott földutakon kellett haladnom. Ráadásul valami repülő rovarok is megleptek, sokáig nem tudtam hová tenni őket, de aztán rájöttem, hogy valamilyen hangyafélének lehetett ez a tavaszi rajzása! Nem csíptek, le sem szálltak a bőrömre, de pokolian zavaróak voltak, ahogy tucatnyian táncoltak alig pár centire a szememtől! Fél egy felé hagytam magam mögött az erdőt és értem ki a szántóföldek közé. Tőlem jobbra egy már régen bezárt laktanya épületei tűntek fel, itt a földút, amin haladtam, kopott aszfaltburkolatot kapott. Elhaladtam pár fedett harckocsi beálló mellett, amiket most a gazdák ötletesen szalmabálák tárolására használtak, aztán később az út aszfaltburkolata véget ért, ismét egy egyszerű mezei földúton ballagtam tovább.

Feltámadt az élénk északkeleti szél, ami a felszántott, de esőt már régen nem látott mezőkről liszt finomságú port hozott magával, nekem pedig pár perc alatt orrom-szám tele lett vele! Szerencsére a távolban feltűntek Molnaszecsőd házai, később már a 8-as főúton haladó autókaravánokat is észrevettem. Egy óra felé értem el a falut, és amint a házak közé értem, a porvihar is megenyhült. A kezemmel leporoltam a ruhám és a hajam, pár pillanatig olyan porfelhő vett körül, mintha egy porszívó zsákját ráztam volna ki! Kereszteztem a forgalmas 8-as főutat, aztán még a Rába hídja előtt letértem az Árvíz büféhez pecsételni.

Kis problémát jelentett a pultos lánynak megtalálni a kéktúra bélyegzőt: amikor mondtam neki, mit kérek, először tányér nagyságú szemeket meresztett rám, aztán amikor leírtam neki, milyen formájú dolgot keressen, már gyorsan meglett a pecsét. Elintéztem az adminisztrációt, itt is megittam egy hideg Borsodit, aztán háromnegyed kettő felé erőt vettem a lustaságomon és továbbindultam. Na, nem mentem valami túl messzire, csak lesétáltam a füves réten keresztül a Rábához. Megfordult a fejemben, hogy itt verek tábort, hiszen maga a gondozott, füves terület pont erre a célra szolgál, és leginkább vizitúrázók szokták ezt használni, de egyrészt még gyerek volt az idő, másrészt így túl sok maradt volna a következő napra, mert ahogy már írtam, el szerettem volna érni a Nádasdról Körmendre induló déli buszt.

Így aztán csak megmosakodtam a folyó vizében, kicsit rendbe szedtem magam a porvihar után, aztán továbbindultam. Átballagtam a Rába-hídon, aztán elindultam a folyó széles árterén nyílegyenesen Döröske felé tartó kisforgalmú aszfaltút bal oldali padkáján. A távolban feltűnt a Kemeneshát dombvonulata, amit nagyjából egy óra alatt értem el az aszfaltút szélén végigporoszkálva. Már a Kemeneshátra vezető kaptatón értem el Döröskét, itt letértem az aszfaltútról és lesétáltam a horgásztó gátjára. Most, talán a csapadékmentes tél és tavasz miatt is jóval alacsonyabb volt a vízállás a szokásosnál, ezt abból lehetett felmérni, hogy a vízbe vezető mólók partra vetett halakként sorakoztak jóval magasabban a mostani vízszintnél. Itt is üldögéltem pár percet, aztán arra gondoltam, megyek még valamennyit, és sátorhelyet keresek magamnak.

A jelzések letérve az aszfaltútról végigvezettek a víztároló nyugati partján, aztán a tavat töltő, most éppen csak csordogáló Bogrács-patakot egy fahídon keresztezve és a rendezett víkendházas övezetet magam mögött hagyva egy mélyúton folytattam a Kemeneshátra vezető kapaszkodást. Pár perc alatt felértem az Öreg-hegyi szőlők, zártkertek közé. Végigballagtam a telkek között vezető földúton, itt már jobbra-balra forgattam a fejem, hol találhatnák jó sátorozó helyet. De most a szombati nap lévén nagy volt a mozgolódás a környéken, ezért aztán addig mentem, amíg magam mögött nem hagytam a zártkerteket.

