A harmadik Országos Kéktúra bejárásomon meglehetősen kutyafuttában intéztem el a Dorog és Visegrád közötti, a Pilisen, a Budai-hegységen és a Visegrádi-hegységen átvezető túraszakaszt: három egymást követő napon szinte végigszaladtam az egészen, alig-alig fényképezve útközben. Nem is igazán néztem körül, ezért aztán túraleírásokat sem készítettem akkor. Most viszont egyre jobban zavart az a hatalmas lyuk, ami a honlapon a túraleírások között tátongott már évek óta, ezért mivel maradt még pár nap szabadságom az év vége felé közeledve, kivettem két napot a szerdai ünnepnapot követően, így lett öt szabadnapom egyben! Mivel a Dobogókő – Visegrád szakaszt már bejártam két héttel korábban, most három napra terveztem felosztani a maradékot, a Dorog és Dobogókő közötti körülbelül 76 kilométeres távot.

Az elsőnek, a Dorog, vasútállomás és a Nagy-szénás közötti szakasznak október 23.-án indultam neki, egy meglehetősen hűvös és kissé ködös hajnalon. Már napkeltére Dorogon szerettem volna lenni, ezért már háromnegyed hatra kimentem az Árpád híd pesti hídfője előtti Volán buszpályaudvarra, aztán mivel ekkor még zárva volt a pénztár, megvettem a jegyemet az automatából és kisétáltam a peronra. Alig néhányan lézengtünk csupán a csuklós buszon, amin aztán menetrend szerint percnyi pontossággal meg is érkeztem egy órával később Dorogra. Általában vonattal szoktam utazni ezen a vonalon, de most már évek óta folyik a pályarekonstrukció ezen a szakaszon, és még hónapok kellenek ahhoz, hogy elkészüljön az új pályatest az Újpesti vasúti híd és Esztergom között!

Lassan világosodott már, amikor a Hantken Miksa utcán elindultam a vasútállomás felé, de az eget szemlélve úgy láttam, hogy a hajnali vékony köd nem feloszlott, hanem felszállt és most felhőként takarta az eget. Ez kicsit elvette a kedvem, hiszen sokat akartam ezen a túrán fényképezni, hogy kissé kiegészíthessem a felvételekkel a fényképalbumok képeit. Lassan bandukolva elértem a vasúti aluljáró alagútját, ezen lehet átkelni a vasútállomás vágányrendszere alatt, nagyjából feleúton nyílik belőle az állomásépülethez és a pénztárhoz vezető lépcsőfeljáró. Most nem volt nálam a kéktúra igazoló füzetem, hiszen ezt a szakaszt már végigpecsételtem a harmadik bejárásomon, de a túrajelentésemre szerettem volna pecsétet kérni, ezért felmentem a lépcsőkön és bekopogtam a forgalmi irodába.

Miközben végigsétáltam az állomásépület mellett, csodálkozva láttam, hogy az állomáson már elkészültek a rekonstrukcióval: megvannak az új, részben fedett peronok, és bár most szemre kevesebb lett a vágány az állomáson, mint régebben, de az öreg, girbe-gurba sínek helyett ezek most nyílegyenesen vezettek keresztül a betontalpakon a peronok között. Kértem egy bélyegzést a szolgálattevőtől a forgalmi irodában, közben röviden elbeszélgettünk. Kérdeztem, mikor indul majd meg a vasúti fogalom a vonalon, ekkor közölte nem kis meglepetésemre, hogy Esztergom és Piliscsaba között már teljesen elkészültek a munkával, akár most rögtön meg is indulhatna a vonatközlekedés ezen a vonalszakaszon, de úgy látszik ez senkinek sem sürgős!

