Az eső hangjára aludtam el este Szalafőn a Gatter fogadóban, arra ébredtem másnap reggel fél hat felé is. Kinéztem az ablakon, úgy láttam a pocsolyák méretéből, eshetett akár folyamatosan egész éjjel! Letöltöttem a telefonomra az www.idokep.hu oldalról a felhőképet és a www.met.hu oldalról az esőképet, kissé megnyugodva láttam rajtuk, hogy az esős időt okozó felhőzet széle már egész közel van hozzánk, ha az eső eláll, hamar javulásnak fog indulni az idő! Szeretem ezt a két meteorológiai honlapot, rendszeres olvasójuk vagyok, túrákon pedig, mióta internetezésre is használható telefonom van, teljesen leszoktam már a Kossuth rádió híreinek hallgatásáról – amúgy is csak az időjárás jelentések miatt tettem azt!

Most már valamivel jobb hangulatban komótosan összekészülődtem, megmosakodtam és lekapartam a borotvával a háromnapos borostát a képemről, összeszedegettem a kiteregetett és az éjszaka folyamán félig-meddig megszáradt ruháimat, aztán már a hátizsákommal leballagtam reggelizni az alagsori vendéglőbe. Este egy nagyobb motoros társaság érkezett, ők is kaptak már az esőből eleget, így most nem volt sok kedvük a továbbinduláshoz. Megvigasztaltam őket, hogy lassan már ideér a szép idő, de ennek kicsit ellentmondott az, hogy az ablakokon kinézve még mindig azt láttuk, hogy vigasztalanul esik!

Bedobáltam gyorsan a reggelit, kölcsönösen jó túraidőt kívántunk egymásnak a motorosokkal, aztán negyed nyolc felé a hátamra kaptam a betyárbútort és kiléptem a fogadóból. Akkor már csak szemerkélt az eső, aztán amikor megálltam az országút szélén, hogy néhány képet készíthessek a panzióról, már el is állt! Elindultam az országúton, aztán az elágazásnál most nem Pityerszer felé tértem – hiszen tegnap már jártam a Népi Műemlékegyüttesnél (skanzennél), hanem jobbra fordultam, és a dombtetőn álló Papszer felé indultam tovább.

Újra szemerkélni kezdett az eső, rosszkedvűen húztam a fejemre a kapucnit, aztán átvágva a kis falun kiértem a fennsík mezői, kaszálói közé. Kinyílt előttem a panoráma és balra tekintve láttam, hogy a távoli, nyugati horizonton egy kék sáv húzódik, innen úgy tűnt, pengeéles a határ a szürke, borongós ég és a napsütés között! Most már kézzelfoghatóvá vált az esős időszak vége, és bár továbbra is szitált az eső, jó hangulatban tértem le az aszfaltról, hogy Kondorfa felé induljak a mezei utakon.

Kis kanyargás után elértem az erdőszélt, innen egy jó ideig a fák és a mezők határán ballagtam tovább. Féltem, hogy a sok esőtől járhatatlanok lesznek az utak, de egy jó ideig szerencsém volt, csak egy viszonylag rövid szakaszon kellett a méretes pocsolyákat kerülgetnem, akkor viszont úgy döntöttem, az útszéli árkot átugorva inkább a füves rét szélén megyek tovább a sáros mezei út helyett.

Egy bekerített fiatalost elérve tértem le az erdőszéli földútról és léptem be a fák közé a kidőlt-bedőlt drótkerítést követő gyalogútra. A kerítéssarkot elérve én is derékszögben fordultam a jelzéseket követve, itt már szinte teljesen eltűnt az ösvény a lábam alól, innen már jelzéstől jelzésig haladtam a fák között. Egy idő után nem láttam több jelet magam előtt, errefelé eléggé nehezen járható volt amúgy is az erdő, egy korábbi erdőritkítás után szerte-széjjeldobált ágak akadályozták a továbbhaladást. Egy rövidebb, kilátástalannak tűnő téblábolás után úgy döntöttem, balra fordulva otthagyom inkább a kerítést és a tiszta aljú fenyvesen keresztül leereszkedek a Lugos-patak völgyébe, mert úgyis arra kell majd folytatnom az utamat.

