Korán ébredtem ezen a reggelen, megreggeliztem, felöltöztem, összepakoltam a holmim és negyed nyolcra már a sátor is a tokjában volt felszíjazva a hátizsákomra. A hátamra kaptam hát a betyárbútort, és nekiveselkedtem a Regéc váráig vezető hosszú és nagyon kimerítő kaptatónak. A rét szélén beléptem az erdőbe, és az ösvény erőteljesen emelkedni kezdett. Egy-két perc alatt elértem Mogyoróska szélső házait, aztán rátértem a folyamatosan kapaszkodó Fő utcára. Néhány perc után megérkeztem a központba, elhaladtam a templom mellett, aztán továbbindultam hegymenetben.

Akkor ébredt a falu: asszonyok, gyerekek indultak vásárolni, traktorok fordultak ki a kertekből és indultak lefelé, a völgy mezői felé. Egyre emelkedve hagytam magam mögött a falut és az utolsó házak után beléptem az erdőbe. Egy kastélynak is beillő épület volt az utolsó ház, díszes, kovácsoltvas kapuja már az erdőből nyílt. Itt ért véget az út aszfaltozása, innen már egy egyszerű erdei földúton ballagtam tovább. A kapaszkodó persze egy pillanatra sem enyhült, lihegve, fújtatva kaptattam egyre feljebb. Jó húszperces erdei út végén értem fel a nyeregbe, a jelzés itt éri el a legmagasabb pontot, innen már lejteni kezd Regéc felé, azonban innen indul fel a várromhoz a jelzés.

Ha az eddigi emelkedőre azt mondtam, hogy meredek, akkor a jelzés bizony hatványozottan az! Néhányszor bizony meg kellett állom pár pillanatra, hogy kifújjam magam, mert eléggé megviselt a nagy hátizsákom súlya alatt a kemény hegymászás! Aztán csak felértem a romokhoz, de nem tudtam bemenni! 2005 óta ugyanis felszereltek a bejáratra egy vasrácsos kaput, a pénztár pedig még zárva volt, bár még csak fél kilenc felé járt az idő. Leültem hát az egyik napos padra, hogy az izzadtság kissé felszáradjon a pólómról, aztán kíváncsiságból elővettem a telefonom, megnézni, vajon van-e itt térerő?

Csodálkozva vettem észre, hogy szinte kiakadt a térerőjelző a mobilom kijelzőjén, ezért aztán hazatelefonáltam, mert ezt előző este és most reggel sem tudtam megtenni, ugyanis nem volt elég térerő a völgy alján, ahol sátoroztam. Elég sokáig elbeszélgettem a feleségemmel, aztán felhívtam pár túrázó barátomat. Közben megérkezett a vár bejáratához egy család is kisgyerekekkel, aztán kilenc után feltűnt a gondnok. Megvásároltuk a belépőket, és valamennyien felmentünk a romok közé.

Hat év nem jártam itt, nagyon meglepett a változás! Falak nőttek ki a földből, boltívek épültek, a feltárásokon talált köveket pedig egy halomba hordták össze a romok közepén. A restaurátorok munkája nyomán egyre inkább kezd formát ölteni a hajdani erődítés! Végigbóklásztam a falak között, aztán felkapaszkodtam a déli bástyára, ahonnan a legszebb a kilátás. A család már itt volt a gyerekekkel, készítettem róluk egy csoportképet a saját fényképezőgépükkel, aztán ők lefelé indultak, én pedig alaposan körülnézhettem. Erről a pontról körpanorámaszerűen belátható az egész környék, jól látszik a hegy tövében fekvő két falu: Mogyoróska és Regéc is, a vár körül pedig a Zempléni-hegység terül el. Készítettem egy körpanorámát és én is elindultam lefelé.

A pénztárnál kiderült, hogy van váras bélyegzőjük, így azzal is kértem bélyegzést a kéktúra igazoló füzetembe, bár úgy gondoltam, Regécen is fogok még pecsételni a „szabványos” kéktúra bélyegzővel. Kicsit beszélgettem még a gondnokkal, aztán a hátamra kaptam a zsákot és elindultam lefelé. Leereszkedtem a jelzés gatyafékes lejtőjén a kéktúra földútjára, aztán a nyeregből már szolidabb lejtéssel folytattam az utamat. Néhány perc után kis parkolót értem el, pár kocsi már várakozott itt, úgy látszik, eddig lehet autóval feljönni a hegyre. Innen továbbindulva már pár perc alatt elértem azt az útelágazást, ahol a jelzések balra térnek, hogy leereszkedjenek Regécre.

Hamarosan kiértem az erdőből, szép tisztásokon keresztül kanyargott a folyamatosan lejtő földút, aztán jó tíz perc múlva elértem a lejtő végén Regéc házait. Ráfordultam a Fő utcára, és elindultam rajta felfelé. A tegnapi vacsora és a mai reggeli kapcsán eléggé megcsappant a vízkészletem, ezt mindenképpen pótolnom kellett, mielőtt nekiindulok a hegyeknek, hiszen lakott települést csak több mint egy nap múlva fogok újra látni! Két megoldás van erre: az olcsóbbik az, hogy feltöltöm a palackjaimat egy működő köztéri csapnál, a másik, hogy boltban veszem meg a kristályvizet.