Elbúcsúztam pár perc múlva a vasutastól, az állomásépület előtt bekapcsoltam a GPS-t, aztán a hátamra kapva a zsákot nekiindultam az aznapi, körülbelül 28-30 kilométeresre saccolt túratávnak. Visszaereszkedtem a lépcsőkön az aluljáróba, aztán északkelet, vagyis a Pilis felé indultam tovább benne. A túlsó végén a jelzéseket követve jobbra fordultam és a vágányokkal párhuzamosan indultam tovább egy park szélén a sétányszerű, aszfaltozott járdán. Ekkor már fél nyolc felé járt az idő, de mégsem volt napsütés, eléggé borongós volt felettem az égbolt és csak remélni mertem, hogy később a felhőzet feloszlik, és szebb túraidő kerekedik!

Elhaladtam a focipálya kissé lepusztult kerítése és kovácsoltvas kapuja előtt, itt megálltam egy percre és bekukkantottam a rácsok között a pálya gondozott füvére és az ezzel mély kontrasztot alkotó öreg, fedett lelátóra. Nagy a múltja a pályának: a szénbányák komolyan támogatták a bezárásukig a sportot, NB1-es focicsapata volt a városnak, sőt: Buzánszky Jenő és Grosics Gyula is tagja volt az ötvenes években a csapatnak! Most az NB3 Nyugati csoportjában rúgják a bőrt az itteni focisták.

A focipálya távolabbi sarkánál kereszteztem a sorompóhoz vezető utcát, aztán a kis szolgáltatóház mellett elhaladva átvágtam a mögötte húzódó füves területen, egy gyalogösvényt követve. Családi házak közé érkeztem, elhaladtam a Petőfi szobor kis parkja mellett, aztán a református templom kertje és panelházak között értem ki a Köztársaság útra. Jobbra indultam el rajta, de hamarosan balra tértem le róla a Kesztölci utcára. Az aszfaltcsíkkal együtt megmásztam a volt Homokvasút töltését, aztán az utca egy kis ereszkedés után a mind magasabb töltés mellett haladt tovább, itt házak csak az utca bal oldalán álltak.

Pár perces séta végén elértem az utca utolsó házait, itt a jelzéseket követve egy éles balkanyarral az utolsó ház kerítése mellett folytattam az utam, a Homokvasút magas töltése pedig széles ívben jobbra, a Nagy-Gete irányába indult tovább. Gyalogösvényen értem el a Kenyérmezői-patak hídját, utána pedig a kutyakiképző telep rétjét. Régebben egy nagy, gazos mező terült el itt, ahol a kéktúra ösvénye is átvágott, de aztán először megépült a mező északkeleti oldalában a lőtér, aztán pedig a kutyakiképzők költöztek ide, először kerítés nélkül, de most már be is kerítettek egy rozzant drótfonattal egy részt maguknak. A gyalogösvény a két kerítés közötti mezsgyén haladt pár tucat lépést, aztán végleg magam mögött hagytam Dorogot.

A rét szélén elértem a Sátor-kő dombjának tövét, néhány száz métert a tövében haladtam egy gyalogúton, aztán egy útvillában enyhén balra térve a Nyársas akácosában folytattam az utam. Lassan emelkedni kezdett alattam a gyalogút, a ligetes, irtásfoltos erdőszél után elértem a sűrűbb akácerdőt, végül az ösvény beletorkollott egy földútba. A homokos út kelet-délkelet felé tartva kivezetett az erdőből, balra szántóföldek terültek el, mögöttük feltűnt a Kétágú-hegy jellegzetes, púpos teve hátára emlékeztető alakja. A mező túlsó szélén értem el a forgalmas 117-es utat – ez Dorog déli határától vezeti Esztergom felé a 10-es főút forgalmát –, pár tucat lépést az út szélén ballagtam észak felé, aztán egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átvágtam a széles aszfaltcsíkon és egy terelőkorláton átlépve Kesztölc mára már lezárt bekötőútján indultam tovább.

