Mivel a sátras túrákon a Nappal fekszem, így aztán nagyon sokszor vele együtt kelek is! Ráadásul most a sátram északkelet felé nézett, így aztán a hajnal első fényei bevilágítottak a szúnyoghálós ablakon keresztül. Már fél öt felé felkeltem és a polifoam derékaljamon üldögélve a sátor előtt néztem végig a napkelte színjátékát. Miután öt előtt pár perccel felkelt a Nap, komótosan megreggeliztem, összepakoltam, lebontottam a sátrat és hét óra felé már menetkészen álltam. Magam mögött hagytam hát a rétet, éjszakai táborhelyemet és visszatértem az erdőszéli földútra. Úgy döntöttem, ez a nap lesz a „menő”, vagyis igyekszem minél közelebb kerülni Mátraverebélyhez, hogy az utolsó túranapon már kora délután megérkezhessek oda, és még egy viszonylag korai busszal hazaindulhassak Budapestre. Így a Tepke tetején lévő tisztást tűztem ki az aznapi szakasz céljául.

Gyorsan leereszkedtem a dombról a meredeken lejtő és mindvégig az erdőben haladó földúton, aztán egy útelágazásba értem ki a mezők szélén. Úgy gondoltam, a jelzések a balra induló széles, jól kitaposott földúton indulnak tovább (emlékeim szerint arra mentünk öt éve is az első bejáráson), de nem! A GPS egy benőtt ösvényre irányított, ami a földúttól kissé jobbra indult tovább és itt a jelzések is feltűntek! Törtettem néhány percig a dzsindzsában a dagonyákat kerülgetve, közben a környékbeli szúnyogok is úgy gondolták, hogy szerény személyemben megjött a reggelijük, aztán az ösvény néhány perc után beletorkollott a korábban már említett földútba!

A széles földútra kiérve aztán elgondolkoztam azon, miért vezettek a jelek a kényelmesen járható út helyett az embermagas gazban, végül arra jutottam, valószínűleg ezen a rövid szakaszon új nyomra terelődött a földút, a régi nyomot persze benőtte a gaz és a dzsindzsa, de a jelzéseket még nem helyezték át! Innen már a keményre taposott úton indultam tovább, a völgyből egy hatalmas búzaföld szélén haladva egy újabb gerincre kapaszkodtam fel, aztán a túlsó oldalán már ismét lejtve bebandukoltam a kora reggeli napsütésben Nógrádsipekre.

A faluszéli telephelyről akkor indultak a földekre a mezőgazdasági gépek, én pedig a hosszú Széchenyi utcán végigporoszkálva hamar elértem a faluközpontot. A kéktúra jelzett útjáról letérve megálltam a vegyesbolt előtt, betértem pecsételni és némileg feltölteni a már kimerült készleteimet. Vásárlás után elrendezgettem a dolgokat a bolt melletti pihenőpadon, aztán a hátamra kapva a motyót továbbindultam. Néhány száz méter után, a Dózsa György utcára kanyarodva tűntek fel ismét a jelzések az útszéli villanyoszlopokon.

A hosszú, egyenes utcán aztán gyorsan magam mögött hagytam a falut, hogy egy kissé sáros, de jól kitaposott földúton induljak tovább a Malom-völgy felé. Néhány száz méter után egy elágazásban balra térve egy rozzant hídon kereszteztem a völgy alján csordogáló patakot és meredeken emelkedő keréknyomokon megkezdtem a kapaszkodást a Csóka-hegy oldalában. Hosszú és monoton kaptató vette itt a kezdetét, a látszatra a munkagépek által sűrűn használt út hol enyhébben, hol meredekebben kapaszkodott egyre feljebb a hegyoldalban.

Ahogy az úton haladtam, az ég lassan beborult, a Nap eltűnt a felhők mögött. Ez még nem volt különösebben baj, hiszen nem volt kedvem a tegnapihoz hasonló dögmelegben végigtúrázni a napot, de aztán elkezdett szemerkélni az eső! Szerencsére néhány perc múlva abbahagyta, de akkor már az esőkabátomat nem tettem vissza a zsákba, inkább a derekamra kötöttem minden eshetőségre készen! Nagyjából félórás kapaszkodás végén értem el az irtásokat, ahol a hangok alapján már keményen dolgoztak a favágók.

