A harmadik napi túrámba is korán vágtam bele, már öt óra előtt felkeltem a szombathelyi Perintparti Panzóban, gyors mosdás és reggeli után összekészülődtem és hat óra felé már ismét a nagy hátizsákommal indultam el a buszvégállomás felé, hiszen nem állt szándékomban ide visszatérni a túrám végén, egyszerűbb volt Sárváron felszállni a vonatra és egyből hazaindulni Budapestre. Így aztán felszálltam a 06:15-kor induló helyközi buszra, amivel alig fél óra múlva meg is érkeztem Szelestére. Ez a reggel is nagyon hasonló volt az előző napihoz: felhős, ködös volt az idő, időnkénti gyenge szitálással. Szelestén leszállva a buszról zárva találtam a kocsmát, szerencsére előző este, a megérkezésemkor pecsételtem az igazoló füzetembe.

A kocsma előtti padoknál még egy rövid szerelvényigazítást tartottam, aztán hátamra kapva a batyut nekiindultam a Sárvárig vezető, a kiírás szerint 20,1 kilométer hosszú szakasznak. Végigballagtam a falu hosszú, széles főutcáján, egész idő alatt talán két-három autó húzott el mellettem. Furcsa volt ez a csend, hiszen eddigi két bejárásomon egymást érték az autókonvojok az úton, ugyanis régebben ezen az utcán haladt a 86-os főút teljes forgalma. Azonban 2010 decemberében átadták az út Szelestét elkerülő 2X2 sávos szakaszát, így most már csak a helyi forgalom használja az utcát. Az alsószelestei katolikus templomnál az út egy kiflikanyarral jobbra tért, én pedig a jelzéseket követve letértem róla és egyenesen indultam tovább a vasútállomás és Ölbő felé tartó keskeny aszfaltúton.

Magam mögött hagytam a települést és megpillantottam a forgalmas főutat, aminek a zaját már a faluban is hallottam. Itt az új út miatt több kilométeren megváltozott a kéktúra nyomvonala, hiszen eddig a faluban kellett keresztezni azt, de most az új gyorsforgalmi út mindkét oldalán kerítés húzódik, és csak felüljárókon lehet keresztezni. Ezért aztán nem fordultam jobbra a település utolsó utcájára (itt a jobbra térítő jelzések amúgy is szürke festékkel át lettek húzva), hanem tovább ballagtam a keskeny aszfaltúton. Megkerültem balról egy körforgalmat, felkapaszkodtam a 86-os út felett átvezető hídra, aztán a túlsó oldal körforgalmából kelet felé indultam tovább. Előttem feltűnt a vasúti átjáró fénysorompója, előtte fordultam jobbra, a vasútállomás keskeny bekötőútjára.

Pár száz lépés után elértem az állomás épületét, itt letettem a batyut az egyik padra, aztán bekopogtam az irodába megkérdezni, megvan-e a kéktúra pecsétjük? A szolgálattevő készségesen megmutatta, aztán megjegyezte, hogy mostanában újra sok kéktúrázó jár erre és kéri el tőle a bélyegzőt. Valóban, 2005 előtt a kéktúra útba ejtette az állomást, de aztán az útvonalat a vasút mellett haladó földútról áthelyezték a közeli erdő nyiladékaiba, így az állomás kiesett az útvonalból, kevesen jöttek ide pecsételni, hiszen azt elintézhették benn Szelestén is, ahogyan én is tettem. Most viszont a főút elkerülő szakaszának megépítése miatt a kéktúra ismét útba ejti az állomást, tehát a pecsételők száma ismét megszaporodott!

