Hat óra felé ébredtem az öröm-hegyi, Kanizsai Postás SE kezelésében lévő kulcsosházban, rögtön utána fel is keltem és készülődni kezdtem. Rövid reggeli után összecsomagoltam és hét felé már útra készen álltam. Az előző nap délutánján eléggé felhős volt az idő, de akkor reggel egyetlen felhőcske sem volt a mélykék égen, reméltem megúszom ezt a napot is eső nélkül, bár erre a vasárnapra egy gyenge zivatarfront átvonulását jósolták Nyugat-Magyarországon.

Már elindultam a kulcsosház kertkapuja felé, amikor a gondnok, Tomasics János utánam szólt, hogy az esőkabátot tartsam készenlétben, mert esőket, zivatarokat jósoltak a rádióban, a reggel hét órás hírekben. Újra felnéztem az égre, de a helyzet nem változott: a Nap most is szikrázóan sütött, sehol sem láttam felhőket!

A jelzés földútján visszakapaszkodtam az Öröm-hegy lapos tetejére, itt érkezett meg a Rockenbauer Pál kopjafánál és a tisztáson álló Szent Kristóf kápolnánál a jelzés balról, hogy aztán nagyjából délnek fordulva ereszkedni kezdjen a gerincet követve. Már a jelzésen továbbindulva jobb oldalon elmaradt mellettem egy szépen rendben tartott vadászház, nem sokkal utána a földút egy nagy ívű jobbkanyarba kezdett. Tovább ballagva vettem észre, hogy az út menti fákon már csak a jelzések sorjáznak, a eltért valahol! Visszasétáltam az emelkedőn a kanyar kezdetéig, itt vettem észre, hogy a kéktúra a földútról letérve egyenesen halad tovább, benőtt keréknyomokon.

Derékmagas fűvel benőtt nyomokon, később az erdőbe betérve csalános ösvényeken egy völgybe ereszkedett le a kéktúra egyre meredekebben, lenn egy kis füves rétet keresztezve aztán kapaszkodó következett. Szerencsére itt már egy tiszta aljú bükkösben emelkedett egyre magasabbra az ösvény, mellettem balról egy horhos követte az utam. Egyre kapaszkodva értem el az erdő szélét, egy irtásfolt határát. Innen pillantottam meg először a szomszédos gerincen álló TV-tornyot.

Itt a jelzések balra fordítottak, az erdő szélén haladó földútra, ezen kapaszkodva hamarosan elértem újra a dombgerincet. Az irtás és a szántók szélén kellett a térképem szerint ismét dél felé továbbindulnom, de se jelzést, se utat nem láttam magam előtt! Itt megálltam néhány percre és levetve a hátizsákot elindultam felderítésre a mezők szélén húzódó megritkított erdősáv mentén. Ennek aztán meg is lett a jutalma: vagy száz lépés után keréknyomok kezdődtek, úgy nézett ki, hogy ennek a kezdetét egy rövid szakaszon egyszerűen beszántották!

Visszatértem a hátizsákért, aztán a hátamra kapva továbbindultam. Szinte egyenesen vezettek a nyomok végig a gerincen, először a mezők szélén, aztán erdőfoltok, tisztások között. Egy idő után véget ért az erdő, itt a jelzések jobbra térítettek, és keréknyomokon levezettek a dombgerincek között húzódó füves mezőre. Kereszteztem a mezőt a néhol szinte láthatatlan nyomokat követve, aztán már a túlsó oldali erdőszélhez közeledve fordítottak a jelzések ismét balra, egy földútra.

Mezők, ligetek között kanyarogtak alattam a füves keréknyomok, nagyjából negyedóra alatt értem el rajtuk Nagybakónak határát egy kecskefarmnál. Az út jobbról kerülte meg a telepet, aztán egy keskeny aszfaltozott út fordult alám, ezen értem el a falu szélső utcáját. A kéktúra nem halad át a faluközponton, hanem egyből jobbra fordulva a szélső utcára egy rövid kapaszkodó után már el is hagyja Nagybakónakot, mégpedig pontosan a TV-adó felé indulva!

Az emelkedő után mezőkön vezetett tovább a jól kijárt földút, aztán ott, ahol egy nagy ívű kiflikanyarban az út jobbra tért, követve a völgy alját, én balra indultam, keréknyomokon a jelzéseket követve. Egy-két perc alatt elértem újra az erdőt, előttem feltűntek a források melletti erdei pihenő padjai, asztalai. Ekkor már majdnem két órája úton voltam, gondoltam itt fogom tartani első nagyobb pihenőmet. Megálltam az egyik asztalnál, hogy levegyem a hátizsákomat.

