A Büdös-kúti kulcsosház tisztásán töltött éjszakánkon hidegfront érkezett, még a sötétben arra ébredtem, hogy az erdő fái között süvít a szél, de a tisztás nyugati szélén, a fák szélárnyékában – ahová a sátrunkat még az este felvertük – még a szellő sem rebbent. Meg voltam győződve arról, hogy reggel rossz időre fogunk ébredni, de amikor reggel hat óra felé kinéztem a sátorból, derült ég látványa fogadott.

A szokásos, kényelmes módon összekészülődtünk, megreggeliztünk, és most is reggel nyolc óra felé végeztünk mindennel. Elbúcsúztunk Brigitől és Norbitól – ők még nem voltak teljesen készen – aztán először feltöltöttük a vízkészletünket a Feri-forrásnál, majd nekiindultunk az utolsó nagyobb túraszakaszunknak.

A völgyből a már tegnap délután megismert úton felkapaszkodtunk a gerincre, közben elhaladtunk a Füleki-emlékmű mellett. A terméskövekből összerakott emlékmű a márványtáblájával Füleki Mihálynak, a Pécsi Spartacus Sportkör túrázójának emlékét őrzi. A gerincen lévő elágazásban most nem a jelzést választottuk, hanam a jelzéseket követve indultunk tovább a keréknyomokon. Úgy látszik, itt fenn megjött a térerő is, mert a mobilom szapora pittyegéssel figyelmeztetett a szolgáltatótól kapott SMS-ekre.

Végignéztem az előző időszak folyamán bejött hívásokat, láttam, hogy a feleségem is többször keresett. Visszahívtam hát a lakást, és hosszabb beszélgetésbe bonyolódtunk, ezért aztán nemigen figyeltem a jelzéseket. Valószínüleg Gábor is figyelmetlenebb volt a szokásosnál, így történhetett, hogy nem vettük észre a jelzés letérését a földútról, és egy gyengébb lejtőn, most már a jelzések útján elértük az Orfűről Pécsre tartó országutat. Nagy probléma nem történt, a térkép szerint a kéktúra az út felett szintezett tovább a hegyoldalban, hogy aztán egy kilométerrel arrébb a Remete-rétnél találkozzanak egymással.

Nem fordultunk tehát vissza, hanem az út szélén battyogtunk tovább a Remete-rét füves tisztásáig. Az aszfaltút csak enyhén emelkedett és laza kanyarokkal érte el a nyeregben lévő tisztást. Elhagytunk egy útelágazást, aztán átvágtunk a füves mezőn a Remete-rét keleti szegletében álló szép kis pihenőházig. Leültünk itt egy rövid időre, mivel úgy láttuk, innen amúgy is emelkedő fog következni a Rózsa-hegy oldalában.

Továbbindulva aztán kereszteztük a főutat és megindultunk felfelé egy elég köves földúton. Térképünk és a fán lévő jelzések szerint ez az út volt a mecseki piros kerékpárút is, hát nem tudom, milyen kétkerekű képes tartósan elviselni ezt a köves, helyenként kifejezetten sziklás talajú földutat. Persze maga az emelkedő sem volt piskóta, nem volt túl meredek, de tartósan, hosszan kapaszkodott fel egészen a Rózsa-hegy tetejéig (528 m). Legalább egy kis kilátásban reménykedtünk a tetőről, de sajnos a hegytetőt is erdő borította, semmit sem láttunk a fáktól.

Átvágtunk a széles, lapos hegytetőn, aztán a tulsó oldalán ugyanolyan meredeken ereszkedni kezdtünk. A végén a lejtő kissé megenyhült, kellemes sétával értük el a Szuadó-nyeregben a Patacsi-mezőt és a kéktúrás pecsételőhelyként is funkcionáló kis blokkházat.

Kéktúrás könyvünk szerint a blokkház valaha ellenőrző hely volt, ahol az erdőgazdaság emberei ellenőrizték a fát szállítók vásárlást igazoló papírjait (blokkjait). Az ilyen kis épületeket cédulaháznak is nevezték. A könyvben a képen egy szép kis épület állt egy gondozott tisztáson, előtte pihenőpadokkal. A valóság azonban annyira más volt, hogy először el sem hittük, hogy megérkeztünk.

