Szokás szerint korán ébredtem ezen a napon, napkelte után fel is keltem, megreggeliztem és gyorsan összekészülődtem, fél hétre már a sátramat is lebontva készen álltam az indulásra. Még telefonáltam haza, hogy szerencsésen megúsztam az éjszakát – évek óta kialakult szokásom ugyanis, hogy ha megérkezem délután egy táborhelyre, akkor hazatelefonálok, hogy minden rendben és elmondom, hol vertem sátrat, aztán reggel szintén hazaszólok, hogy nincs semmi baj –, végül háromnegyed hét felé a hátamra kaptam a zsákot és elindultam aznapi utamra.

Visszatértem a nyiladékból a kavicsos földútra és megindultam rajta Káld felé. Nagyjából negyedórás menet végén értem el a falu szélét, elmaradt mellettem a focipálya füves mezeje, aztán elértem a legszélső lakóházakat. Itt fekszik az út bal oldalán a temető, ide betértem pár percre, hogy a bejárat melletti csapnál feltölthessem időközben kimerült ivóvíz készletemet és hogy meg is mosakodhassak. Tapasztalatom, hogy tisztálkodás szempontjából különösen alkalmasak a faluszéli temetők, mert a legtöbben van vízcsap, ráadásul eléggé félreeső helyen szoktak lenni és senkit sem zavar egy kora reggeli órán, ha ott végzem el a napi tisztálkodást.

A gyors macskamosdás után továbbindultam a széles József Attila utcán, és hamarosan elértem rajta a faluközpontot. Ráfordultam a Pusztalánci útra és pár lépés után már meg is érkeztem a Korona kocsma elé. Betértem az ivóba, ugyanis ez az egyik pecsételőhely a faluban, meg különben is elég melegnek indult ez a reggel, gondoltam a hőség elleni védőitalként jól esne egy hideg Borsodi! Hátizsákos belépőmet látva a kocsmáros már vette is elő a kéktúra pecsétet és a bélyegzőpárnát, én pedig közben lemálháztam az egyik asztalka mellé, és csak utána tértem vissza a pulthoz.

Most nem sokat szöszmötöltem a papírmunkával, tudtam, hogy nagyon hosszú lesz ez a nap a maga több mint harminc kilométeres túratávjával, ha késő délutánra el akarom érni az ötvösi pecsételőhely környékét! Stempliztem a bélyegzővel mindenhova, ahova kellett, gyorsan megittam a sörömet, aztán már indultam is tovább. Kilépve az ivóból a már kora reggel is tűző napsütésbe pár lépést még a Pusztalánci út járdáján ballagtam, aztán befordultam a legelső sarkon jobbra, a Rákóczi utcára. Megálltam egy pillanatra az általános iskola kerítésénél, ellenőriztem, megvan-e a kéktúra bélyegző a kapu mellé szerelt kis kék-fehér dobozkában, aztán elindultam kifelé a faluból.

A Rákóczi utca párhuzamos a József Attila utcával, amin végigballagva értem el a központot, csak éppen most visszafelé haladtam, alig pár száz lépés távolságra a korábbi utamtól. Gyorsan magam mögött hagytam Káldot, az út aszfaltozása az utolsó házaknál véget ért, erdőszéli keréknyomokon ballagtam tovább, még mindig a korábbi utammal párhuzamosan. Egy darabig a Kis-Lánci-dűlő mellett vezettek a keréknyomok, csak egy keskeny erdősáv választott el a mezőktől, aztán egy elágazásban dél felé fordultam, és egyre mélyebbre jutottam az erdőbe. Kellemes volt ez a reggeli út a vegyes akácosban, kényelmes emelkedéssel kaptattam fel irtásfoltok mellett egy alacsony dombhátra, aztán a túlsó oldalán ugyanilyen enyhe lejtéssel ereszkedtem le róla. Negyed kilenc után értem el az erdő túlsó szélén ismét a mezőket.

