Egy héttel a harmadik túrám után újra útra készülődtem: ez alkalommal szerettem volna befejezni a Dunazug 300 túramozgalmat, ez azonban azt jelentette, hogy egy túranap alatt el kell majd kerekeznem a tatai vasútállomásról Budapestre, a Lánchíd budai hídfőjénél elhelyezett 0 kilométerkőhöz! Ez a kiírás szerint 111,8 km távot jelentett 1210 méter szintemelkedéssel (igaz, a kissé távolabbi Tatai vártól mérve), tehát az eddigi túráim közül ez ígérkezett a legkeményebbnek, ráadásul a táv végén, a századik kilométer környékén kellett felkapaszkodnom Budakesziről a János-hegy tetejére, ami az útvonalat ismerve még viccnek is nagyon durva volt! Mindenesetre fél távnál, Herceghalomnál kiszállhattam a túrából a vasútállomáson, de ezt csak vészmegoldásként vettem figyelembe. Egyszerűen kíváncsi voltam, mennyire gyűr meg ez a táv és szint, mert ezt jó mércének gondoltam a későbbi túráimhoz!

A túra reggelén könnyű dolgom volt, húsz perc alatt legurultam a 7-es út hosszú, egyenletes lejtőjén a fennsíkról és hatra már meg is érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra. Megvettem a jegyet magamnak és a drótszamárnak, aztán a 6:26-kor induló Flirttel egy óra alatt meg is érkeztem Tatára. A vasútállomáson nem sokat szüttyögtem, gyorsan az övemre fűztem a fényképezőgépem tokját, beizzítottam a GPS-t, lenulláztam a kerékpár computer számlálóját, átcígöltem a bringát a peronok feletti gyalogoshídon, aztán bele is vágtam a túra érdemi részébe. Még indulás előtt megjegyeztem a Tatáról kivezető utat: az állomásról a Gesztenye fasoron kigurultam az 1-es főút városon átvezető szakaszára, a Bacsó Béla útra, aztán az egyirányú utcákat kicselezve a Mikszáth Kálmán utca, Tárkányi Lajos utca útvonalon kötöttem át az Agostyán felé vezető útra. Probléma egy szál se volt, hiszen mint kiderült, ki is volt táblázva ez a szakasz!

Tatát a vasúti sorompó után hagytam el, az út kényelmes hullámzással vágott át a városszéli telephelyek, később a mezők között és értem el nyolc előtt pár perccel Agostyánt. Megállás nélkül áttekertem a falun, a dombok közé felvezető kaptató még a házak között megkezdődött. Izzasztó szakasz volt ez, az előző túrámhoz hasonlóan ez a nap is nagyon párásan indult, pár perc alatt kicsapott a víz a viszonylag hosszú és húzósan meredek, 6-7%-os kaptatón. Megálltam a derekánál pár percre kifújni magam, aztán továbbindulva már hamarosan megérkeztem az Agostyáni Arborétum kapujához. Itt már nem álltam meg, pár perc múlva el is értem az út legmagasabb pontját a Gorba-tető és az Öreg-Kovács közötti Gorba-nyeregben, a GPS szerint 405 méter magasan (a tatai állomás körülbelül 150 méteres magasságban volt).

Az útelágazásban Tarján felé indulva leszáguldottam a hosszú lejtőn az Öreg-Kovács erdős oldalában a mezők közé, ahol aztán megállított a Gerecse-hegyre nyíló pompás panoráma! Fényképeztem párat, aztán jobbra tértem a következő elágazásban Vértestolna kissé kátyús, hepe-hupás bekötőútjára. A falut elérve megálltam a legelső nyitva tartó vegyesboltnál, igazolást kértem a céges pecséttel a füzetembe és vettem egy jéghideg kólát is. Ezzel aztán kiültem a bolt elé a lépcsőre hűsölni, csekkoltam a kerékpár computeren és a GPS-en az eddig megtett utat (kevés volt, mint közmondásos mackósajtban a brummogás), közben megiszogattam a kólámat, végül a lovak közé csaptam, mert még világosban haza akartam érni!

