Csereháti túránk utolsó napjára csak egy nyúlfarknyi szakasz maradt, alig 10 kilométer, de a rossz közlekedés miatt korán kellett elindulnunk hazafelé, ha még világosban akartunk hazaérni. Ráadásul a déli meleget is igyekeztünk elkerülni, ezért aztán már reggel hét óra felé menetkészen álltunk az encsi Kurek panzió földszintjén. Miután lerendeztük a pénzügyeket, felkaptuk a hátizsákokat és kiléptünk a reggeli napfényre.

Továbbindultunk Encs főutcáján és néhány perc múlva kereszteztük a vasúti síneket is. Elértük Encs régi városrészét, elhaladtunk a templom mellett, aztán enyhén kanyarogva városszéli telephelyek mellett haladt el az utunk. Az utolsó épületeket is elhagyva rátértünk a főút mellett kiépített kerékpárútra, ezen haladtunk tovább a Hernád felé. Kényelmes és biztonságos volt a kerékpárút: nem kellett a főút szélén baktatva elviselnünk a tőlünk néhány centire eldübörgő teherautókat.

Nem egészen egy óra alatt értük el Gibártot és a Hernád modern vasbetonhídját, előtte balra tért egy keskeny aszfaltút, erre ráfordulva jutottunk el néhány perces sétával a gibárti, 1903-ban épült műemlék vízierőműhöz. Mivel az erőmű kéktúrás pecsételőhely, és a bélyegző az erőmű területén található, kénytelenek voltunk a bezárt kapun becsengetni. Néhány pillanat múlva fel is bukkant a kezelő és beengedett minket az elzárt területre. Belépve az erőmű géptermébe a pecsét rögtön ott volt az első ablakpárkányon.

Elvégeztük az adminisztrációt: ütöttünk pecsétet mindenhová, ahová kellett (kéktúrás igazolófüzetekbe és a túrajelentésre is) aztán sóvárogva néztem végig a géptermen: de jó lenne mindent megnézni (ez nálam már csak foglalkozási ártalom: több, mint húsz éve dolgozom erőművekben). Végül megkértem az egyszemélyes szolgálatot, ha van ideje, akkor vezessen körbe bennünket, hiszen én is szakmabeli vagyok! Természetesen azonnal beleegyezett, és elindultunk egy rövid sétára.

Először megnéztük az erőmű kifolyó csatornáját, itt a gáton egy malomkő-emlékmű volt, ami az erőmű helyén korábban állt vízimalomnak állított emléket. Az erőművet körbejárva megmutatta a kezelő a belépő csatorna zsilipjeit is, aztán a gépteremben folytattuk az utunkat. Minden nagyon tisztának és jól karbantartottnak tűnt: a két darab 250 kilowattos generátor, a villamos elosztók és a csöppnyi vezérlőterem is. Látszott mindenen, hogy nem csak a kötelező karbantartásokat végzik el, de itt tényleg gondozzák, ápolják a berendezéseket!

Csendes és kedélyes munkahelynek tűnt a mi erőművünk több, mint ötszázszor nagyobb teljesítményű gáz- és gőzturbinái mellett, nem is szólva a vadregényes Hernád-partról! De hát ide éppen az ottjártunkkor nem kerestek kezelőket (mint megtudtam)! Elbúcsúztunk hát az egyfős személyzettől és visszaindultunk az erőmű keskeny aszfaltozott bekötőútján a Hernád-hídhoz. Aztán kicsit visszafelé haladva a főúton betértünk a kanyarban álló presszóba, és pihentünk egy sort a légkondicionált helységben.

Indulás után átkeltünk a hídon és a túlsó parton balra tértünk az aszfaltutak elágazásában. Kisebb szerpentin kezdődött itt, ahogy a főút felkapaszkodott a domboldalban, egy ideig a jelzések követték a főút kanyarjait, aztán egy nagy ívű jobbos kanyarban otthagytuk a főutat és rátértünk arra a földútra (csak az eleje volt aszfaltozott a temetőig), ami egészen Hernádcécéig elvezetett bennünket. Aratás előtt álló, vagy már learatott gabonatáblák mellett vezetett el az utunk a hosszú dombháton, időnként kitűnő kilátással a már közeli zempléni hegyekre. Sajnos semmilyen árnyék nem volt ezen a hosszú úton, még ott sem, ahol egy nagy gyümölcsös mellett haladtunk el. Utunk során egyre közelebb kerültünk Boldogkő várához, a Hernádcéce előtti kis dombtetőn szinte már szemben volt velünk a völgy túlsó oldalán.

Leereszkedtünk Hernácéce északi szélére, itt rögtön az utca bal oldalán az első ház kerítésén találtunk egy kéktúra pecsétdobozkát (e ház mögött áll a mobil átjátszó torony). A bélyegzőt előhúzva vettük csak észre, hogy le van tépve róla a gumilap, így pecsételésre alkalmatlan állapotban van. No de sebaj! Kéktúrás atlaszunk szerint van még más helyen is bélyegző ebben a faluban, méghozzá a Petőfi utca 24. számú házban.

Elindultunk hát a lejtős utcán a Hernád felé. Szinte sehol nem voltak kitéve a házszámtáblák, ezért még az is találgatás alapját képezte, vajon melyik az utca páros és páratlan oldala. Aztán láttunk kitéve egy táblát, innen már csak számolni kellett a házakat. Végül is úgy találtuk, hogy a szóban forgó ház az utca bal oldalán van a kis pihenőpark után, nagy barna kapuval. Mivel mozgást láttunk az udvarban, bekiabáltunk, és egy kisfiú néhány másodperc múltán már hozta is a jó állapotú kéktúrás pecsétet.

Bélyegzés után letelepedtünk az árnyas pihenőpadokra és mivel még több, mint egy óránk volt a vonatunk indulásáig, pihentünk egy jó nagyot. Aztán csak összecihelődtünk és nekiindultunk az utunk utolsó másfél kilométerének. Visszatértünk a kiindulási pontunkhoz, vagyis oda, ahol a kéktúra dél felől eléri a falut. Felkapaszkodtunk a templom mellett a dombra, a felső utcára, aztán jobbra az utolsó házat is elhagyva kiértünk a mezők szélére. Innen indult az a jó minőségű, de pokolian poros földút, ami szinte nyílegyenesen átvágva a dombháton elvezetett minket egészen a boldogkőváraljai vasúti megállóig.

Egész úton szinte pontosan Boldogkő vára felé tartottunk, az út végén szinte már ez uralta az egész látóhatárt. A domb túlsó oldalán lefelé ereszkedve már megpillantottuk a vasútállomást is. A sínek előtt a földút balra fordult, innen már toronyiránt vágtunk át egy dzsindzsás területen az állomásépület és a peron felé. Itt is bélyegeztünk a kerítésre szerelt dobozkában talált „Boldogkőváralja” feliratú pecséttel, aztán letelepedtünk az árnyékban, hogy megvárjuk a 10:53-kor érkező vonatunkat. Tornyosnémeti és miskolci átszállással érkeztünk meg még késő délután a Keleti pályaudvarra.