Nagyon hosszú és kellemesen meleg volt 2018-ban a vénasszonyok nyara, kitartott egészen november közepéig, azonban ekkor már tartósabb lehülést és csapadékosabb időszakot jeleztek egyre nagyobb valószínűséggel az időjárási előrejelzések. Az utolsó szép napnak egy pénteki munkanap ígérkezett, és mivel még mindig volt szabadságom, úgy döntöttem, nem fogom elszalasztani ezt az alkalmat, és folytatom a Közép-dunántúli Piros Túra bejárását ott, ahol tíz nappal korábban abbahagytam: a szári vasútállomáson!

Ezen a napon sem keltem korán, az előző túrámhoz hasonlóan most is a 6:28-kor Győrbe induló Flirtre vettem jegyet Kelenföldön, aztán hétre már meg is érkeztem vele Szár vasúti megállójába. A vonatról leszállva készülődni kezdtem a hűvös reggelen, pont akkor kelt fel a nap, amikor felfűztem az övemre a fényképezőgépem tokját és a GPS-t bekapcsolva arra várakoztam, hogy pontosan megállapíthassa a pozíciómat. Gyorsan megörökítettem azt a pillanatot, amikor vakító fénnyel kibukkant a dombok mögül a napkorong, aztán fázósan a nyakamig rántva az anorákom zipzárját belevágtam az erre a napra tervezett, Oroszlányig vezető túraszakaszba.

A peronról leereszkedve átballagtam az aluljárón a sínek alatt, elolvastam a turista tájékoztató nyilak szövegét, amelyek egyike 17,7 km-re taksálta a Vértessomlóig és 24,2 km-re az Oroszlányig vezető utat a Közép-dunántúli Piros Túra útvonalán, aztán a jelzéseket követve elindultam Szár bekötőútján a falu felé. A vasút mellett csak néhány telephely és kisebb üzem vert tanyát, a település eléggé messze feküdt még innen. Jó húszperces menettel értem el a házakat, közben a Sósi-ér széles lapályán átvágva alaposan megbámultam a deres réteket. Fél nyolc felé tértem rá a falu főutcájára, a Rákóczi Ferenc útra, itt jobbra fordítottak volna a villanyoszlopokra festett jelzések, de gondoltam, elballagok a másik irányba az Aréna sörözőig, hátha nyitva találom ezen a reggelen! Nyitva is volt, a törzsközönség is benn ült már, én pedig a szokásos söröm mellé kértem még szíverősítőnek féldeci szilvát is, ez nem szokásom, de a hideg reggelen bizony elkelt folyékony télikabátként! A pecsételést már múltkor elintéztem a kocsmában, benyomtam akkor a dupla bélyegzést az igazolófüzetembe, most nem is maradtam itt sokáig, tíz perc múlva már a hátamra kaptam a zsákot és elindultam az utamra.

Pár lépéssel visszatérve a KDP útvonalára elhaladtam a Vértesi Natúrpark tájékoztató táblája mellett, aztán a Rákóczi úton elindultam kifelé Szárról. Enyhe emelkedőn értem el a faluvéget, az utolsó telephely kapuja előtt pedig megálltam egy percre egy fakereszt előtt. Nem láttam semmilyen szöveget rajta, de nemzeti színű szalagokkal volt feldíszítve, még egy kis koszorút is felakasztottak rá, mellette pedig egy régi kilométerkövön mindössze annyi állt, hogy K. Miklós és barátai készítették 2010-ben. Továbbindulva már földúton bandukoltam végig a telephely kerítése mentén, aztán egy útelágazásban, az Öregtölgy vendégház hatalmas bekerített telkének kovácsoltvas kapujánál végre befordultam az erdőbe.

A kellemes emelkedő itt folytatódott az avarral borított erdei szekérúton, örömmel láttam, hogy ezen a szakaszon a Közép-dunántúli Piros Túra jelzései is egészen frissek, jól követhetőek. Ebből a szempontból eddig a Tarján és a Somlyó közötti pár kilométeres szakasz volt a mélypont, ott csak GPS-es segítséggel boldogultam sok helyen. Közben az idő is melegedni kezdett, a kocsmában felhörpintett folyékony szilva is hatni kezdett, meg persze a jól járható emelkedő hatására is kicsit lazábbra vettem a figurát és az anorákom cipzárját lehúzva ballagtam már az erdei úton.

Negyed kilenc után értem el a már régen megszüntetett vértesi erdei vasút nyomvonalán haladó keskeny erdészeti aszfaltutat, a jelzések iránymutatását követve ezen indultam tovább. A szárligeti vasútállomásról induló keskenynyomtávú vasutat 1918-ban építették és főként az erdőben kitermelt faanyag szállítására használták először lóvontatással, később gőzmozdonyokkal, az utolsó időkben pedig dízelvontatással. A vasutat 1945-ben szüntették meg, mára már nyomaiban sem látható, bár Szárligeten pár évvel ezelőtt létrehoztak egy kis emlékhelyet az önkormányzat épülete előtt.

