Ezen a vasárnap reggelen már viszonylag korán, reggel hét óra felé útnak indultam a zalaszántói Szent Vendel kempingből, hogy a Rezin és Hévizen keresztül Keszthelyig vezető kéktúra szakaszt teljesíthessem. Nagyon szép helyen fekszik a kemping a Zalaszántó északi végén lévő kis dombon, pontosan szemközt a Kovácsi-hegyen álló Sztúpával. A kora reggeli napsütésben jól látszott a buddhista szentélynek a hegytető lombkoronáin túlnyúló fehérre meszelt tornya. Most csak egy kis hátizsákkal indultam útnak, mert a következő napokra amolyan bázistábornak választottam ezt a barátságos helyet, ugyanis a közlekedés is elég jó a környékre a faluból.

Az országút szélén lassan leereszkedtem Zalaszántóra, közben elhaladtam a Turul vendéglő előtt is, ahol tegnap este, a megérkezésem után megvacsoráztam. Tovább ballagtam, most már az út bal oldalán kiépítetett betonozott járdán, így értem el a buszmegálló mellett álló kis kápolnát. Itt megálltam egy percre és megnéztem a pici építményt. A román stílusú, zömök kápolna már a török korban is állt, akkor egy ideig a félig lerombolt templom helyett szolgálhatott a megmaradt lakosságnak közösségi templomként.

Letértem egy kis utcába, hogy felkereshessem a falu szépen felújított vízimalmát is. Megmondom őszintén, nincs szerencsém a nyitva tartásával: mind az első, mind most a második bejárásomnál is csak kívülről tekinthettem meg a 10 és 17 óra közötti nyitva tartása miatt, ugyanis arra most sem sok esélyt láttam, hogy az aznapi túrát befejezve még délután öt előtt visszaérhessek Keszthelyről egy helyközi busszal Zalaszántóra!

A főutcára visszatérve és továbbindulva hamarosan megpillantottam a település műemlék templomát. Több stílus jegyei is felfedezhetőek rajta, legrégibb része a román stílusú templomhajó, de szépen rendbe lett hozva a gótikus kialakítású szentély és a templomtorony is! Itt is elidőztem pár percig, készítettem róla néhány képet a kora reggeli napsütésben.

A kéktúra a Sztúpától leereszkedve itt, a templomnál éri el a falu főutcáját és indul el rajta dél felé. Innen tehát már a jelzéseket követve folytattam az utamat és a főút szélén ballagva egy kapaszkodón hagytam magam mögött Zalaszántót. Néhány perccel később, a dombtetőről már jól látható volt előre tekintve a Meleg-hegy ormán álló Rezi vár, hátrafordulva pedig a falu házai felett feltűnt az előző nap már megismert Tátika vára is.

Innen az országút kemény ereszkedésbe kezdett a Nagy-Séd patak völgyébe, helyenként több méter mélyen bevágódva a löszös domboldalban. Leérve a reggel még árnyas völgybe magasan felettem tornyosult már a Pupos-hegy sziklás oldala. Az országút egy kis hídon keresztezte a Nagy-Séd-patak teljesen kiszáradt, köves medrét, aztán ismét kapaszkodni kezdett felfelé. Egy kis bukkanó teteje előtt, az erdő szélét elérve kellett balra letérni az aszfaltútról egy köves, murvás földútra, ami szinte pontosan dél felé indult tovább.

Az erdőhatáron folytattam az utamat szintezve, enyhén kapaszkodva. Mellettem balról még mindig az erdő húzódott, jobbra a Bakony-cser széles mezeje terült el szántóföldekkel, rétekkel, kaszálókkal. Ahogy a földúton bandukoltam, az egy idő után egyre meredekebbé vált, bár még így is csak egy kényelmes emelkedéssel értem el mezők végén egy rövid erdei szakaszt követően Rezi bekötőútját a falu végét jelző táblánál.