Az addig szinte zárt felhőtakaró lassan oszlásnak indult, felettem is feltűnt az ég kékje, de kelet felé még felhős volt az égbolt, nem tudott még kisütni a nap. Az időjárással együtt azért a kedvem is lassan javulni kezdett, vidáman baktattam végig a lezárt bekötőút aszfaltján és értem el rajta az Akácos utca első házait, közben a látszatra az út végén őrt álló Kétágú-hegy nyugati púpját nézegettem. A kéktúra egy meglehetősen kanyargós úton vág át Kesztölcön: az Akácos utca végén enyhén balra törik, aztán néhány tucat lépés után egy derékszögű jobbkanyar következik, majd talán száz lépés után egy derékszögű balkanyar a Malom utcára. Ezen végigbaktatva értem el a falu tulajdonképpeni főutcáját, az Esztergomi utat, erre rátérve kelet felé indultam tovább, átkeltem egy kis patakon, elhaladtam a buszmegálló mellett és már meg is pillantottam a Hársfa sörözőt az út bal oldalán.

A műintézmény most zárva volt, ezért aztán a jelzéseket követve egyből balra tértem a ház előtt a faluból kivezető keskeny aszfaltútra. Gyorsan elmaradt mögöttem a település, az út mellett jobbról feltűnt a Cseresznyés-hát domboldala, az aszfaltcsík egy nagy ívben megkerülte ezt a dombhátat, aztán 5-600 lépés után már elkezdtem keresni az útról való letérés helyét, mert könnyű mellette elmenni! De most nem volt gond: az aszfaltra festett kék nyilak mutatták a helyet, ahol balra egy kis ösvény vezetett be az út menti susnyásba, aztán hatvan-nyolcvan lépés után elértem azt az eléggé benőtt útelágazást, ahol a jelzések jobbra, egy másik gyalogútra tértek.

Itt már egy erősebb kaptató kezdődött, akácligetes domboldalban emelkedett a gyalogösvény, elhaladtam egy korábban még lakott tanya lassan omladozó épületei mellett, aztán egy másik keskeny aszfaltutat keresztezve a kaptató még meredekebbre váltott. Itt már keréknyomokon haladtam, átvágtam az akácoson, és még mindig egyre emelkedve értem el a Kétágú-hegy sziklás csúcsai alatt húzódó mezőket. Útelágazáshoz érkeztem, egyenesen az itt kezdődő jelzés indult tovább, hogy a földúton felkapaszkodjon a Kétágú-hegy két „ága” közötti nyeregbe, jobbra, keréknyomokra térve folytatta az útját az Országos Kéktúra. Itt tartottam az első pihenőmet, hiszen már kilenc felé járt az idő, jó másfél órája indultam el a dorogi vasútállomásról.

Ekkor már tudtam, hogy az Országos Kéktúra útvonala jelentősen megváltozik majd Kesztölc és a Kétágú-hegy alatti mezők között 2014 tavaszán, ugyanis az eddigi útvonalon az egyik tulajdonos be fogja keríteni a saját területét! Az új útvonal a mostanitól pár száz méterrel keletebbre fog felkapaszkodni a faluból ide, a sziklák alatti mezőkre! Próbáltam valamilyen térképet szerezni erről a változásról, de még a szövetségben sem tudtak segíteni rajtam, pedig szívesen végigjártam volna azt, hogy itt a leírásban bemutathassam. Na, majd a legközelebbi, negyedik bejárásomon ez is sorra kerül majd!

Megettem egy szendvicset, ittam is egy keveset, aztán alaposan körülnéztem. Nyugat felé tekintve jól látszott a távolban a Nagy-Gete, a tövében terült el Dorog. Innen a mezőről jól fel lehetett mérni, hogy szép egy darabot jöttem már az indulásom óta! Kelet felé a Kétágú-hegy és a Fekete-hegy vonulata húzódott – ez tulajdonképpen a Pilis-gerinc egy része –, délkelet felé fordulva pedig végig lehetett látni a hegyek tövében húzódó hosszú mezőn. Itt sütött ki először a nap, csak nehezen birkózva meg a keleten még vastag felhőtakaróval, de most már egyre inkább bíztam abban, hogy jó kirándulóidőm lesz majd a túra folyamán!

