Borús időre ébredtünk zempléni túránk második napján, a Bónyi-kútnál felállított sátrunkban. Megreggeliztünk az esőház asztalánál ülve, aztán komótosan összekészülődtünk. A sátor hajtogatása közben kezdett el szemerkélni az eső, és mire végeztünk a csomagolással, tisztességesen esett már. Nem úgy nézett ki, mint ami néhány percen belül eláll, ezért felvettük az esőkabátokat és felhúzott kapucnikkal elindultunk.

Leereszkedtünk az Arka-patak völgyébe, aztán egy meglehetősen sáros földúton haladva réteket kereszteztünk, közben persze vigasztalanul esett az eső. Egy kisebb kapaszkodó után értük el Mogyoróskát, aztán végigballagtunk a falu folyamatosan emelkedő főutcáján. A házak felett a távolban megpillantottuk az esőben a regéci vár körvonalait.

Az utcán haladva leelőzött minket egy pékárút szállító furgon, aztán néhány száz méterre tőlünk megállt és a sofőr egy perc alatt átalakította a kocsit mini-bolttá. Kenyerünk még viszonylag friss volt, egyébként sem volt szükségünk semmilyen élelmiszerre, ezért csak nassolásnak vettünk néhány süteményt. Azokat eszegetve hagytuk el a falut egyre feljebb kapaszkodva a regéci várhegyen. Jól kitaposott földúton haladtunk az egyre jobban csillapodó esőben és az égre sandítva elégedetten vettük tudomásul, hogy az is egyre vidámabb színt kezdett ölteni. Mire elértük a Regéc várához vezető jelzést, az eső már el is állt.

Természetesen a regéci vár kihagyhatatlan látnivaló, ezért felkapaszkodtunk a meredek kaptatón a hegytetőre. A vár tövében nagyobb hátizsákos társasággal találkoztunk, kíváncsian méregettük egymást. Mint kiderült ők is kéktúráznak, Hollóházáról indultak még a hét elején és Boldogkőváraljáig akarnak menni. Csupán abban különböztek tőlünk, hogy ők egy bázisponton megszállva minden nap busszal mentek az aznapi túra kezdőpontjára, délután pedig ugyanaz a busz vitte vissza őket a szállásra.

Kölcsönös tapasztalatcsere következett, mi az Arka-patak völgyét ecseteltük, ők pedig az Eszkála után a Makkoshotykára vezető sáros út nehézségeire hívták fel a figyelmünket. Hamarosan elváltunk; ők továbbindultak Boldogkőváralja felé, mi pedig felkapaszkodtunk a várba.

A kilátás talán a várhegy déli végén álló kis domb tetejéről a legszebb, amúgy ez a várhegy legmagasabb pontja is. Innen nem csak a nagy területen szétszórt romos falak tekinthetőek át, de a környékre is innen nyílik a legszebb panoráma. Délnyugat felé pillantva Mogyoróskát láthatjuk lenn a völgyben, mögötte az Arka-patak völgye is sokáig szemmel követhető. Észak felé tekintve Regéc falu fekszik mélyen alattuk, mögötte pedig a Zemplén északi vonulatának erdős hegyei sorakoznak komoran (ebben a komorságban szerepet játszhatott a borús idő is).

Az eső már jó félórája abbamaradt, mire felértünk erre a kilátópontra, a hegyek közül épp ekkor szállt fel a pára vékony felhőréteget alkotva a hegyek sötét kontúrja előtt. Sokáig elnézelődtünk, én még egy panorámaképet is készítettem. Ezután alaposan bejártuk a vár romjait is. Sajnos tovább kellett indulni, mert messzire kellett még aznap eljutnunk!

Leereszkedtünk hát a várhegyről a meredek jelzésen, aztán továbbindultunk a jelzés széles földútján. Az út mentén az erdőben sűrűn sorakoztak a pihenőpadok, az út is jól ki volt építve, cseppet sem volt sáros. A jelzések is kitűnőek voltak, gyakran ismétlődtek az út mentén álló fákon. Amikor kiértünk az erdőből, a Regéc falu keleti oldalán húzódó fennsíkon folytattuk az utunkat a mezőkön keresztül. Közvetlenül előttünk emelkedett a Nagy-Bekecs (711 m) és a Kerékkötő (734 m) erdős oldala, szinte teljesen magukra vonva a figyelmünket.

El is kevertünk sikeresen, de ezt csak akkor vettük észre, amikor egy aszfaltútba torkollott a földutunk! A térképet elemezve jöttünk rá, hogy valahol a fennsíkon le kellett volna térnünk balra a falu felé, csak nem vettük észre az útelágazást. Így aztán az aszfaltúton ereszkedtünk le Regéc főutcájára, aztán már újra a jelzéseket követve elindultunk visszafelé, mert meg kellett keresnünk a pecsételőhelyet.

Hamarosan meg is találtuk a kocsma-vegyesbolt páros épületét a falu utcáján lefelé ballagva a bal oldalon. Csak a vegyesbolt ajtaja volt nyitva, de belül a két boltrész egy nagy teret képezett. Elkértük a kéktúrás pecsétet és egy asztalhoz leülve elvégeztük a papírmunkát. Pihentünk egy keveset, aztán továbbindultunk.

Újra végigballagtunk a falu főutcáján - most már felfelé, aztán az utolsó házakat is elhagyva ismét beértünk az erdőbe. A Puskás-patak völgyében haladtunk felfelé a szekérúton, többször is keresztezve a patak medrét. Ez a patak is megduzzadva csobogott lefelé a hegyoldalban, de mi volt ez tegnapi arka-pataki átkelésekhez képest!