Lefelé indulva aztán néhány lépés után ösvény bontakozott ki a lábam alatt, és a jelzések is feltűntek a fákon! Rövid ereszkedéssel elértem a völgy alját és ráfordultam a patakparton kanyargó földútra. Különleges helynek írta le a kéktúra atlaszom ezt a völgyet, és valóban: a sűrű erdő alján kanyargó földútra szinte alig ért le a fény, a sejtelmes félhomályban még a lépteim hangja is elveszett a fenyőtüskék mindent elborító mély avarában! Mélységes csendben ballagtam, csak az út mentén kanyargó patak csobogását lehetett időnként hallani.

Húszperces út végén értem el a fenyves végét, itt egy ösvényen újra felkapaszkodtam a domboldal vegyes erdejébe, aztán egy kisebb ereszkedéssel visszatértem a völgybe és kiléptem a mezőkre. Hunyorognom kellett a hirtelen napütésben, úgy elszokott már a szemem ettől az éles fénytől! Körültekintve láttam, hogy az erdőben eltöltött félórás utam közben az esőt hozó felhők elvonultak, csak néhány bárányfelhő tarkította a mélykék reggeli eget felettem!

Földúton indultam tovább, kereszteztem egy kis hídon a Lugosi-patakot, aztán felkapaszkodtam a dombtetőre épült Kondorfa főutcájára. Balról a jelzés érkezett meg az aszfaltozott utcán, erre rátérve ballagtam tovább a tiszta, rendes település házait nézegetve. Azt mondják Róma hét dombra épült, Kondorfa a dombok számát tekintve nagyon közel állhat az olasz fővároshoz, mert a település főutcája állandóan fel-le hullámvasutazott a kisebb halmok és völgyek között! Ereszkedést és rövid kaptatót követően értem el a falu központjában a Szentgotthárd és Őriszentpéter közötti országutat – itt a jelzés jobbra tért –, ezt keresztezve pillantottam meg az utca jobb oldalán a pecsételő helyként is működő italboltot.

Több mint másfél órája indultam Szalafőről, megállás nélkül tettem meg az utat idáig, hiszen nem is tudtam volna sehol sem pihenni, leülni, vagy letenni a hátizsákomat a vizes, sáros talaj miatt. Beléptem az ivóba és lemálháztam a belső helyiségben az egyik asztal mellett. Elkértem a pecsétet és a szokásos sörömet a pultnál aztán leültem elintézni az adminisztrációt. Itt is a Hegyek Vándorai Turista Egyesület Őrség Turistája mozgalmának pecsétjét ütöttem be a füzetembe, mert nem volt kéktúra bélyegzőjük. Utána még kényelmesen elkortyolgattam a hideg sörömet, közben persze az ilyenkor szokásos kérdésekre válaszolva elmondtam a kocsma közönségének, honnan merre visz az utam.

Jó húszpercnyi üldögélés után kaptam fel a zsákot és indultam tovább az utamra. Újabb völgy után érkeztem meg a következő dombon álló római katolikus templomhoz. Minden településen megpróbálom a templomokat belülről is megtekinteni, de általában zárva szoktak lenni. Itt viszont, talán a szombati időpont miatt is szerencsével jártam, nem volt kulcsra zárva a templom kapuja! Tetszettek templombelső modern fali freskói és az is, hogy itt helyezték el a millenniumra kapott faluzászlót.

A templom dombjáról leereszkedve már elértem Kondorfa faluvégét és megkezdtem hosszú vándorlásomat a Lugosi-patak széles völgyében a rétek, kaszálók füzérén keresztül. A sáros keréknyomokról füves mezei útra tértem, ennek külön örültem, mert nem kellett a pocsolyákat kerülgetnem, ráadásul a vizes fűben a bakancsaim néhány perc után tisztán ragyogtak! A hűvös, esős reggel után kimondottam jólesett a napsütés, eltettem a hátizsákba az esőkabátomat és a melegítő felsőt is, a nyári túrákon szokásos fehér rövid ujjú pólómban indultam tovább.

