Borús reggelre ébredtünk Tömördön, a Faluház mellett. Aznapra a meteorológusok egy szakadozott hidegfront átvonulását jósolták, nyugaton már dél felé felszakadozó felhőzettel, addig pedig átfutó záporokkal, zivatarokkal. Szemerkélő esőben reggeliztünk, aztán lebontottuk a sátrat, összepakoltunk és elindultunk.

Leballagtunk a dombról a Fő utcára és elindultunk rajta észak felé, most már a jeleket követve. A falut elhagyva egy kisebb dombra kapaszkodtunk fel, itt vettük észre a nyugat felől vészesen közeledő zivatarfelhőt. Visszafordulni a faluba már nem volt érdemes, ezért megtettük a tőlünk telhető előkészületeket: felvettük az esőkabátokat és ellenőriztük a hátizsákok zipzárjait, be vannak-e rendesen húzva.

A Fenyves-patak völgyében kapott el bennünket a zivatar, a legnagyobb eső elől szerencsésen be tudtunk húzódni egy tölgyfa hatalmas lombkoronája alá az út szélén. Az zivatar aztán néhány perc után alábbhagyott és mi továbbindultunk az ismét csak szemerkélő esőben. Mire az enyhe kapaszkodón megérkeztünk a Tömördöt elkerülő műúthoz, már teljesen el is állt.

Átvágva az úton megindultunk a keskeny aszfaltúton Kincsédpuszta épületei felé. Áthaladtunk a tanya lepusztult házai között, aztán megérkeztünk arra a földútra, ami egyenesen vezetett a mezőkön keresztül az Ablánci malomcsárda felé. Sok rosszat hallottunk, olvastunk erről a szakaszról, az előttünk itt jártak sokat szidták a bokrok között vezető földutat a járhatatlansága miatt. Az újra szemerkélő esőben rossz előérzettel vágunk neki az útnak.

Az út körülbelül első harmadán a földút - jól kijárt keréknyomok - egy fasorban vezetett. Itt csak néhány tócsával találkoztunk, amiket valószínűleg a most reggel leesett csapadék okozhatott. Gyorsan túljutottunk ezen a szakaszon. Ezután a keréknyomok balra kitértek a fasorból a mellettünk húzódó búzamezőre, a jelzések azonban következetesen a már egyre szűkebbre benőtt fasorban haladtak tovább egy ösvényen.

Mi is így tettünk, és a benőtt csapáson haladva törtettünk előre. Az eső mostanra elállt, az ég is kezdett kitisztulni, a szűk ösvényen haladva azonban most már a fák, bokrok ágairól kaptuk az áldást, miközben megpróbáltunk átvágni közöttük. Nem volt mit tennünk, a legközelebbi kijárónál mi is a bal oldali búzamezőn vezető keréknyomokra tértünk. Jobb felé is volt lehetőség kivágni, itt egy félig már letaposott kapun keresztül egy napraforgó mezőre juthattunk volna, de azon az oldalon nem volt út.

A fasor mellett balra haladó földúton folytattuk hát az utunkat, igy tettük meg a mezőkön átvezető utunk körülbelül további egyharmadát. Egy helyen azonban a földút hirtelen átvágott a tőle jobbra húzódó fasoron és merőlegesen kifutott a túlsó oldali kölesmezőre és továbbment a völgy felé. Nem követhettük tovább, megnéztük hát, hogy folytathatjuk-e az utunkat a fasorban. Első pillantásra látni lehetett, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás lenne: az út, vagy ösvény szinte láthatatlanul húzódott a fasor keresztül-kasul benőtt gaztengerében.

Így aztán a fasortól jobbra elterülő kölesmező szélén folytattuk az utunkat a fák és a vetés között húzódó néhány méter széles füves, gazos sávon. Ezen az úton értük el a mező végét, ahol az erdősarokra értünk. Pont az erdősarkon állt egy magasles, e mellett vezetett egy ösvény vissza bal felé már az erdőbe. Hamarosan megpillantottuk magunk előtt a földutat és a jelzések is feltűntek az utat szegélyező fákon.