Kicsivel később jobbra, egy ösvényre tértünk a völgy aljában kanyargó földútról, és a völgy oldalában kapaszkodtunk tovább felfelé. Ahogy haladtunk, utunk egyre vadregényesebbé vált: hatalmas kövek között kapaszkodtunk felfelé, a hegyoldalban sziklák sorakoztak egymás mellett. Az idő is egyre jobb lett: az erdő felett kisütött a nap, de ezt csak a földre vetülő apró napfény foltokból láttuk a sűrű erdőben.

Felfelé kapaszkodva aztán az emelkedő egyre menedékesebbé vált, a köves, sziklás patakvölgyből tisztásos, ligetes erdőhátra kapaszkodtunk fel. A Kerékkötő csúcsának tövében egy tisztáson többszörös útelágazásban az utunk jobbra fordult élesen, de ezt csak hosszú keresgélés után találtuk meg, miután minden innen induló úton jó sokáig elmentünk jelzéseket keresve.

Az erdőbe visszatérve meredeken kapaszkodtunk tovább egészen a Kerékkötő északnyugati nyergéig. Ekkor már 700 méter fölé emelkedett az utunk. A nyereg után tarvágások tisztásai mellé értünk, itt néha csak nehezen tudtuk a továbbvezető utat megtalálni az útelágazások között.

Egy éles jobb ívű hajtűkanyarban csatlakozott hozzánk a jelzés is. Fenyvesen vágtunk át, majd egy újabb irtásfolton a kivágott fák hatalmas rakásai között balra kivált a jelzés földútja. Nagyjából szintben ballagtunk tovább a széles úton, egyszer csak feltűntek a jobb oldalon a Pengő-kőre vezető ösvényt jelző jelzések.

Engedtünk a csábításnak és megmásztuk a dombot, aminek a túlsó, déli oldalában álltak a magas sziklák. Sajnos kilátópontot sehol sem találtunk, ezért kissé csalódottan tértünk vissza jelzés földútjára. Továbbindulva negyed óra alatt elértük az a kis tisztást, ahol újabb jelzés vált ki az utunkból, most a Nagy-Péter-mennykő (709 m) teteje felé indulva. A korábbi rossz tapasztalatunkból kiindulva ide nem mentünk fel (kb. másfél kilométeres kitérőt jelentett volna) inkább csak az útelágazásból dél felé, az irtásos völgyfőn keresztül nyíló kilátást csodáltuk meg. Csak amikor hazaértünk, mondták túrázó barátok, ismerősök, hogy hagyhattuk ki ezt a hegyet! Mert szerintük a kilátás fantasztikus a hegytetőről! Na, majd legközelebb!

Innen szinte folyamatos ereszkedéssel értük el az elhagyatott István-kúti vadászházat. Pecsételtünk és leültünk a ház mellett álló pihenőpadokra. Rövid szieszta után indultunk tovább, de előbb a jelzéseket követve leereszkedtem az István-kút völgyébe, a forráshoz. Friss vizet töltöttem a kaniszterekbe a már fogytában lévő és felmelegedett bónyi-kúti helyett, aztán visszatértem az erdészházhoz.

Továbbindulva tisztásra értünk ki, ahol egy békalencsés kis tavacska mellett farönkökből épített öreg ház állt (könyvünk szerint ez volt a régi István-kúti erdészház). Ezután egy sima dózerútba torkollott a földutunk, ezen haladhattunk kitűnő tempóban tovább. Kereszteztük a Mlaka-rét turistaút-csomópontját, aztán tovább folytattuk utunkat a Zemplén csúcsai között kanyargó földutunkon.

Ismét jelzés ágazott ki bal felé az utunkból: ezek a jelzések a Kerek-kő kilátópontjára vezettek a térképünk szerint. Elindultunk rajta, sajnos az először jónak tűnő keréknyomok néhány száz méter után bozótosba fulladtak. Azért erről a pontról is szép volt a kilátás, készítettem is néhány felvételt.

Visszatérve a földútra hamarosan elértük a Cseliszka-rétet. Az úttól bal felé nyíló réten érkezett vissza a jelzés a Kerek-kő felől. Innen is megpróbáltuk a kijutást a kilátópontra, sajnos a rét végén az út itt is járhatatlan bozótosba torkollott. Innen is csalódottan fordultunk vissza, de aztán a Cseliszka-réten átvágva észrevettük a rét sajátosságát: a süppedékeny, tocsogós talajt.

Most már alaposan nekiindultunk, mert annyira elnézelődtünk a környéken, hogy tényleg ki kellett lépnünk ahhoz, hogy még alkonyat előtt elérjük az Eszkála vadászházat! Szerencsére az utunk kitűnően járhatónak bizonyult és nehéz emelkedők sem voltak rajta. A hegyoldalban kanyargó utunkon gyorsan elértük a Gerendás-rét útkereszteződését, ezen átvágva hegynek felfelé folytattuk az utunkat az Eszkála felé.

Pár perc alatt elértük a vadászház épületét, ami a dózerút felett állt a domboldalon. Gyorsan felkapaszkodtunk és körülnéztünk a vadászház tisztásán. Úgy tűnt, hogy a házat már hónapok óta nem lakják, mert hatalmas pókhálók lógtak a vasrácsos bejárati ajtón és az ablakok zsalugáterein. Felállítottuk a sátrat a vadászház tisztásán, pecsételtünk, aztán letelepedtünk a ház előtt álló pihenőpadokhoz, és kényelmesen megvacsoráztunk a holdvilágos estében.