Ez a túranap már nehezebbnek ígérkezett az előzőnél, hiszen a kéktúra kiírás szerint valamivel több mint 20 kilométer volt a hossza, ráadásul mintegy ezer méter emelkedéssel is számolnom kellett útközben. Ráadásul már korábban megfogadtam, hogy ezen a kéktúra bejárásomon, amennyiben az idő is megfelelő lesz, kitérőket teszek majd a Bükk útba eső „köveire”, vagyis a Bél-kőre, az Őr-kőre, a Tar-kőre, a Három-kőre és a Bálványra. Terveim szerint ez összességében mintegy öt kilométer kitérőt jelentett, meg nem kevés szintet is, ezért aztán gondoltam, jobb ha időben indulok, és ezért reggel háromnegyed hét felé már el is búcsúztam a Viktória vendégházban a vendéglátóimtól és belevágtam a túrába.

Gyorsan felértem az aszfaltúton a Lak-völgyi-tóhoz, készítettem pár képet a reggeli fényben fürdő tóról és az árnyékban lévő Bél-kőről is, aztán továbbindultam. Elhaladtam a rétek mellett, ahol 2005-ben a fiammal sátoroztunk, a fű most is gondozott volt, de talán a korai időpont miatt még egyetlen sátrat sem láttam a mezőkön. A keskeny aszfaltút lassan bekanyargott a Lak-völgybe, tábla jelezte a letérést a Lóczi-forráshoz. Habár még tele volt vízzel mindkét palackom, letértem és arcot, kezet mostam a forrás kristálytiszta vizében. Ittam egy keveset csak úgy, a tenyeremből, aztán visszasétáltam az aszfaltútra.

Később az erdei út kifordult alólam, keréknyomokon indultam tovább az egyre jobban összeszűkülő Lak-völgyben. Háromnegyed nyolc felé értem fel az enyhe kaptatón a völgy fejezetébe, ahonnan a keréknyomok meredeken elkezdtek kapaszkodni a hegyoldalban. Innen már szerpentinezve folytatódott az emelkedő, meredek kaptatón értem fel a nyeregbe, a katonasírokhoz. Itt tartottam az első komolyabb pihenőmet, lemálháztam a pihenőpadoknál és körbesétáltam a helyet.

Precíz útjelző táblák mutatták a látnivalók távolságát a turistautak csomópontjában, ezek szerint még 16 km volt a távolság a jelzésen Bánkútig, a sírok melletti magyar és német nyelvű táblákon pedig el lehetett olvasni azt itt hősi halált halt katonák történetét. Ittam egy keveset, aztán a hátamra véve a zsákot továbbindultam. A kaptató természetesen folytatódott, először ösvényen, aztán egyre jobban kialakuló keréknyomokon másztam egyre magasabbra a Bükk-fennsík oldalában. Jó negyedórás kapaszkodás végén értem el a szintező Kásás-utat, itt az emelkedés egy jó időre megszűnt, néha még enyhén ereszkedett is az utam.

Rövid kapaszkodóval kilenc után pár perccel egy újabb turistaút-csomópontba érkeztem: az eddig együtt haladó és jelzésekbe torkollott bele a szemből érkező jelzés. Már korábban eldöntöttem, itt térek le a kéktúra útjáról, hogy aztán kisétálhassak a Bél-kő kőfejtőjének felső peremére. Így aztán a és a mellé társuló jelzéseket követve indultam tovább az utamon. Nagyjából öt perces menettel értem el az ebből a földútból jobbra kiágazó, már jelzetlen keréknyomokat. Innen már térkép alapján navigáltam tovább, és a keréknyomokról le nem térve, de a kanyargó úton tartva a nagyjából keleti irányt jó húszperces gyaloglással értem ki a kőfejtő felső peremére.