Egy, a munkagépek által rakodónak használt kis tisztáson letelepedtem az egyik farakásra pihenni egy sort. Mellettem egy nagyobb irtásfolt bővítésén dolgoztak a munkások, a hangokból ítélve percenként döntöttek ki egy-egy erdőszéli fát. Nem voltam még éhes, ezért csak ittam egy keveset, aztán továbbindultam a mély keréknyomok által keresztül-kasul átszelt kis tisztásról a kéktúra földútján.

Folyamatosan kapaszkodva egyre magasabbra jutottam, aztán 400 méter felett hirtelen eltűnt a fák közötti magas aljnövényzet és egy tiszta bükkösbe értem fel. Sajnos, a hegymászás még nem ért véget, és azt is hallottam, hogy az eső is rázendített, de a sűrű lombok miatt csak néhány eltévedt esőcsepp hullott le a földútra. Azért felvettem az esőkabátot és néhány perces további menettel elértem a Dobogó-tető gerincét. Innen már lejtve jutottam ki a Gyertyános irtásfoltos oldalába, ahol aztán telibe kaptam a nyakamba zúduló esőt! Nem szeretem különösebben az erdőművelés irtásos fajtáját, de most a kopár domboldalon keresztül csodás kilátás nyílt az egyik távolabbi gerincen álló Hollókő várára!

Kár, hogy szakadt az eső, de még így is impozáns volt a még távoli várrom! Aztán az irtásfolt ösvényén leereszkedtem a Bükk-völgybe, hogy a túlsó oldalán egy füves domboldalban felkaptassak a következő dombgerincre. A hirtelen leesett csapadék azonban teljesen feláztatta a földút talaját, az agyagos sárban csúszkálva, egy-két lépést vissza-vissza korcsolyázva, néha kilós sárkoloncokat cipelve a bakancsomon kaptattam fel a dombra. Fenn a gerincen, az erdőt elérve leültem pár percre pihenni, ekkor vettem észre, hogy az eső lassacskán csillapodni kezdett!

Ennek örömére továbbindultam, ismét leereszkedtem egy völgybe (ennek Hosszú-völgy volt a neve) és újra kapaszkodni kezdtem, most már a hollókői Várhegy oldalában, időnként nagyon szép rálátással a hegytetőn trónoló várra. Átvágtam a hegyoldal rétjein, aztán már néhány perc alatt elértem Hollókő ófalujának alvégét. Rátértem a Világörökség részeként nyilvántartott ófalun végighaladó macskaköves főutcára és megálltam az első köztéri kék kútnál, hogy némileg kimosakodjak abból a nagyjából kilónyi sárból, amit magamra szedtem a Nógrádsipektől idáig vezető úton.

Szerencsére a kamáslik a lábamon voltak, de még így is vagy tíz percig mosogattam és törölgettem a sarat magamról, mire úgy-ahogy emberi kinézetem lett! Közben a szomszédos házacskából egy idős – szemre legalább 80 éves néni tipegett elő, valamit motoszkálni kezdett a virágoskertben, aztán észrevette, hogy a kerítése előtti csapnál mosakszom. Mosolyogva rámpillantott, hamiskásan csippentett a szemével, aztán megjegyezte: Nagy a sár mostanság, igaz, fiatalember? Én pedig, az 51 éves „fiatalember”, nevetve ráhagytam, és ezzel a nevetéssel együtt az eső miatti rossz hangulatom is egy pillanat alatt elszállt!

