Ezen a reggelen is napkeltekor ébredtem, de most nem szüttyögtem túlságosan sokáig, mert a korábban már előrejelzett délutáni 36-38 Celsius fokos hőséget elkerülendő hamar akartam indulni és még a kora délelőtt folyamán átvágni a térképem által jelzett árnyékmentes fennsíkon Szenna és Kaposmérő között. Gyors reggeli és összemálházás után reggel fél hét felé már útra készen álltam, felkaptam a hátizsákom és nekiindultam az útnak.

A turistaház rövid bekötőútján hamar elértem a Patca végén lévő kis buszfordulót, aztán továbbindultam a falu főutcáján. A református templom után az aszfaltút jobbra kanyarodott, de itt bal felé földútra tértem, ami a Vadvirág Út turbánliliomot ábrázoló fafaragása és egy kiállított jó állapotban lévő tűzoltószekér mellett az utolsó házakat elhagyva beoldalazott az erdőbe.

Árnyas szekérúton haladtam először a domboldalban, aztán az út leereszkedett a Csipányi-patak völgyébe. A völgytalp tisztása eléggé susnyás volt, egy hatalmas csalánoson kellett átvágni, mielőtt kereszteztem volna a tényleg „csipányi” patakocskát, de bíztam abban, hogy a másik domboldalra felkapaszkodva ismét kitisztul majd az erdő.

Sajnos nem jött be a számításom: gazos, benőtt keréknyomokon kapaszkodtam fel a patak túlsó oldalán a dombra és ez ki is tartott egészen az erdő végéig. Itt tértem rá arra a jól kijárt földútra, amin aztán egészen a Szennára vezető országútig ballagtam. Egy darabon az erdőszélt követte a földút, de aztán kiért a mezők közé és déli irányban kinyílt a panoráma. A búzamezőkön túl Zselickisfalud feküdt a domboldalban, innen nézve szinte az orrom előtt! Jól látszott, mekkora kerülőt tett meg a kéktúra az előzőekben Zselickisfaludon, Szilvásszentmártonon és Patcán keresztül!

Az aszfaltutat elérve balra indultam el rajta, és egy erdőben vezető rövid ereszkedéssel elértem Szennát. A széles és egyenes Árpád utcán jutottam el a faluközpontba, itt az út bal oldalán egyből feltűnt a Denna vendéglő. Betértem, elvégeztem a pecsételést, aztán megkérdeztem a pultos hölgyet, otthagyhatom-e a málhámat, amíg körülnézek a faluban? Miután beleegyezett, poggyász nélkül körbesétáltam a faluközpontot.

Először természetesen a szabadtéri néprajzi néprajzi gyűjteményre voltam kíváncsi. Azt sejtettem, hogy a korai érkezésem miatt még zárva fogom találni, de azt már nem, hogy a magas sövénykerítés miatt egyetlen fényképet sem tudok készíteni a skanzenről! A tájékoztató tábla szerint csak tíz órakor nyit, nekem pedig nem volt kedvem majdnem két órát várakozni a nyitásra, arról nem is szólva, hogy ha a végigjárására is rászánok vagy két órát, akkor már a legmelegebb kora délutáni időben kellene nekivágnom a Kaposmérőig vezető árnyékmentes szakasznak! Én pedig pont ezt akartam elkerülni! Habár mostani túrám egyik legszebb látnivalója előtt álltam, mégsem tudtam megtekinteni! No sebaj, gondoltam, legalább lesz miért visszatérnem ide, ebbe a kedves somogyi falucskába! Így aztán csak körbesétáltam a tényleg szép és rendezett faluközponton, aztán visszatértem a Dennába a málhámért. A faluközpontot a dombra futó Petőfi utcán hagytam el, aztán egy kis kapaszkodó után, a faluvégen útelágazáshoz értem.

A villanyoszlopra festett jelzések a jobb oldali földút felé irányítottak, ezen már erdőben leereszkedtem a dombról, aztán egy bekerített mező szélén a nyomok balra fordultak, végig egy kerítés mellett. Egyedül az volt gyanús, hogy egyetlen jelzéssel sem találkoztam az elágazás óta!

Visszakutyagolva a dombra vettem észre, hogy visszafelé sem voltak jelzések! Elindultam hát a balra tartó keskeny, tovább emelkedő aszfaltcsíkon (mondjuk, ez ellentmondott a jobbra letérítő jelzéssel, de nem láttam más lehetőséget), de itt sem találtam újabb jelzéseket! Nem akarom tovább húzni az idegeidet, kedves Olvasóm, így aztán elárulom, hogy a helyes út a kettő korábban említett út között nyíló benőtt keréknyomok voltak, de ezeket csak nehezen lehetett észrevenni, mert pont előtte állítottak le egy pótkocsit, ami teljesen eltakarta a keréknyomok kezdetét!