Nyiladékban mentünk tovább, majd egy éles bal és jobb kanyar után egy jó minőségű földútra tértünk. Ezen értük el a malomcsárda előtti nagy irtás tisztását. Jobb felé indultunk tovább itt, megkerülve a bekerített területen növő sarjadék erdőt és lassan kiértünk az ösvényen az Ablánc-patak partjára. Betonelemekből összerótt gáton kellett átegyensúlyozni a patak felett, a hordalék magasan állt a gátak mellett. A túlsó parton embermagasságú gazban folytattuk az utunkat, az ösvény néha szinte elveszett a magas dudva között. Szerencsére hamarosan sáros földútra jutottunk, ami egészen az Ablánci malomcsárdáig elvezetett minket. Pont délben érkeztünk meg, akkor nyitották ki a csárda kapuját. A kéktúrás pecsét dobozkája ott virított a csárda bal oldali kapufélfájára szerelve.

Nagyot csalódtunk azonban, amikor előhúztuk a dobozból a hosszú láncon lógó bélyegzőt: hiányzott a nyél végéről a gumi pecsétlap. Kerestük a dobozban, meg alatta a földön is, hátha csak leesett, de nem találtuk. Így aztán kénytelenek voltunk bemenni a csárdába, hogy ott kérjünk igazoló pecsétet. Sajnos hiába kértünk, nem kaptunk. Tehát az Ablánci malomcsárda az első olyan hely az eddigi kéktúra bejárásunk során, ahol nem tudtunk az igazolófüzetekbe pecsételni! Pedig már az OKT több mint felét végigjártuk. Tudtuk, hogy ez a pillanat egyszer bekövetkezik, de abban reménykedtünk, hogy minél később!

Hangulatunkat javítandó legalább egy jót ebédeltünk, csak azután indultunk tovább az utunkon. Egy darabot a Bük és Acsád közötti műúton tettünk meg, majd jobbra letértünk egy keréknyomra, ami egy kis dombgerincre kapaszkodott fel. Fenn a gerincen utunk egyre jobb minőségű lett, később egy magasles mellett olyan széles, keménytalajú földútba torkollott be, amilyent tegnap láttunk már Kőszeg és Tömörd között. Egy útelágazás után ezen az úton kereszteztük a vasutat egy aluljáróban, majd a kanyargós földútról le kellett térnünk jobbra egy elhanyagolt kis ösvényre.

Ez a dzsumbuj szerencsére nem tartott soká, hamarosan egy nyiladékba értünk, ahol jól tudtunk haladni. Többször is irányt kellett váltanunk az egymásra merőleges nyiladékok között, így értünk el egy korábbi irtás nyomán növő fiatalost egy bekerített területen. Itt jobbra kellett fordulni, követve a kerítés vonalát egy kissé szűk, vadrózsabokrok között kanyargó ösvényen. Eléggé megszaggattak minket az ágak, azonban ez a szakasz is csak rövid ideig tartott. A kerítés egy beugró sarkában, ott ahol egy helyen le volt taposva a drót, a jeleket követve át kellett másznunk rajta, és a bekerített területen folytatni az utunkat.

Átvágtunk hát az irtáson és a túlsó oldali nyitott kapun kilépve egy keskeny erdősáv mögött elértük a Szelestére vezető széles földutat. Gyorsan tudtunk haladni rajta és ma először a Nap is kisütött a fejünk felett. Úgy látszott, elvonult az a gyenge hidegfront, ami a délelőtti rossz időt okozta.

Később a földútról jobbra, keréknyomokra tértünk, ami néhány kanyar után egy kis dombra kapaszkodott fel. Baloldalon a fák mögött egy már learatott gabonaföld tarlója húzódott. Eldöntöttük, itt fogunk ma táborozni. Átvágtunk a keskeny erdősávon és a tarló és az erdő között felfedeztünk egy körülbelül négy-öt méter széles füves sávot. Pont elegendő helyünk volt, hogy a sátrat kényelmesen felverhessük! Nem is teketóriáztunk sokáig, gyorsan felütöttük a sátrunkat.

Később, még a vacsora előtt kiterítettük a még napos tarlóra az átázott holminkat. Jobban körülnézve már meg is pillantottuk Szeleste szélső házait a tarló utáni erdő fái felett. Napi tervünket jól meghaladva majdnem húsz kilométert haladtunk, így lehetővé vált az, hogy a túránkat másnap egy körülbelül ugyanekkora szakasszal megfejelve még a délután elérjük Sárvárt és egy nappal korábban befejezhessük a túrát. Ezzel a gondolattal tettük el magunkat másnapra.