Szokás szerint most is nagyon korán ébredtünk Kisgyónon, a Természetbarát Telepen, a Gyöngyvirág turistaház kertjében felvert sátrunkban. Felkelés után megreggeliztünk a turistaház udvari padjainál ülve, aztán szétbontottuk a sátrat és összeszedelődzködtünk. Csak ekkor vettem észre, hogy még előző nap délután a nyakba akasztható kis laptájolómat a turistaház mosdójában felejtettem. Persze a ház bezárva, a gondnok meg csak valamikor később fog jönni. Nem tudtuk megvárni, indulnunk kellett. Bíztam abban, ha két napig rá sem kellett nézni az iránytűre - pedig folyton a nyakamban lógott - hát most sem kell majd a következő két napban. De valami balsejtelem azért élt bennem...

Rögtön a turistaház mögött elértük az erdőt, aztán a fák között hosszú kapaszkodás kezdődött a Dóra-hegy és a Barkócás felé. A földutunk nem meredeken, de kitartóan emelkedett az árnyas erdőben. Aztán a kapaszkodás megszűnt, mi pedig hirtelen kibukkantunk az erdőből az Isztimér feletti fennsík füves rétjeire.

Megcsodáltuk az észak felé a mezőkön keresztül nyíló kilátást - Mór szinte karnyújtásnyira feküdt lenn a völgyben -, aztán tovább indultunk az erdőszélen futó keréknyomokon. Jobb oldalon még hosszan elkísért bennünket az erdő, a jelzések a szélső fákra voltak festve, de a földút a fáktól elég messze kanyargott a mező szélén. Később egy keresztező földúton jobbra tértünk, ezen a környéken nagyon sokáig nem láttunk jelzéseket, de a térkép alapján pontosan lehetett navigálni a fennsík erdőfoltjai között.

Aztán egy időre végleg elhagytuk a fákat, földutunk mezőkön keresztül kanyargott (errefelé legfőbb támaszunk a navigálásban az itt futó távvezetékek voltak), aztán elértük a földúton azt a jól jelzett pontot, ahol jobbra letérve róla elindultunk az itt kezdődő ösvényen a Burok-völgy felé. Hamar elértük a mély völgyet, aztán sokáig haladtunk a peremén a fenyvesben. Több helyen is megálltunk, kerestük a megfelelő pontot, ahonnan fényképezhetnénk, sajnos ilyet sehol sem találtunk. Szó szerint a fáktól nem láttuk az erdőt, vagyis a mély szakadékot!

Vagy fél óráig haladtunk a szakadék peremén, de a völgyet szinte sehonnan sem lehetett látni! Végül elértük azt a pontot, ahol az erdőszéltől eddig velünk tartó jelzés ösvénye leereszkedik a Burok-völgy mélyére. Itt egy nagyobb tisztás nyílik, ezen telepedtünk le egy hosszabb pihenőre. Engem persze furdalt a kisördög, hátha találok itt a tisztás szélén megfelelő fényképezőhelyet, így felfedezőútra indultam. Tényleg talán itt készítettem a legjobb felvételeimet, aztán visszatérve Gábor mesélte, hogy egy túrás társaság érkezett közben és a jelzés további útját tudakolták Kisgyón felé. Vajon kik lehettek?

Továbbindulva újra földútra tértünk, ez aztán mezők, szántók között ereszkedett lefelé Bakonykúti felé. Hamarosan feltűntek a falu házai, aztán lassan be is értünk közéjük. Csak akkor vettük észre, hogy egy különös gondossággal rendben tartott településre érkeztünk.

Egy göcsörtös fatönkbe helyezett majdnem életnagyságú faragott remete szobor köszöntött minket az út szélén, aztán elhaladtunk a faluból kitelepítettek emlékműve mellett is. Utcánk szélesen vezetett lefelé a templom irányában. Akármerre néztünk, mindenhol az ápoltságot, törődést láttuk a faluban. Megérkezve a templom előtti buszfordulóba, megtaláltuk a kéktúrás pecsétet is: precíz, lakkozott „csapfedeles” fadobozkában volt található a buszmegálló melletti faragott falutérkép jobb oldalán egy bélyegzőpárna társaságában!