Aztán lassan elállt a már csak csöpörgő eső, néhány perc alatt előözönlöttek a házakba bemenekült turisták és újra benépesült a főutca. Én most nem álltam meg a faluban nézelődni és fotózni, hiszen az első kéktúra bejárásomon a fiammal egy teljes napot végigcsavarogtunk a faluban, alaposan végignézve mindent. Így hát most csak a Tourinform irodájánál álltam meg, pecsételtem a kéktúra igazoló füzetembe a szép, faragott hollókői pecséttel, aztán már tovább is indultam. Fenn, a központban pár percre beszaladtam még a közértbe bevásárolni, ebédet vettem magamnak, amit a park egyik padján el is költöttem. Evés után az eget vizsgálgatva úgy döntöttem, hogy a már csak változóan felhős égből további eső már nemigen várható, ezért megnyugodva továbbindultam.

A kéktúra útvonala az utóbbi években kismértékben megváltozott a faluban és azt követően, most ugyanis átvágott a vár alatti nagy autóparkolón, aztán rátért a romokhoz vezető széles, kavicsos útra. Ezen az úton kapaszkodtam egészen a vár előtti nagy tisztásig, ahol az út egy hajtűkanyarral szinte visszafordult és átbukott a dombgerincen. Most a várat sem látogattam meg, hiszen már többször is jártam ott, indultam tovább a sáros földúton.

Hamarosan kiértem a Hollókő és Felsőtold közötti széles mezőre, ennek a közepén folytattam az utamat a gyengén lejtő és jól járható keréknyomokon. Messze, a távolban pont előttem emelkedett a Tepke, a tetején még a kilátót is észrevettem! Jó volt látni az aznapi uticélom, hiszen ott akartam sátrat verni a hegytetőn, a kilátó füves tisztásán! Később kereszteztem a mező közepén, a széles völgy aljában futó erecskét és a mező bal oldalán, az erdőszélen folytattam az utamat a keréknyomokon. Aztán az út betért az erdőbe, és újra rettentően sárossá, mélytalajúvá vált. Néhány perc alatt ismét fülig sáros lettem, ahogy a mély keréknyomokkal szabdalt, dagonyás földúton csúszkáltam. Később az erdőt magam mögött hagyva kereszteztem újra az itt már patakká dagadt erecskét, itt az áteresz darabjait magával sodorta a korábbi napok özönvízszerű esőzése, a méteres átmérőjű betoncsövek távolabb hevertek szétszóródva a mederben.

A mezők széléről megpillantottam Felsőtold házait, aztán néhány perc múlva a haranglábnál elértem a főutat is. Az itteni kék köztéri csapról sajnos már le lett zárva a víz, más működő közcsapot pedig nem találtam a faluban, ahogy végigballagtam a község egyetlen utcáján, az útszéli járdán. Felsőtold után az útpadkán folytattam az utamat és nagyjából félórás út végén érkeztem meg Alsótoldra. Itt, az útelágazásban találtam meg az első működő csapot, ahol ki tudtam ismét mosakodni a már félig rám száradt sárból. Örültem ennek, hiszen úgy terveztem, a Bableves csárdában fogok vacsorázni, oda pedig mégsem illett volna hótt koszosan, sárosan beállítani!

Alapos tisztálkodás után folytattam csak az utamat, hogy aztán végigballagva a falu hegyre kapaszkodó főutcáján magam mögött hagyjam a települést. Ahogy talpaltam felfelé az úton, már messziről látni lehetett, hogy az országút a hegyek közé vezető szűk völgy, az Alsó-szurdok felé tart. A házakat elhagyva az út bal oldalán folytattam az utamat, még mindig folyamatosan kapaszkodva. Aztán az út befordult a szűk völgybe, itt az út menti fák, bokrok sokszor szinte az aszfalt széléig nyúltak, a forgalom viszont elég nagy volt az úton!

Próbáltam a kátyús útpadkán haladni, ahol ez lehetséges volt, de sokszor ki kellett mennem az aszfaltra, mert máshogy nem fértem el. Ilyenkor aztán az autók alig néhány centire suhantak el tőlem, pláne kanyarokban, ahol még nem is láttak meg engem, csak az utolsó pillanatokban. Szóval, nem egy életbiztosítás ez az útszakasz, de szerencsére ép bőrrel megúsztam és megérkeztem végre délután háromnegyed öt felé az emelkedő végén a Bableves csárdához.