Füves, a hegyoldalban hullámvasutazó keréknyomokon indultam tovább, közben folyton jobbra nézegettem, mert abban az irányban feltűnt mellettem Kesztölc, és nagyon szép kilátás nyílt a hegyek tövében húzódó hosszú falura! Így bandukoltam végig a mezőkön, meg-megállva, sokat fényképezve, miközben a hegyoldal szőlőskertjein keresztül egyre szebb lett a kilátás a falura. Most már erősebben sütött a nap, én pedig levettem a széldzsekimet, mert egyre inkább melegem lett benne!

Háromnegyed tíz felé értem el az erdőt, belépve a fák közé magam mögött hagytam a kilátást, aztán egy keresztben lefutó gerincélre kapaszkodott fel alattam gyalogút, amin átbukva szinte végig lejtett az utam a Klastrompusztára vezető aszfaltútig. Rátértem erre a kopott, keskeny, kanyargós aszfaltcsíkra és eltalpaltam rajta az üdülőfaluig. A házak nagy része az erdőben van, ezért nehéz észrevenni, hogy egyáltalán egy településen járunk, csak a balra kiágazó földutak jelzik, hogy valahová megérkeztünk. Aztán az út jobb oldalán feltűnt egy füves rét, rajta pihenőpadokkal, asztalokkal, a bal oldalon pedig észrevettem a túratársak által már jelzett új erdei kocsmát.

Betértem ide, mert azt is mondták, hogy van kéktúra bélyegzőjük, és valóban: a teraszról nyíló bejárati ajtó felett ott virított a tábla: Országos Kéktúra pecsételőhely! Kértem a pultnál egy korsó csapolt sört, elkértem a bélyegzőt is, aztán a terasz egyik asztalához kiülve elvégeztem az adminisztrációt. Kicsit még elnézelődtem a teraszon, hiszen az ünnepnap miatt elég erős volt a forgalom az úton: jöttek-mentek az autók, motoros kirándulók érkeztek, és jöttek fel a teraszra, de gyalogos turistát egyet sem láttam!

Negyed tizenegy felé indultam tovább, készítettem pár képet az erdei kocsmáról, aztán az egyre meredekebben emelkedő aszfaltúton felsétáltam az útelágazásig. Itt jobbra fordultam a jelzéseket követve, és egy pár pillanatra megálltam a pihenőasztal és padok melletti villanyoszlopnál, hiszen itt található a másik – korábban egyetlen – klastrompusztai kéktúra bélyegző. Ez egy fémpecsét, ezzel is nyomtam egyet a túrajelentésemre, aztán megálltam pár percre a romok mellett nézelődni.

Klastrompuszta arról nevezetes, hogy itt épült a XIII. században az első pálos kolostor és templom. Később, a török időkben a hely elnéptelenedett, de annyira, hogy az évszázadok múlásával még azt is elfelejtették az emberek, hol itt állt valamikor a kolostor! Csak a múlt században indult meg a terület régészeti feltárása, és most már megtekinthetőek a romok, legalább is egy részük. A parkosított, bekerített területen a kolostorhoz csatlakozó templom romjai találhatóak, érdemes közöttük végigsétálni. Gondoltam bemegyek, de most dolgoztak a falak között, valószínűleg további ásatásokat végeztek, ezért úgy döntöttem, nem zavarom a munkát, inkább továbbindultam.

Kis gerincre kapaszkodott fel alattam a turistaút, a legmagasabb ponton egy hatalmas tölgy, a Szent Péter fa áll őrt, már talán évszázadok óta. Nyáridőben alig lehet észrevenni, úgy belesimul a többi fa közé, de így ősszel, télen már messziről kitűnik a hatalmas fa a környezetében álló kisebbek közül! Itt is megálltam pár percre, megcsodáltam a fát minden oldaláról, képeket is készítettem róla.