Végül háromnegyed négy után találtam meg az alkalmas helyet: a földútról és a kéktúra útvonaláról letérve és egy virágzó repceföld szélén végigballagva egy füves aljú akácosba értem, itt kerestem helyet a sátramnak. Szokás szerint alaposan megnéztem azt a két négyzetméteres helyet, ahová a sátrat fel szándékoztam állítani, eldobáltam a gallyakat, köveket, hogy minél egyenletesebb legyen a terület felszíne, aztán felütöttem a sátrat. Hazatelefonáltam, elmondva milyen volt a napom és hol állítottam fel a sátrat, aztán a GPS kijelzőjét nézve elégedetten vettem tudomásul, hogy ezen a napon is több mint huszonöt kilométert haladtam!

Hat óra után megvacsoráztam és már a lefekvéshez készülődtem, amikor furcsa motoszkálásra lettem figyelmes. Ha nem mozogtam, nem csörögtem-zörögtem a sátorban, akkor halk neszezés kezdődött, de amint valami zajt keltettem, elhallgatott. Ez eddig nem meglepő, hiszen ez hozzátartozik a sátras életmódhoz! Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy ilyenkor betolakodók vagyunk egy természetes élőhelyen, aminek a lakói élik a maguk életét: motoszkálnak, járkálnak a sátorozóhely környékén, táplálékot keresnek, és nem érdekli őket az, hogy ezzel zavarnak minket, betolakodókat!

Napirendre is tértem volna az eset felett, de egyre inkább úgy éreztem, a hangok a sátor alól jönnek! Még a helyet is meg tudtam határozni: nagyjából arasznyira volt a sátor bal hátsó sarkától! Nem lehetett valami nagy állat a zajforrás, leginkább mezei pocokra gondoltam, de azt viszont el akartam kerülni, hogy a kis „rágcsávó” átegye magát a vadiúj sátram alapfóliáján, mint valami akadályon, ezért cselekednem kellett! Végül kimásztam a hálóhelyemről, kirántottam a földből a hat cöveket, és egyszerűen arrébb húztam a sátrat vagy fél méterrel! Visszamászva türelmesen figyeltem pár percig, és a halk motoszkálás zaja már határozottan a sátor mellől támadt fel, aztán osonó lépteket hallottam, és a neszek elenyésztek. A békés együttélés alapja: ne zavarjuk egymás köreit! Megnyugodva hajtottam álomra a fejem este nyolc óra felé.

---

Nem írok külön beszámolót a túrám negyedik napjáról, mert az olyan rövid volt, hogy nem lenne érdemes új fejezetet nyitni neki, ezért inkább itt folytatom. Reggel hét órára végeztem a reggelivel és a készülődéssel, nem is vesztegettem az időm, szerettem volna minél gyorsabban Nádasdra érni. A földútra visszaballagva már hamar elértem Döbörhegyet, végigporoszkáltam a falu főutcáján, aztán a települést magam mögött hagyva a Szarvaskendre vezető keskeny aszfaltút szélén folytattam az utam. Az egész utolsó túranapom arról szólt, hogy a Kemeneshát peremén „billegtem”: hol leereszkedtem a fennsíkról egy-egy patakvölgybe, hol visszakapaszkodtam a dombhátra. Sűrűn voltak errefelé az apró települések is: szinte óránként értem el egymás után a falvakat.

Szarvaskend is egy horpadásban volt: leereszkedtem a település keleti oldalát keresztező kis nevenincs vízfolyás völgyébe, aztán már a kapaszkodó közben értem el a zárva lévő kocsmát, a falu kéktúra pecsételőhelyét. Még csak háromnegyed nyolc felé járt az idő, a kocsma pedig csak dél körül nyit, tehát valami más megoldást kellett keresnem. Szerencsére ez nem volt bonyolult, mert a kocsma melletti vegyesboltot viszont nyitva találtam, ahová belépve a kiszolgáló hölgy már adta is a céges bélyegzőt! Nem szeretem az ilyen szívességet viszonzatlanul elfogadni, ezért gondoltam veszek pár péksüteményt, de ezeket meg árengedménnyel adta a hölgy, mert már kétnaposak voltak! A kocsma előtti asztaloknál megtettem a másnapos, de azért nagyon finom kakaós csigákat és csak nyolc felé indultam tovább.