Letettem a hátizsákot és rövid sétára indultam a peremen. A kilátás mindenhonnan fantasztikusan szép volt, de talán a legszebb az északkeleti csücsökből! Innen jól lehetett látni az egész, alattam elterülő kőfejtőt, és lepillantva a Lak-völgyi-tó csillogott a hegyek lábánál. Itt jó néhány percre lecövekeltem, mert alig tudtam betelni a látvánnyal! Közvetlenül alattam terült el a holdbéli tájhoz hasonló kőfejtő, ezzel éles ellentétben kitűnő kilátás nyílt a távoli, erdőborította dombokra, hegyekre. Még a Szomjas Csuka épületét is felismertem a vízparton, távolabb szinte egész Bélapátfalva kivehető volt a síkságon! Messze a távolban még Mátra tömbje is jól felismerhető volt!

Kis permetező zápor futott át a hegyen, engem csak épp a széle kapott el, de ahogy a felhő továbbhúzott Bélapátfalva fölé, lassan kialakult egy teljes szivárványív! Újra előkaptam a fényképezőgépem, és készítettem egy második panorámaképet is a szivárvánnyal! Csak jó negyedórás nézelődés után fordultam vissza a holmimért, és hogy visszatérjek a kéktúra útvonalára.

Negyed tizenegy felé értem vissza az útelágazáshoz, tehát ez a kitérő a Bél-kőre több mint egy órás volt, de mindenképpen megérte! Folytattam a kapaszkodást és pár perc alatt elértem a Zöld-rét füves tisztását. Itt kellett pár perc, mire rájöttem, hogy nem kell átvágni a réten (arra a jelzés ment tovább), hanem a tisztás szélén kell továbbindulni a pihenőpadok mellett, aztán a fákat elérve újból megjelentek a jelzések!

Szinte alig látható keréknyomokon vágtam át az Ördög sara zöldellő rétjén, aztán az erdőbe visszatérve hamarosan elértem az Őr-kőre induló jelzést. Már korábban eldöntöttem a térképem alapján, hogy nem innen rohamozom meg a hegytetőt, mert úgy tűnt, hogy a másik irányból – ahol a jelzés visszatér a kéktúra útvonalára – rövidebb lesz a kapaszkodó. Így aztán tovább követtem a jelzéseket, elhaladtam a fák között álló Őr-kő-ház mellett és rövid emelkedőn felértem az Őr-kő-rétre. Itt tért vissza a hegytetőről az ösvény, én pedig elindultam rajta a csúcs felé.

Néhány perces elég meredek hegymászás végén értem fel az ördögszántásos hegytetőre, itt aztán ismét egy hosszabb pihenőt tartottam. Ledobtam a hátizsákomat a fűbe, én pedig pár percig szótlanul bámultam a kilátást! El kellett ismernem, nagy szerencsém volt az időjárással, hiszen egy front utáni tiszta időben kezdtem a túrát, de a hegytetőkről nyíló panorámák tisztasága még engem is meglepett! Elkészítettem itt is a szokásos panorámaképet, aztán leültem néhány percre, mert ezzel a kilátással sem lehetett gyorsan betelni! Tisztán lehetett látni a Bükk hegyvonulatait, és a távolban az Alföld síkja is feltűnt. Csak negyed tizenkettő felé álltam fel, hogy folytassam az utamat.

Visszaereszkedtem a meredek ösvényen az Őr-kő-rétre, és újra rátértem a kéktúra útvonalára. Néhány perccel később már a Kocsmáros-rét feletti ördögszántásos domboldal ösvényén bukdácsoltam, igyekezve elkerülni a bokaficamító, a talajból csak bokamagasságnyira kiálló sziklagerinceket, aztán a kanyargó ösvény jobb oldalán feltűntek a Pes-kő-kapu sziklái. Ismét elhagytam a kéktúra ösvényét és kisétáltam a sziklaperemre. Gyakorlatilag innen is ugyanaz a kilátás nyílt, mint az imént az Őr-kőről, de ez jóval szűkebb volt annál, mert a közeli fák sok mindent eltakartak belőle! Nem is maradtam itt sokáig, indultam tovább!