Nem maradtam sokáig a keskeny aszfaltúton, a hajtűkanyarja után már le is tértem róla egy ösvényre, hogy belevágjak a nap egyik legnagyobb kaptatójába, fel a Körtvélyes-hegy hosszan elnyúló gerincére. Persze ez sem volt nagyon meredek emelkedő, de azért kicsit vissza kellett fognom a tempómon, hogy ne melegedjek túlságosan ki. Az ösvény egy idő után aztán beletorkollott a dombra felkapaszkodó szekérútba, ez pedig kilométereken keresztül ki is tartott alattam. Nagyjából negyed tíz felé értem fel az egyre jobban ellaposodó kaptatón a gerincre, itt aztán le is tértem földútról, hogy rövid kitérőt tegyek a jelzéseket követve a hosszú hegyhát egyik magaslatán, a Körtvélyes 480 méter magas „csúcsán” álló geodéziai toronyhoz.

Az avarral vastagon borított ösvény néha eltűnt alólam, de a fákra festett jelzések kitűnően vezettek, végül a lassan lombját vesztő tölgyes-gyertyánosban pár perc után megpillantottam magam előtt a betonhengert. Szerencsére az ajtaja nem volt zárva, így aztán lendületből fel is kapaszkodtam a hatszintes mérőtorony tyúklétráin a tetőteraszra. Körbepillantva azonnal megállapítottam, hogy megérte feljönni, ugyanis a tiszta időben messzire el lehetett látni! Észak felé a Gerecse-tetőre és a Pes-kő sziklás oldalára nyílt kilátás, nyugat felé Vértessomló és Oroszlány tűnt fel a hegyek lábánál, errefelé alaposabban is körülnéztem, hiszen ebben az irányban folytatom majd az utam. Kelet felé fordulva pedig még a távoli Pilis-tető és a budapesti János-hegy is látható volt a horizonton!

Alaposan kigyönyörködtem magam a kilátásban, de aztán a hideg északkeleti szél gyorsan lekergetett a tetőteraszról! Visszaereszkedve a torony fémlétráin a földszintre, leültem egy hosszabb pihenőre a bejárati ajtó melletti farönkökre. Megettem az egyik szendvicsem, ittam rá egy keveset, aztán még egy jó darabig sziesztáztam a már szinte kopasz fák közé beragyogó napsütésben, mire háromnegyed tíz magasságában rászántam magam a továbbindulásra! Visszagázoltam a vastag avarszőnyegen a jelzés földútjára és továbbindultam rajta északnyugat felé.

Ez egy nagyon kellemes része volt a túrámnak, hiszen az út gyakorlatilag szintben vezetett végig a hegyháton, nekem pedig jutott időm és energiám az erdő látványában is gyönyörködni! A Közép-dunántúli Piros Túra bejárásával töltött eddigi négy őszi nap közül talán ez volt a legszebb, a fák sárga-barna-vörös levelei pedig szinte ragyogtak a napfényben! A napsütés ellenére azonban egyáltalán nem volt meleg, bár a reggeli fagyok elmúltak, de annyira azért nem melegedett ki az idő még késő délelőttre sem, hogy levegyem magamról az anorákomat!

Meg-megállva, rengeteget fényképezve baktattam az erdei úton, nagyjából háromnegyed tizenegy felé elérve azt a pontot, ahol a jelzések megérkeztek jobbról, északkelet felől, hogy aztán a jelzésekkel együtt induljanak tovább balra egy ösvényen. Ereszkedés kezdődött egy lassan kialakuló oldalvölgyben, ami aztán egyre kövesebb, sziklásabb lett, végül egy kis Mária-kegyhely előtt elhaladva leereszkedtem benne a Szép Ilonka-forrásig. Itt egy szépen kialakított erdei pihenő fogadott, le is málháztam az egyik asztalnál, aztán körbesétáltam a forrást.

Az itt is elhelyezett kéktúra tájékoztató tábla már kidőlt a földből, de nekitámasztották a forrás kemenceszerűen magas és gömbölyű foglalatának, de ezen kívül minden ép volt az erdei pihenőben, még a forrás vize is vígan csörgedezett a nagyon száraz nyár és ősz ellenére! Alaposan megnéztem mindent, hiszen idővel nagyon jól álltam, nem kellett sietnem, aztán mivel már tizenegy felé járt az idő, úgy döntöttem, hogy itt meg is ebédelek.