Sajnos a rétek szélén, az erdőhatáron kanyargó keréknyomok minősége egyre romlott, néha már szinte elvesztek a dzsindzsában, ezért egy idő után az útról letérve kivágtam a kaszálókra, ott folytattam az utamat. Fácánok rebbentek fel előttem fűből, később egy kósza őzcsapatot riasztottam fel a jövetelemmel. Bónusz volt ez az út a mezőkön keresztül, alig tudtam betelni a hely nyugalmával, szépségével!

A tisztások sorának a végén egy kavicsos földút fordult alám, ezen léptem be az erdőbe. Kellemes volt ez az út is, a fák szinte teljesen összehajlottak felettem, a napsütés csak ritkán tűnt fel a lombok között, apró foltokat vetítve a lábaim elé. Később észrevettem, hogy a jelek már nem az útszéli fákon vannak felfestve, hanem jobb loldalon, néhány lépéssel beljebb a fák között! Kinyitottam az atlaszomat, a térképet elemezve jöttem rá, hogy most értem el azt a helyet, ahol a kéktúra a földútról letérve rövid kirándulást tesz a Lugosi-patak partján!

Próbáltam követni a jeleket, de talán száz méter után olyan átjárhatatlan dzsindzsáshoz értem, hogy inkább visszafordultam a erdei útra! Aztán talán három-négyszáz méter után a jelek is visszatértek a kavicsos útra, onnan betekintve a fák közé sem tűnt járhatóbbnak a letérés! Ahogy ballagtam az úton, a minősége egyre javult, egy szakaszon, ott ahol a rövid időre a jelzés mellé csatlakozott jelzés ismét kiágazott belőle, még személyautóval is jól járható, keményre döngölt, sima felszínű, két szélén árkolt makadámút lett belőle.

Néhány perc múlva egy útszéli kis réten letelepedtem és pihentem egy sort. Leheveredtem a szikrázó napsütéstől már százaz fűbe, és sziesztáztam egyet. Néhány perc alatt feléledt körülöttem az erdő: vadnyulak dugták ki a fejüket a kaszáló füvéből és kezdtek el bóklászni a réten, távolabb őz bukkant ki az erdő fái közül. Pár percig szinte mozdulni sem mertem, nehogy megriasszam őket, de aztán felálltam, hogy továbbinduljak, és a félénk erdőlakók egy pillanat alatt eltűntek a szemem elől!

Egy darabon még a makadámúton ballagtam, aztán egy útelágazásban ez jobb felé tért, egyenesen kavicsos keréknyomok indultak tovább. Véget értek az útszéli rétek is, a fák ismét közelebb nyomultak az úthoz, a vegyes erdő után pedig egy szép lucfenyves következett. Nagyon nehéz szavakkal megfogalmazni ennek az útnak a csodáját, de véleményem szerint a Lugosi-patak völgyén átvezető út az eddigi – meglehetősen hosszú – kéktúra bejárásaim egyik legszebb szakasza! Lépten-nyomon megálltam gyönyörködni, rengeteget fényképeztem, aztán otthon megnézve a képeket rájöttem, a fényképezőgép is csak egy kis részét volt képes visszaadni annak a rengeteg szépségnek, amit útközben láttam!

Aztán baloldalt kopár irtásfolt tűnt fel a domboldalban, a keréknyomok kanyarogva elérték az erdő szélét és kapaszkodni kezdtek a ligetes, füves domboldalban, végül egy óriási, villanypásztorral védett kukoricáshoz érkeztem. A faoszlopok közé kifeszített drótok az erdő szélén húzódtak, a keréknyomok pedig átkelve a villanypásztoron belül haladtak tovább. Itt sem voltak fogantyúk a drótokon, gondoltam a külső szélén próbálok továbbindulni, aztán valahol csak ki fog jönni az út is a kerítés belső oldaláról!