A házak közé beérve az emelkedő tovább folytatódott a Hunyadi Mátyás utcán, aztán a kaptatón felérve kinyílt előttem a falu panorámája. Rezi ófaluja domboldalban épült, ott, ahol egy vízmosás szalad le meredeken, ezt a főutca egy patkókanyarral kerüli meg. A kanyarból jól rá lehet látni a hegyoldalban álló házakra. Megálltam pecsételni a Petőfi Sándor utca legelején a vegyesbolt-kocsma párosnál – itt mindkét részlegben van kéktúra pecsét! Én a boltba mentem be, mivel a kocsma még nem volt nyitva az érkezésemkor, bevásároltam, vettem egy fél literes hűtött kólát is magamnak. Ezt iszogatva leültem odakinn, a kocsma előtti asztalokhoz, itt végeztem el a pecsételést, aztán a bélyegzőt visszavittem a pénztárba.

Továbbindulva tettem még egy kis kitérőt a falu katolikus templomához, ami a zalaszántóihoz hasonlóan már a XIV. században is állt, de ezt később teljesen átépítették. Érdemes megnézni a templommal szomszédos temetőfalba beépített régi, XIX. századi alakos sírköveket, a templom lépcsője mellett pedig egy szépen felújított tűzoltószekér áll.

A kéktúra átvezetett Rezi újtelepi részén is, aztán egy festett kőkeresztnél jobbra lefordult egy keskeny aszfaltútra. Később egy útelágazásban útirányjelző fatábla tájékoztatott arról, hogy a Rezi Szőlőhegy Mohosi útján haladok tovább. Valóban szőlőskertek között ballagtam egy jó darabig, aztán az erdő szélén otthagytam eddigi utamat, arról jobbra letérve keréknyomokon léptem be a fák közé. Ebből az útból ágazott aztán ki az az ösvény, ami végig az erdőben haladva, egy kis vízmosás oldalában levezetett a szőlőhegyről.

Az erdő alján ismét szőlők közé érkeztem, itt az ösvény beletorkollott egy földútba. Erre rátérve értem el aztán a Betyárok fáját – ami egy hatalmas szomorúfűz – és a vele szemben a földút túlsó oldalán álló Gyöngyösi csárdát. Itt aztán a földút beleszaladt a forgalmas, Keszthely és Sümeg közötti főútba. A Betyárok fája alatt van eltemetve két XIX. századi betyár: Vak Illés és Kökes Pista, mint azt a kövekre festett sírfelirat is bizonyítja. Még csak háromnegyed tíz felé járt az idő, a csárda még zárva volt, ezért az épület kerítése előtti, villanyoszlopra szerelt bélyegzővel pecsételtem az igazoló füzetembe.

Néhány percre leültem a fűbe pihenni, de aztán hamar összekaptam magam, mert még messzire kellett aznap eljutnom! Északi irányban rátértem a főútra és a bal oldalán elballagtam a szórványos jelzéseket követve vagy egy kilométert. Egy fehérre meszelt útszéli kőkeresztnél ágazott ki balra, szinte visszafelé az a földút, amin aztán az utamat folytattam. Újabb kilométeres út megtétele után aztán örömmel konstatálhattam, hogy már vagy háromszáz méterre is lehetek Gyöngyösi csárdától – légvonalban! Itt megálltam egy percre, mert szép volt a rálátás a Rezi Szőlőhegyre és a csárdára is.

A hosszan elnyúló Vas-hegy lábainál folytattam az utamat a kitaposott keréknyomokon, felváltva az erdőhatáron és mezők között haladva. Egy rövid szakaszon aztán betértem a Vas-hegy lábainál húzódó erdőbe, itt végre volt egy kis árnyék is, ugyanis kezdett már nagyon melegen sütni a Nap! Már látszott az erdő vége, amikor egy jól jelölt ponton a jelzések jobbra, derékszögben letértek a földútról és egy alig látható ösvényen nekiindultak a domboldalnak.

Az utam első száz méteres szakasza még alig emelkedett, de aztán a régi irtásfolt alsó szélét elérve a kapaszkodó meredekebbre váltott. Az öreg erdő és egy növekvő akácos határán vezetett felfelé az ösvény, ahogy haladtam rajta, mind jobban kitisztult az út, az irtás felső peremét már jól kitaposott nyomokon értem el. Újra beléptem az öreg erdőbe, itt gyakorlatilag egyenesen folytattam az utam, keréknyomokon. Lassan elértem a Vas-hegy lapos tetejét, itt már az utam sem emelkedett tovább.

