Reggel szokás szerint korán ébredtem az Alsókövesd feletti domboldalban, aztán miután meghallgattam a Kossuth rádió reggel hat órás híreiben az időjárás-jelentést (hőséget, erős UV-B sugárzást és száraz időt jósoltak az ország egész területére) gyorsan megreggeliztem és összepakoltam mindent. Szokás szerint reggel fél nyolc felé már indulásra készen álltam.

Nem is vesztegettem az időt, tudtam, hogy a mai túra hosszú lesz majd a Csepegő-kőhőz való kitérővel és a Simonfai érkezéssel. Felkaptam hát a hátimotyót és nekiindultam az Alsókövesd felé vezető földútnak. Az enyhe lejtőn gyorsan leértem a völgybe, ahol ráfordultam jobbra az aszfaltútra. A keskeny aszfaltcsík a Györgymajortól és a Nagy Máté vadászháztól érkezett, hogy aztán a földút becsatlakozásától talán kétszáz lépésnyire beletorkolljon az Alsó- és Felsőkövesdre vezető aszfaltútba.

A térkép szerint nekem is erre kellett továbbmennem ezért nagyon meglepődtem, amikor az aszfaltútról néhány méter után balra tereltek a jelzések, egy bekerített mező szélén futó kerítés mellé. Átvágtam az úton és elindultam volna a jelzések mentén, de a kerítés mellett magas dzsindzsás húzódott, gyakorlatilag átjárhatatlanul! Körülnézve láttam, hogy az aszfaltutakon ugyanezt a mezőt a másik irányból tudom megkerülni, így aztán továbbindultam a kéktúra régebbi, térképem által jelzett útján.

A kereszteződésben ráfordultam az Alsókövesd felé vezető, az eddiginél csupán csak egy árnyalatnyival szélesebb aszfaltútra és hamarosan megpillantottam magam előtt az alsókövesdi vadászházakat. Még a házak előtt érkezett meg a jelzés az erdőből eléggé benőtt keréknyomokon. A házak előtt szép, bekerítetlen füves mező húzódott, ez lett volna a másik táborozásra kiválasztott hely, hát ez sem volt rossz, de a dombról, éjszakai szálláshelyemről szebb volt a kilátás!

Maga a vadászház a melléképületeivel az út jobb oldalán állt egy fenyősor mögött. Elhaladtam előtte, aztán folytattam az utat Felsőkövesd felé. Az út nagy balkanyarjában beértem az erdőbe, aztán a keskeny aszfaltcsík először nagyon enyhén, később egyre jobban nekiveselkedve emelkedni kezdett. Végül kemény kaptatóval értem fel az út jobbos hajtűkanyarjába, ahol az emelkedés hirtelen megszűnt és feltűntek előttem Felsőkövesd házai.

Az út jobb oldalán egy téglaépület előtt megláttam egy szép erdei fenyő törzsére szerelve a kéktúrás pecsét dobozkáját, mellette pihenőpadok, asztalok álltak. Velük szemben, egy kis gondozott parkban a falu haranglába állt. Gyorsan elővettem a pecsételőfüzetet, belenyúltam a kis dobozkába a nyalókákért, de keservesen csalódtam, a doboz ugyanis üres volt!

Mivel a kis faluban sem bolt, sem egyéb más hivatal nincs, nem maradt más hátra, mint a fényképezés. Eddig ketten voltunk a fiammal, könnyen el tudtuk intézni egymás lefényképezését, de most magamban voltam. Próbáltam a fényképezőgépet elég messze tartani magamtól, hogy beleférjen a képbe a legalább a fejem és pecsételődobozka, de csak nem akart összejönni!

Ekkor jutott az eszemben a mobilom kamerája! Eddig nemigen használtam, mert nem igazán jó a felbontása, viszont nagylátószögű lencséje van! Előkaptam és ezzel készítettem önarcképet a pecsételő ponttal együtt – kiválóan sikerült! Ennek örömére még egyszer – most már alaposan – megreggeliztem és csak utána indultam tovább. Végigballagtam a cseppnyi településen és elérkeztem a felvégre. Itt állt a Fekete István Emlékösvény utolsó táblája, ahol a kéktúra derékszögben letért balra az útról, hogy nekiinduljon a völgynek.