A gerincen átjutva mezők szélére értem ki, először egy szántó jobb oldalán vezető keréknyomokon ereszkedtem, aztán egy bokorsor mellett átvágva rajta a mező bal oldalán folytattam az utam a távolban már látható Piliscsév felé. Később az erdőszélről egy horhosba ereszkedtek le alattam a keréknyomok, itt sokszor belefullad a ritkán használt út a gazba, csalánba, dzsindzsába. Most is eléggé be volt nőve az út, szerencsére ez a szakasz talán pár száz lépés hosszú, az erdőből kiérve pedig feltűnnek előttünk Piliscsév legszélső házai. A és a faluszélen hozzá csatlakozó jelzések együtt érték el a faluközpontban a római katolikus templomot. Itt érdemes felsétálni a kapuhoz vezető pár lépcsőfokon, mert egy kis teraszról szép kilátás nyílik a Kétágú-hegy és a Fekete-hegy vonulatára, amit csak nemrégen hagytunk magunk mögött.

A templom mellett tértem rá a hosszú és széles Béke utcára, aztán eltalpaltam rajta a katonai temetőig. A Béke utca a temető előtt jobbra kanyarodik, de nekünk itt balra kell térnünk, elhaladni a bekerített területen csak kis kőgúlákkal jelzett sírok mellett, aztán egy kis parkban feltűnik a község 300 éves fennállását hirdető kőtömb, mi pedig a hosszú, egyenes Temető utcán a távolban már látható Nagy-Somlyó erdős oldala felé vesszük az útirányt. De erre a hegyre nem kell felkapaszkodnunk, hiszen néhány száz lépés után balra fordulunk a Szilvás utcára, ezen hagyjuk magunk mögött Piliscsévet.

A Szilvás utca korábban egyszerű poros földút volt, de most a vasútépítés változást hozott az utcában élők életébe: a vasút rekonstrukciója során felszedett zúzottkő ágyazat egy részét idehordták, és elterítették az úttesten, emiatt eléggé bokaficamító vállalkozás volt végiggyalogolni rajta. Talán már pár nap múlva hozzák az aszfaltot, hogy ráterítsék a kőágyazatra, de én az ott jártamkor eléggé megszenvedtem vele, mire elgyalogoltam a faluvégig.

A Piliscsév és Piliscsaba közötti, talán három kilométeres erdei útról most sem tudok többet írni, mint a korábbi túraleírásaimban: a homokos erdei út lazán emelkedik 70-80 métert nagyjából két kilométeres távon, aztán a lapos gerincet elérve és azon átvágva talán kilométernyit lejt hasonló meredekséggel Piliscsabára. Száraz időben gyakran bokáig süllyed az ember lába a finom homokban, esős időben viszont jobban járható az út, mert a homok megszívja magát vízzel és keményebb lesz.

Piliscsabát elérve az erdei földút folytatásán, a Csévi úton vágtam át a kertes házak között, aztán jobbra tértem a Wesselényi utca vadgesztenyesorára. Az utca vége már a vasúti síneknél van, de nem itt kell keresztezni azokat, hanem a Kálmán király utcán el kell ballagni a peronok felett átvezető gyaloghídig. A lépcsőkön felkaptatva a hídra láttam, hogy már itt is készen van az állomás, tehát igaza lehet a dorogi vasutasnak, aki azt állította, hogy idáig már teljesen elkészült a vasútvonal!

Gondoltam, itt is kérek pecsételést a kéktúra bélyegzővel a túrajelentésemre, de mivel a pénztárat zárva találtam – miért is működne, ha nem jár a vonat – bekopogtam a forgalmi iroda ajtaján. Mivel választ nem hallottam, benyitottam, és hangosan köszöntem a teljesen üres helyiségben. Egy belső irodából jött a válasz, oda benézve láttam, hogy ott ül a forgalmista hölgy, aki aztán mondta, hogy az üres helyiség ablakpárkányán találom a bélyegzőt. Gyorsan elvégeztem az adminisztrációt, aztán a szobában körülnézve láttam, hogy biztos festéshez készítették elő ezt az irodát, azért hordhattak ki belőle mindent. Végül kiültem az állomás előtti egyik pihenőpadra és kényelmesen megebédeltem.