A gondozatlan, gazos tisztáson egy teljesen más formájú ház állt! Aztán észrevettük, hogy csak a ház teteje más, a szép, manzárdszerű tetőt lebontották, és egy meglehetősen összkókányolt sátortető borította most a házat. Igaz, úgy építették, hogy most egy kis fedett terasz is legyen, de a girbe-gurba tartóoszlopok nagyon rontották az összhatást. Aztán megtaláltuk a pecsételődobozkát tartó fát is, a kis fémdobozban pedig rengeteg nyalóka volt! Ragasztottunk mindenhová, mégis olyan mennyiség maradt, hogy nem vesztegettük az időnket a számlálással! A rozoga pihenőpadon meg is pihentünk, és csak hosszabb szünet után indultunk neki a Jakab-hegyre vezető hosszú emelkedőnek.

Egy rövid ideig még a hegy tövében, a völgy alján haladt a földutunk, majd a jelzés keresztezése után egy balkanyart követően nekiindultunk a Jakab-hegynek. Először oldalazva emelkedett a földút, aztán egy jobbkanyar után csak úgy toronyiránt haladtunk tovább a hegytető felé. Hosszú és kimerítő volt a hegymászás, a természetvédelmi terület határát jelző ovális tábla oszlopának tövében egy kicsit meg is pihentünk. Nagyobb túristacsoport előzött meg itt bennünket, velük a későbbiek folyamán még találkoztunk.

Továbbindulva hamarosan elértük a széles, lapos hegytetőt övező magas földsáncot. A kéktúra földútja egy átvágáson jutott be a földvárba, itt jól lehetett látni a sánc méreteit és kövekkel megerősített belső szerkezetét is. Sokáig úgy gondolták, hogy a sáncokat a kelták vagy illírek építették, de mostanra bebizonyosodott, hogy a hallstatti kultúra népei hozták létre ezt a maga nemében páratlan erődöt.

Továbbindultunk a lapos hegytetőn és néhány perc múlva megérkeztünk a pálos kolostor romjainak tisztásához. Az első kolostort még 1225-ben alapította Bertalan pécsi püspök a pálos rend számára, majd a XIV. században kibővítették az épületet és a XVI. században néhány ablakát és ajtaját reneszánsz stílusban átépítették. A török hódoltság korában romossá vált épületet a XVIII. században ujjáépítették, emeletessé alakították. Nem sokkal később az épület lakatlanná vált, építőanyagát részben eladták, vagy elhordták. A maradványok most szépen konzervált állapotban megtekinthetőek.

Mi is sokáig elbolyongtunk a romok között, mire továbbindultunk. A tisztás másik (nyugati) sarkában állnak az új kolostor meglévő falai. A pálos rend 1947-ben új kolostor építésébe kezdett itt, de a szerzetesrendek 1951-es feloszlatása miatt az építkezés félbeszakadt. Ennek az újabb templomnak a tornya és egyes épületrészei a mai napig láthatóak. Itt is megálltunk és alaposan körbejártuk a tényleg templomszerű építményt, aminek a tornya most kilátóként funkcionál. A körülbelül tíz méter magas torony legfelső szintjére egy fémlétrán lehet feljutni egy meglehetősen szűk, kéményszerű feljárón keresztül.

A torony legfelső szintjéről nagyon szép kilátás nyílik a Misina-Tubes vonulatra és a Keleti-Mecsekre. Az éjszakai hidegfront elfújt minden párát és valóban feledhetetlen panorámában gyönyörködhettünk. Készítettem itt is egy panorámaképet, ezt majd feltöltöm a honlapra is.

Csak hosszabb nézedődés után ereszkedtünk le a toronyból és kaptuk a hátunkra a zsákjainkat. Nem volt okunk a különösebb sietségre, de mégis nekiindultunk, mert mielőbb el akartuk érni a Zsongor-követ is. Kényelmes sétával körülbelül öt perc alatt tettük meg az utat a lapos, erdős hegytetőn keresztül azokig a pihenőpadokig, ahonnan az ösvény elindul a páratlan kilátást nyújtó sziklákhoz.