A térkép alapján is keletnek kellett itt fordulni, és mivel egy földút mindkét oldalán a fákon kapuszerűen fel voltak festve a behívó jelek, elindultam rajta lefelé. Az út később löszös falak közé süllyedt és egyre inkább délkelet felé fordult. Tanácstalanul megálltam és újra megnéztem a térképet. Eszerint az útnak inkább északkeletnek kellett volna hajolnia. Körülnéztem: persze jelek sehol, sem előttem, sem mögöttem, nem is lett volna mire festeni őket a három-négy méter magas löszfalakon! Nem akartam felesleges kitérőket tenni, inkább visszafordultam és felkapaszkodtam az út kezdetére, megnézni, nem tévesztettem-e el az utat, de a jelzések egyértelműen erre irányítottak!

Kissé megnyugodva fordultam ismét meg, és indultam neki a lejtőnek. Majd egy kilométert ereszkedtem a lejtős földúton, az első jelzés kb. félúton bukkant fel egy, a löszfalon áttört karvastagságú gyökérre festve. Vizenyős völgybe vezetett az út, aztán egy tanya romos épületeinél ráfordultam a jelzéseket követve a völgy alján, egy erecske jobb partján futó nagyon sáros földútra. Ezen is nagyjából egy kilométert haladhattam, amikor egy kereszteződéshez érve a jelzések balra térítettek.

A térképet elemezve itt térhettem vissza a kéktúra korábbi, a térképen is jelzett nyomvonalára és kezdtem meg a kapaszkodást a másik domboldalon egy bekerített friss irtásfolt szélén. Az ék alakú irtás túlsó oldalán egy távvezeték oszlopai kapaszkodtak felfelé a domboldalon és pont a dombtetőn, a gerincen keresztezték a földutat. Az út itt átbukott egy kis nyergen és már fel is tűnt Szabás legszélső háza előttem.

Az épületek jó részében már nem laknak, néhány portán láttam csupán életnek valamilyen nyomát. Mindig szíven üt az elzárt települések sanyarú sorsa, úgy gondolom, Szabás is el fog néptelenedni néhány éven belül. Az aszfaltos bekötőút, a bolt és a posta hiánya megpecsételi manapság egy település sorsát!

Végigballagtam a kis falu egyetlen utcáján, aztán egy nagy fa árnyékában letelepedtem pihenni. Az egyik kertből két kecske jött elő, amolyan fogadóbizottságként. Hűsöltem egyet az árnyékban, aztán indulnom kellett tovább, hiszen aznap még hosszú út várt rám. Egy földút ágazott ki balra a házak között az utamból, felkapaszkodtam egy kis bukkanóra rajta, hátha nyílik onnan valami kilátás. Szerencsém volt, nagyon szép panoráma nyílt a kis dombtetőről a szomszédos völgyben fekvő Csebényre és a zselici dombvilágra.

A faluból továbbindulva mezők szélén baktattam egy darabig a földúton, végig szép volt a kilátás Csebény felé, aztán ismét beléptem az erdőbe, hogy egy rettenetesen sáros, dagonyás földúton folytassam az utamat. Jó két kilométert haladtam a fák között a pocsolyákat kerülgetve, mire elértem a Csepegő-kőhöz vezető földút letérését.

Kiléptem az erdő szélső fái között vezető földútról a mezők szélén futó keréknyomokra és egyből szinte fejbe kólintott a már délelőtt is kegyetlenül tűző Nap. Az erdőhatáron, gabonaföldek szélén folytattam az utamat, itt-ott a szélső fákon fel-fel tűnt a jelzés. A térkép szerint jó kilométernyit kellett gyalogolnom ezen az úton, míg végre betérhetek a forrás felé fordulva az erdőbe.

A jelzések továbbra is elszórtan jelentkeztek, aztán egy ponton észrevettem egy jelet a szélső fán, meg a mögötte állón is. Megvan hát a letérés – gondoltam, és átvágva az erdőszéli dzsindzsáson elindultam a fák közé. Áttörtettem a csalánoson a távolabbi jelzésig, de körbepillantva sehol sem láttam a következőt. Alaposan körülnéztem valamilyen ösvényt vagy csapást keresve, de azt sem láttam sehol.