Később a földút bal felé kanyarodott, az eddigi nyugati irányát délire cserélte. Szántók tűntek fel az út mellett, hol a jobb, hol a bal oldalán, aztán néhány perc után már mezők között haladtam. Földutam beleszaladt egy másik hasonlóba, ezen megérkezett a jelzés nyugat felől, és mindkét jelzés kelet felé folytatta az útját. Egy darabon még visszatért az út az erdőbe, de aztán kiértem a Hévíz északi szélén álló szőlőskertek közé. Előttem, kissé lejjebb a domboldalban feltűnt az egregyi Árpád-kori templom, az út is arra vette az irányt. Néhány perc alatt elértem a templomot övező kis temető kerítését.

Érdemes megállni itt néhány percre és megcsodálni ezt hihetetlenül épen fennmaradt, majdnem nyolcszáz éves műemléket! Három éve szakadó esőben jártam itt a fiammal, most nagyobb szerencsém volt az időjárással! A temetőkertben körbesétáltam a templomot, megcsodáltam a domboldalból nyíló kilátást, aztán belülről is megnéztem az épületet, mivel nyitva volt az ajtaja.

Egregy valaha önálló település volt, most már csak Hévíz legészakibb városrésze, ami a már említett templomáról és az itt található rengeteg borozóról nevezetes. Valóban, ahogy a templomnál kezdődő keskeny aszfaltúton tovább követtem a jelzéseket, az út mindkét oldalán egymást érték a borozók, borospincék bejáratai, cégtáblái. Ehhez mérten aztán jelentős a hely idegenforgalma is. Éppen ottjártam idején, tizenegy óra felé nyitottak a legelső vendéglátó-ipari létesítmények, én is beültem az egyik borozó árnyas teraszára meginni egy nagyfröccsöt.

Néhány száz méterrel arrébb tájékoztató tábla jelezte a késő-római téglasírhoz való letérés helyét. A téglából, oltatlan mésszel épült sírt 1926-ban találták meg földmunkák során, most üvegablakon keresztül lehet megtekinteni a téglaüregben nyugvó csontvázat. A sír után az út egy rövid, de erős lejtővel érkezett meg Hévíz családi házai közé, innen a hosszú, egyenes Zrínyi utcán vezettek a jelzések a városközpont felé. Hévíz legfőbb bevételi forrása a gyógyfürdő, de nem csak szállodák vannak a városban, a Zrínyi utca mindkét oldalán egymást érték a szebbnél szebb panziók, kiadó szobákat hirdető családi házak.

Elég hosszú menettel értem el a város néhány éve épült római katolikus templomát, innen már nem volt messze a gyógyfürdő főbejárata és a vele szemközti buszállomás sem. Az autóbusz végállomás információs ablakánál pecsételtettem, aztán a gyógyfürdő bejárata felé vettem az irányt. Szerettem volna odabenn is körülnézni – na nem fürdésre gondoltam, ugyanis nem lelkesedek az ilyen típusú fürdők/strandok zsúfoltságáért, a törölközőnyi helyekért a fűben – viszont kellett volna pár képet készítenem a honlap fényképalbuma számára.

Egy hatalmas táblán ki voltak függesztve a belépők árai, bizony eléggé elkedvetlenítettek a borsos összegek. Volt persze pénzem megvenni egy napi jegyet körülbelül 2000 Forintért, de sajnáltam ennyit kiadni egy nagyjából félórás belépésért! Azért odamentem a pénztárablakhoz és előadtam a kívánságom a benn ülő fiatal hölgynek. És láss csodát! Volt úgynevezett látogatójegy, ami húsz perces időtartamra 350 Forintba került, időtúllépésért pedig percenként tíz Forintot kellett még ráfizetni. Így egy félórás séta kijött nem egészen 500 Forintból! Azonnal meg is vettem a jegyként szolgáló, csuklóra kapcsolható karperecet és beléptem a gyógyfürdőbe.

Kissé furcsán mutathattam a fürdőzők között bakancsosan, hátizsákosan, de nem túlságosan érdekelt! Alaposan körbejártam a vízililiomos tavat, megcsodáltam a vízre épített fürdőházakat, a tavat körülvevő parkot is bekalandoztam. Rengeteg fürdőző, strandoló volt ezen a meleg vasárnap délutánon, tényleg szinte csak törölközőnyi hely jutott mindenkinek a vizet körülvevő pázsiton! Nagyjából félórás séta után vettem az irányt a kijárat felé, ahol némi pótdíj fizetése után távozhattam.

