Egy hónappal az előző, göcseji túrám befejezése után szeptember 2-án, egy kellemesen meleg szerdai napon indultam ismét útnak, hogy onnan folytassam a Dél-dunántúli Kéktúra teljesítését, ahol abbahagytam: a zalalövői vasútállomáson. Szokás szerint most is a Budapest-Kelenföldről 06:15-kor induló szombathelyi gyorssal utaztam Bobáig, innen a Boba – Ukk vonal felújítása miatt vonatpótló busszal zötykölődtem Ukkig, aztán ott ismét vonatra szállva Zalaegerszegig utaztam. Itt már nem volt más dolgom, mint felszállni a Hodosra tartó kétkocsis Bzmot motorvonatra, ezzel aztán a menetrend szerint percre pontosan, 10:57-kor érkeztem meg a szépen felújított zalalövői vasútállomásra.

A vonatról leszállva első dolgom volt bemenni az állomásépületbe és pecsétet kérni a kéktúra igazoló füzetembe. Utána röviden összepakoltam a holmim a váróteremben, aztán kiléptem a kellemesen hűvös csarnokból a tűző napsütésre. Alaposan megnéztem az állomásépületet, kimondottan tetszett a fehér dísztéglával kirakott falával és a tornyocskás tetejével! Elindultam kelet elé, a városközpont irányába a Táncsics Mihály utca széles járdáján, de még egy percre megálltam az állomás melletti parkban álló emlékoszlop előtt.

A millenniumra állított márványoszlop oldalába a város képes történetét vésték bele a római kortól kezdve egészen napjainkig. Miközben nézelődtem, felpillantottam az oszlop tetejére, az órára, ekkor tudatosult bennem, hogy már negyed tizenkettő felé jár az idő, én pedig még egy lépést sem tettem meg az aznapra beütemezett, körülbelül húsz kilométeres szakaszból! Gyorsan továbbindultam hát és a vasúti sínek mellett ballagva öt perc alatt elértem a Zalalövőn átvezető 86-os főutat. Itt még tettem egy rövid kitérőt: megnéztem az innen csupán néhány méternyire álló római katolikus templomot, aztán még a sínek előtt betértem a Gold sörözőbe is egy korsó hideg sör erejéig. Végül fél tizenkettő felé kaptam a hátamra a zsákot és vágtam bele az aznapi, terveim szerint Felsőszenterzsébetig tartó túraszakaszba.

A főútra rátérve átsétáltam a Zala hídján, aztán néhány lépés után megérkeztek szemből, a dombok irányából a jelzések, hogy jobbra fordulva gyorsan el is hagyják a települést. Jobbra tértem hát én is a Bajcsy-Zsilinszky utcára a jelzéseket követve, csodálkozva láttam, hogy a jelzések alatt jelzések is fel voltak festve, ezeket ugyanis az atlaszom nem jelezte! Elhaladtam a meglehetősen furcsa nevű Lesz Vigasz Söröző mellett, aztán az utca másik oldalán a Texas Bár tűnt fel. Beértem az újtelep házai közé, itt szemmel láthatóan a település módosabb polgárai építkeztek. Aztán lassan magam mögött hagytam az utolsó házakat, elfogyott a lábam alól az aszfalt is, széles, kavicsos földúton indultam neki a Pacsa-hegyre vezető kaptatónak.

Itt sokáig nem láttam felfestett jelzéseket, gondoltam az út menti fák előtti dzsindzsás bokorsor takarja el a jeleket, de aztán találkoztam az emelkedő közepén egy serényen dolgozó brigáddal, akik fentről lefelé haladva pont ezt az útszéli dzsungelt irtották meglehetősen hatékonyan. Elhagytam őket, és csodálkozva láttam – illetve nem láttam ezután sem a jelzéseket!