Még egy lejtő és kapaszkodó után – most a Szarvaskendi-patak völgyébe kellett leereszkednem –, letértem az aszfaltról és itt is látogatást tettem a faluszéli szőlők és présházak között. Innen egy mezei földúton, szépen rendben tartott kőkeresztek és Mária szobrok között kutyagoltam át a szomszédos Nagymizdóra, ahol ismét rátértem a faluk között vezető keskeny aszfaltútra. Egy erdőfoltban leereszkedett velem az út a Hegyaljai-patak völgyébe, aztán újabb hegymenet jött vissza a fennsíkra. Nehogy azt hidd, kedves Olvasóm, hogy ezek valami hatalmas hegymászások és lejtmenetek voltak! Á, dehogy. Talán húsz-harminc métereket süllyedt, vagy emelkedett alattam az út, ami nem lenne azért túl megerőltető, de ez az állandó liftezés azért hosszú távon kimerítő tud lenni!

A temetője után értem el Katafát – itt újabb ereszkedés jött a falut átszelő Cseri-patak völgyébe, majd onnan vissza a fennsíkra – és amint magam mögött hagytam a települést, feltűnt a mezők túloldalán Nádasd templomtornya. A szántók között átvágva hamar elértem a házakat, aztán a falut átszelő 86-os főút járdáján beballagtam a faluközpontba. Tizenegy óra felé érkeztem meg a központban, az útkereszteződésben álló Cafe Rick kávézóhoz és panzióhoz. Mivel volt még több mint másfél órám a 12:39-es busz indulásáig, be is húzódtam a faluhelyen kicsit furcsa, de a színvonalat az első bejárásom óta is tartó kávéházba.

Itt bekkeltem ki a busz indulásáig hátralévő időt egy hideg Borsodit kortyolgatva, de azért közben a mosdóban kicsit kimosakodtam és átöltöztem az utazáshoz. Az útigúnya fontos dolog számomra, mivel úgy gondolom, nincs jogom piszkos, esetleg nyakig sáros túrafelszerelésben üldögélnem tisztaruhás emberek között a buszon, vonaton, így aztán mindig van egy váltás tiszta ruha nálam, amit igyekszem megőrizni egészen a túra végéig. Bár Nádasd nem pecsételőhely, bélyegeztetnem is kellett a kéktúra igazoló füzetembe, amit a pultos hölgy készségesen meg is tett, hiszen itt megszakítottam a túrát.

Körmenden megvártam a fél kettőkor Szombathelyre induló vonatot, ott pedig volt még pár percem a budapesti gyors indulásáig. Beszaladtam a peronról a váróterembe, és a büfében ebédre vett huszonöt dekányi fornettis pogácsát majszolgatva kerestem meg a vonatomat. A vonat pontosan indult és pontosan is érkezett Kelenföldre. A buszmenetrend szerint éppen hat percem volt, hogy végigügessek a hátamon a málhámmal a vadonatúj, a vágányok alatt végigvezető aluljárón és megkeressem a buszomat a szintén pár napja felavatott új buszvégállomás betonplaccán.

Két perccel a buszom indulása előtt űzött vadként párosával szedve a mozgólépcső fokait érkeztem fel a felszínre, tanácstalanul körülnéztem a peronszigetek között, vajon honnan indulhat a buszom, amikor meghallottam, hogy a távolban egy autóbusz éppen beröffenti a motorját. A hang irányába futottam és már szólt az indításjelző, amikor felugrottam a busz középső ajtaján, de negyed óra alatt hazaértem vele, és nem kellett fél órát várni a következő indulásáig! Aztán még látogatást tettem a házunktól nem messze lévő óvodában és leadtam a voksomat az országgyűlési választáson, utána pedig komótosan hazasétáltam. Hat után pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.