Éppen előpakoltam mindent a hátizsákomból, amikor megcsörrent a telefonom. Azon mérgelődve vettem elő a mobilt, hogy a kollégák még itt sem hagynak békén, de aztán láttam, hogy a feleségem keres otthonról (ezen a pénteki napon délutános volt), így megnyugodtam pár pillanatra, viszont amikor azt mondta a telefonba, hogy miközben vásárolni volt, betörtek a lakásunkba, hirtelen megállt bennem az ütő! Elbeszéléséből lassan kiderült, hogy kétségbeesésében engem hívott először, így aztán mondtam, hogy próbáljon megnyugodni, nézzen szét a lakásban, mérje fel, mi tűnt el, és majd ha befejeztük a beszélgetést, azonnal hívja a rendőrséget!

Tehát élő közvetítésben tudtam meg, hol és mit forgattak fel a betörők, aztán lassan kiderült, hogy műszaki cikkeket egyáltalán nem vittek el a lakásból, készpénzt sem tudtak, mivel az otthoni pénztárca az asszonynál volt, hiszen vásárolni volt éppen, csak a sok éve gyűjtögetett ékszereinek kelt lábuk! Nem volt persze ez milliós érték, hiszen mindössze egy-két ajándékba kapott nyakláncból, karkötőből és néhány gyűrűből állt az aranykészlet, a többi pedig csupán szép bizsu volt, de mindegyikhez fűződött valamilyen emlék! Persze meg kellett ígérnem, hogy azonnal indulok hazafelé, de azt elmondtam, hogy épp az erdő közepén vagyok, mire elérem a legközelebbi falut, az biztosan legalább másfél óra, és onnan még haza is kell jutnom valahogy!

A telefont letéve már nem volt kedvem ebédelni, inkább elővettem a térképemet megnézni, merre juthatok ki leggyorsabban az erdőből valamilyen lakott helyre? Azonnal láttam, hogy nagyjából egyforma távolságra lehetek Várgesztestől és Vértessomlótól, de Várgesztes zsákfalu, oda talán nem megy annyi busz, mint Vértessomlóra, ami amúgy is útba esett a KDP útvonalán! Miközben a térképet elemezgettem, bekapcsoltam a telón a mobilnetet, hogy megnézzem, mikor indul majd hazafelé buszom Vértessomlóról, de nem volt szerencsém: bár telefonáláshoz volt elég térerő, de a net nagyon nem akart működni az erdei pihenőből! Becsülgettem a térképen a távot a faluig, úgy láttam, nem is mondtam butaságot a nejemnek, amikor másfél órára becsültem az időt, mert a táv volt vagy hat kilométer innen a faluközpontig! Akkor pedig hegyibe, mert biztos lesz egy-két kora délutáni busz, ami hazahozza majd a kisiskolásokat! Az órámra néztem: éppen elmúlt tizenegy óra. Jó lenne fél egyre Vértessomlón lenni! A hátamra kaptam a zsákot, és haladós tempóban belevágtam a maradék távba.

Az erdőn keresztül gyorsan átértem a Mocsár-rét kaszálójára, onnan pedig minimális szinttel felkapaszkodtam a domboldalban futó erdőgazdasági makadámútra. Tempósan tudtam haladni ezen az enyhén lejtő, murvás, kavicsos úton, így aztán fél tizenkettő előtt öt perccel már megérkeztem a keskeny erdei aszfaltúthoz, ahol kereszteztem a Mátyás-pihenőtől a Szarvas-kút felé tartó Országos Kéktúra útvonalát. Megálltam itt egy percre kifújni magam, és minden sietségem ellenére itt is lecövekeltem egy pillanatra, hogy pár képet készíthessek az őszi színekben pompázó erdőről!

De aztán rákapcsoltam, hogy fogyjanak a kilométerek is! Egy szálfabükkös aljában kanyargó eróziós árokban kapaszkodtam fel újra a fennsíkra, itt aztán az erdei földút lassan végighullámvasutazott a tetők között. Eseménytelenül teltek a következő kilométerek, szerencsére még attól sem kellett tartanom, hogy eltévedek a sietségben, mert úgy néz ki, hogy a Közép-dunántúli Piros vértesi szakaszán első osztályú munkát végeztek a jelzésfestők! Az útelágazásokban egyértelmű volt a követendő útirány, de még a földút hosszában is úgy voltak festve a jelzések, hogy az egyiktől már szinte mindig látni lehetett a következőt!