Általában a kéktúrázók Piliscsabát tekintik szakaszhatárnak a túráikon, hiszen Dorogtól idáig nagyjából húsz kilométeres a táv, ami nézelődéssel pont egy túranapot ad ki, de én úgy gondoltam még indulás előtt, hogy a következő, Piliscsabától Hűvösvölgyig vezető másik húsz kilométeres etapot most megfelezem, és elmegyek ezen a napon egészen a Zsíros-hegyig, és onnan aztán lesétálok Nagykovácsiba. Még csak egy óra felé járt az idő, nem volt hát okom sietni, hiszen jól álltam idővel és túrám nagyobbik részét is magam mögött tudtam már.

Csak egy óra után pár perccel kaptam össze magam, és nekiindultam a még előttem álló távnak. A Vasút utcán leereszkedtem a Bajcsy-Zsilinszky utcáig, ezen átvágva a keskenyebb Béla király utcán indultam tovább, erről pedig jobbra tértem és végigballagtam a temető kerítése mellett. A főkapunál gondoltam arra, hogy most nem kell sietnem, van időm megkeresni a temetőben Horváth József, az első kéktúra teljesítő sírját! De nem kellett sokáig keresgélnem, mert precíz jelzések vezettek a kaputól egészen a sírig. Pár pillanatra megálltam az egyszerű, műkő síremlék előtt, elolvastam az emléktáblát, amit halálának 20. évfordulójára készített a Lokomotív Turista Egyesület, aztán továbbindultam az utamon.

A mindig forgalmas 10-es főutat keresztezve az Új utcán folytattam az utam, aztán balra térve a Kálvária utcára magam mögött hagytam Piliscsabát. Elhaladtam a jelzés letérése mellett – ezen a jelzésen lehet megmászni a kálváriát, aztán a dombgerincen végighaladva a jelzés felkeresi a Csabai Gomba-sziklát is, de mivel mindkettőt már többször is láttam, most kihagytam ezeket a látnivalókat. Az utolsó lakóházak után elmaradtak mögöttem a faluszéli ipari park telephelyei is, aztán egy jól jelzett ponton jobbra letértem a keskeny, kopottas aszfaltcsíkról.

Megkerültem a földutat lezáró fémsorompót – itt jött velem szemben a nap első turistacsoportja – aztán a továbbinduló kanyargós földúton hamarosan elértem a Budai Tájvédelmi Körzet bekerített területét. Átmásztam a bezárt kapu melletti létrán, aztán ismét rátértem a keményre taposott földútra, ami aztán egy óriási ívben megkerülte a Csaba-hegy erdős oldalát és végül felvett egy tartós délkeleti irányt. Bal oldalon már hosszan erdő kísérte az utamat, de jobbra egy sokéves vadföld dzsungelét egy bekerített irtásfolt váltotta fel, mielőtt ott is feltűntek a fák. Beértem a Kőris-vögy erdejébe, ami így október végén már tényleg őszi hangulatot árasztott sárguló-vörösödő lombjaival a bágyadt kora délutáni napsütésben.

Rengeteget fényképeztem, alig tudtam betelni a napsütötte erdő látványával, lassan sétálva értem el egy vadvédelmi kaput és az Erzsébet kút acélhálóval lefedett nyílását. Elolvastam a tájékoztató tábla szövegét, ami a fokozottan védett terület látnivalóira hívta fel az erre járók figyelmét, aztán továbbindultam az utamon. A széles Kőris-völgy elején még alig lehetett érzékelni a két oldalon álló dombokat, hiszen a fák eltakarták azokat, de ahogy egyre mélyebbre jutottam az erdőben, a völgy is egyre jobban összeszűkült, a végére már szinte egy keskeny, szurdokszerű völgy alján haladt a földút, de még mindig csak alig-alig emelkedve.