Egy-két perc alatt elértük enyhe ereszkedéssel a kilátópontot. Innen tényleg egészen káprázatos panoráma tárul a nézelődő szeme elé, ugyanis itt a Mecsek legdélibb vonulatának meredeken leszakadó peremén állunk. Közvetlenül alattunk, a hegyek lábánál apró falvak sora húzódott: Cserkút és Kővágószőlős szinte a lábaink alatt hevert, kissé jobbra tekintve még Kővágótöttös és Bakonya is látható volt. Távolabb tekintve a Baranyai-dombvidék szelíd dombhátai húzódtak, egészen távol még a Villányi hegység csúcsai is láthatóak voltak.

Itt akadtunk össze azzal a nagyobb társasággal, akik még a hegyre felkapaszkodva előztek meg bennünket. A Zsongor-kő lépcsőzetes teraszain üldögéltek és a kilátásban gyönyörködtek ők is. Mi is leültünk, ugyanis tényleg nem volt könnyű elszakadni ettől a kilátástól! Megebédeltünk, aztán amikor a társaság továbbindult, elkészítettem a szokásos panorámaképet a sziklákról és a kilátásról is. Végül csak rászántuk magunkat az indulásra, újra felvettük a batyukat és továbbindultunk.

Ismét kereszteztük a sáncokat, amik itt nem voltak olyan magasak, mint a keleti oldalon, aztán megérkeztünk a halomsírok közé. Az 1-4 méter magas halomsírok az erdő fái között szétszórva találhatóak, és az erődöt lakó vaskori népek temetkezési helyéül szolgáltak. A tájékoztató tábla szerint több száz ilyen található ezen a környéken, és valóban, amikor körbepillantottunk, az erdő fái között midenfelé ezeket az alacsony halmokat láthattuk.

A halomsírok után egy nagyobb irtás felső szélére érkeztünk, innen észak felé, Abaliget irányában nyílt szép kilátás. Ezután egy völgybe leereszkedve keskeny aszfaltutat értünk, ami a volt Petőcz-Aknáig vitt minket. Ez is egy bezárt mecseki bánya, de itt nem szenet, hanem uránércet bányásztak! A függőleges akna bejáratát lezárták, most a ligetes nyeregben csak egy kis emlékmű őrzi az uránbányászat emlékét. Maga a szerény emlékmű (egy nyersen megfaragott kőtömb) egy bekerített terület közepén áll, szerencsére a kapu nem volt zárva, így közelről is megtekinthettük.

A jelzés megkerüli a bekerített területet, felkapaszkodik egy kis tetőre, aztán a gerincet követve szép, árnyas gyertyános-bükkös erdőben ereszkedik le Abaligetig egy jól járható földúton. Közvetlenül a falu felett találkozik az Orfűről jövő jelzéssel és egy kis árok mentén ereszkedik az ösvény tovább az abaligeti Csónakázótóig. Ide meglehetősen furcsán, a szuveníres bódék között érkezik le meredeken a túristaösvény, mi is nem csekély feltűnést keltettünk az eladók között a megérkezésünkkel.

Közvetlenül a Csónakázótó partjára érkeztünk, azonnal le is dobtuk hátizsákjainkat a barlang pénztárával és bejáratával szomszédos egyik pihenőpadra és úgy vettük elő az igazoló füzeteket pecsételésre. Itt rendes kéktúrás pecsételést kaptunk az abaligeti barlang pénztárában.

A barlang a pleisztocén korban, körülbelül félmillió évvel ezelőtt keletkezett a triászkori mészkőben. Az áramló felszín alatti vizek alakították ki oldással, koptatással. Nem igazán cseppkőbarlang, bár van néhány cseppkőképződmény is benne. Igazán széppé a falon látható változatos oldásformák teszik. Korábban Paplika néven volt ismert a környéken, mert a bejárati üregben a falu plébánosa tartotta a borát. A barlang többi részét egy nagy szikla zárta el, ezen Mattenheim József helyi molnár jutott először keresztül és tárta fel a barlang ma is ismert teljes hosszát 1768-ban. Először Kölesi Vince kutatta át tudományos alapossággal 1819-ben. Több évtizedes elhanyagoltság után a barlang 1957-re fel lett újítva, azóta fogad látogatókat.

