Ezen a napon egy kétnapos túrára indultam Rádiházáról, hogy a Göcsejen keresztül Zalalövőig menjek körülbelül negyven kilométert a Dél-dunántúli Kéktúrán. Már előző nap leutaztam ide, ebbe a távoli kis zalai faluba, de mivel a kora reggeli budapesti indulásom ellenére csak tizenegy óra felé érkeztem meg, nem volt már érdemes akkor belevágni a Kustánszegig vezető huszonöt kilométerbe, ezért akkor csak átsétáltam Szentpéterföldére és megkerestem azt a helyet, ahol a júniusi túrámon elkevertem és végül csak hatalmas kerülővel értem el Rádiházát.

Másnap igyekeztem korán indulni, hogy minél messzebb juthassak a reggeli hűvösben, ugyanis erre a vasárnapra is kánikulai hőséget jósoltak a meteorológusok, ezért aztán reggel hét óra felé már útra készen álltam. Elbúcsúztam a turistaház többi lakójától és kényelmesen sétálva belekezdtem az aznapi, Kustánszegig vezető 25,4 kilométeres útba. Nyugat felé indultam el a falun átvezető országúton, elhaladtam a Csikós Csárda épülete előtt – ez a rádiházi kéktúra pecsételő hely – aztán balról, a dombok felől megérkeztek a jelzések is.

Rádiháza a lótenyésztéséről híres, de lovagolni szándékozó vendégeket is szívesen fogadnak a Kabala Hotelben, illetve a szálloda turistaház részlegében (itt szálltam meg előző éjszaka). A falut magam mögött hagyva elhaladtam a lovas pálya mellett, aztán hamarosan megpillantottam a vasúti megállóhoz vezető keskeny aszfaltút kezdetét. Néhány perces sétával értem el a síneket, itt egy rövid kitérőt tettem a közeli fák között álló jókora épülethez.

Körbesétáltam az egyemeletes házat, próbáltam kitalálni, mi lehetett a funkciója, amikor még használták. Talán magtár lehetett valaha, gondolom azért építették a vasút mellé, hogy itt tárolhassák a szállításig a gabonát. Most magára hagyottan áll a fák között, ajtaja lakattal lezárva, rácsos ablakszemei vaksin merednek a világra. Elhaladtam a kis vasúti váróterem mellett és újra rátértem a keskeny aszfaltcsíkra, ami egy átjárón keresztezte a vágányokat.

Az átjáróban hatalmas tábla hirdette, hogy az út az Európa Terv keretében lett felújítva 2005-ben 20.104.390 Ft-ért. Így aztán kellő tisztelettel tapostam ezután az alig autó szélességű, tükörsima aszfaltutat. Enyhe kaptatón értem el Görbőpuszta lakóházait, gazdasági épületeit. Elhaladtam az istállók bekerített kifutói mellett, a lovak még nem voltak kinn a füves réten, de már kíváncsian tekingettek kifelé az istállók kapuin. Röviden megküzdöttem a böglyökkel, aztán mivel láttam, hogy a szúnyogriasztóm ellenére itt csak vesztes lehetek, ezért kocogósra vettem a figurát és gyorsan magam mögött hagytam a telepet.

Egy erdőszéli útkereszteződében elfogyott a lábam alól az aszfalt, egyenesen indultam tovább a jelzéseket követve. Átvágtam egy erdőfolton, a túlsó oldalán, a mezők szélén az út villában kettéágazott. Először a jobbra induló, kitaposottabb úttal próbálkoztam, de ott nem voltak további jelzések, ezért rátértem a balra, északnyugatnak induló keréknyomokra. Erre tényleg feltűntek a jelzések, később, 120 kV-os és 220 kV-os távvezetékek keresztezése után a keréknyomok egy akácos mellé fordultak.

Egy darabig a szántók és az erdő határán vezetett az út, én pedig kerestem az erdőbe való letérés helyét, ugyanis a térképem szerint egy magaslesnél be kellett volna fordulnom a Köleshegyi-dűlő erdején átvezető útra. A magasles meg is lett, az út azonban nem, ezért aztán tovább ballagtam a földúton, mert a térkép szerint ez is ugyanoda vezetett, vagyis Szentkozmadombja kicsi falujába. Egy idő után elmaradt az akácos mellőlem, innen már szép kilátás nyílt a szomszédos dombon fekvő falura.