Ahogy megfogtam a vállpántját, hogy lekanyarítsam a hátamról, hirtelen éles, szúró fájdalmat éreztem a jobb tenyeremben. Először azt hittem, akáctüske maradt ott a korábbi susnyás ösvények maradványaként, de aztán észrevettem a vállpántra telepedett dongót – pontosabban a földi maradványait, mert a tenyeremmel szinte összelapítottam szegényt! Valószínűleg utolsó leheletével vágta belém a fullánkját!

Tenyeremre pillantottam, aminek a közepe már pirosodni és dagadni kezdett! Ennek a fele sem tréfa! Már korábban is csípett meg méhecske, arra nem voltam allergiás, de eszembe jutott a tavalyi Szent István Vándorlás egyik epizódja, amikor egy megzavart darázscsapat több résztvevőt is megcsípett, akik bizony rosszul is lettek! Akkor stoppal gyorsan Pilisszentkeresztre juttattuk a sérülteket, akik ott a gyógyszertárban kaptak Calcimusc injekciót, amitől jobban lettek. Azóta én is hordok magammal ilyen ampullákat a kis elsősegély dobozomban!

Persze a doboz valahol a hátizsák aljában volt, hiszen nem sűrűn használom, ezért aztán a zsákot felfordítva szó szerint kiborítottam a földre a tartalmát! Az ampullákat gyorsan kinyitottam és tartalmukat a fél literes ivópalackom vizébe öntöttem, aztán gyorsan felhajtottam az egészet. Gyomron keresztül persze lassabban szívódik fel az injekció, de mást nem tudtam tenni, leültem a padra és vártam, mi fog történni.

Szerencsére semmilyen allergiás reakció nem jelentkezett, a tenyerem duzzanata is néhány perc múlva mintha már csökkenni kezdett volna. Megjött az étvágyam is, ezért aztán kényelmesen elkezdtem tízóraizni. Mire végeztem vele és visszapakoltam minden kiszórt holmit a hátizsákomba, úgy gondoltam, ideje lenne indulni. Hogy a Calcimusc segített-e vajon rajtam, vagy egyszerűen nem vagyok allergiás a dongócsípésre sem, nem tudom!

Még elsétáltam a forrásokig, kezet mostam és vizet töltöttem a kis palackomba, aztán hátamra kapva a zsákot nekiindultam a TV-toronyig vezető kaptatónak. Meredek ösvényen értem el a platót, itt rátértem a szintén Nagybakónakról érkező jelzés földútjára. Már csak lassan emelkedve hagytam magam mögött az erdőt és értem ki a dombtető mezőire. Itt tűnt fel, hogy amíg a források völgyében voltam, lassan felhősödés kezdődött és egyre komorabb színt öltött az ég. Közvetlenül előttem tűnt fel ismét a TV-torony, de aztán az út tőle balra haladt el, és torkollott bele az adótorony aszfaltos szervizútjába.

A és a jelzés is balra, délnek indult a keskeny aszfaltúton, de aztán innen letérve hamarosan ismét földúton indultak tovább. Nagyjából a letérés helyénél szép kilátás nyílt délnyugat felé, innen pillantottam meg először a távolban a homokkomáromi kegytemplom tornyát. Még légvonalban is lehettem tőle vagy nyolc kilométerre, de azért jó volt már látni az uticélomat!

Nagyjából itt kapott el az első zápor, gyorsan előhúztam az esőkabátomat a zsákból, abban indultam tovább. Néhány perc alatt véget ért az eső, de a kopár dombgerincen láttam, szinte teljesen körbevettek már a záporok, hamarosan megkapom majd a következőt is! Még a mezőkön kiágazott a földútból a jelzés jobbra, Újudvar felé, aztán az erdőszélen a jelzés balra kanyarodott, innen már ismét csak a kék jelzéseket követtem a jól kijárt földúton.

Itt egy hosszabb erdei szakasz következett, vagy húsz perces út végén egy amatőr rádióállomás bekerített antennaerdeje mellett léptem ki a fák közül. Elhaladtam a hatalmas Yagi- és kifeszített dipólantennák között-alatt és lassan elértem az Öreg-Förhenc dombgerincén húzódó hétvégi házakat. Itt a földút aszfaltburkolatot kapott, szintezve vagy enyhén lejtve bandukoltam tovább a házak közötti keskeny úton. Kis kápolnát hagytam magam mögött, itt a Nap is megkönyörült rajtam, mert előbújt a felhők közül.

Változóan felhős, napos időben értem el a gerincút végét, azt a pontot, ahol egy jobbkanyart véve az út leszaladt a mezőkre. Rajta ereszkedve ismét feltűnt szinte pont velem szemben, a palini házak tetői felett a homokkomáromi templomtorony! Itt már szemre is jóval közelebb voltam hozzá, mint a TV-toronynál, ahonnan először megpillantottam!