Ezután az ösvény leereszkedett a Pes-kő északi oldalában a Cserepes-kő-lápa völgyébe, aztán ismét kapaszkodni kezdett, de most már a Cserepes-kőre. Ismét felfelé vitt tehát az utam, de a hegymászás közben erősen meregettem balra a szememet, mert nem akartam elszalasztani a Cserepeskői-barlanghoz vezető ösvény kezdetét. Ezt elég sokat kerestük hat éve a fiammal, de most szerencsére egyből észrevettem a jelzés kiágazását, ahogy elindult felfelé a hegyoldalban a barlang felé. Tudtam, hogy valamivel később a kék pecsét jelzés is kiágazik ebből az ösvényből, de annak kétesélyes volt a megtalálása, ezt az utat viszont nem akartam elszalasztani!

Néhány perc alatt felértem rajta a közvetlenül a hegytető alatt nyíló barlanghoz, ami kategória alatti turistaszállásként funkcionál, de ennél fontosabb dolog az, hogy kéktúra pecsételőhely is! A pecsétet meg is találtam a barlang bejárata mellett, pecsételtem vele az igazoló füzetembe, benéztem az eléggé dohos szagot árasztó barlangszállásra, aztán kényelmesen letelepedtem és megebédeltem. Majdnem félórás pihenő végén csak háromnegyed egy felé álltam fel, hogy továbbinduljak.

Átkerültem a Cserepes-kő sziklás gerincén a hegy északkeleti oldalára és átvágtam a kopár, karros domboldalon. Egy percre itt is megálltam, mert innen is szép kilátás nyílt dél felé. Aztán az utam ismét betért az erdőbe, és egy völgyben felkapaszkodott az Őserdő kerítéséhez. Az út itt éles töréssel jobbra fordult és hegymászás folytatódott a kerítés mentén fel a Kis-Virágos-hegyre. Közben erősen nézegettem befelé az Őserdő kerítésén keresztül, és végre rájöttem, miért ez a neve ennek a helynek! Ezen a bekerített területen nem végeznek már hosszú ideje erdőgazdálkodási munkákat, a természet itt háborítatlanul éli az életét! A kidőlt fákat itt senki nem takarítja el, nincsenek karbantartandó ösvények, utak, sőt, ide még belépni is szigorúan tilos!

A tetőről leereszkedtem az Őserdő kerítésének túlsó sarkába, ahol egy már nyugdíjaskorú német turistacsoporttal akadtam össze. Elbeszélgettünk angolul pár percig, elmesélték, merre jártak az elmúlt napokban, és szóltak néhány szót a további terveikről is – pénteken például Aggtelekre készültek, a barlanghoz. Csak egy fájdalmuk volt: szinte senkivel nem tudtak beszélni, mert az emberek általában itt nem beszélik sem a németet, sem az angolt. Ehhez már nem tudtam semmit sem hozzátenni, ezért kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak, aztán továbbindultunk, ki-ki a maga útján.

Nagyjából itt kezdtem bele a Tar-kőre vezető hosszú kapaszkodóba és körülbelül húsz perc alatt tettem meg a kilométeres kaptatót a vagy 150 méternyi emelkedővel. A jelzésről egy rövid, pár méteres jelzésű ösvény vezet ki a meredeken leszakadó sziklapárkányra, de ez már alig emelkedik! Kinn a füves peremen aztán kimerülten dobtam le a hátamról a zsákot. Az órámra pillantottam: pontosan két óra volt, az előzetes időtervem szerint éppen ekkorra akartam ideérni!

Természetesen itt is sokáig elnézelődtem: elkészítettem a panorámaképeket, végigsétáltam a sziklaperemen és eldöntöttem, hogy a szomszédos, alig egy kilométernyire lévő Három-kőre már nem fogok elmenni. Na, nem az a néhány száz méteres kitérő fájt volna, amivel megint le kellett volna térni a kéktúra ösvényéről, de úgy láttam, onnan ugyanazt láttam volna, mint innen, a Tar-kőről, de jóval alacsonyabbról. Így inkább itt nézelődtem tovább a tervezettnél. Innen látszott a Bükk szinte teljes hegykoszorúja, délre pillantva az Alföld terült el szélesen előttem, jobbra, kelet felé pedig még mindig jól látható volt a Mátra vonulata is. Csak fél három felé untam meg a sziesztázást és indultam tovább az utamon.