Aztán az út egy balkanyarral leereszkedett a völgybe, elértem Szentkozmadombja szélső utcáját. Egy útszéli keresztnél ráfordultam az aszfaltozott Arany János utcára és azon indultam tovább. Megbámultam egy fészer falára kirakott, farönkökből kivájt teknők hosszú sorát és egy szép, köztéri kerekes kutat, végül egy kanyar után felkapaszkodtam a dombtetőre épült faluközpontba.

Itt pár percre leültem a buszforduló egyik padjára, mert már fél kilenc felé járt az idő, majdnem másfél órája indultam Rádiházáról. A sarkon állt az 1888-ban épült és kissé már pusztulófélben lévő Dervarics kúria emeletes épülete, vele szemben egy templomszerű építmény pillantottam meg, ennek a rendeltetésére azonban nem tudtam rájönni!

A kéktúra észak felé hagyta maga mögött a falut a Zalatárnokra vezető kopott aszfaltúton, az utolsó házak után elhaladtam a faluvégi temető és egy, az út túlsó oldalán legelésző tehéncsorda között, aztán nekiindultam az országút hosszú egyenesének. Lassan feltűntek előttem Zalatárnok házai, majd’ félórás aszfalttaposás után értem el a faluközpontot, ahol eddigi utam beletorkollott a forgalmas 75-ös főútba. Balra fordulva elhaladtam a templom mellett, aztán ott, ahol a főút egy íves kanyarral balra tért, én jobb felé indultam a jelzéseket követve.

Néhány lépés után elértem a Hangulat kocsmát, ahová be is tértem pihenés és pecsételés céljából. Bár még csak alig múlt negyed tíz, látszott, ez a nap is rekord meleget fog hozni! Kértem a pultnál egy Borsodit és a kéktúra bélyegzőt, aztán leültem az egyik asztalhoz pihenni és elvégezni az adminisztrációt. Ilyenkor persze illik válaszolni a törzsközönség kérdéseire is, akik általában arról érdeklődnek honnan merre visz az utam? A különbség az volt a többi falusi kocsmához képest, hogy az itteni vendégek ismerték a továbbvezető utat, használható tippeket és ötleteket kaptam tőlük, hol mire érdemes figyelni!

Kedvesen azt is elmondták, hol lehet rövidíteni az úton, mert ezen a környéken a kéktúra bizony elég nagy kunkorokat tesz, több kilométeres kitérőket, hogy szinte minden falut, itteni elnevezéssel „szeget” érinthessen! Ezeket a tanácsokat is meghallgattam, de mivel én a legnagyobb pontossággal igyekszem követni a jelzett utat, ezeket a tippeket elengedtem a fülem mellett! Jó félórát elüldögéltem a kellemesen hűvös ivóban, de háromnegyed tíz felé csak rá kellett szánnom magam a távozásra!

A kocsmából továbbindulva felkapaszkodtam a faluszéli kis dombra, itt az útkereszteződésben eltűntek a jelzések, semerre sem mutatták a továbbvezető utat! Az Index kéktúra fóruma szerint az alig egy hónapja itt járt túrázók jobb felé – északnak – indultak a közeli telephelyig, és előtte fordultak nyugati irányba – mindenféle jelzések nélkül, én egy másik variációval próbálkoztam. Egyenesen mentem tovább a térképem által is jelzett földúton, amerre a kéktúra vonalát is jelölte, aztán hamarosan kerítések közé érkeztem. Itt egyenesen kellett volna a térkép szerint továbbindulnom, de a kerítések jobbra tereltek, és rávezettek a másik útra, az előttem itt jártak útvonalára. Itt aztán a jelzések ismét feltűntek előttem!

Egyébként elég különös kerítések vannak errefelé! Az amúgy meglehetősen közönséges drótkerítést ugyanis teliaggatták kiürült sörösdobozokkal és fél literes PET palackokkal, azok pedig még az enyhe szellő hatására is hangosan kolompoltak a kerítés teljes hosszában! Egy darabon még a csörgő-zörgő kerítés és az erdő között haladtam a földúton, aztán az erdősarkon jobbra fordulva elmaradt mögöttem a kolompolás. A túlsó erdősarkon egy bal-jobb kanyarkombinációval egy mezei útra tértem, ami egy irdatlan kukoricáson vágott keresztül nyílegyenesen észak felé tartva.