A domb alján balra tértem az aszfaltútról egy jellegzetes, faluszéli földútra, ezen értem el Palin szélső házait. Innen ez az út is aszfaltburkolatot kapott, és hamarosan beletorkollott a forgalmas 74-es útba. Itt állt a főút túlsó oldalán a Rózsa presszó épülete, a palini kéktúra pecsételő hely. A pecsételő helyek fóruma szerint a presszó vasárnap délben zárva van, de én mozgást láttam az épület mellett a kertben, gondoltam szerencsét próbálok.

Voltaképpen a presszó egy emeletes családi ház földszintjén üzemel és én a ház melletti kertben láttam mozgást, ezért aztán a nyitott kapun belépve hangosat köszöntem, és elindultam hátrafelé. El sem kellett mondanom a kívánságom, a tulaj már látta a hátizsákomból a jövetelem célját, csak annyit mondott, kerüljek előre, ő majd kinyitja közben az utcára nyíló presszó ajtaját!

Megkaptam természetesen a pecsétet és még egy hideg Borsodit is ihattam a presszóban leülve. Pár percet beszélgettem a tulajjal is, így aztán egy rövidebb pihenő után indultam csak tovább. Néhány száz métert a főút szélén ballagtam a járdán felfelé egy kis kaptató tetejéig, aztán a jelzéseket követve tértem le innen jobbra, hogy rövid ereszkedés után keresztezzem a vasúti síneket. A átjáró után hatalmas építkezés földmunkáiba botlottam, mint később kiderült, Palin elkerülő útját építik most errefelé. Átvágtam a földhányások és már eldózerolt nyomvonalak között, aztán nekiindultam a Principális-csatorna melletti mezőknek.

Ismét közelgő esőfelhőket pillantottam meg, ezek már szemre is komolyabbnak tűntek a délelőttieknél! A legelső Zsigárdtanya előtt kapott el, még a mezőkön. Szakadó esőben baktattam végig a házsor előtti földúton, és habár itt állt a térképem szerint a Kanizsa Természetbarát SE pihenőháza is, és nem vettem észre az esőben. Mire elértem az utolsó házat, lassan elállt az eső, én pedig megpillantottam a távolban a TV-tornyot. Hát jó nagy utat megtettem már onnan idáig!

Befordultam a Vaddisznós-kert erdején áthaladó földútra, ez egy nyiladékban, bekerített terület határán futott végig, szinte nyílegyenesen. Húszperces út végén értem el a magányosan álló erdészházat és vele szemben, az út túlsó oldalán 1898-ban állított Erzsébet-királyné emlékkövet és a mögé ültetett emlékfát. Innen továbbindulva hamarosan egy homokos földútra tértem, ezen értem el Hosszúvölgyet. A szélső házaknál fordultam rá a Homokkomáromba vezető országútra.

Az emelkedőn felfelé ballagva kapott el a következő, aznapi utolsó eső. Csak akkor csillapodott, amikor megérkeztem Homokkomáromba. Úgy gondoltam, megkeresem a faluban a szavazókört – hiszen éppen aznap voltak az EU választások – és ott kérek pecsételést, de aztán inkább tovább ballagtam a falu vége után fel, a domboldalban álló kegytemplomig és a volt ferences kolostorig. Az erős emelkedő elején elhaladtam egy faragott Árpád szobor mellett és a szépen kiépített járdán felkaptattam a kolostor épülete előtti kis parkolóig.

A pecsételő helyek fórumán már többen is írták, hogy a kolostorban kaptak pecsétet, gondoltam én is szerencsét próbálok itt! Csengettem a kapun, egy perc múlva fiatal hölgy nyitott ajtót. Nem apácaruha volt rajta, de látszott, ez is valami formaruha lehet. Előadtam a kívánságom, láttam rajta nem először hallja! Elkérte a füzetet, magával vitte, aztán egy-két perc múlva már pecséttel együtt hozta vissza, a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség pecsétjével.

Szépen megköszöntem, aztán látva rajta a segítőkészséget, előadtam második kérésemet is: országjáró turista vagyok sátorral és valamilyen helyet keresek magamnak, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Nem lepődött meg, mosolyogva közölte, hogy pár lépésnyire innen, a templom alatti szélvédett domboldalban ki van építve egy táborhely a zarándokok részére! Meg is mutatta a helyet, egy kis tisztást az északkeleti domboldalban, a parkoló alatt! Mellette hideg-melegvizes fürdőblokk volt WC-vel!

Nagyon szépen megköszöntem ezt is, ugyanis semmit sem volt hajlandó elfogadni ezért a sátorhelyért! Felvertem a sátramat, és mivel az időjárás is javulásnak indult – elvonultak a felhők és melegen kisütött a Nap – kiteregettem a mindig magamnál hordott és két fa közé kifeszített spagira a nedves ruháimat. Kényelmesen megfürödtem, átöltöztem, aztán a fényképezőgéppel még egy késő délutáni sétára indultam a templom és a kolostor környékén.