Visszatértem hát az erdőszéli földútra és továbbindultam rajta, hátha lesznek még további jelzések, elballagtam rajta egészen a távoli erdősarokig, de már erre nem voltak jelzések. Visszatértem a korábbi pontra, újra nekiindultam a susnyásnak, aztán a második – és akkor úgy tűnt, utolsó – jelzésnél elővettem a tájolót. Csak azért is elmegyek a Csepegő-kőhöz! Bár vízre nem volt szükségem, de ha már ennyi időm elment a keresésével, nem adom fel!

A térkép alapján északnyugat felé indultam el, ennek meg is lett a jutalma, vagy húsz lépés után észrevettem a következő jelet! Innen már jelzéstől jelzésig haladtam, aztán mintha egy csapás is kibontakozott volna előttem! Követtem, és a jelzések is abban az irányban voltak felfestve. Kissé megtéptek az ágak, de a csalánosra ügyet sem vetettem, hiszen hosszú szárú nadrág volt rajtam! Aztán hirtelen egy tiszta aljú, oszlopcsarnokszerű bükkösbe érkeztem.

Hirtelen kinyílt előttem a világ, egyszerre négy-öt jelet is láttam magam előtt a fákra festve. Itt aztán eltűnt mindenféle nyom, szerencsére a jelek jól követhetőek voltak. Átkeltem egy kis horhoson aztán annak a jobb oldalán ereszkedtem tovább. A lejtő aztán mindjobban nekigorombult, én meg azon kezdtem el gondolkodni, hogyan fogok itt majd visszamászni? Meredek lejtőn értem el a szűk völgy alján a kissé már viharvert pihenőpadokat. Lepakoltam a motyót, aztán a tovább követtem a jeleket.

Egy-két perc alatt elértem a Csepegő-követ, ezt a tényleg elég furcsa forrást. A víz egy nagy kő oldalán csurog végig, egy saját maga által vágott barázdában. Valaki egy műanyag csövet applikált a keskeny résbe, így most a víz egy része a csőből folyik ki, inni is lehet belőle, meg palackot is meg lehet tölteni vele. Ittam is, aztán a pihenőpadoknál magamhoz véve a palackot, töltöttem is. Végül még egy jó negyedórát ücsörögtem a pihenőpadoknál, mire rászántam magam az indulásra.

Bár indult egy ösvény a völgy aljában a közeli Kistótváros tanyái felé, ahonnan később átvághattam volna a jelzések irányába, de elhatároztam, hogy a már végigjárt úton térek vissza a DDK jelzéseire! A visszautat nem részletezem, mindenkinek a fantáziájára bízom azt, milyen lehetett felfelé kapaszkodni völgyből, aztán utána még az agyforraló déli hőségben megtenni a mezők szélén az utat a jelzésekig!

Szerencsére az út az erdőben folytatódott, aztán széles ívben megkerültem gyakorlatilag szintet tartva a Tótvárosi-hegy északi oldalát. Innen egy irtásfolton keresztül nagyon szép kilátás nyílt a völgyben fekvő Kistótvárosra. Egy útszéli magaslesen tartottam a következő nagyobb pihenőt, itt meg is ebédeltem. Innen is nagyon szép volt a kilátás Kistótváros irányába. Nézegettem a szép és újnak tűnő épületeket, talán lovasközpont lehet a szépen gondozott, bekerített területen, bár lovakat nem láttam, csak a nagy, istállószerű épületeket.

Továbbindulva az út átkerült a Tótvárosi-hegy északnyugati oldalára, innen meredek, szerpentinező ösvény ereszkedett le az erdő szélére. Rátértem a balról érkező jelzés földútjára, kiértem a mezőre, kereszteztem a régi vasút töltését, aztán elértem az aszfaltutat. Itt balra fordulva hamarosan megérkeztem Gálosfa déli szélére.

Nekiindultam a hosszú, egyenes, enyhén emelkedő főutcának, néhány perc múlva egy Pannon sör cégéres kocsma tűnt fel az út jobb oldalán. A térképem nagyjából ide jelezte a pecsételőhelyet (sajnos otthon felejtettem a pecsételőhelyek fórumáról kinyomtatott lapokat, így nem volt pontos információm), de az ajtó be volt zárva. Az ajtóra kiragasztott nyitvatartást elolvasva láttam, hogy hétköznap lévén csak délután háromkor fog nyitni. Mivel csak negyed három volt, elhatároztam, addig körülnézek egy kicsit a faluban.