Miután elvégeztük az adminisztrációt, továbbindultunk a kempingbe. Nem számítottunk telt házra, de még minket is meglepett az, hogy a kemping szinte teljesen üres volt. A hatalmas területen mindössze egyetlen család sátra állt a miénken kívül, így aztán kiválaszthattuk a nekünk legjobban megfelelő helyet. Végül, a nap lezárásaképpen alapos tisztálkodás után megvacsoráztunk a Csónakázótó parján álló egyik kis büfé kényelmes asztalainál. Jóleső érzés volt végigtekinteni a tavon és a környékén: végigjártuk a Dél-Dunántúli Kéktúra Mecseken átvezető szakaszát!

Azért még a túrát nem fejeztük be teljesen, ugyanis következő nap egy reggeli busszal átruccantunk Pécsre, és aznap végigjártuk a város nevezetességeit, illetve azokat, amik belefértek ebbe a rövid látogatásba. Itt erről nem írok túrabeszámolót, de a városról készült képek megtekinthetőek lesznek a Fényképalbumban.

---

Egy rövid túraszakasz maradt csak: az abaligeti Csónakázótótól a vasútállomásig vezető körülbelül öt kilométer. Ezt 28.-án, csütörtökön reggel tettük meg. Szokás szerint aznap is nyolc órára bontottunk tábort és pakoltuk össze a cókmókot, és bár éjszaka komolyan esett az eső, indulásunkra már kezdett kitisztulni az idő. Felmálháztunk tehát és nekiláttunk ennek a rövid „bónusz” szakasznak.

A kéktúra végigvezetett a Csónakázótó és a mellett fekvő Horgásztó kikövezett parti sétányain, majd a víkendházak szélén haladó keskeny aszfaltútra tértünk rá. Lassan elmaradt mögöttünk a legutolsó, meglehetősen szerény házacska is, itt aztán az aszfaltozott út is végetért, és egy helyenként meglehetősen szűk, benőtt ösvényen folytattuk az utunkat. Elhagytuk egy romos, alaposan lepusztult tanya épületeit, aztán egy elágazásban élesen balra fordulva a Kis-Kő-hegyre vezető földútra tértünk.

Egy mező szélén kapaszkodtunk egyre feljebb és ahogy mind magasabbra értünk, úgy nyílt ki alattunk az abaligeti völgy panorámája. A dombgerincet elérve megálltunk néhány percre és megcsodáltuk az innen nyíló kilátást. Kelet és délkelet felé tekintve Abaliget és a Mecsek látványa búcsúzott tőlünk, az ellenkező irányban már a Zselic dombvidéke tárult a szemünk elé. Kicsit nézelődtünk, aztán továbbindultunk.

Még itt a gerincen útelágazáshoz értünk, semmilyen jelzést nem láttunk, de térkép szerint a jobbra induló földút volt a megfelelő. Megművelt táblák között kis nyeregbe ereszkedtünk le, itt egy magasles oldalán végre feltűnt a jelzés. Erdőbe értünk és a Kövesdi-háton egyre feljebb kapaszkodva lassan elértük a gerincet is. Fenn elég susnyás, elvadult utak fogadtak bennünket, a ritkított bükkösben meglehetősen megnőtt az aljnövényzet. Az éjszakai eső miatt pedig jól el is áztunk a magas fűben, gazban gázolva.

Végül lejtőbe fordult az utunk, sáros, füves keréknyomokon ereszkedtünk le a hátról északi irányba. Egy irtásfolt széléről végre megpillantottuk az abaligeti vasútállomást a távolban, azonban az utunk még tett egy kanyart: megkerültük az irtásfoltot és annak nyugati oldalán fordultunk csak a vasútállomás felé. Hamarosan elértük a sineket aztán átkelve rajtuk az állomás épületét is. Pecsételést kértünk az állomás személyzetétől, vagyis egy meglehetősen barátságos vasutas fiatalembertől, aki belenyomta az állomás körpecsétjét az igazololó füzetekbe és a túrajelentésre is. Ezután már nem volt más dolgunk, mint megvenni a jegyeket és megvárni a Dombóvárra induló személyvonatot.