Itt tartottam az első pihenőmet, leheveredve a fűbe ejtőztem egy sort, aztán csak jó negyedóra után kaptam össze magamat, hogy továbbinduljak az utamon. Délre már Hosszúperesztegen akartam lenni, hogy még az igazi hőség beköszönte előtt magam mögött hagyhassam a falu előtti szélesen elterülő mezőket. Az első bejárásomon júliusi agyforraló hőségben kereszteztük a fiammal a szántóföldeket, hát, az ellenségemnek sem kívánom ezt az élményt, a második bejárásomon pedig egy heves zivatarfront kapott el a mezőkön, bizony ez sem tartozott a kellemes élményeim közé!

Az erdőszéli elágazásban dél felé indultam tovább és a kaszálók, legelők között kanyargó keréknyomokon nagyjából húsz-huszonöt perc alatt értem el a Tomaji-erdő sarkát. Délnyugat felé fordultam az útelágazásban, és megkezdtem a kapaszkodást fel a dombgerincre. Eléggé lapos ez a Sárvár és Sümeg közötti túraszakasz, talán még ez az emelkedő a legmagasabb, ahová ezen a névleg 72 kilométer hosszú szakaszon fel kell kapaszkodni. A kavicsos erdőgazdasági út kényelmesen kanyarogva érte el a tetőt – szerencsére végig a fák árnyékában haladhattam –, aztán miután az út álbillent egy tetőn, leereszkedett egy széles nyeregbe. Újabb kaptató következett, fel egy újabb tetőre, innen lejtve ismét kijutottam a szántóföldek szélére. Egy éles balkanyar után egy darabig még az erdőszélen baktattam, aztán egy idő után végleg elmaradtak mellőlem a fák.

Szélesen nyújtózott előttem a Hosszúperesztegig tartó mezőség, amin szinte egyenesen vezetett át a földút. Leültem egy pihenőre az erdősarkon álló magasles tövébe, ittam egy jókora adagot a vízkészletemből, tekintetemmel méricskéltem a messzeségben már látható hosszúperesztegi hidroglóbusz távolságát, aztán még a meglehetősen elhasználódott kéktúra térképemet is elővettem – szegény könyvet már a harmadik kéktúra bejárásomon használom, így már eléggé salátaszerű állapotban van –, de a távolság így is, úgy is körülbelül két kilométerre adódott mindenféle árnyék nélkül!

Háromnegyed tíz után kerekedtem fel, belátva azt, hogy minél tovább üldögélek az árnyékban, annál melegebb lesz akkor, amikor elindulok, és nekivágtam a Káldi-úti dűlő végtelennek tűnő búzatáblájának. Porzott a lábam alatt földút, a nap a fejem búbját sütötte ezerrel, de azért csak átvágtam a mezőn és elértem a nagyjából az út felénél álló útszéli kőfeszületet. Innen már jóval közelebbinek tűntek Hosszúpereszteg házai, ez egy kis erőt adott és egy további negyedórás menettel megérkeztem a falu szélére. Ráfordultam a Kossuth Lajos utcára, ezen értem el a tényleg hosszú falu főutcáját, a Rákóczi Ferenc utcát.

Végigballagtam az aszfaltos úttest melletti széles, füves sávon, és megérkeztem a 8-as főút kereszteződésébe. Itt véget ért a kihelyezett közlekedési tábla szerint a lakott terület, hogy aztán a túlsó oldalon újra kezdődjön a falu – de ez csupán a főúton Hosszúperesztegen keresztül autózók dolgát könnyítette meg, mert nem kellett lassítaniuk, viszont a keresztező autósok és gyalogosok helyzete szinte reménytelenné vált! Pár perces ácsorgás után egy rövid forgalmi szünetet kihasználva aztán átkocogtam a főúton és továbbindultam.