Néhány házzal arrébb Coop vegyesbolt állt, az viszont a kiírás szerint kettőkor zárt! Hát, ilyen a két szék között a pad alá esni! (azt csak otthon olvastam a pecsételőhelyek fórumában, hogy a bolt mögött volt, egy eléggé eldugott helyen a pecsételőhelyként is funkcionáló másik kocsma – de hogy nyitva volt-e, azt máig nem tudom!). Végigjártam a faluközpontot, megnéztem a volt kastélyban működő szállót, a rendezett parkban álló Faluházat és a templomot, aztán üldögéltem egyet az árnyas pihenőpadok egyikén. Csak a nyitásra mentem vissza a kocsmába.

Szerencsére az ivó pontosan nyitott, a kedves pultos hölgy pedig első szóra pecsételt az igazolófüzetembe a céges bélyegzővel. Ittam egy hideg Pannon sört – így utólag meg kell mondani, a túrán többször is megkóstoltam: olcsó és nagyon finom, kár hogy nálunk, Budapesten nem lehet kapni – aztán vettem a hátizsákom és nekiindultam a Simonfáig még hátralévő 6,7 kilométerek.

Hosszú, de szinte végig árnyas kapaszkodó kezdődött a faluközpontban, a templom mellett a Sipos-hegyre, fenn a tetőn egy régi, nagyon benőtt feszület mellett pedig balra fordultam, a gerincen végigkígyózó földútra. Eseménytelen erdei út után torkollott bele a földes út egy erdei makadámútba, ezen haladtam egészen Simonfai-pusztáig. Itt az út nagy ívben balra fordult, de a jelzések egy eléggé benőtt ösvényre térve végigoldalaztak egy kerítés mellett, hogy aztán végül egy murvás útba csatlakozzanak.

Végigmentem Simonfai-puszta bekerített épületei mellett, aztán a jelek a térképtől eltérően egy mélyútba vezettek, ezen értem el Simonfa határát. Elhaladtam a Zselic kulcsosház bezárt kapuja mellett, aztán a templomot elhagyva megérkeztem a Meteor kulcsosházhoz. Bíztam abban, hogy valamelyiket nyitva találom, de mindkét kulcsosház zárva volt! Leültem a Meteor kulcsosház kertkapujánál gondolkodni, meg egy kicsit pihenni is.

Sátrazni végülis mindenhol lehet, főként az zavart, hogy nem tudok nyalókát ragasztani az igazolófüzet megfelelő rubrikájába, hiszen azok benn vannak a ház utcáról is látható villanyóra szekrényében! Ahogy így nézelődtem, észrevettem, hogy a kertnek nincs hátsó kapuja! Mivel a kulcsosház az utolsó épület azon az oldalon (felette már csak a bekerítetlen templom áll a domboldalban), gyorsan megkerültem a telket és egy perc alatt bejutottam a kertbe! Előresétáltam az épület utcafrontjára és a villanyóraszekrényben meg is találtam a nyalókákat!

Ragasztottam belőlük egyet az igazolófüzetbe, aztán sokáig gondolkodtam a szövegén: Dél-Dunántúli Kéktúra 19. Az biztos, hogy a 19 nem az igazolópont száma, mert akár Szekszárd felől, akár az Írott-kő felől számoljuk, nem ez jön ki. Na, mindegy! Alaposan körülnéztem a ház füves kertjében, voltak eléggé védett helyek is benne, sátorozásra pont alkalmasak! Fel is ütöttem a sátrat a háztól elég távol, egy utcáról nem látható helyen, egy fa alatt.

Mivel még otthon felírtam a gondnok telefonszámát, gondoltam felhívom és elmondom, itt táborozok a kertben, de nem volt térerő a T-mobilos telefonomon! Márpedig kötelességem minden este hazaszólnom, hogy minden rendben, így aztán lementem a faluba, keresni egy telefonfülkét. Szerencsére találtam egy utcai telefont, működött is, így fel tudtam a családomat hívni, hogy nincs semmi probléma, viszont már nem jutott elég aprópénz a gondnoknak telefonálni. Azért még beültem a szokásos „álomcseppjeimre” a falu kocsmájába és csak sötétedéskor tértem vissza a Meteor kulcsosház kertjében álló sátramba aludni.