Ahogy haladtam felfelé az utcán, sorra próbálgattam a csapokat, de az első három után felmértem, hogy sok településhez hasonlóan már Regécen is lezárták a vizet a köztéri kék vízcsapokról! Viszont a boltot is zárva találtam, úgy láttam, hogy rég megszűnt, így aztán kutyaszorítóba kerültem! Megkérdeztem egy, az utcán szembejövő nőt, hol lehet itt a faluban vizet szerezni, ő mondta el, hogy templom alatti köztéri csap még működik! Így aztán pár lépést visszaballagva végül mégis feltölthettem a palackokat friss vízzel!

Lassan sétálva értem el a Veronika panziót, a regéci kéktúra pecsételőhelyet. A bélyegző a kapu mellett „lakik” egy igazi pici faházban, ami egy kerítésoszlopra van szerelve. Az adminisztráció után bementem az udvarba, mert a kapu melletti tábla szerint itt eszpresszó is működik. Átvágtam a gondozott kerten, beléptem a presszóba, itt aztán ejtőztem egyet és közben megittam egy üveg hideg Borsodit is. Elég nagy volt a forgalom: kiránduló családok jöttek-mentek, de beugrottak ide a beszélgetésekből láthatóan a helybéliek is süteményt, apróságokat venni, vagy akár csak egy beszélgetésre is!

Tizenegy óra felé álltam fel, és indultam tovább az utamra. Végigballagtam a Fő utcán, egy autóbusznyi középiskolás érkezett éppen a faluba, hogy aztán a tanáruk vezetésével a vár felé induljanak tovább gyalogosan. A falu felső végén három túrázó férfi jött velem szemben az úton, csak egészen kis csomagokkal. Pár percet beszélgettünk, ők aznap kora reggel indultak Háromhutáról, felkapaszkodtak az Eszkála vadászházhoz, onnan értek most ide Regécre, de tovább akartak még menni a jelzésen egészen Boldogkőváraljáig! Elbúcsúztunk, én pedig sietősre próbáltam venni a figurát, hiszen szokás szerint ellinkeskedtem a délelőttöt, és nekem jórészt hegynek felfelé kell még bejárnom azt az utat, amit ők kis felszereléssel lefelé tettek meg!

Magam mögött hagytam Regécet, kereszteztem a Puskás-patakot és beértem az erdőbe. Folyamatosan emelkedett az utam, de szerencsére ez nem volt olyan meredek, mint a regéci várhoz vezető kaptató! Jó iramban tudtam haladni rajta, egy kis darabon kiérve a fák közül tisztásokon vágtam át, de általában a fák árnyékában haladhattam. Jó félóra után változott a táj képe: sziklák közé értem, az út is egyre kövesebb lett. Pár percet szusszantam a Kemence-kőnél a hátizsákot le sem véve a hátamról, csak úgy leültem egy, az ösvény mellett heverő sziklatömbre és elolvastam a Kemence-kőre szerelt kéktúra emléktáblát, ami az útvonal létrehozásáról emlékezett meg.

Pár perc múlva felálltam és folytattam a kapaszkodást, ami aztán csak az után szűnt meg, hogy elértem a Kerékkötő-hegy nyergét jó 700 méter magasan! A térképem szerint több mint 300 métert kapaszkodtam a Veronika panziótól idáig! Ledobtam a hátizsákom, és tartottam egy hosszabb, szerelvényigazítással egybekötött pihenőt. Ledőltem a hátizsákomra, párnáként használva azt, és ejtőztem pár percet. Jó volt tudni, hogy bár a napi távnak alig a felénél tartottam, de a két legnagyobb kaptatót már magam mögött hagytam!

Csak háromnegyed egy felé indultam tovább, és a nyeregben magam mögött hagyva az erdőt, különböző korú irtásfoltok között bandukoltam, most már gyakorlatilag szintben, alig-alig hullámvasutazva. A Bekecs-kertnél megérkezett szemből a jelzés, itt egy éles jobb kanyarral a jelzés a -del együtt haladt egy rövidebb szakaszon. Egy bekerített, most árvalányhajas irtásfolton keresztül szép kilátás nyílt balra, a Kis-Tokár-tetőre, aztán néhány száz lépés után a sáv jelzések a -től elválva balra tértek, hogy végigszintezzenek a Tokár-tető északi oldalában egy jól kitaposott földúton. Hamarosan elértem a Pengő-kőhöz való letérést, az ösvény kezdetével szemben pedig egy irtásfolt szélső fái között nagyon szép kilátás nyílt a még meglehetősen távoli Nagy-Milicre! Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem véglegesen, hogy a második kéktúra teljesítésemből még hátra lévő távot már mindenképpen megteszem ezen a túrán, nem fejezem be az utam Sátoraljaújhelyen!