Pár perc beszélgetés után elköszöntem a vasutastól, és továbbindultam az utamon. Elhagytam az állomás épületeit és a sínektől jobbra futó földúton ballagtam a megművelt földek peremén. Talán ezer lépést tehettem meg, amikor egy útelágazáshoz értem. Jobbra fordultam itt a frissen felfestett jelzéseket követve, átvágtam a mezőkön nyugati irányba, aztán egy bokorsor mellett folytattam az utamat. Kereszteztem egy erdősávot, a túlsó oldalán elértem a következő szántóföld szélét. Talán 150 lépés után a jelzések jobbra fordítottak, átvágtam a következő erdősávon is, a túlsó oldali mezőn azonban nem átvágtam, hanem a szélső fákra festett jelzések alapján kelet felől megkerültem a szántót.

A mező északi sarkában rátértem az északnyugat felé induló keréknyomokra, ezeken értem el úgy 250-300 lépés után azt a pontot, ahol szemből megérkezett a kéktúra korábbi nyomvonala. Az útelágazásban balra tértem, és már a régi úton értem el az erdőt. Foghíjas vadgesztenye fasorban vezetett az utam, enyhén emelkedve felkapaszkodtam egy lapos dombhátra, az út nyílegyenesen futott alattam egy nyiladékot követve. Elmaradtak mögöttem a vadgesztenyefák, aztán nagyjából negyedórás menet végén a földút egy gyors jobb-bal kanyarkombinációval nyiladékot váltott. Itt már egy feketefenyvesben jártam, időnként kivágott törzsek álltak glédába halmozva az út mellett. Egyre közelebbről hallottam ismét a 86-os főút forgalmának zaját, aztán az út végén, ahol az beletorkollott egy széles, kavicsos útba, meg is láttam az okát: talán száz lépésnyi távolságban haladhattam eddig a főúttól, csak a fák eltakarták és nem láthattam.

Balra fordultam és a széles, az előző napi utakhoz nagyon hasonló kavicsos talajúton haladtam tovább. Fiatal erdőtelepítések között baktattam sokáig, aztán elértem az öreg erdőt. Elhaladtam a fák között egy régi, már lebontott kapu oszlopai között, aztán hamarosan kiértem a 88-as főútra. Balra indultam el a padkáján, de nem sokat kellett megtennem az erős forgalommal szemben, mert körülbelül 300 lépés után lefordultam jobbra, egy, az előzőhöz nagyon hasonló széles földútra. Ez már kicsit kanyargósabb volt a korábbinál, nagyjából fél óra alatt értem el rajta a túlsó végére, ahol beletorkollott a Bögötre vezető keskeny aszfaltútba.

Elindultam az aszfaltcsíkon a házak felé, a jelzések az első utcánál balra tértek, de én tovább ballagtam és megálltam a templommal szemközt álló kis Coop vegyesboltnál. Elkértem az eladó hölgytől a kéktúra bélyegzőt, pecsételtem vele az igazoló füzetbe, aztán mivel már háromnegyed tíz felé járt az idő, és ráadásul már meg is éheztem, úgy döntöttem, megtízóraizom. Kértem két zsemlét, hozzá szeletelt párizsit, aztán a templom melletti millenniumi park egyik padjára letelepedve el is fogyasztottam azokat. Evés után körülnéztem kicsit, megcsodáltam Szent Ferenc, Szent István és egy azonosíthatatlan nőalak faszobrát, készítettem pár felvételt a templomról, aztán a hátamra kaptam a zsákot és továbbindultam.

Visszatértem a kéktúra útvonalára, ráfordultam a Deák Ferenc utcára és végigporoszkáltam a házak között egészen a faluvégig. Keréknyomok kezdődtek itt, amik egyenesen továbbvezettek a mezők között. Ahogy távolodtam Bögöttől, úgy koptak el alattam a nyomok, végül már csak egy füves sávon ballagtam két bokorsor között. Negyedórás út végén értem el a mezők túlsó szélén az erdőt, egy darabig a szélén ballagtam, aztán átvágtam az erdősávon. Porpác falu keskeny bekötőútjára érkeztem ki, feltűntek előttem a vasúti átjárók fénysorompói. Először a Szeleste felől jövő vasúti síneket kereszteztem, aztán pár lépés után elértem a Szombathelyre vezető vasúti fővonalat is, közben elhaladtam egy kikerics sárgára festett erdészház mellett. Kereszteztem ezeket a vágányokat is, aztán továbbindultam az aszfaltúton.