Ez az út is levezetett a völgybe, aztán egy csalánoson keresztül visszakapaszkodott ahhoz a kerítéshez, amit egyszer már elértem néhány perccel korábban is! Rátértem a mellette futó keréknyomokra (arra, amin visszafordultam korábban) és innen már sehol sem volt problémám a jelzésekkel egészen Kaposmérőig!

A kerítés sarkánál kapaszkodó kezdődött, így érkeztem fel a Szenna fölötti tanyákhoz. A keréknyomok kissé kanyarogva átvágtak közöttük, majd az utolsó épületek után megkezdődtek a végeláthatatlan sík mezők. Hatalmas búzaföldek, kukoricások mellett haladtam el és áldottam az eszemet, hogy nem kora délután, a legnagyobb hőségben vágtam neki ennek az útszakasznak a tűző napsütésben!

Áthaladtam egy már messziről látszódó 120 kV-os távvezeték alatt, aztán elhaladtam a Steiner-tanya még álló, de kissé már romos épületei mellett is. Átvágtam egy kis erdőfolton (ez volt az egyetlen árnyékos hely Szenna és Kaposmérő között), aztán folytattam az utam a kukoricások mellett.

Egy helyen élesen balra térve földutat váltottam, feltűntek előttem a Dadai-tanyák épületei is, mögöttük a távolban pedig már Bárdudvarnok volt látható domboldalban. A tanya épületeit egy út menti kereszt után értem el, kacskaringósan, éles kanyarokkal vágott át közöttük az itt kezdődő keskeny aszfaltút, amit a jelzések is követtek. Lepusztult épületekre számítottam, de volt néhány nagyon szép ház, rendezett kerttel is közöttük – úgy sejtem, jobb módú városiak (talán kaposváriak) építettek itt házakat maguknak!

A falu végén hiába kerestem a letérést bal felé – itt a kéktúra a térképem szerint levágja a keskeny aszfaltút S kanyarját – de nem találtam. Így aztán pihentem egy sort a faluvégi 1204 – 2004 feliratú – gondolom Kaposdada 800 éves történelmét megörökítő – emlékmű tövében, aztán nekiindultam az aszfaltút völgybe vezető szerpentinjének.

Lenn a völgyben végigmentem Kaposdada keskeny utcácskáin, aztán ott, ahol az aszfaltút balra térve egy hídon átvágott a Bárdi-patakon, én egyenesen folytattam utamat az 1979-ben felszámolt Kaposmérő – Középrigóc vasútvonal nyomvonalán. Egy darabon le volt betonozva az út, de a lovasíjász-pálya után, ott ahol utunk keresztezte a Bárdi-patakot, földútra váltott.

Hatalmas nádas mellett oldalazott el a kátyús földút, aztán egy kisebb víztükröt is meg lehetett pillantani: a Halas-tó mellé értünk. Később egy rövid kapaszkodóval elértem Kaposmérő főutcáját, vagyis a 61-es út falun átvezető szakaszát. Itt a jelzések balra fordultak, hogy a főúton hagyják el a falut, de én jobbra térve a faluközpont felé vettem az utamat. Mostani kéktúrám végére értem, már csak egy dolgom volt: pecsételni, aztán kisétálni a vasútállomásra.

Egy presszóban lehet pecsételni Kaposmérőn, ami pont szemben van a község temetőjével, az út bal oldalán. Betértem ide, elintéztem az adminisztrációt, aztán már csak egy hideg sör társaságában üldögéltem a légkondícionált presszó egyik asztalánál. Nem siettem továbbmenni, hiszen csak 12:44-kor indult Kaposvárra a személyvonatom, amiről ott átszállva közvetlen vonatom volt Budapest-Kelenföldre.

Így aztán csak negyed egy felé indultam tovább, megfelelő mennyiségű jéghideg kristályvízzel és nasival felfegyverkezve, hogy a vonaton ki ne száradjak és el ne éhezzek. A vonat pontosan jött, aztán hosszú út után csak öt óra felé érkeztem Kelenföldre, közben pedig a dögmeleg vagonban a többi utas irigy pillantásaitól kísérve megiszogattam a gyöngyözően hideg italjaimat (azért Budapestig már kissé meglangyosodtak) és megettem a csokikat is.