Végiggurulva a völgyben fekvő falun belefogtam a soron következő – szerencsére rövid – kaptatóba, visszatekertem egy másik, jobb minőségű bekötőúton a faluból az országútra, itt egy percre feltűntek az Országos Kéktúra kék sáv jelzései is, de azok később a főútnál balra tértek, én viszont jobbra és folytattam a hosszú ereszkedést Tarján felé. A tényleg jó minőségű, sima úton nekiengedtem a járgányt, hadd guruljon kedvére, bár ezen a lejtőn szinte minden magasságot elveszítettem, amit Tatáról indulva izzadtságosan összegyűjtögettem! Tarjánon csak átvágtam, de a települést elhagyva megint megállított a Gerecse-hegyre nyíló páratlan kilátás! Itt is pihentem néhány percet, készítettem pár fotót, aztán továbbtekertem Héreg felé.

Héreg szélét éppen csak érintve belefogtam a Tarjáni-medencéből kivezető hosszú kaptatóba a Páter-kő gerincének oldalában. Persze itt is megállított a szép kilátás, innen is káprázatos volt a rálátás a Gerecse-hegyre, de a távolban feltűnt a Pes-kő és dél felé a Somlyót is megpillantottam. 310 méteren, fenn a nyeregben is megálltam pár percre, aztán a gerinc túlsó oldalán, a lejtő hajtűkanyarjain leszáguldottam a Bajna előtti mezőkre. A párás távolban, pont előttem feltűnt a Nagy-Gete aszimmetrikus oldala, persze ezt is le kellett fényképeznem, aztán már gyorsan elértem Bajnát.

A füzetem szerint itt is pecsételnem kellett, pár perccel tíz után álltam meg a központban a szupermarket előtt, ahol aztán kaptam céges pecsétet és itt is vettem egy jéghideg kólát. Pár méterrel arrébb, a buszforduló árnyékos padjára letelepedve megittam a kólát és megettem hozzá egy mákos kiflit, amit helyben, egy kis sütődében szereztem be. Gyorsan csekkoltam itt is a kerékpár computert, szerinte eddig 32,3 km-t tettem meg Tatától, a GPS se mutatott mást. Ez már majdnem a táv harmada! Kicsit hűsöltem még az árnyékos padon, aztán eltekertem a csak pár száz lépésre lévő Bajnai-Metternich kastélyig. A füzetem szerint itt egy igazoló képet kellett készítenem, amit pár pillanat alatt meg is ejtettem a drótszamár főszereplésével. Persze a kastélyra is kíváncsi voltam, de felújítás miatt be volt kerítve, így aztán csak az utcafrontját láttam.

Bajnát elhagyva lassan a Gerecsét is magam mögött hagytam, a jól kiépített országút szelíden hullámzott alattam, jó tempóban értem el Szomoron és Felsőörspusztán keresztül Zsámbékot. Feltekertem a dombtetőn álló templomromig (az utolsó 100 lépés meredekén tolva a bringát), itt aztán leparkoltam a kerékpártárolóban és betértem a pénztár bodegájába, hogy igazolást kérjek az ottjártamról, meg persze jegyet is vegyek, mert a templomrom kihagyhatatlan látnivaló! Amikor meglátta a pénztárban ülő úr, hogy hányféle igazolás van már a füzetben, meg miután alaposan kivallatott, hogy most honnan jövök és hová megyek, ingyen beengedett a területre, merthogy megérdemlem!

Itt is kellett fényképes igazolás, ami gyorsan elkészült, aztán körbesétáltam az 1220 és 1234 között épült és az 1763-as földrengésben félig összeomlott premontrei kolostor és templom romjai között. A még torzóként is lenyűgöző szépségű templom leginkább a Jáki templomra emlékeztet a román-gótikus stílusával és megjelenésével, de most inkább a Budai-hegység mögötte feltűnő gerincére összpontosítottam, mert az lesz a túrám legutolsó megmérettetése a Budakeszi út kemény emelkedőjével! A romoktól továbbindulva megálltam még a városháza melletti Török-kútnál, mert itt egy kérdést kellett megválaszolnom. A kopottas emléktáblát elolvasva gyorsan meglett a válasz, aztán még körbesétáltam az 1500-as években tényleg a törökök által szépen kiépített forrást.

