A rövidebb mátrai és balaton-felvidéki sátras túrák után úgy döntöttünk, az 57 kilométeres bakonyi túránkat Zirc és Bodajk között egyszuszra tesszük meg sátorral négy nap alatt, körülbelül 15 kilométeres szakaszokra osztva. Ennek jegyében indultunk el szombat kora reggel a távolsági busszal Budapestről, és délelőtt háromnegyed tízkor már Zircen cihelődtünk le róla a buszmegállóban.

Örömteli meglepetés volt az, hogy a megállóban régi túratársainkkal találkoztunk, Évával és Józseffel, akik Fehérvárról jövet itt szálltak fel egy nagyobb túracsapattal ugyanarra a buszra, amivel mi jöttünk idáig, hogy ők aztán a közép-dunántúli piros (KDP) jelzésen túrázzanak egy sort ezen a szép szombati napon. Rövid beszélgetés után ők felszálltak a lassan már induló buszra, mi pedig leültünk reggelizni a buszmegálló egyik padjára.

Evés-ivás után felmálháztunk és nekivágtunk az első napi adagnak: a Zirc és Jásd közötti 14,5 kilométernek. Átvágtunk a kis téren és elsőnek megtekintettük a ciszterci apátság templomát és a Reguly Antal könyvtár épületét (kívülről), aztán továbbindulva a főút mellett a vasútállomás felé vettük az útirányt. Az apátság magas kőkerítése mellett megbámultuk a régi, már rég lebontott bazilika meghagyott pillérén álló Szent Imre-szobrot, aztán hamarosan elértük a főutat keresztező vasúti átjárót.

Itt balra tartva a sínek mellett elgyalogoltunk a talán két-háromszáz méterre álló vasútállomásig. A kéktúrás bélyegző a forgalmi irodában volt, a vasutasok minden cécó nélkül beinvitáltak magukhoz és barátságosan érdeklődtek honnan, merre megyünk. Mivel úgy láttuk, a vasút forgalma szinte a nullával volt egyenlő akkor, biztosan nem tartottuk fel őket.

Továbbindultunk és újra visszatértünk az aszfaltúthoz. A jelzések a jobb oldali járdán vezettek kifelé a városból. Körülöttünk ünneplőruhás gyerekek és felnőttek tértek vissza az iskolai évzárókról. Utunk lassan emelkedni kezdett és már komoly emelkedőn ballagtunk felfelé, amikor végetértek a házak és megszűnt a járda is. Átváltottunk az út bal oldalára és most már a padkán ballagva értük el azt a pontot, ahol az út egy balkanyarral beveszi magát két kisebb domb közé. Visszatekintve készítettünk néhány felvételt a völgyben fekvő Zircről.

A kanyargós úton egyre emelkedve értük el Nagyesztergár határát, itt az első adandó alkalommal, az út jobb oldalán álló kis ivó faasztalainál megpihentünk. A faluban ismét a jobb oldali járdán folytattuk az utunkat, de hamarosan a jelzéseket követve jobbra fordultunk egy mellékutcába. Itt a jelzésfestők abszolút tökéletes munkát végeztek: egy rövidebb szakaszon minden villanyoszlopon ott pompáztak a jelzések! (Pedig egy kis festéket eltehettek volna a későbbi szakaszokra. Lásd lejjebb).

Elérve a falu végét erdei szekérútra tértünk, ez egyre lejjebb ereszkedve a domboldalon erdőfoltok és mezők között vezetett a Gaja-patak szülővölgye felé. Itt kapott el bennünket bakonyi túránk során először és utoljára eső, de mire az esőkabátainkat elővettük, már szinte el is állt. Még a port sem verte el a csekély kis zápor!

A rövid intermezzó után folytattuk az utat és félórás eseménytelen út után elértük Veimpuszta épületeit. Eddig a földút jól járható volt, a jelzések ritkásan voltak csak felfestve, de követhetően. Sajnos itt egy meglehetősen rosszul jelölt és viszonylag nehezen járható szakasz kezdődött.

A földutunk a puszta első romos épületénél kettéágazott, a jelzés a bal oldali, rosszabb, eléggé benőtt úton vezetett tovább. Hamarosan keresztúthoz értünk, itt a térkép alapján balra fordultunk. Az út csíkja mellett a fák ki voltak vágva kb. 10-20 méter szélességben mindkét oldalon, tehát elég reménytelen volt jelzéseket találni. Kéktúrás könyvünk térképe szerint innen kellett jobbra fordulnunk, de semmilyen ösvényt nem találtunk, amerre mehettünk volna. Továbbhaladva az út leszaladt a Gaja völgyébe és keresztezte az erecskényi patakot, de a térkép szerint nekünk az innenső oldalon kellett maradnunk.

Végül Gábor kutakodása volt sikeres, valami egész halvány nyomot talált félúton lefelé a völgybe és továbbmenve rajta megtalálta az első jelzéseket is. Elindultunk hát az ösvényen, és az hamarosan keréknyomokba torkollott. Megleltük tehát a továbbvezető utat, ami a völgy alján futott kelet-délkeleti irányba. Szinte embermagas gazzal és sással borított réteken vágtunk át, jelzések nagyon-nagyon ritkán voltak: csak ott tűntek fel, ahol az út fák mellett haladt el.

A mezők után a keréknyomok egy kis erdőbe vezettek és jobbra fordultak. Itt a jelzések alapján balra tértünk egy ösvényre és igazi „őserdőn” keresztül haladtunk tovább. A nyom szeszélyesen kanyargott, kidőlt fákat került meg, vagy bújt át alattuk. A Gaja egyik jobb oldali „mellékfolyóján” átkelve domboldalra kapaszkodtunk fel, aztán hamarosan elértük azt a rozzant vadvédelmi kerítést, aminek a tövében folytattuk tovább az utat már egy jól járható földúton.