A túlsó oldalon újabb kerítésbe botlottam, e felett létra vezetett keresztül. Átkapaszkodtam rajta, aztán a szemben kezdődő földúton indultam tovább. Rövidebb erdei szakasz után értem el a Csőszi-hegy zártkertjeit. Az első épület melletti kis füves réten, egy fakereszt mögötti diófa alatt pihenőpadok és asztalok álltak, itt megálltam néhány percre, mert már tizenegy felé járt az idő és kitört a kánikula!

Szerencsére itt egy hosszabb erdei szakasz következett, keréknyomokon vágtam át a fák között és értem el a Pató-hegy szőlőskertjeit, itt az egyik tanya gazdája megállított és meghívott egy pohár fröccsre! Az ilyen ajánlatot soha nem szoktam visszautasítani, ezért itt is megálltam pár percre és az árnyékba letelepedve elbeszélgettem Ottóval. Jólesett a pincehideg fröccs, vendéglátóm még a hátizsák oldalán lévő fél literes ivópalackomat is megtöltötte hosszúlépéssel, hogy legyen az útra is! Amikor továbbindultam, egy darabon még el is kísért, mert műanyag kannával vízért ment a kútra.

Miután Ottó gazdától elbúcsúztam, egy mélyúton leereszkedtem a dombról a Petrikeresztúrra vezető keskeny aszfaltútra, ezen aztán néhány perc alatt elértem már a falut. Gyorsan átvágtam a kis dombtetőre épült településen, aztán leereszkedtem a Cserta-patak völgyébe. Innen ismét rövid kapaszkodó következett az apró Győrfiszegre. Ezen is csak keresztülmentem, innen ismét rövid lejtő jött a Kislengyeli-patak susnyás völgyébe. De nehogy azt hidd, kedves Olvasóm, hogy ezek a faluk valami magas, meredek dombtetőkre épültek, á dehogy! 15-20 métereket kellett csak kapaszkodni, illetve ereszkedni közöttük!

A Kislengyeli-patakot keresztezve az útelágazásban jobbra tértem a felfestett jelzést követve, aztán susnyás völgytalpból balra fordulva alig látható keréknyomokon beértem az erdőbe. Itt már egy komolyabb emelkedő következett egy szép, vegyes tölgyes-bükkös erdőben, aztán kiértem a Barabásszeg előtti mezőkre. Poros földúton vágtam át a kaszálók és kukoricások között, éreztem, hogy pont a fejem búbjára tűz a kora délutáni Nap!

Eltikkadva értem el Barabásszeg főutcáját, be is tértem az útelágazásban álló Gondűző Sörözőbe (habár akkor éppen semmi gondom-bajom nem volt)! Itt kicsit lehűtöttem magam egy Borsodival, de néhány perc múlva már indultam tovább! Végigballagtam a falu főutcáján, itt is megfigyeltem azt a csak a legforróbb napokra jellemző jelenséget, hogy a meleg és a napsugárzás hatására annyira felmelegedett és megolvadt az úttest aszfaltja, hogy bugyogva szétfolyt az út felszínén!

A falu utolsó házainál az aszfaltút egy hajtűkanyarral szinte teljesen visszafordult és leereszkedett a domboldalban, vissza a Kislengyeli-patak völgyébe, itt a híd utáni buszmegállónál balra letértem a főútról a Kereseszeg felé induló földútra. Ahogy az úton ballagtam, a minősége egyre romlott, később néhol már csak alig látható keréknyomok haladtak egy kaszált sávon a mezők között. Az elágazásokban nemigen láttam felfestett jelzéseket, az a legegyszerűbb, ha a villanyoszlopokat követjük, mert azok Kereseszegre vezetnek!

A legelső házakat elérve haladjunk csak tovább az oszlopokat követve egyenesen az utunkon, bár errefelé már egyre elhanyagoltabbak lesznek a keréknyomok! Aztán az oszlopok elmaradnak, de menjünk csak tovább egyenesen, néha még jelzésekkel is találkozunk majd, ezeket nagyjából százlépésenként festették fel errefelé. Egy idő után kiérünk az erdőből, jobbra megnyílik a kilátás a szomszéd dombvonulat oldalára. Később ismét tanyák közé érünk a Gödör-hegyen, ezek között kezdjük meg az ereszkedést Kislengyelre.