A sorompók után már erdőben folytatódott az aszfaltút, ezen baktattam vagy 250 lépésnyit, aztán balra tértem az erdő egyik nyiladékára. Alig kijárt keréknyomokon haladtam a tölgyesben, aztán egy irtásfolt peremét elérve jobbra, dél felé tértem a kerítése mellett. Megkerültem a tarvágás délnyugati sarkát, végigmentem a másik oldalán is, aztán már ismét az erdőben folytatódott az utam. Egy idő után ismét jobbra térítettek a jelzések, egy másik nyiladék keréknyomaira, ezeken értem el az erdő szélén a Csényére vezető aszfaltutat.

Rátértem, végigballagtam az erdő peremén, aztán a fákat magam mögött hagyva elmaradt mögöttem egy majorság is, végül a mezőkön keresztül elértem Csénye határát. Kis kápolna állt a faluszélen, mögötte kezdődött a különös, síkvidéki kálvária a Deák Ferenc utca házai között. Készítettem pár felvételt a stációkról, aztán folytattam az utam a falu belseje felé. Pár perc után elértem a Benedek Elek mesepark fa játékait, mászókáit. Ekkor már utam több mint a felén túl voltam, behúzódtam hát a mesepark melletti kis presszóba pihenni.

Elüldögéltem benn vagy tíz percet, elbeszélgettem a helybeliekkel, közben egy Sopronit is megittam, csak negyed tizenkettő felé indultam tovább az utamon. Rövid sétával elértem a faluközpontot, balra fordultam a templom előtt, aztán elhaladtam egy életnagyságú faragott fa királyszobor előtt. Már megcsodáltam ezt az alkotást eddigi kéktúra bejárásaimon is, de eddig soha nem találtam rajta semmilyen táblát sem, ami megmondta volna, melyik királyunkat tisztelhetem vajon benne? Most alaposan körbejártam, de most sem láttam semmilyen faragást, vagy táblát a talapzatán.

Ezután már gyorsan magam mögött hagytam a falut, befordultam Csénye bekötőútjának hosszú egyenesébe és vagy húszperces tempós talpalás után értem ki Csényeújmajornál a Sárvár és Ikervár közötti forgalmas országútra. Jobbra indultam el az országút padkáján és 300 lépés után elértem a mellette álló cseppnyi kápolnát. Bármennyire furcsa is, de a kápolna kéktúra pecsételőhely, a bélyegző kis dobozkáját az épület előtti korlátra szerelve találhatjuk! Meg is álltam, elintéztem az adminisztrációt, aztán gondoltam, pihenésképpen megnézem a major épületeit. A hátizsákom a kápolnánál hagytam, aztán átvágtam az úton a régi épületekhez.

A hatalmas emeletes házak, magtárak, színek, istállók állapota az előző nap látott Kincsédpusztára emlékeztettek: málló vakolat, kitört ablakok, gyomtól felvert udvarok őrzik a hajdani világhírű magyar mezőgazdaság emlékeit. A majorság impozáns, timpanonos főkapuján rozzant hullámbádog ajtószárny lógott, jöttömre egy csimbókos szőrű, puliszerű eb dugta ki a fejét az egyik résen. A szomorú pusztulást, a lassú elmúlást láttam itt is mindenhol.