Pecsételés után letelepedtünk egy árnyas pihenőpadra, aztán megebédeltünk (még maradt a tegnapi kenyérből). Feltöltöttük egy utcai csapból a vízkészletünket, aztán nekiindultunk a további útnak. Átvágtunk a csöppnyi falun és a túlsó faluszélen megcsodáltuk azt a csobogót, amit direkt a kéktúra útja mellé építettek, hogy csillapítsa a túrázók szomját. Hosszú kapaszkodó kezdődött itt, először az erdőben, aztán egy füves fennsíkra kiérve a tűző napon Bakonykúti-puszta felé.

Elhaladtunk a puszta romos és ép épületei között egyre kapaszkodva a Bogrács-hegy kopár fennsíkja felé. Rövid időre megálltunk a puszta felett megcsodálni a kilátást visszafelé Bakonykútira, itt ért utol egy telefonhívás (lám-lám, mire jó egy mobiltelefon) hogy azok a régi túratársak, akikkel még Zircen találkoztunk szombat reggel, meghívnak magukhoz Székesfehérvárra éjszakára, így nem kell a kopár fennsíkon éjszakáznunk. Elfogadtuk a meghívást és megbeszéltük, hogy a gúttamási országúton fognak várni bennünket ott, ahol a kéktúra metszi azt. Egy óra múlva.

Akkor még úgy látszott, hogy a kitűzött időre könnyen odaérhetünk. Amikor azonban kiértünk a kopasz dombtetőre (inkább talán fennsíkra), egyszerűen eltűntek a jelek. Persze, hiszen nem is lett volna mire festeni őket. Iránytűnk persze nem volt (lásd fentebb), a nap pedig nagyon magasan járt még a fejünk felett, szinte még árnyékunk sem volt.

Hát jól eltévedtünk. A volt katonai gyakorlótéren egymást keresztező keréknyomok közé tévedtünk, próbáltunk tartani egy jónak gondolt irányt, de egyre reménytelenebbül ténferegtünk a köves, erdőfoltokkal tarkított mezőn. Végre feltűnt előttünk egy katona-zöldre festett UAZ. Integettünk neki. Amikor közelebb értek, visszaintegettek. Katonák voltak. Úgy láttuk, nem akarnak megállni. Nosza, erre már kétségbeesetten kezdtünk integetni. Na, erre már felénk kanyarodtak és megálltak előttünk. Egy őrnagy volt a parancsnok. Ki volt varrva a neve is a gyakorló zubbonyára, de elfelejtettem. Rendes volt és segített nekünk. Elővette a katonai térképét és megmutatta, hol vagyunk, aztán még útba is igazított minket.

Először el sem akartam hinni, de vagy egy kilométert eltértünk a kéktúra nyomvonalától! Az útbaigazítás nyomán hamarosan ráleltünk arra a jó minőségű aszfaltútra (!) ami a fennsíkon keresztülvezetve irányt mutatott a számunkra. Elég volt csak követni, mert ezt az utat érintette a kéktúra a továbbiakban. Már akkor is megköszöntük az útbaigazítást, de most megköszönjük újra (hátha olvassa az ismeretlen őrnagy, vagy valaki, aki ismeri őt). A legjobbkor jött a segítség!

Így már gyorsan elértük az országutat és alig negyed órát késtünk. Már vártak ránk. Nagyon jó volt bepakolni a csomagtartóba aztán beülni az autóba és hátradőlni a kényelmes ülésen. Hát, ennek a napnak is vége! Nagyon fáradtak voltunk. És még mondja valaki, hogy nincsenek megérzések!