Egy darabig tudtam is így haladni, aztán egy volt homokbánya mély gödre mellett vezetett el az utam, amit sem az erdő felől, sem a villanypásztor felől nem tudtam megkerülni! Itt kénytelen voltam a korábbi, szalafői módszeremmel átkelni rajta: átdobtam a drótok felett a hátizsákom, én pedig átvetődtem két kifeszített vezeték között! A keréknyomok a kukoricás és az erdőszélen haladó villanypásztor között vezettek hosszan, aztán elérték a bekerítet terület végét. Itt szerencsére voltak már szigetelt kezelő fogantyúk, ahogy néhány lépéssel arrébb, a következő kukoricás kezdeténél is.

Megint hosszan ballagtam az éppen érőfélben lévő tengerimező mellett, még meg is fordult a fejemben, hogy szedek magamnak néhány csövet, de hát este megfőzni úgysem tudtam volna, hazáig pedig nem érte volna meg cipelni őket! Így aztán gyorsan elértem a kukoricás túlsó végét, itt ismét a fekete műanyag fogantyúkat használva léptem ki a bekerített területről. Kelet felé indultam tovább a földutak csomópontjában és hamarosan kereszteztem egy kikövezett gázlón a Lugosi-patakot.

A túlsó patakparton továbbindulva egy napfényes kaszálóra értem ki, a keréknyomok kanyarogva vágtak keresztül rajta. Ledobtam a hátizsákom a fűbe, és bár még csak fél tizenkettőre járt az idő, letelepedve nekiláttam az ebédnek. Nagyon jól álltam idővel, korábban úgy terveztem, valamikor a délután közepe táján érek csak ide és keresek a környéken táborhelyet magamnak, de most a térképet nézegetve úgy döntöttem, továbbindulok, és már az utolsó napi szakaszból lecsípve egy jókora darabot a Himfai-tó partján fogom tölteni az éjszakát! Ez nagy előnnyel járt: így holnap egy korai vonatot elkapva Nádasdon már délután otthon lehetek Budapesten!

Déltájban pakoltam csak össze a cókmókot és indultam tovább az utamon. A kaszáló végén kis dombhátra kaptattam fel a meredeken emelkedő keréknyomokon, a kapaszkodó végén egy szusszanásra megállva és visszatekintve megpillantottam a távolban a Kőszegi-hegységet és a legmagasabb csúcsát, az Írott-kőt is! Egyszer már láttam ugyanígy, méghozzá az előző túrám végén a Zalalövő előtti domb pereméről, de akkor a kéktúra útján számolva még százhetven kilométerre voltam tőle. Most megtéve a hatalmas, majd’ száz kilométeres őrségi vargabetűt szinte visszatértem ugyanoda – légvonalban alig húsz kilométerre voltam ugyanis Zalalövőtől – és ismét megpillantottam a hegyeket, a Dél-dunántúli Kéktúra végpontját!

Jókedvűen továbbindulva már néhány perc alatt elértem Hegyhátszentmártont, itt csak egy néhány perces kitérőt tettem, hogy megnézhessen a község kis katolikus templomát. Elolvastam a kapuja előtt álló, a Szent Márton Vándorutat ismertető táblát, aztán folytattam az utamat. Végigballagtam a Hegyhátszentmártont és Iváncot összekötő keskeny aszfaltúton, közben leereszkedtem a dombhátról egy kis nevenincs völgybe, hogy a túlsó oldalán ismét felkaptassak a dombon fekvő Iváncra.

A faluközpontot elérve a jelzések jobbra ráfordultak a Csákánydoroszló és Viszák közötti országútra, de érdemes egy rövid kitérőt tenni az ellenkező irányban! Egyrészt az útkereszteződéstől balra áll a település római katolikus temploma, ami 1913-14 között épült a Kós Károly nevével fémjelzett magyar szecessziós stílusban, a templomtól továbbindulva pedig már csak pár lépés a lejtőn lefelé az út jobb oldalán álló „alsó” Borsodi cégéres kocsma, ami viszont kéktúra pecsételő hely.