Már itt a leírás elején el kell mondanom, hogy a kéktúra őrségi szakaszán a Hegyek Vándorai Turista Egyesület festi a jelzéseket, egész utamon gyönyörködtem a szabványos, szépen felfestett jelekben, amik ráadásul szinte mindig a legjobb helyeken lettek elhelyezve! Egy dolgot azonban meg kellett szoknom: ott, ahol a túra egyértelműen követhető utakon haladt, ott bizony a jelzések is megritkultak, néha csak két-háromszáz lépésenként tűnt fel egy-egy belőlük!

Elérve a hegytetőt a kavicsos út megérkezett a szőlők, gyümölcsösök és hétvégi házak közé, kanyarogva vágott át közöttük. Egy útelágazásban kőkereszt állt lucfenyők között, kicsivel arrébb, egy másik elágazásban faragott Szent Orbán dombormű állt kőtalapzaton. Ahogy haladtam, az út egyre keskenyebb lett, végül már csak keréknyomokon ballagtam a kertek között. Végül egy kisháznál a jelzések jobbra fordítottak, a szőlők között húzódó füves sávra, ezen végigballagva értem el az erdőt. Itt leültem egy rövid pihenőre, hiszen már több mint egy órája indultam el Zalalövő központjából.

Néhány percig elheverésztem a fűben, aztán nekiindultam az erdőbe bevezető ösvénynek, de talán száz lépés után egy hajdani irtásfolt helyén növekvő embermagas akácos dzsungel szélére érkeztem ki. Velem szemben alig kitaposott nyom indult befelé a dzsindzsásba, jobb ötlet híján ezen indultam tovább. A nyomok kanyarogva ereszkedtek lefelé a domboldalban, az öreg erdő szélét elérve szerencsére a és jelzések újra megjelentek a fákon. A tölgyes vegyes erdőben eléggé gyenge ösvény indult tovább, sokszor nem is a lábam alá néztem, hogy merre is haladjak, hanem a távolabbi fákat nézegettem turistajelzések után kutatva. Szerencsére azok eléggé sűrűn voltak itt felfestve, könnyű volt követni őket az el-eltűnő nyomok ellenére is.

Kaszáló szélére vezetett ki az ösvény, elgyönyörködtem a gondozott mező alig néhány centis harsogóan zöld füvében és csak arra tudtam gondolni, hogy jó lenne Felsőszenterzsébet környékén is hasonló szépségű rétet találnom! Erre a túrára sátorral indultam ugyanis, a körülbelül száz kilométeres távot úgy osztottam öt részre, hogy nem voltak előre eltervezett sátorozó helyek kiválasztva, aznapra is csak annyi volt a célom, hogy körülbelül a táv ötödrészét teljesítsem – az pedig Felsőszenterzsébetnél volt!

Amikor újra beléptem az erdőbe, már keréknyomokon haladhattam, ezeken értem el a Felsőcsöde előtti szintén igen szép kaszálókat, aztán egy kis kapaszkodással a falu egyetlen utcáját. Rátértem az aszfaltúra és hamarosan feltűnt előttem a Sárkány fogadó épülete. A pecsételőhelyek fórumából tudtam, már többen is itt bélyegeztek, mert mióta meghalt Pusztaszentpéteren – a hivatalos kéktúra bélyegzőhelyen – Devecz Oszkár, a „remete”, ez a legközelebbi hely, ahol igazolni lehet.

Lemálháztam a teraszon az asztaloknál, aztán a fogadóban elkértem a bélyegzőt. Itt a falun áthaladó Via Sancti Martini – vagyis Szent Márton Vándorút – körpecsétjével lehet bélyegezni. Nyomtam hát egyet a füzet pusztaszentpéteri kockájába, aztán még elüldögéltem pár percet az árnyas asztalnál. Kinn, a fogadó nagy kertjében éppen a füvet vágták kistraktorral, bizony jólesett egy kicsit elnézni, más hogyan dolgozik! Végül háromnegyed kettő felé untam meg a semmittevést és indultam tovább az utamra.