A fürdő kapujától továbbindulva nyugat felől kerültem meg a tavat a szépen kiépített, virágos sétányon, aztán egy építkezés miatt csekély kitérőre kényszerültem. Néhány perc alatt elértem a Cserszegtomaj felé induló országutat, itt egy pillanatra ismét feltűnt a fürdő kerítésén keresztül a tó vize. Kereszteztem az utat a jelzéseket követve egy gyalogátkelőhelyen, aztán egy parkoló oldalában indultam tovább.

Nagyjából itt kezdődött az a szép kerékpárút, ami összeköti egymással Hévízt és Keszthelyt. Már első kéktúra bejárásunkkor is megcsodáltam az erdőkön, ligeteken átvágó, nádasok mellett elhaladó szinte nyílegyenes aszfaltutat, de akkor a szakadó eső miatt nem tudtam fényképezni. Most a kora délutáni szikrázó napsütésben vágtam neki az útnak és örültem, hogy a kerékpárúton a táv nagy részét fák árnyékában tehetem meg.

A hátam mögül hallatszó halk morajlásra fordultam meg, ekkor vettem észre, hogy Hévíz felett már tornyosuló zivatarfelhők borítják az eget, és úgy tűnt, ők is egy irányba tartanak velem! Így nem is sokat nézelődtem ezek után, kissé fokozva a tempót próbáltam minél gyorsabban elérni Keszthelyt. Alig háromnegyed óra alatt a kerékpárút végére értem, Keszthely határába.

Itt a kerékpárút balra fordult, hogy aztán keresztezze a hévízi országutat, de a kéktúra egy kis gyalogúton indult tovább és a város szélső lakóházainál érte el az országút szélét. Innen már az aszfaltos járdán ballagtam tovább, hátratekintve pedig már jól látszott, a zivatarfelhők másfelé vették az irányt, nem kellett tartanom egy esetlegesen a nyakamba szakadó esőtől!

A széles Hévízi útról a Sopron utcára fordultam, ennek a végén pedig már feltűnt a Festetics kastély cirádás kapuja. A kéktúra nem vág át a kastélyparkon, kívülről kerüli meg azt, de nem szabad kihagyni a kínálkozó lehetőséget a park és a kastély megtekintésére! Mivel volt időm elég, alaposan körbesétáltam a parkot és a kastélyt is. Sajnos, kissé befelhősödött, és ha nem is kezdett esni az eső, de a Nap végképp elbújt a felhők mögé.

A kastélyparkból a másik kapun kilépve ismét meglettek a jelzések, Keszthely sétálóutcáján, a Kossuth Lajos utcán vezettek végig a városközpontig. Kellemes hely ez a sétálóutca: vendéglők, kávézók asztalai, székei állnak a szabadban, napernyők alatt, fagylalt és mütyürkeárusok standjai között kell lavírozni, miközben az ember még a virágszigeteket is kerülgetheti. Persze az egész utca zsúfolva a nézelődő, teraszokon üldögélő, vásároló soknemzetiségű turistahaddal.

A Főtérre megérkezve persze kihagyhatatlan látnivaló a gimnázium és a ferences templom épületegyüttese. Nagyjából itt kezdett el cseperészni az eső, én pedig a Városháza épületénél letérve a jelzésekről a Helikon-parkon átvágva a vasútállomás felé vettem az irányt. Pecsételtettem az állomás pénztáránál, aztán mivel volt még fél órám a zalaszántói busz indulásáig, leültem az állomás melletti kis resti padjaihoz egy Gösserrel. Az árkádok alól kikukucskálva láttam, az eső egyre jobban rázendít, így aztán egy Balaton-parti séta lehetőségét ki is zártam!

A busszal alig fél óra alatt megérkeztem Zalaszántóra, öt előtt néhány perccel szálltam le róla a falu központjában. Az órámra nézve láttam, már hiába indulnék a vízimalom felé, az pont akkor zárna be, amikor odaérek, így hát hazaballagtam a Szent Vendel kempingbe, lezuhanyoztam, átöltöztem és aznap is a Turul vendéglőben fejeztem be a napot. Zalaszántón egyébként egy csepp eső sem esett!