Felsétáltam a Pengő-kő szikláinak a tetejére, itt aztán letelepedtem és megebédeltem. Ekkor hívott vissza egy túratársam, akit még reggel hívtam fel Regéc várától, csak akkor nem tudta felvenni a telefonját. Evés közben jól elbeszélgettünk, csak fél kettő felé folytattam az utamat. Szép komótosan visszaballagtam a kéktúra földútjára és egy jó negyedórás úttal megérkeztem a Nagy-Péter-mennykőre vezető háromszög jelzések letérésébe. Sajnos hat éve a fiammal nem mentünk fel a hegytetőre, aztán csak később hallottuk, milyen szép kilátás is nyílik onnan. Így hát most úgy döntöttem, ezt megnézem én is!

Nagyjából negyedóra alatt tettem meg a csúcsra vezető, már alig-alig emelkedő kilométernyi utat egy szép tisztáson és egy bükkösön keresztül. Aztán a meredeken leszakadó peremet elérve kinyílt előttem a tényleg csodálatos panoráma! A teljes Hegyközt be lehetett látni erről a pontról, és a távolban ismét feltűnt a Milic-csoport jellegzetes sziluettje. Oda kell már csak elérnem! Igen ám, de nem a legrövidebb úton kell mennem, hanem egy jókora vargabetűt leírva a Sátor-hegyek felé, amik szintén láthatóak voltak erről a pontról jobbra tekintve! Leültem, és pár percig csak bámultam a kilátást. Természetesen innen is készítettem egy panorámaképet, aztán visszatértem a kéktúra útvonalára.

Jó sok szintet vesztve három óra után értem el az Istvánkúti vadászházat. Lemálháztam a ház előtti pihenőpadoknál, aztán a palackjaimat elővéve elindultam az István-kút felé, hogy feltölthessem a vízkészletemet. Furcsa, fehér kézfej jeleket követve értem el a talán kétszáz lépésre lévő forrást, és töltöttem meg a vékonyan csorgó vízből a kiürült palackomat. A vadászházhoz visszatérve bélyegeztem a földút melletti fára szerelt dobozában lévő kéktúra bélyegzővel, aztán összepakoltam és indultam tovább.

Pár perc múlva pillantottam meg a másik, farönkökből készült vadászházat egy szép, ritkított nyírjesben egy kis tavacska partján. Ez a szebbik ház a kettő közül, mind a kialakítását, mind a környezetét tekintve! De itt nem álltam meg, átvágtam a nyírfák között a keréknyomokon, amik aztán beletorkollottak egy nagyon jó, széles, kemény talajú erdőgazdasági útba. Kényelmes menettel értem el rajta a Mlaka-réti turistaút kereszteződést, innen kitérőt tehettem volna még a Sólyom-bércre is, de ezt az órámra pillantva már kihagytam! Elmúlt négy óra, és még egy jó hat kilométeres, tehát nagyjából kétórás út állt előttem! Nem szabad megfeledkeznem arról, hogy bár még nyáriasan meleg az idő, de már korán nyugszik a Nap szeptember közepén, pláne a hegyek között!

Így aztán kihagytam a Sólyom-bércet, mint ahogy a következő letérőt is a Kerek-kő felé. Ezzel a heggyel amúgy is meggyűlt a bajunk a fiammal 2005-ben: a csúcsra vezető mindkét ösvényt annyira benőtte a dzsindzsa, hogy kénytelenek voltunk róluk visszafordulni. Így aztán csak egy rövid pihenőre álltam meg a Cselliszka-rét szélén. Furcsa az a rét: a fűtenger alatt összegyűlnek az ide szivárgó vizek, és ha begyalogolunk a rétre, érezzük, hogy a talpunk alatt inog, hullámzik a talaj! Érdemes kipróbálni!

Egyre alacsonyabbról sütött már a Nap, próbáltam kilépni és egy nagyobb tempót menni, de az útmenti bokrok roskadásig voltak feketeszederrel, és menet közben alaposan belakmároztam belőle! Lila ujjakkal értem ki a Gerendás-rét melletti útkereszteződésbe, ahol egyenesen keresztülvágva indultam tovább az Eszkála kaptatóján. Innen már tíz perc alatt felértem a vadászház letérőjéhez, aztán az útról lekanyarodva felsétáltam a bejáróúton a házig.

Alaposan körülnéztem: a házat már régen használhatták, mert mesébe illő nagyságú pókhálók lepték be az ajtaját és az ablakait, a tisztást is elég régen kaszálhatták, mert szinte embermagasságú volt a gaz mindenfelé. A pecsét fája is körbe volt nőve vadszederrel, mire hozzáfértem a bélyegzőhöz, bizony alaposan megtéptek a szúrós indák! Leültem a ház előtti elhanyagolt pihenőpadra, és tanácstalanul körülnéztem: hol verjek itt sátrat? Végül csak rászántam magam a lehetetlenre: kiválasztottam az épület előtt egy viszonylag sima helyet, és letapostam rajta az itt csak térdig érő gazt. Erre a pár négyzetméternyi helyre aztán felállítottam a sátramat.

Amikor már állt a hajlékom, leültem az asztal mellé és megvacsoráztam az utolsó fényeknél. Fél nyolc felé, már szinte teljes sötétben bújtam be a sátramba és tettem el magam másnapra.