Visszatértem újra a kéktúra ösvényére, a Három-kőre vezető útelágazásig még tartottam az eddigi, nagyjából keleti irányt, de itt észak felé fordultam. Eddig tehát végigjártam a Bükk-fennsík déli peremének köveit, de most megindultam észak felé, hogy átvágjak rajta az északi pereménél fekvő Bánkútra. A 950 méter magas Tar-kőtől szinte folyamatosan ereszkedtem: a Keskeny-rétre kilépve a térképem szerint már csak 900 méteren jártam, a réten átvágva, és egy erdei úton továbbereszkedve már csak 850 méteren voltam, amikor elértem a fennsíkon tekergő keskeny aszfaltutat.

Egy kis időre rátértem a kopottas aszfaltcsíkra, de néhány perc múlva balra letértem róla, hogy a Kis-sár-völgy rétjén folytathassam az utam. Aztán a réten átvezető ösvény újra beletorkollott az aszfaltútba, ismét azon folytattam az utam. Egy útelágazásban balra tértem, egy jól kijárt makadámútra, de ezen sem maradtam sokáig: ismét egy rétre térítettek le a jelzések: most a Mély-sár-völgyön átvezető keréknyomokra. Egy víznyelő hatalmas töbre mellett vitt el az utam, aztán a rét összeszűkülő északi végén ismét rátértem az észak felé haladó makadámútra. Most elég hosszan, egészen a Faktor-rétig rajta maradtam, csak itt térítettek le róla a jelzések jobbra. Itt, bár már csak egy kilométernyire járhattam Bánkúttól, letelepedtem a fűbe egy rövid pihenőre.

Szusszantam egyet a fűben fekve, aztán elővettem a térképet a hátizsákból és a kezemben tartva indultam tovább. 2005-ben egy emlékezetes eltévedést produkáltunk itt a fiammal, most nem akartam ugyanebbe a hibába beleesni! Az erdőbe visszatérve egy szentképes fa mellett vitt el az utam, aztán az erdei földút pár perc múlva egy útelágazásba ért. Itt az útvillában balra álló fára volt felfestve a jelzés, önkéntelenül is erre indultam tovább. De aztán pár lépés után megszólalt a fejemben a vészcsengő, hiszen feltűnt előttem a völgyben az a rét, ahol aztán hiába kerestük már a jelzéseket!

Egy pillantást vetettem a hátizsákom vállszíjára akasztott GPS-re: azt mutatta, hogy balra letértem a jelzés útjáról! Tehát rossz irányba fordultam az útelágazásban! Visszagyalogoltam az útvillába, újra megnéztem a jelzést: egyértelműen ebben az irányban jelezte a továbbvezető utat, viszont az a tapasztalatom és a GPS szerint is rossz volt! Maradtam hát az egyenesen továbbinduló, kijártabb földúton, de errefelé meg nagyon sokáig nem láttam felfestett jelzéseket! Aztán néhány száz lépés után megpilantottam egy útszéli fán egy árva jelzést.

Balra tekintve már jól látható volt egy irtáson keresztül a Bálvány, a tetején a magasabbik mobilátjátszó és az alacsonyabb kilátó tornyával, aztán egy rövidebb kaptatóval felértem Bánkútra. Elhaladtam a Fehér Sas panzió mellett, egy komplett iskolai osztály hangoskodott a kertjében és a teraszán, én pedig hálát adtam a sorsnak, hogy nem ide foglaltam szállást magamnak, hanem a kissé távolabb lévő síházban!