Egy darabig még az aszfaltúton haladtam, aztán az utolsó házakat elhagyva egy rét túlsó szélén az kifordult jobbra alólam, és már egy széles, kavicsos úton indultam tovább az erdőn keresztül. A túlsó erdőszélen elérve a fatelepet jobbra, a kerítés mentén futó földútra fordítottak a kék jelzések – a még Felsőcsödén indult más irányba –, aztán néhány száz méter után egy elágazásban ismét délnek fordulva indultam tovább.

Itt az erdőszélen haladtam hosszan: balra tőlem a fák, jobbra itt is kaszáló húzódott. Nem volt túl kellemes a kora délutáni tűző napsütésben a poros keréknyomokon ballagni, örültem, amikor az út végre betért az erdőbe! Jobbra tőlem egy kis irtáson sírokat vettem észre, ez volt Pusztaszentpéter temetője! Néhány perc után kiérve a fák közül bal oldalt kerítés tűnt fel az út szélén, emellett haladtam egy darabon, belül gyümölcsfák álltak a hatalmas, gondozott kertben. Aztán a kerítés sarkánál az út egy kapun keresztül befutott a telekre, én pedig jobbra térve egy mezőn keresztül folytattam az utamat a jelzéseket követve.

Átvágtam hosszában a kaszálón, mellettem jobbra a rét közepén sekély árok húzódott. Megérkeztem a mező túlsó szélére, itt a jelzések keréknyomokon indultak tovább, de mivel volt időm, úgy gondoltam, megnézem a néhai Devecz Oszkár házát! Most keresztben vágtam át réten, átugrottam az árkot, aztán elindultam a keréknyomokon a ház felé. Megmosolyogtam a fákra festett – egyáltalán nem szabványos, viszont nagyon informatív – kék bélyegző jelzéseket, aztán feltűnt előttem a kéktúra atlasz fényképéről már ismerős ház.

Legnagyobb csodálkozásomra a ház körül mozgást láttam, ketten is dolgoztak az épület melletti apró konyhakertben. Ők is észrevették az érkezésem, így előre jöttek és bemutatkoztunk, aztán beszélgetni kezdtünk. Így tudtam meg, hogy Kardos Béla és felesége örökölte meg a kisházat és most azon dolgoznak, hogy némileg rendbe hozzák, közben persze a kertben is dolgozniuk kell. Sőt! Azt tervezik, hogy kiköltöznek ide és kialakítanak egy-két helységet a házban külön az erre vetődő kéktúrázók számára, olcsó szállást biztosítva így nekik! Még a telefonszámot is megadták, ahol érdeklődni lehet szállásügyben: 06-30-392-9099. Nem szoktam ezeken a lapokon semmilyen szállást reklámozni, de ezt most szívesen megteszem!

A beszélgetés közben egy jót pihentem, aztán miután aláírásukkal igazolták, hogy ott jártam (náluk van a pusztaszentpéteri kéktúra bélyegző, de akkor éppen nem hozták ki a házba magukkal), továbbindultam és visszatértem a jelzésekhez. Egy irtásfolt helyén növő fenyves fiatalost megkerülve, később nyiladékok földútjaira fordulva haladtam tovább, kellemes erdőjárás után értem el újra a mezőket, szántóföldeket Kerkakutas határában.

Egy érdekes dolgot említenék csak meg: egy hosszú, kelet-nyugati irányú nyiladékban hosszabb szakaszon is a jelzések az erdőben voltak felfestve, talán öt-tíz méterre a füves aljú nyiladék szélétől. Betörtetem a fák közé, ott próbáltam az utam folytatni, de ez meglehetősen nehéz volt a kidőlt fákat, letört ágakat kerülgetve, így aztán visszatértem a nyiladékban futó keréknyomokra. Később a jelzések is nyiladék szélső fáira voltak már festve. Az erdőszélt elérve röviden megpihentem, aztán a mezők és erdőfoltok határán haladó földúton már gyorsan elértem a falu szélső házait.