Nem tudom, hol húzódik a pontos határ a Kőris-völgy és a hozzá csatlakozó Bükkös-árok között, de azt hiszem ott, ahol a turistaút hirtelen emelkedni kezd kivágva a jobb oldali domboldalba. Szuszogva kapaszkodtam pár emelettel magasabbra, ahol aztán újra szintezni kezdett az utam és láttam, hogy a völgytalp is kezd felkapaszkodni ugyanerre a szintre. Ahol a turistaút keresztezte a völgy alját, onnan lehetett a legjobban látni a hegyoldalban, a fák között álló sziklaszirteket, aztán újra kezdődött a meredek kaptató, most az árok bal oldalán. Egy darabig kitartott ezen az oldalon a meredeken emelkedő gyalogút, aztán ismét keresztezte a völgytalpat és újabb kapaszkodó után értem el és jelzések elágazását.

Errefelé már egyre gyakrabban találkoztam turistákkal, egy erdőritkítás nyomán az elágazásban felhalmozott rönkfákon is üldögélt egy nagyobb társaság, egy pillanatra felmerült bennem az, hogy pihenek pár percet én is, de aztán úgy döntöttem, nem állok meg a Nagy-szénás csúcsáig! Az elágazásban a jelzés útja élesen jobbra törik, és egy darabig szintezik a hegyoldalban, így volt időm menet közben is egy kicsit kifújnom magam, mielőtt belekezdtem volna a következő kaptatóba. Mert az jött menetrendszerűen, aztán az út hirtelen ismét kanyarodott, de most balra, és egy jó negyedórás szuszogtató emelkedőn értem fel végül a Nagy-szénás és a Kutya-hegy közötti ligetes nyeregbe.

Az emelkedés itt hirtelen szűnt meg, egy darabig a széles nyereg ligetes hátán kanyargott alattam a földút, aztán a távolban balra feltűnt a Nagy-szénás kopár teteje, az utam is kanyarogva arra vette az irányt. Egy erdőfolton átvágva érkeztem meg a csúcs alá, innen aztán alaposan figyelni kellett a sziklás talaj köveire festett jelzéseket! A keréknyomok egy gerinclefutás kis nyergébe kapaszkodtak fel, itt kellett a kövekre festett jelzéseket követve balra térni, és szinte minden látható ösvény nélkül megindulni a tető felé. Nagyjából öt-hat perc alatt értem fel a meglehetősen huzatos hegytetőre, ahonnan aztán már körbetekinthettem.

A Nagy-szénás a Budai-hegység egyik legszebb természetes kilátópontja, a kopár hegytetőről minden irányban nagyon szép a kilátás. Délkelet felé a Hármashatár-hegy csoportja felé nyílik kitekintés, itt a hegyek szinte koszorúként veszik körül Pesthidegkutat és a vitorlázó repülőteret. Kelet és északkelet felé a Solymári-völgyön keresztül a hosszú Pilis-gerincre nyílik panoráma, közvetlenül a hegyek lábánál terül el Pilisszentiván és Pilisvörösvár. Észak felé végigtekintve a Pilis-gerincen jól látszik a túlsó végén a sziklás oldalú Kétágú-hegy és Fekete-hegy. Tovább fordulva északnyugat felé Piliscsabát és a távoli Nagy-Getét látjuk a távolban, nyugat felé pedig a völgyben fekvő Nagykovácsin túl még a Nagy-Kopasz lapos tetején álló Csergezán kilátó is látható.

Egy jó darabig elnézelődtem a hegytetőn, közben más, népesebb turistacsapatok is felérkeztek mellém a csúcsra. A szélmentes keleti oldalban letelepedve meguzsonnáztam, közben azon gondolkodtam, továbbmenjek-e a zsíroshegyi Muflon Itatóhoz, hogy bélyegezhessek, vagy leereszkedjek-e egyből Nagykovácsiba a jelzésen? Még csak fél négyre járt az idő, lett volna még időm sötétedésig, de aztán úgy döntöttem, jártam ma már épp eleget, majd legközelebb innen folyatom az utam! Így aztán a csúcsról még a jelzéseket követve ereszkedtem le, de aztán rátérve a jelzés ösvényére fél óra alatt lesétáltam Nagykovácsiba, és onnan indultam haza.