Elértem az országutat, innen már lejtőn haladhattam volna a sípályák melletti szállásig, de az órámra nézve láttam, hogy már elmúlt fél öt. Ha most leballagnék a síházhoz, elintézném a szállást, lepakolnék a szobámban és úgy jönnék vissza, hogy a Bálvány tetejére felgyalogoljak, biztosan túl későn érkeznék ahhoz, hogy teljes körpanorámát készíthessek a kilátóból, mert közben túl alacsonyra ereszkedne a Nap. Tehát elindultam a jelzéseket követve a csúcs felé.

Pár métert az aszfaltúton tettem meg, aztán balra, ösvényre fordultam és elkezdődött a csúcsra vezető kaptató. Egy erősebb kapaszkodóval értem el a gerincet, itt aztán az emelkedés némileg megszelídült. Az ösvény alig-alig emelkedve ment végig a gerincen, vagy annak a közelében haladt, már számolgattam magamban, mikor fogom megpillantani magam előtt a kilátót, amikor az út hirtelen lejteni kezdett! Előttem egy kisebb völgy húzódott, az ösvény leereszkedett az aljára, hogy a túlsó oldalán ismét felkapaszkodhasson! Erről nem volt szó!

Elővettem a térképemet, szerinte a jelzés tart a kilátóhoz Bánkútról, így aztán továbbindultam. Leszaladtam a kis völgybe, aztán a túlsó oldalán felkapaszkodva hamarosan meg is pillantottam a tornyokat a fák között. Először a telefonátjátszó tövében haladtam el, közvetlenül mögötte állt a kilátó. Felnéztem a csővázas toronyra: nyilvánvaló volt, hogy oda a hátizsákommal nem tudok felkapaszkodni a szűk lépcsőkön! Így aztán mindent lenn hagytam a kilátó tövében és csak a fényképezőgéppel kapaszkodtam fel a legfelső szinte.

Azt lentről észre sem vettem, hogy a lépcsők csak a középső szintig vezetnek, onnan létrán kellett felkapaszkodni a legfelső szintre! De megérte feljönni ide, mert innen nyílt aznap a legszebb panoráma! Kifújtam magam, aztán elkészítettem itt is a teljes körpanoráma összes fényképfelvételét. Aztán alaposan körül is néztem. Dél felé a hepe-hupás Bükk-fennsík terült el alattam, kis rétjeivel, erdőivel. Észak felé pillantva már érdekesebb volt a látvány, hiszen jól látszódtak a Bükk északi lábainál elterülő kis települések, és a holnapi utam jó része is!

Közvetlenül a Bükk-fennsík meredeken leszakadó északi fala mögött feltűnt a Dédesvár meredek kúpja, távolabb Dédestapolcsány feküdt a völgyben. Mögötte az Upponyi-hegység vonulata húzódott, de még az egészen távoli Borsodi-dombság kisebb halmai is feltűntek a távolban! Csak jó húszperces nézelődés végén ereszkedtem le a kilátóból és kaptam a hátamra aznap már utoljára a hátizsákomat! Visszaereszkedtem Bánkútra és pár onnan már pár perc alatt elértem a szállásomat, a Bánkúti Síházat.

Hat éve a közösségi hálóhelyen, az úgynevezett galérián aludtunk a Síházban, de mostanra lefoglaltam magamnak még telefonon egy cseppnyi kis kétágyas szobát. Felesleges volt telefonálni, mert mint megtudtam, aznap én voltam az egyetlen vendég! Még a megérkezéskor azon melegében elintéztem a bejelentkezést, felvittem a cók-mókot a szobába, aztán visszatértem a földszintre, hogy lezuhanyozhassak. Közben a gondnok hölgy elkészítette a vacsorámat, egy öttojásos rántottát, amit aztán egy Deep márkájú sörösdoboz tartalmával egyetemben lazán gallér mögé hajítottam. Végül kiültem a terasz egyik padjára, és csendesen ejtőztem egyet. Nehéz nap volt a mai a sok kaptatójával, de a holnapi sem lesz gyengébb! Így aztán korán eltettem magam másnapra, hogy kipihenten vághassak bele a következő túranapba!