Baloldalon kis tó húzódott meg a földút mellett, a partján egyetlen faházzal és barátságos pihenőpadokkal. Szemlátomást senki sem volt a háznál, először arra gondoltam, leülök a padokra a vízparton pihenni egyet, aztán mégis úgy döntöttem, inkább bemegyek a faluba, hátha találok ott egy nyitva tartó kocsmát! Rövid sétával elértem a faluközpontot, itt az útkanyarban tényleg találtam egy nyitva lévő krimót, bár a vele egy épületben lévő vegyesbolt már zárva volt. Itt is pihentem egy sort, megittam egy hideg Borsodit, aztán öt óra felé rászántam magam a továbbindulásra.

Itt egy nagyon nemszeretem szakasz következett: hosszú aszfalttúra Alsószenterzsébeten keresztül egészen Felsőszenterzsébetig, jó öt kilométer hosszban! Ez bizony több mint egyórás út! Kerkakutasból kiérve ráfordultam az aszfaltút hosszú egyenesére, aztán vagy negyedóra után kereszteztem a Kerkafalva és Kerkaújfalu közötti országutat. Nyílegyenesen baktattam tovább, aztán egy szélesebb erdősávot elérve átkeltem a Kerka-patak hídjain, így értem el Alsószenterzsébet határát.

Megálltam egy pillanatra a faluközpontban a kereszteződésnél és megnéztem az őrségre jellemző fa haranglábat. Tudtam, hogy még többel találkozom a túrám során, de ez volt a legelső, ezért alaposan megszemléltem. Egy ház udvarában állt, de közvetlenül a kerítés mellett. A deszkaburkolatát már sötétbarnára színezte az idő, de látszólag egészen új, piros cseréptető borította. A harangot sem kézzel kellett már meghúzni, villamos légkábel kötötte össze a kis haranglábat a szomszédos házzal! Készítettem róla néhány felvételt, aztán leültem pár percre az útkereszteződés mellett a fűbe egy kicsit pihenni.

Háromnegyed hat felé indultam tovább azzal a feltett szándékkal, hogy most már az első megfelelő helyen megállok és sátrat verek majd! A falu után kis dombhátra kapaszkodott fel az út, gazos, tehénlepényes legelők mellett haladtam el, ezeken keresztül szép kilátás nyílt visszafelé Alsószenterzsébet házainak tetejére és a már távoli Kerkakutasra is. Ezután a keskeny aszfaltút egy erdőfoltba futott be és röviden átvágott rajta, majd egy darabig a túlsó erdőszélen haladt tovább.

A fák után, de még jóval Felsőszenterzsébet első házai előtt nyílt egy kaszáló jobb felé, ezt a helyet már a Google Earth légifelvételein is kiszúrtam, mint sátorozásra alkalmas helyet! A valóságban is nagyon megnyerte a tetszésemet: kissé lejtett az úttól északkelet felé és körülbelül bokáig érő fű nőtt rajta. Bent, messze az úttól kisebb facsoportok álltak magányosan a fűtengerben.

Elindultam feléjük, néhány perc alatt elértem a legnagyobb facsoportot és elégedetten vehettem tudomásul, hogy a védett, keleti oldalába nem lehetett lelátni sem a faluból, sem pedig az országútról. Eszményi táborhelyet találtam, pont olyat, amit mindig is elképzeltem magamnak: kissé lejtős, füves terület, nyugatról-északnyugatról tökéletesen védett és nem lehet odalátni semmilyen olyan helyről, ahol emberek járhattak! Nem is hezitáltam sokáig, a fáktól pár lépésre felütöttem a sátramat.

Fél hét felé már állt a sátor, ekkor kiterítettem a polifoam derékaljamat kissé távolabb a napra és komótosan megvacsoráztam. Utána még sokáig üldögéltem a sátor előtt, még világosban elolvastam a kéktúra atlaszom következő napi túrámra vonatkozó leírását, aztán már csak vártam a naplementét és a sötétedést. Végül fél nyolc felé húzódtam be a sátorba, és tettem el magam másnapra, mert kívül kezdett már hűvös lenni. Már a hálózsákban forgolódva elégedetten vehettem tudomásul, hogy ezen a fél túranapon is sikerült a betervezett húsz kilométeres út teljesítése!