Alig kétszáz lépés után elértem az út jobb oldalán álló Tar vendéglőt. Maga a vendéglő egy családi ház udvarán található, ezért aztán bementem a nyitott kapun és hátrasétáltam. A vendéglőbe belépve nem találtam ott senkit, visszaballagtam hát az udvarra és köszöntem egy jó nagyot – gondoltam, ezt csak meghallja valaki. Pár pillanat múlva fel is tűnt a tulaj a kertkapuban, mint kiderült, hátul volt a veteményesben pár friss zöldségért. Már ismertem az idősebb urat korábbról is, mert egy jót beszélgettünk pár éve a második bejárásomon, hát most ott folytattuk, ahol akkor abbahagytuk.

Panaszkodott a gyér forgalomra: nem megy a bolt, mostanában szinte csak a kéktúrázók nyitják rá az ajtót! Hiába van kitéve a tábla a 8-as útra, az autók csak átszaladnak a falun megállás nélkül, a Szajkra igyekvők sem állnak meg itt, hiszen innen néhány perc alatt elérhető már az üdülőtelep. Már nem is működteti a konyhát, egyszerűen nem éri meg fenntartani, most már csak kocsmaként működik a korábbi vendéglő! De talán már azt sem sokáig, mert meg van hirdetve eladásra a ház a hozzátartozó vendéglővel együtt, de még érdeklődő sem igen akad sem a házra, sem pedig a vendéglátó-ipari egységre.

Sokáig elbeszélgettünk, én közben lassacskán elkortyolgattam a sörömet, aztán negyed tizenkettő felé tovább is indultam, mert tudtam, hogy az aznapi táv nagyobbik része még előttem van! A vendéglő kapuján kilépve szokatlan csoportosulást pillantottam meg a falu római katolikus temploma előtt, közelebb érve az emberekhez vettem észre, hogy a pünkösdi misére gyülekeznek éppen a falubeliek! Ki is használtam a lehetőséget, a nagy hátizsákot letettem a bejárat mellé és egy percre benéztem a templomba. Már sokan elfoglalták a helyeiket, én pedig nem akartam zavarni, ezért a szenteltvíz tartónál nem is mentem beljebb, onnan készítettem pár felvételt az oltárról.

Aztán gyorsan indultam innen is tovább, mert egyre inkább éreztem, hogy szorítani kezd az idő! Azon még elcsodálkoztam, hogy mostani utamon még egyetlen kéktúrázóval sem találkoztam, pedig éppen itt járok a háromnapos utam felénél, ha mások velem szemben jönnek Sümeg felől, akkor most kell velük találkoznom a közelben! Még végig sem tudtam gondolni ezt, már jött is velem szemben egy túrázó pár, az enyémhez hasonló méretű hátizsákokkal. Ekkor én már átváltottam az úttest bal oldalára, hiszen véget ért a másik oldalon a járda, ők viszont az úttest túlsó oldalán ballagtak a faluközpont felé. Intettünk egymásnak, aztán én az országúton nekiveselkedtem a faluból kivezető rövid kapaszkodónak.

Hamar elértem a fennsíkot, az aszfaltút a víztorony után befordult az erdőbe és néhány perces menet végén már meg is pillantottam a Szajki-tavakhoz vezető letérést. Hal alakú festett táblák mutatták az elágazásban álló fán, hogy itt kell befordulni a tavak felé, a jelzések is erre indultak tovább, így aztán az árnyas földúton folytattam az utamat. Néhány perc után kéktúrázó fiatal hölgy (láttam a kezében az igazoló füzetet) húzott el mellettem az enyémnél jóval kisebb hátizsákkal olyan tempóban, hogy pár perc után már nem is láttam, úgy otthagyott az erdei úton. Én a saját tempómmal ballagtam tovább, aztán egy kisebb lejtő végén elértem a tavak partjával párhuzamosan futó földutat. Itt rövid technikai szünetet kellett tartanom, mert ki kellett cserélnem a fényképezőgépemben a már lemerült akkumulátorokat, ekkor jött szembe velem egy fiatalember, az enyémhez hasonló nagyságú pakkal.