Feltűnt előttünk a Cser-hát domboldala, közvetlenül a domb tövében balra vezettek tovább a jelek. A keréknyom, amin haladtunk, később földútra váltott, ezen értük el a Bakonynánára vezető keskeny aszfaltutat. Már az aszfaltúton haladva egy fahídon kereszteztük a Gaja-paatakot; a patak itt már elég tekintélyes szélességű és vízhozamú volt ahhoz képest, hogy csak néhány kilométerrel feljebb eredt.

Bakonynána határában a jelzések jobbra térnek, de a kéktúrázóknak be kell menniük a faluba, hogy pecsételhessenek a füzeteikbe. Egy kis dombra felkapaszkodva az út jobb oldalán áll a presszó, ahol a kéktúrás bélyegző található. Itt hosszabban is megpihentünk: megebédeltünk és hűsöltünk egyet a presszó előtti napernyők alatt álló külső asztaloknál.

Tovább kellett azonban indulnunk, annál is inkább, mert itt kezdődött aznapi utunk legszebb szakasza: a Gaja-szurdok. Visszatértünk tehát a falu határába és elindultunk a Tés felé vezető aszfaltúton. Innen a jelzéseket követve néhány lépés után letértünk egy földútra (A szélén tábla elhelyezve: Magánterület! Gábor válasza: De kék betűkkel van festve és mi kéktúrázunk!) és a Gaja mentén húzódó fasor mellett haladva hamarosan elértük a Prém-malmot.

Az épület előtti kis tisztáson átvágva ösvényre tértünk, és lassan elértük a szurdokvölgy bejáratát. Alattunk jobbra a Gaja-patak csobogott, mi fenn haladtunk a szurdokvölgy oldalában a jól kiépített kis gyalogúton. Időnként egy-egy pillantást lehetett vetni a lenn futó Gajára. Árnyas utunkon kb. negyedóra alatt elértük a fából faragott Erdész-emlékművet és a Gaja-patak túlsó partján álló erdei pihenőt. Itt kezdődik a jelzés, ami a Római fürdőhöz, vagyis a Gaja összeszűkülő, sziklák közötti szurdokvölgyéhez visz.

Érdemes megtenni ezt a néhány perces kitérőt, mert a sziklákon kis vízeséseken keresztül lerohanó patak látványa feledhetetlen! Néhány percig elgyönyörködtünk benne, aztán visszatértünk az erdei pihenőhöz és egy kis időre megálltunk a padoknál pihenni.

Újra rátértünk a jelzésre, ami felkapaszkodott a Vadalmás oldalában. Fentről egy irtás felső szegélyéről elénk tárult a Tési-fennsík panorámája, a tetőn még Tés egyik házát is látni lehetett! Aztán újra leereszkedtünk a Gaja völgyébe, itt a csábít rövid letérésre a Vadalmás-forráshoz. Ide már az autós piknikezők is eljuthatnak, vagy egy tucat autó is állt a forrás melletti kis tisztáson.

Gyorsan továbbindultunk és visszatértünk a jelzés földútjára. Jobboldalt elhagytunk a nagyobb tisztást (a térképen sátrozóhelyként van jelölve), előtte nyomóskúttal. Előzetes terveink szerint ez volt az egyik lehetséges sátorozási helyszín, sajnos egy eléggé zajos, nagyobb társaság sátrai foglalták el a tisztás nagy részét.

Továbbmentünk hát és azt hiszem, itt lehetett valahol a jelzés letérése a Gaja túlsó partjára, mert innen több jelzést már nem láttunk. Aztán a térképen már mi is konstatáltuk, hogy a kéktúra a patak jobb partján halad tovább, de akkor már elég messzire elgyalogoltunk a földúton. Végül is továbbmentünk rajta, és ezen értük el Jásdot.

Betértünk pecsételésre az aszfaltút nagy kanyarjában álló kocsmába. Elvégeztük az adminisztrációt, elfogyasztottuk a megérdemelt sör- és kóla adagjainkat, aztán az útkanyarban álló kis téren talált nyomós kútnál feltöltöttük a vízkészletünket. Időközben észrevettük, hogy a falu felett a Tési-fennsík oldalában rétek nyílnak, ahol talán a sátrat is fel tudjuk majd verni. Átkeltünk tehát a Gaja hídján (előtte újra elértük a jelzéseket) és megindultunk felfelé a domboldalban. A kéktúra ösvénye itt egy kis völgyecskébe szalad be, letértünk hát róla balra és az itt kezdődő tisztás szélén egy villanypásztor által bekerített területet megkerülve elértük a domboldalban az erdőszélt. Itt a lejtés is megenyhült. Körbejártuk a területet és a legalkalmasabbnak ítélt helyen felütöttük a sátrat.

Ezután már nem volt más dolgunk, mint kényelmesen megvacsorázni és aztán gyönyörködni a naplemente látványában. Lenn a faluban lassan kigyúltak az esti fények, mi pedig aludni tértünk. Fárasztó volt a nap, de jó nagy utat megtéve sikerült teljesíteni a tervünket: megérkeztünk Jásdra. Örömünkbe sajnos egy kis üröm is vegyült: mivel a földúton értük el a falut, kimaradt a jobb parton álló Kálvária és a Szentkút. Pedig ezeket mindenképpen meg szerettük volna nézni...