Ide is betértem pecsételni meg persze egy sörre és egy kis pihenőre. Természetesen itt is megvolt a törzsközönség, éppen a TV adást nézték. Azt hittem, focimeccs megy, vagy autóverseny, de nem! Szépségkirálynő választás volt, a nemzetközi döntő! Nyakigláb, szuperkarcsú, erősen kikészített lánykák tették-vették magukat a kifutón harminckét fogú molyosukkal, hihetetlen ruhakölteményekben. Elkértem a pultnál a kéktúra bélyegzőt és egy hideg Borsodit, aztán letelepedtem az egyik asztalhoz. Elvégeztem az adminisztrációt, aztán még ejtőztem egy darabig az ivóban, közben az amúgy csinos pultosnő kissé rosszmájú kommentjeit hallgattam, amit minden kivonuló hölgy bemutatójához hozzáfűzött.

A reklámidő alatt megtöltettem vele a vizesüvegeimet: a kétliterest szódavízzel, a kisebbiket pedig hosszúlépéssel. Gondoltam jó lesz az még vacsorára! A kocsmából továbbindulva még egy további kitérőt tettem a falu északi végére, a most fogyatékosok otthonaként működő volt Sigray kastélyhoz. Szerencsére a portás minden külön kérés nélkül beengedett, még a hátizsákom is otthagyhattam a kapu melletti házikójában! Végigsétáltam a rendben tartott kastélyparkon, és megnéztem a szépen felújított eklektikus stílusú épületet is. Mindig lelomboz az emberi nyomorúság látványa, most sem tudtam sokáig elviselni, még gyorsan megnéztem a park nevezetességét, a százéves tulipánfát, aztán a hátizsákom felkapva visszaindultam a faluközpontba.

Újra elhaladtam a kocsma és a templom előtt, aztán az útkereszteződéstől már a kék jelzéseket követve indultam tovább. Gyorsan magam mögött hagytam falut, aztán egy földúton felkaptattam a dombhát legmagasabb pontjára, a víztoronyhoz. Innen ismét jól látszott a Kőszegi-hegyég Ivánc házai felett, de a tiszta időben még a távoli Alpok magasabb csúcsai is feltűntek a távolban!

Kényelmes menettel értem el Felsőmarácot a temetője mellett, de ebben a faluban nem álltam meg. Rátértem az aszfaltos főutcájára, aztán a települést elhagyva leereszkedtem rajta a Rába völgyébe. Pont a dombhát lábánál, a síkságot elérve ágazott ki az országútból jobbra egy kavicsos út, ami aztán végig az erdőszélen haladva egészen a Himfai-tóig vezetett. Elég nagy volt rajta a forgalom: a szombat délutánra való tekintettel szinte percenként haladt el mellettem egy-egy a tó felé, vagy onnan már visszafelé tartó autó.

Néhány perc alatt elértem a tóparti gátat, ennek a tövében haladt tovább a kocsiút. A tavat a Berki-patak és a Himfai-patak vizének duzzasztásával hozták létre, és igazi horgászparadicsom! Ahogy az úton ballagtam, láttam, komoly társasági élet folyik fenn a gáton, néhány lépésenként egymástól álltak, üldögéltek a horgászok! Elballagtam az úton az első pihenőpadokig, ott úgy láttam a gátra is könnyebb felkapaszkodni. Lemálháztam az egyik asztalnál, aztán felhágtam a gát koronájára.