Ahogy az úton továbbindultam, feltűntek előttem azok az ösvények, amelyeken a horgászok ki tudnak menni az erdőn túli vízpartra, a kiépített horgászstégekre. Most nem ballagtam végig egyiken sem, igyekeztem inkább az üdülőfaluba, mert ott egy ebéddel összekötött komolyabb pihenőt akartam tartani. Pár perc múlva fel is tűnt előttem a kis telep, a házakat elérve figyeltem fel a nagy forgalomra, gondolom nagyon sokan kijöttek ide a háromnapos hétvégét kihasználva. A faluközpontba érkezve láttam csak, hogy nagyüzem van a büfésoron is, le is telepedtem a Csalogány Sörkert egyik árnyas asztalához és rendeltem magamnak egy magyaros pizzát és egy üveg Sopronit.

Csak ekkor vettem észre, hogy az a turista hölgy is ide telepedett le, aki megelőzött a falu felé jövet, ő viszont lassan már végzett az ebédjével és indult tovább az útján. A tempóját ismerve számolgattam, hol fog vajon éjszakázni, és rájöttem, akár már sötétedésre Sümegen lehet! Aztán kihozták a pizzámat, aminek azon nyomban neki is láttam, és a sörrel egyetemben a gallérom mögé küldtem az egészet. Csak háromnegyed kettő felé indultam tovább, de még pár percet elnézelődtem a telepen, kiballagtam a vízpartra, pecsételtem az erdészházzal szemben, a villanyoszlopra szerelt dobozkájában figyelő kéktúra bélyegzővel és csak kettő felé hagytam magam mögött a kis települést.

Hátulról kerültem meg az erdészház bekerített telkét: először az üdülőfalu aszfaltos bekötőútján tettem meg vagy kétszáz lépésnyit, aztán jobbra fordulva folytattam a kerítése mellett az utamat, kereszteztem a Hosszúperesztegről Zalabérre tartó aszfaltutat – ezen indultam el Hosszúperesztegről jövet – aztán egy jobbkanyarral másik keréknyomokra térve visszaereszkedtem a tavak partjára. A Szajki-tavakat a Csörgető-patak felduzzasztásával hozták létre, de mára már csak a falutól északra lévő tavakat gondozzák, azokat a tavakat, amik mellett most haladtam el, lassan már befedi a nád, a sás, könyörtelenül visszafoglalja magának a természet.

Az első bejáráson sokat szenvedtünk itt a fiammal a rengeteg vérszívó rovar miatt, de az júliusban volt, most viszont a második bejáráshoz hasonlóan májusban jártam erre, és mindkét alkalommal csak elvétve találkoztam szúnyogokkal és egyéb vérszívókal! Egy darabig a korábbi vízpartot követve haladtak az alig használt keréknyomok, aztán egy balkanyarral egyre jobban eltávolodtam a tavaktól. Kereszteztem, most már ki tudja, hányadszorra a már rég megszüntetett Sárvár-Zalabér-Batyk vasútvonal töltését, aztán hamarosan kiértem egy keskeny erdei aszfaltútra.

Ezen bandukoltam kelet felé vagy ezerlépésnyit, aztán ismét földútra tértem. Megkezdtem tehát a hosszú vándorlásomat a Bögötei-erdő sakktáblaszerű pagonyai között, sarkos kanyarokat téve a nyiladékokban egymás keresztező földutak, keréknyomok között. Így elmondva unalmasnak tűnhet ez a hosszú út, de a valóságban minden kanyar után más és más arcát mutatja az erdő: néha hatvan-nyolcvan éves tölgyesek mellett vezetett az utam, aztán irtásfoltokat értem el, máshol növekvő fiatalosok mellett folytattam az utam. Pár száz lépést újra egy aszfaltúton tettem meg, ezt követően megint földutak jöttek.