Nagyjából dél felé kezdődött az az enyhe lejtő, amin aztán már negyed órán belül elértem Vértessomló faluvégét. Egy pillanatra megálltam a temető sarkánál a Vértesi Natúrpark tájékoztató táblájánál (úgy láttam, pont olyan, mint a reggel Száron látott társa), itt gyorsan pecsételtem a füzetembe a kihelyezett bélyegzővel, aztán jól kilépve elindultam a faluközpont felé. A jelzéseket követve tértem rá a Rákóczi Ferenc utcáról a Kultúr közre, innen pedig a Petőfi Sándor utcára. Itt, a haranglábnál a jelzések balra fordultak, de a térképről tudtam már, hogy jobbra lesz a buszmegálló, így aztán arra indulva tovább már gyorsan megérkeztem a Várgesztesre induló út elágazásához és a buszmegállóhoz.

Persze egyből a menetrendi táblát kezdtem el böngészni, és ki is szúrtam rajta, hogy munkanapokon 12:56-kor indul innen egy busz Tatabányára. Az órámra néztem: 12:33 volt éppen! Tehát alig több, mint húsz perc múlva már a buszon ülhetek! Most már nem kellett sietnem, kikapcsoltam a GPS-t és a fényképezőgéppel együtt elpakoltam a hátizsákba, aztán a mobilomon ellenőriztem a menetrendeket. Az internetes menetrend is jelezte a buszomat, ami aztán úgy ér majd át Tatabányára, hogy lesz 10-12 percem átrohanni a Vértes Center alatt lévő buszállomásról a szomszédos vasútállomásra, és megvenni a jegyem a 13:30-kor Kelenföldre induló Railjetre! Ahogy fejben kalkulálgattam, innen akár másfél óra alatt hazajuthatok! Felhívtam a hírrel a nejem, aki aztán mondta, hogy délutánra egy nap szabadságot vett ki, mert már lassan indulnia kellene munkába, de még csak most jöttek meg a rendőrségtől a helyszínelők!

Ezt a hírt emésztgetve vettem észre egy buszt, amint elhúzott előttem Tatabánya felől jövet a faluvég felé, aztán pár perc múlva már jött is vissza. Ez a busz tehát nem ment fel Várgesztesre! Most már láttam, hogy jó döntés volt a kissé távolabbi Vértessomlót választani a két falu közül a Szép Ilonka-forrásnál! A sofőr aztán úgy nyomta a gázt egész úton, mint a szólás-mondásbeli siket a csengőt, így a menetrendhez képest egy-két perccel korábban érkeztünk meg Tatabányára. Mindenesetre kettesével véve a lépcsőket rohantam fel a vasútállomás pénztárába, ahol meg is vettem a jegyet a Münchenből érkező Railjetre, méghozzá első osztályra, mert már csak ott volt üres hely! Csekély 1850 Ft-ből ki is jött a Kelenföldig szóló 60 km-es jegy!

Most már nem volt más dolgom, mint a nyakamba kapva a lábam kirohanni a peronra, mert a hangosbeszélő szerint már megérkezett a vonatom! Szerencsére pont a peronra levezető lépcsősor mellett állt a 61-es számú kocsi, ahová a jegyem szólt. Mire megkerestem rajta a 101-es ülést, már indult is a vonat! Aztán a Railjet rá is szolgált a nevére, mert volt olyan szakasz, ahol 140-nel robogott Budapest felé!

Csak útközben gondolkodtam el azon, hogy múltkoriban, az első KDP-s túranapom végén sajnáltam kiadni az intercity jegyére az 1730 Ft-ot, most meg habozás nélkül kiperkáltam az 1850-et a pénztárban a Railjet jegyre! Ja persze, a körülmények! Akkor ráértem, most pedig lóhalálában rohantam haza! Percre pontosan érkeztünk Kelenföldre, és a netes buszmenetrendből már tudtam, hogy hat percem van, hogy végigrohanva a peronok alatti aluljárón átérjek a buszvégállomásra! Ezt is sikerrel abszolváltam, így aztán pont fel tudtam még ugrani a már járó motorral az indulási jelzésre váró 250-es buszra.

A lakásba belépve az órámra néztem: 14:25 volt rajta az idő. Nyolcvankilenc perc alatt hazaértem tömegközlekedéssel Vértessomlóról Budapestre, a lakásunkba! Szerintem ezt még saját autóval is nehezen lehetne űberelni! Még a lakásban dolgoztak a helyszínelők, bár már csomagoltak. Körbepillantva láttam, a bejárati ajtóban nem esett kár, csak a zárakat szerelték ki, hogy a laborban megvizsgálhassák azokat. Elbúcsúztunk tőlük, aztán az időközben hazatérő fiammal együtt elrohantunk lóhalálában zárakat venni, hogy egyáltalán be tudjuk csukni az ajtót! Szokatlan vége lett ennek a túrának, de tud az élet furcsa dolgokat produkálni!