A falut elérve rövid kitérőt tettem a Rockenbauer Pál turistaházhoz, azonban zárva találtam! A pecsételő füzet szerint vagy itt, vagy Kustánszegen kell stemplizni, így aztán nem nagyon izgattam magam, inkább pár percre leheveredtem a gondozott fűbe, a ház melletti fák árnyékába. Már csak alig több mint három kilométerre voltam Kustánszegtől, de csak nehezen szántam el magam a továbbindulásra! Tudtam, hogy még egy gerinc – a térkép szerint meglehetősen magas és kopár – áll előttem, de fél öt felé összecihelődtem és nekivágtam az útnak.

Röviden rátértem a Kislengyel és Pajzsszeg közötti országútra, innen a Kislengyeli-patak völgyének újbóli keresztezése után tértem le jobb felé. Elhaladtam egy bólogató olajkút mellett – eddig ilyent működni csak filmekben láttam! Pár percig figyeltem a mozgását, aztán folytattam az utamat a földúton. Erdőfolton vágtam át, aztán a földút átvágva egy susnyás völgytalpon beszaladt egy másik erdőbe. Én is beléptem a fák közé, de ott már nem láttam felfestett jelzéseket. Visszafordultam, ekkor vettem észre, hogy keréknyomok indulnak nagyjából nyugat felé, az erdő szélével párhuzamosan.

Ezekre tértem rá, a térképem szerint is jó volt a direkció, így aztán ezeken a nyomokon kapaszkodtam fel kukoricások, tarlók és kaszálók között Kustánszeg dombjára. Felérve a gerincre megfordultam, és kicsit elgyönyörködtem a kilátásban. Innen tényleg szép volt a panoráma a környező dombokra és a tetőkön ülő kicsi falvakra, a szegekre! Továbbindulva hamarosan elértem a házakat és a falu főutcáját, a Kossuth Lajos utcát is. Erre ráfordulva ismét ereszkedni kezdtem, hogy a vége felé már szerpentinezve kanyargó utcán leérjek ismét a Kislengyeli-patak völgyébe!

Itt a Kossuth Lajos utca jobbra fordult, de balra tekintve megpillantottam magam előtt a kemping bejáratát. Már napokkal korábban lefoglaltam magamnak erre az éjszakára egy kétszemélyes faházat, de az első utam mégsem ide vezetett, hanem a táborral szemközti Vénusz presszóba! Elkértem a kéktúra bélyegzőt és egy Borsodi társaságában kivonultam a teraszra elvégezni az adminisztrációt. Bélyegeztem a pecsételő füzetbe, aztán már csak üldögéltem az árnyas teraszon a sört iszogatva.

Csak hat óra felé álltam fel és ballagtam át a kempingbe, ahol a papírok kitöltése után hamar megkaptam a kulcsot és elsétálhattam a szállásomig. Megmondom őszintén, ilyen kicsi faházat még nem is láttam: éppen csak elfért benne a két heverő és egy kis szekrény! De volt egy kis terasza is székkel és asztallal, és mivel fák alatt állt, túlságosan meleg sem volt benn! Gyorsan lepakoltam, gyors zuhanyozást követően átöltöztem és a környék felderítésére indultam.

A kemping nem a tópartra épült, nagyjából öt perc sétával lehetett elérni a duzzasztott tó gátját. Ide felkapaszkodva aztán megpillantottam a dombok közé szorított vízfelületet. Nagy volt a forgalom errefelé: strandolók, horgászok ballagtak visszafelé, a falu irányába, de az út szélén álló büfék, vendéglők is teli voltak vendégekkel. Én a Ho-Ho büfébe tértem be egy vacsorára, és nyugodtan mondhatom, jutányos árért jól tudtam lakni! Csak fél nyolc felé indultam vissza a kempingbe, hogy eltegyem magam másnapra. Ekkor figyeltem fel arra, hogy nem nincs szúnyog a környéken, sem a tóparton, sem a kempingben nem hallottam a döngicsélésüket!