Itt aztán fejedelmi módon megvacsoráztam, bár a hely specialitását, a névadó bablevest most nem kóstoltam meg. Aztán vacsora után a korsó Soproni maradékát kortyolgatva próbáltam hazaszólni telefonon, de nem jártam sikerrel, mert térerő az egy szál sem volt! Kimentem még a vendéglő előtti autóparkolóba is, hátha ott szerencsém lesz, és elcsípek valamennyi térerőt telefonáláshoz, de a pincér észrevett és megjegyezte, hogy kár a fáradtságért, itt a mély völgyben nem működnek a mobilok! Így aztán háromnegyed hat tájban felkerekedtem, és továbbindultam.

A völgyből kiérve egy széles fennsíkon vágott át az országút, aminek az elágazásában jobbra, Pásztó felé tértem a jelzéseket követve. Egy darabig még az országút szélén bandukoltam, elhaladtam a bekerített Nagymező-puszta mellett, aztán az országút „S” kanyarjában balra, egy erdősávon átvágó földútra fordultam. Kiérve a fák közül az erdő és egy hatalmas búzamező határán folytattam az utamat. Tudtam, hogy innen egy keskeny ösvényen kell nekiindulnom az erdőben a Tepke kaptatójának, ezért aztán árgus szemekkel figyeltem a dzsindzsás, bokros erdőszélt a letérő ösvény után kutatva!

Nagyjából ötszáz lépés után vettem észre a jobbra, az erdőbe vezető szűk ösvény kezdetét, pontosan ott, ahol a GPS is jelezte a letérést. Ha nem lett volna a kezemben a kütyü, bizony lehet, hogy elmentem volna a benőtt ösvény mellett! Kimerítő kaptató kezdődött itt, először a keskeny, szűk ösvényeken, később a hegytetőre vezető keréknyomokon. Aztán a kaptató csak megenyhült és szép lassan, fél nyolc felé elértem az 567 méter magas Tepke csúcsán, a tisztáson álló kilátó tornyát. Ledobtam a hátamról a zsákot és felkapaszkodtam a torony legfelső szintjére, hogy még naplemente előtt alaposan körülnézhessek.

Sajnos, már elég későn érkeztem ide, de kelet felé jól lehetett még látni a Mátra szélesen elterülő tömbjét, nyugat felé pedig a Cserhát dombvidékét. Errefelé alaposabban is körülnéztem és úgy vettem észre, mintha a messzi nyugati horizonton villámokat látnék. De felettem még mindig változóan felhős volt csak az ég, éppúgy, mint Hollókőtől idáig a teljes utamon!

Aztán lemásztam a kilátóból, felütöttem a tisztás egy védett sarkában a sátramat, és meg is ágyaztam rögtön. Most is korán lefeküdtem aludni, de tíz óra felé egyre közelebb lecsapó villámok mennydörgésére ébredtem fel. Néhány perc múlva az eső is rákezdte, ahogy kinéztem a sátor szúnyoghálós ablakán, erőteljesen szakadt odakinn, de engem részben védtek a tisztás szélén álló fák. A villámok aztán egyre közelebb csaptak le, és bár számoltam azzal, hogy a tőlem vagy ötvenlépésnyire álló fém kilátótoronyba is bele fog vágni egy-kettő, ez azért nem történt meg.

Mivel az eső zajától nem tudtam aludni, elővettem a telefonom, hogy valamelyik gyerekes játékával csapjam agyon az időt, és csodálkozva vettem észre, hogy itt fenn a hegytetőn akkora térerő volt, hogy a kijelzőn mindegyik kis csík világított! Haza telefonáltam, és mivel wapolni is lehetett, megnéztem hát a www.met.hu oldalon, meddig tart még az eső (szerencsére nem volt túl széles a zivatarfront), aztán még a honlap vendégkönyvébe is írtam egy bejegyzést az aznapi túraszakaszról.

Tizenegy után az eső lassan csillapodni kezdett, aztán nemsokára el is állt. Így hát kikapcsoltam a telefonom, és eltettem magam másnapra.