Negyed hat felé járt az idő, úgy láttam, egyre több pecás szedi össze a cókmókját és indul el hazafelé. Szóba elegyedtem egy idősebb házaspárral, panaszkodtak a rossz kapásra, meg a sok horgásztársra (jellegzetes konfliktus: sok az eszkimó, de kevés a fóka), aztán lassan ők is készülődni kezdtek, összeszedték a felszerelést és a tényleg szerény fogást, aztán elindultak hazafelé. Hat óra környékére már csak néhány igazán kitartó horgász maradt a tóparton, én pedig elindultam éjszakai táborhelyet keresni magamnak.

Továbbsétálva láttam, hogy a magas gát lassan elenyészik, ahogy emelkedik a környező talajfelszín, egy idő után a tóparti földutat már csak egy keskeny erdősáv és az azon túli néhány méter széles füves sáv választotta el a vízfelülettől. Errefelé a horgászok is megritkultak már, csupán egy-két ember maradt látótérben. Döntöttem: kiválasztottam egy barátságos sarkot az erdősáv tövében, elég messze a szomszédos pecásoktól és felütöttem a sátrat.

Ekkor már fél hét felé járt az idő, a lemenő Nap még megvilágította a tavat én pedig a polifoam matracomat kiterítve a sátor elé kényelmesen megvacsoráztam, aztán már csak a hosszúlépést kortyolgatva vártam a naplementét. Amint a Nap eltűnt a látóhatár mögött, a hőmérséklet gyorsan zuhanni kezdett, egy percre visszatérve a sátorba felvettem a melegítőt, aztán a vacsorára gyülekező szúnyogok ellen alaposan befújva magam ismét kiültem a matracra.

Megérintett a tó felett szétáradó nyugalom, a szélcsendben szinte tükörré kisimuló vízfelületet csak a rablások csobbanásai törték meg, mostanra már a szúnyogok éhsége is alábbhagyott kissé. Jó volt a hosszú nap után végigfeküdni a matracon és bámulni a csillagos eget, csak az egyre hűvösebbé váló levegő kergetett be a sátramba. A fejem búbjáig húztam a hálózsákot és eltettem magam másnapra.

---

A Nappal együtt keltem vasárnap reggel, felébresztett a hűvös hajnal, de most már egyáltalán nem kellett sietnem! Mivel az előző nap alaposan ráhajtottam, alig kétórai utam volt már csak a tópartról indulva a nádasdi vasúti megállóig, ahol vonatra akartam szállni. Siethettem volna, hogy elérhessem a 09:05-kor induló vonatot, de úgy döntöttem, most az utolsó nap kissé lazábbra veszem a figurát és csak a 12:45-ös vonattal fogok hazaindulni!

Így aztán nem is siettem a készülődéssel, komótosan pakoltam össze mindent, bontottam le a sátrat és készülődtem össze az útra. Miután mindent elrámoltam, még kényelmesen leültem reggelizni az egyik tóparti pihenőasztalhoz, aztán még indulás előtt egy sétára indultam a tóparton. Most is megkapó volt a tó nyugalma, a szélcsendben vékony páraréteg lebegett a víztükör felett, ami visszatükrözte a már a látóhatárhoz közelítő telihold képét. Jártam egyet a harmatos fűben a tó körül, sokat fényképeztem, próbálva megragadni a hely hangulatát, de otthon a képeket nézegetve láttam csak, hogy ez itt sem nagyon sikerült!

Végül csak rászántam magam az indulásra, nyolc óra felé a hátamra kaptam a zsákot és nekiindultam a nádasdi állomásig vezető körülbelül hét és fél kilométernek. Rátértem a tóparti földútra, próbáltam egy normális tempót felvéve haladni rajta, de állandóan le-letértem a vízpartra, hogy mind újabb nézőpontokból csodálhassam meg a reggeli párából kibontakozó tavat!