Zsámbék után egy időre elhagytam az emelkedőket, a mezők között tekertem ki az M1-es autópályáig, átgurultam alatta, aztán az 1-es főútra csupán pár méternyit rátérve a legrégebbi országúton indultam tovább, aminek egy másik, Szárliget melletti szakasza ismerős a kéktúrát járók számára. Ez volt a Budapest és Bécs közötti országút addig, amíg a múlt század 60-as éveiben meg nem épült a vele párhuzamos autóút (a jelenlegi 1-es út), később pedig az M1-es autópálya. Elgurultam a herceghalmi vasútállomás előtt, ekkor már 60 km volt a lábamban, de mivel még fiatal volt az idő (csak negyed egy felé járt), és fáradt sem voltam, habozás nélkül továbbindultam, majd pár perc múlva rátértem az Etyekre vezető kopottas aszfaltútra.

A dombhátak között hullámvasutazó aszfaltcsíkon háromnegyed egyre értem el a falut és mivel sejtettem, hogy közeleg már a boltokban a záróra, a központban azonnal meg is álltam a legelső, utamba eső vegyesboltnál. Itt is vettem egy hideg kólát, benyomattam a céges pecsétet a füzetembe, pihentem, megebédeltem a bolt előtti árnyékos lépcsőn, aztán az eladó hölgytől kapott információ alapján a Magyar-kút keresésére indultam, ugyanis itt is választ kellett találnom egy kérdésre! Az évszázadok óta percenként 6-800 liter vizet adó forrás foglalatát a török idők után építették ki. A múlt század hatvanas éveire teljesen elhanyagolták, medencéit hulladékkal töltötték fel, az ezredforduló előtt pár évvel újították fel teljesen, de a vize a szennyezettség miatt mára már nem iható! Kicsit körbenézve a válasz is meglett a kis parkocskában álló bővizű forrás kútházának oldalára szerelt emléktáblán, aztán már indultam is tovább Biatorbágyra.

A széles, sima, de forgalmas aszfaltúton átgurultam a már nem éppen lágyan hullámzó mezőkön keresztül a szomszéd településre, amin aztán szinte megállás nélkül átvágtam. Azért mondom, hogy „szinte”, mert az öreg viaduktokat mindig megcsodálom, amikor erre járok! Most is megálltam, készítettem pár képet róluk, aztán áttekertem a mára már funkciójukat vesztett hidak alatt, ugyanis a rajtuk áthaladó vasút sínjeit még a múlt század hetvenes éveiben egy vonalfelújítás során pár száz méterrel arrébb fektették le, levágva egy hatalmas kanyart. Később áttekertem a mostani vasút, az autóút és az autópálya alatti aluljárókon (ezek egymás után sorakoztak pár száz méteren belül), aztán már hamar elértem Pátyot az alig érzékelhető emelkedőn.

Mivel már szombat délután volt, sejtettem, hogy minden boltot zárva találok, ezért a pont az utamba eső Caffe Trevi cukrászdánál álltam meg igazolást kérni. Első szóra kaptam itt is céges pecsétet, aztán megvettem a szokásos kólámat, amivel kiültem a kerthelység árnyas napernyői alá. Ellenőriztem a GPS-t és a kerékpár computert, mindkettő szerint utam 82. kilométerét pedáloztam már! Ennek örömére újra nyeregbe pattantam és továbbindultam Budakeszi felé. Az erdőben hullámzó és kanyargó országúton háromnegyed három felé értem el a várost és kaptam bele a végső kapaszkodóba. Ezt az emelkedőt már alaposan kiismertem a sokéves bringázásom folyamán, bár igaz, hogy az utóbbi tíz évben egyszer sem tekertem fel rá. Mindig fel tudtam menni rajta, még a régi, kisebb átfogású áttételezéssel is, nem kellett tolással megaláznom magam, hát, most megesett velem ez a csúfság!

Nem tudom, hogy a korom miatt-e (nem, nem vagyok kéményseprő), vagy a lábamban lévő közel 100 km miatt, de most tolnom kellett a gépet az emelkedő legmeredekebb, 10% körüli emelkedésű részén! Amikor lekászálódtam a nyeregből és csekkoltam a GPS-t, vettem csak észre, hogy valahol még Páty után a dombok között megmakacsolta magát és kijelentette, hogy nem látja a műholdakat! Leokéztam a kijelzőjén a szöveget, újraindítottam a kütyüt, de úgy láttam, kimaradt a mérésből vagy öt kilométer! Toltam a bringát pár száz lépésnyit, aztán amikor a meredekség már enyhült, újra felültem rá és a Szépjuhászné melletti nyeregben tértem rá a János-hegyre vezető keskeny, forgalom elől elzárt erdei aszfaltútra. Érdekes, hogy ennek az emelkedése már kevésbé meredek, mint az ide felvezető Budakeszi úté bármelyik irányból! A keskeny, kicsit kátyús, kanyargós szerpentinen háromnegyed négyre értem fel a Libegő előtti kis placcra, innen már feltoltam a bringát a kilátóhoz (ennek a szakasznak a meredeksége szerintem helyenként veri a 14-15%-ot is!).