Egy szűkebb, eléggé benőtt ösvényt követően egy pár éves tarvágás szélére értem ki, itt egy nagyon széles, keményre döngölt földútra tértem rá, ezen ballagtam el a Kávás-kúti-erdő hosszú, északnyugat-délkeleti irányú nyiladékáig. Itt tartottam a következő nagyobb pihenőmet, frissítettem, vigyázva arra, hogy azért csínján bánjak a vízfogyasztásommal, hiszen a következő túranap délelőttjéig nem volt esélyem arra, hogy ivóvízhez jussak, aztán továbbindultam a füves nyiladékon. Itt is váltakozva haladtam az öreg erdőben és bekerített, különböző korú irtásfoltok mellett, a hosszú, egyenes nyiladékról csak egy helyen kellett egy rövidebb, a térképen is jól jelzett kitérőt tennem.

Nagyjából fél hat felé értem el a Kávás-kúti-erdő vége felé közeledve azt a pontot, ahol az eddigi délkelet felé vezető utam irányt váltott egy bekerített irtás határán és északkelet felé haladt a kerítés mentén. Pár száz lépés után elértem az átvezető kaput: itt egyszerűen csak össze voltak drótozva a drótkerítés elemei, könnyen félre lehetett hajtani őket annyira, hogy bemehessek az elkerített részre, aztán annak a túlsó végén ismét kiléphettem az elzárt területről. Az utam innen enyhén kapaszkodni kezdett, egy kis tetőt elérve pedig magam mögött hagytam az öreg erdőt.

Az utam egy már több méter magas fiatal erdőben folytatódott, érdekes volt visszaemlékeznem arra, hogy az első bejárásomon 2005-ben még elláttunk a fiammal az akkor még szinte csupasz irtásfolt felett Sümegig. Innen már gyorsan kijutottam a volt ötvösi vasútállomásra vezető keskeny, nagyon kopott aszfaltútra. Érdekes ám ennek a vasútállomásnak a története, pláne azért is, mert korábban kéktúra pecsételőhely volt!

Tehát régebben, a múlt század kilencvenes éveiig az ötvösi vasútállomás máshol volt, a régi kéktúra atlaszom jelzi is a helyét a vasúti felüljárónál. Aztán ezt megszüntették, és az állomást áthelyezték oda, ahová most ez a keskeny, kopott aszfaltút visz. Az első bejárásomon ott pecsételtünk a fiammal. Épp akkor kezdtek bele az állomásépület felújításába, mikor ott jártunk. Aztán terv született arra, hogy a vasútvonalat felújítják és kiépítik a Szlovénia felé irányuló tranzitforgalom számára. Az új, villamosított vasút el is készült egy-két éve, de az ötvösi vasútállomást megszüntették – amúgy is nagyon messze volt a falutól –, és most, mint forgalmi kitérő szerepel az egyvágányú, nagysebességű vasútvonal mentén. Szolgálat nincs, a kéktúra pecsétet is el kellett vinni onnan.

Tehát most ráfordultam a kopott, keskeny aszfaltcsíkra és kiballagtam rajta az Ötvös és Szalapa közötti országútra. Itt jobbra tértem, és a felüljárón kereszteztem a vasutat. Dél felé ballagva rajta öt-hatszáz lépés után értem el az országútról az erdőbe letérő keréknyomokat, amerre a jelzések is tovább vezettek. Rátértem ezekre az alig használt nyomokra és pár lépés után feltűnt előttem a tölgyfa, törzsén a kéktúra bélyegző kék-fehér dobozkájával. Pecsételtem az igazoló füzetembe és az OKT60 ellenőrző lapjára, aztán sátorozóhelyet kezdtem keresni magamnak.

2009-ben a fa tövébe ütöttem fel a sátramat egy kis füves foltra, de azt mostanra már benőtte a gaz és a vadszeder, tehát folytattam a nézelődést, ekkor vettem észre, hogy a keréknyomok túlsó oldalán egy ritkított tölgyes van, vastag avarszőnyeggel! Nem is kérettem magam sokáig, vagy húsz-harminc lépésnyire betérve a fák közé felállítottam a sátramat. Fáradt voltam a hosszú menet után, ezért gyorsan megvacsoráztam, hazatelefonáltam, aztán eltettem magam másnapra.