Közben elhaladtam egy, az út mellett, a domboldalban álló faház mellett, ennek egy társát már láttam a sátrazó helyem mögött, az erdei pihenőben is, akkor a bezárt épületet körbejárva úgy gondoltam, talán egy télen működő melegedő, vagy kis kioszk, boltocska lehet. Ez a másik épület viszont nem volt bezárva, ezért felsétáltam hozzá a falépcsőkön és bementem az alpesi tetős faházba. Patyolat tisztaság fogadott az üres épületben! Ha tudom, hogy egy ilyen helyre akadok, lehet, hogy nem is verek sátrat, hanem itt töltöm az éjszakát, a padlóra leterített matracomra vetett hálózsákomban! Mindenesetre, ha valakit túra közben itt ér utol az este, bízvást eltölthet egy éjszakát ebben a házban!

A faháztól továbbindulva hamarosan elértem a tavat keletről lezáró gátat, itt egy percre még kimentem a vízpartra, hogy egy utolsó pillantást vethessek a Himfai-tóra, aztán a tavat töltő patak hídján átkelve egy domboldalban kezdtem el felfelé kapaszkodni. Kissé feljebb jutva kiértem az erdőszélre, itt már melegen sütött a kora reggeli nap. Kényelmes menettel néhány perc alatt elértem már innen a Halogy melletti mezőket, aztán közöttük átvágva a falu házait is.

Egy település turistabarát voltát azon szoktam felmérni, van-e benne kiépített járda, hát itt Halogyon a falu egyik szélétől a másikig szép, aszfaltozott gyalogjárón haladhattam! Gyorsan elértem a rendezett település központjában, a templom szomszédságában álló Kónya kocsmát. Természetesen betértem ide, hiszen ez kéktúra pecsételő hely! Odabenn állt a bál, pontosabban Halogy – mint később kiderült – NB II-es tekecsapata tartott edzést a kocsmához hátul csatlakozó tekézőben, amire pedig kíváncsi volt a fél falu (értsd: a férfi lakosság)!

Nem mentem hátra a pályákhoz, de hallottam, óriási ováció fogadott egy-egy sikeresebb gurítást, tarolást. Két gurítás közti rövid szünetben elkértem a kocsmárostól a kéktúra bélyegzőt és a szokásos Borsodimat, aztán leültem az egyik asztalhoz. Pecsételtem mindenhová, a túrajelentésemre is és a kéktúra igazoló füzetembe is – ide némi lelkiismeret furdalással kettőt is nyomtam, hiszen Nádasd, a szomszéd falu nem kéktúra pecsételő hely, és nem tudtam kapok-e ott bélyegzést, pedig ott fejezem majd be az őrségi túrámat!

Röviden még ejtőztem egyet az asztalomnál, aztán egy jó gurítást követő általános hangzavarban a hátamra vettem a motyómat és kiléptem a kocsmából. Továbbindultam a Petőfi Sándor utcán, aztán a kanyarban, ahol a főút is jobbra tért, én is arrafelé indultam a jeleket követve. Rövid kaptatóval felértem a dombtetőre, itt a víztorony tövében kis búcsú készülődött, az árusok már pakolgatták a holmijukat a kocsikból a standokra.

Elhagyva a házakat, a járda végén áttértem a főút bal oldalára és tovább bandukoltam a kanyargó országúton. Az aszfaltcsík leereszkedett a Daraboshegyi-árokba, majd a túlsó domboldalon felkapaszkodva hamarosan elértem az erdőt. Egy irtásfolt belső végénél, ahonnan már jobboldalon is elkezdődött az erdő, balra tértem egy keresztező nyiladék földútjára, aztán onnan a következő keresztezésben jobbra, egy távvezeték nyiladékába. Itt is először keréknyomokon ballagtam a középfeszültségű oszlopok tövében, de a következő, az utat metsző nyiladék után már csak egy eléggé benőtt ösvény vezetett tovább a lassan beerdősülő erdőátvágásban a távvezetékkel párhuzamosan. Az utolsó két-háromszáz méter volt a legrosszabb, ez szinte folyamatos dzsungelharc volt, amit az ösvényre benyúló szúrós akácágakkal vívtam! Aztán az erdő véget ért, elértem az egészen Nádasdig nyújtózó mezőket.