Visszaballagtam a kápolnához, a hátamra kaptam a zsákot és még egy pillantást vetettem az üvegezett ajtón keresztül a kápolna belsejébe. Ekkor figyeltem fel egy szépen bekeretezett régi fotóra, ami a kis oltár előtti rácsra volt felerősítve. Egy szemlátomást előkelő ruhát viselő középkorú pár lépett éppen ki a feldíszített, timpanonos kapun, az alatta lévő szöveg szerint Estei Mária Terézia Dorottya főhercegnő építtette a Kápolnát 1911-ben. A fényképen jól látszottak a mostanra eltűnt részletek: a főépület szépen beüvegezett kétszárnyas ablakai, a rendezett központi udvar fákkal, padokkal.

Továbbindulva próbáltam megkeresni a régi kép nézőpontját, de nem tudtam pontosan odaállni és egy ellenpont fényképet készíteni a mai állapotról, mert azt a helyet, ahol a régi fényképész állt, mára már benőtte a gaz, a dzsindzsa, egyszerűen megközelíthetetlen volt. Ekkor már negyed egyre járt az idő, továbbindultam, bár nem volt okom a sietségre. A „kisokosomban”, vagyis a felébe hajtott A4-es lapra kigyűjtött menetrendjeimben 14:25-kor indult a legelső vonat Budapest felé, persze voltak korábbiak is, de azokat nem írtam ki az internetes menetrendből az indulásom előtt. Tehát volt még több mint két órám a vonatom indulásáig.

Elballagtam az országúton a Gyöngyös-patak hídjáig – ez ugyanaz a patak, amivel összeakadtam már Kőszegen is –, de itt nem mentem át a hídon, hanem ráfordultam az északi parton futó gátra. Hosszasan baktattam a gát koronáján végigvezető füves keréknyomokon, mire elértem a patakon keresztülvezető betonhidat és a mögötte álló zsilipeket. Itt a jelzések balra fordítottak, a hídon keresztüljövő földúton leszaladtam gátról a mellette elterülő mezőre, aztán körülbelül száz méter után jobbra tértem a kiágazó keréknyomokra.

Poshadt vizű, békalencsés felszínű csatorna mellett vitt tovább az utam, ez aztán felszaladt egy másik gátra. Ahogy haladtam rajta, egyre közelebb kerültem Sárvár szélső házaihoz, egy idő után elértem a gátig leszaladó kerteket. A házakat egy másik híd mellett értem el, rátértem a róla érkező aszfaltútra és balra, észak felé indultam tovább az Esze Tamás utcán. Újépítésű családi házak között haladtam el a széles utca melletti járdán, lassan bandukolva jutottam el a városon átvezető 88-as főúthoz, ami mellett már ballagtam egy darabot Szeleste és Bögöt között is. Itt csak kereszteztem egy zebrán, és a túlsó oldal Penny marketje mellett folytattam az utam a vasútállomás felé.

Elhaladtam a temető mellett, aztán egy ipartelep tűnt fel az út jobb oldalán, bizony Sárvárnak nem ez a szebbik arca! A vár, a Csónakázótó és a gyógyfürdő a város túlsó oldalán található, bár azokat is érinti a kéktúra! Végül befordultam a vasúti sínekkel párhuzamos Selyemgyár utcába, ezen értem el az állomást. Fél kettő felé járt az idő, épp akkor mondta be a hangosbemondó, hogy gyorsvonat indul Győrön keresztül Budapestre, amikor beléptem a váróterembe! Mire előkaptam volna a pénztárcát a hátizsákomból, már ki is húzott a vonat a peronról. Ezt a lehetőséget bizony elszalasztottam, de így legalább kényelmesen megvehettem a jegyemet, pecsételtethettem az igazoló füzetembe, aztán átöltözhettem az úti ruhámba az állomás mellékhelyiségében.

Pontosan jött a 14:25-ös gyorsvonat, és csupán pár perc késéssel érkeztem fel vele Kelenföldre. Kinn, a Sasadi úti buszmegállóban éppen elkaptam egy hazafelé tartó buszt, így aztán hét után pár perccel már be is léptem a lakásunk ajtaján.