Fenn a kilátónál hosszasan kerestem az ide vonatkozó kérdésre a választ, de kinn több tábla és emlékkő is volt, ezeket végig kellett olvasnom, végül benn a kilátóban találtam meg a kért szöveget. Dolgom végeztével gondoltam, felmegyek megnézni a kilátást, amikor kitört egy igazi, nyári zivatar! Pár percet még a torony kilátójának belépőszintjén dekkoltam, aztán lementem inkább a földszinti, pontosabban a szuterénben lévő presszóba. A zivatar pontosan kétsörnyi ideig tartott, mire elszopogattam a második 0,33-as alkoholmentes Heinekent, már el is állt, én pedig háromnegyed öt felé visszaereszkedtem a Libegőhöz. Még egy pecsétet be kellett itt zsebelnem, de mint kiderült, ez az utolsó igazolás volt a legnehezebb!

Fenn a kilátó presszójának céges bélyegzője nem utalt a helyre, a Libegő felső végállomásán pedig már nincs pénztár, csak egy jegykiadó automata, az épületében lévő büfé stemplijén is csak valami budapesti cím állt, talán ott lehet a cég irodája! Az épület előtti lángosos fiúk is segítőkészek voltak, de az ő blokkjuk sem volt eléggé jó nekem, mert egy Lánchíd utcai cím szerepelt rajta! Kénytelen-kelletlen igazolás nélkül indultam tovább a kitűnően felújított erdei aszfaltúton, észre sem véve, hogy nem tettem vissza a computert a kormányon lévő foglalatába! Csak a Normafánál, a buszfordulóban kattintottam a helyére, sajnos így vagy két kilométer kimaradt ebből mérésből is. Viszont szerencsére itt a Normakert vendéglőben kaptam egy szép bélyegzést, így aztán csak begyűjtöttem a túra legutolsó stemplijét is!

Innen már csak lejtmenet volt hátra, először az Ötvös úton a fogaskerekűig, majd az Istenhegyi útról kellett volna letérnem a Diósárok útra, de ezt a lejtőt az esőtől csúszós, vízátfolyásos aszfalton olyan meredeknek találtam, hogy inkább visszatértem a kevésbé lejtős Istenhegyi útra, ezen gurultam le a fékeket erőteljesen markolva a Déli pályaudvarig. Megkerültem az állomás sarkát, aztán a Krisztina körút, Alagút útvonalon értem el a Lánchíd budai hídfőjének körforgalmát a kiíráshoz képest némileg rövidebb és forgalmasabb úton. Megálltam a drótszamárral a 0 km kőnél, most nem kellett már itt igazolnom, de azért elkészült az emlékfotó, leolvastam a computert, ami itt 106,03 km-t mutatott, de ehhez hozzá kell még adni azt a távot, amit nem mértem a Libegő és a Normafa között.

Már nem volt más dolgom, mint a megszokott rakparti kerékpárúton és a Budafoki úton hazatekerni. Itthon még rendbe teszem majd az igazolófüzetet: végigdátumozom a stempliket (ezt még a kéktúra füzetekben is mindig a leadás előtt tettem meg), a túra közben készített képekről kimásolom a kérdésekre adandó válaszaimat, kinyomtatom az igazoló fotókat, aztán írok a túra meghirdetőjének, hogy leadnám nála értékelésre a füzetet. Persze elgondolkodtam a bejárásom során nyert tapasztalatokon is: az Országos Kerékpáros Körtúra bejárásakor még síkvidéki szakaszok esetén sem fogom a napi távokat sokkal 100 km fölé emelni, viszont a szintesebb, dombsági, középhegységi napi szakaszok hosszát inkább 80-90 km-ben fogom maximálni.