Letelepedtem egy pihenőre az erdőszélen egy magasles tövébe, nem volt okom sietni, hiszen innen már az atlaszom szerint fél óra alatt el tudtam érni a vasútállomást! Végül tíz óra felé untam meg a heverészést, a hátamra kaptam a zsákot és a mezei földúton végigballagva és a falu határában a vasutat is keresztezve fél tizenegyre valóban megérkeztem a Nádasdot átszelő 86-os úthoz. Itt a jelzések csak keresztezték a főutat és indultak tovább a szomszédos Katafa felé, de itt végleg letértve róluk jobbra, a faluközpont felé indultam el.

Néhány perces sétával elértem a vasútállomásra vezető kereszteződésnél egy Coop vegyesboltot, itt bevásároltam a hazafelé vezető útra. Vettem volna némi felvágottat és kenyeret vagy zsemlét is egy kis tízórainak, de sajnos ekkorra már elfogyott a friss áru a boltból! Így aztán találomra betértem a vegyesbolttal szembeni sarkon álló Cafe Rick-be, gondoltam csak akad ott valami ennivaló!

Belépéskor első pillantásra barátságos helynek látszott, és ahogy megtudtam a pincérhölgytől, hogy itt is adnak mindent bele rántottát, nem is kérettem magam, letelepedtem egy asztalhoz! Rendeltem is egy adagot, miután pedig elkészült, gyorsan gallér mögé hajítottam az egészet egy korsó Borsodival egyetemben! Tizenegyre már végeztem is a késői tízóraimmal, ezután még egy rövid sétára is maradt időm!

Elballagtam hát a talán tízpercnyire lévő templomdombhoz megtekinteni a 11. századi erődített rotunda maradványait, és az azt magába foglaló védőépületet. A templom a falu egyik legmagasabb pontján áll, innen is jól látható volt a még távoli Kőszegi-hegység erdős oldala. Messze volt még, de a legközelebbi többnapos túrámon innen, Nádasdról indulva egészen a legmagasabb csúcsáig, az Írott-kőig fogok eltalpalni, hogy ott, a 884 méter magas hegytetőn fejezhessem be a több mint két évvel ezelőtt Szekszárdon elkezdett Dél-dunántúli Kéktúrát!

Egy pár percig még elgyönyörködtem a falu és a távoli hegység látványában, aztán leereszkedve a dombról elsétáltam Nádasd szerény vasúti megállójába. Megérkezve még mindig volt vagy egy órám a vonatom érkezéséig, ezért letelepedtem a már meglehetősen lepusztult váróterem lépcsőjére és átöltöztem a hátizsákból elővéve a hazafelé vezető útra tartogatott utolsó váltás tiszta ruhámat.

A kis Bzmot motorvonat pontosan érkezett, amivel aztán néhány perc alatt átértem a Rába túlsó partján fekvő Körmendre. Útközben megütközve néztem a medréből kiáradt és a széles árterét teljesen betöltő Rábára, ugyanis kizártnak tartottam, hogy a két nappal ezelőtti esőtől duzzadt volna meg ennyire, pedig azon kívül hetek óta semmi csapadék nem esett a környéken! Csak később, otthon derült ki, hogy az Őrségben egyetlen esős napot okozó ciklon csapadékának zöme az Alpok keleti szegélyén esett le, és valóban attól duzzadt meg ennyire a folyó!

Körmenden szinte repülőrajttal váltottam a leszállásomkor a másik vágányra éppen beálló soproni személyre, amivel aztán egészen Szombathelyig utaztam. Itt még volt egy kevés időm a budapesti gyors indulásáig, ezért a büfében vettem két sonkás zsemlét a Nádasdon vásárolt kóla és csokik mellé, ezekkel felfegyverkezve szálltam aztán fel a gyorsvonatra. Háromnegyed hatkor érkeztem Kelenföldre, aztán az aluljárón keresztül a Sasadi útra átsétálva még éppen elkaptam egy hazafelé tartó autóbuszt. Fél hétkor léptem be otthon a lakásunk ajtaján.