Mivel a második Országos Kéktúra bejárásomon, 2009 nyarán a csapnivaló idő miatt – akkor ugyanis szemerkélt az eső, a Kab-hegy oldalában pedig ködbe szaladtam bele, így a csúcsról semmit sem láttam – még fényképet is alig tudtam készíteni ezen a szakaszon, úgy döntöttem, minél gyorsabban visszatérek ide, hogy a hiányos fényképalbumot feltölthessem képekkel. Hogy aztán a megtett kilométerek ne vesszenek kárba, ezen a túrán már a nemrégiben megkezdett harmadik OKT igazolófüzetembe fogok pecsételni, viszont következő nap Városlődről továbbindulva a második bejárásom füzetébe pecsételek majd Zircig, ugyanis az a szakasz hiányzott még a még 2006-ban megkezdett teljesítésből. Tudom, hogy kicsit bonyolult a dolog, de van benne ráció, a Magyar Természetjáró Szövetség sem tiltja, hogy egyszerre két Országos Kéktúra bejárásunk legyen folyamatban, egy a lényeg: ugyanazon a túrán ne bélyegezzünk mindkét füzetbe!

Így aztán október 14.-én, csütörtök reggel a Nagyvázsony és Zirc közötti első rész teljesítésére indultam el otthonról, a hűvös időjárásra való tekintettel már sátor nélkül, előzetesen egyeztetett városlődi és bakonybéli szállásokkal. Már reggel hat órakor kinn voltam a népligeti autóbusz pályaudvaron, megvettem a jegyem a 06:45-kor induló veszprémi buszra, amin szinte alig voltunk utasok, tudtam is egy jót szunyókálni rajta az úton. Veszprémben, az autóbusz állomáson volt vagy húsz percem az átszállásra, kényelmesen elértem tehát a Nagyvázsonyba 09:00-kor továbbinduló helyközi járatot.

Ez a busz aztán alaposan körbejárta a környékbeli falvakat: Hidegkúton, Tótvázsonyon, Barnagon és Vöröstón keresztül majdnem egy órába telt, hogy megérkezzünk Nagyvázsonyba. Tíz előtt néhány perccel cihelődtem le a falu központjában az autóbuszról, aztán gyorsan a hátamra kaptam a motyót, mert a késői időpont miatt már indulnom kellett. Egyrészt ez volt a három nap közül a leghosszabb, mert a kéktúra kiírása szerint 24,1 kilométer volt a távolság Városlőd-Kislőd vasútállomásig, de onnan még egy legalább másfél kilométeres út várt rám az Iglauer Park szállásáig. A másik okom a sietségre az volt, hogy nem akartam, hogy a korai naplemente miatt az úton érjen az este, ezért aztán néhány perc alatt leszaladtam a domboldalban álló Vázsonykő várához, hogy gyorsan pecsételhessek. Éppen az érkezésemkor nyitott ki a vár, itt elkértem a pénztáros hölgytől a kéktúrás gumibélyegzőt, bár a pénztár épületének oldalára is fel volt szerelve a szabvány kék-fehér dobozka egy fémbélyegzővel. Gyorsan pecsételtem a füzetembe, aztán még letelepedtem egy pár percre a pihenőpadoknál, hogy gyorsan megtízóraizzak.

Végül fél tizenegy előtt néhány perccel kaptam a hátamra ismét a betyárbútort, miután még pár képet készítettem a várról és a még távoli Kab-hegyről. Eléggé párás volt a levegő, de bíztam abban, hogy mire kora délután felérkezek a csúcsra, már eléggé kitisztul majd az idő! Erre minden okom meg is volt, mert melegen sütött már a Nap, és egyetlen felhőt sem láttam az égen. A jelzéseket követve leereszkedtem a kőfalak mellett a vár alatti Varga utcára, itt folytattam az utamat.

Az aszfaltozás hamar véget ért, kissé kátyús keréknyomokon baktattam tovább, egy derékszögű jobbkanyarral leereszkedtem az elhanyagolt és most éppen eladó volt vízimalom épületéhez, aztán kereszteztem a Vázsonyi-Séd patakot is. Ez volt az utam legmélyebb pontja, innen kezdődött a Kab-hegyre vezető hosszú, de az elején még eléggé enyhe kapaszkodó. Néhány perc alatt egy rövid emelkedőn elértem a falu határában futó főutat, ezen indultam el nyugat felé, az állandó forgalom miatt szinte végig a bal oldali padkán haladva. Sajnos, itt is szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a mellettem elsuhanó személygépkocsik, kamionok vezetői szinte észre sem vettek, jelenlétemet le sem reagálva tíz-húsz centire húztak el tőlem.

Az út jobb oldalán elmaradtak mellettem a Zuggótanya épületei, és hamarosan elértem a jobbra kiágazó széles, keményre taposott földutat. Megkönnyebbülve hagytam ott a forgalmas aszfaltutat, és tértem rá az egyenesen a Kab-hegy felé induló, jól kijárt talajútra. Ez a széles út a falu szennyvíztelepére vezetett, néhány száz méter után ki is fordult jobbra alólam. Innen már csak közönséges, mezei fölúton indultam tovább, aztán néhány lépés után egy másik útelágazáshoz értem: a kátyús földút itt balra kanyarodott, egyenesen keréknyomok vezettek csak tovább.

jelzést sehol sem láttam, de a térkép és a tapasztalatom szerint is egyenesen kell itt továbbmenni. A keréknyomok bokros-ligetes domboldalban kezdtek el kapaszkodni, mellettem jobbról a sekély Sonkolyos-árok völgyecskéje húzódott. Aztán néhány percnyi kapaszkodás után magam mögött hagytam ezt a részt, és kiértem a Kab-hegy alatti szélesen elterülő mezőkre. Kinyílt előttem a panoráma, pont szemben velem ismét feltűnt a Kab-hegy szabályos kúpja a tetején áll TV és rádió adótornyokkal. Ahogy így elnéztem a hegyet, úgy tűnt nekem, hogy a néhány évvel ezelőtti állapotához képest már sokkal magasabbra kúsztak az oldalában az irtásfoltok, egy széles sávban gyakorlatilag már elérték a hegytetőt!

Azonban a mezők túlsó szélén, a hegy lábánál még szélesen terült el az erdő, arrafelé úgy látszott, még nem jártak a láncfűrészes emberek! A réten átvágva körülbelül feleúton pár lépés erejéig egy keresztező földútra kellett térnem, ezen tettem meg néhány métert keletnek, aztán ismét észak felé fordulva a hegytető felé vettem az utamat. Egy bokorsor mellett haladva értem el az erdősarkot, egy rövid ideig a fák és a mező határán vezetett tovább az utam, aztán a következő, belső erdősarkon végre beléptem a fák közé. A tavalyi utamhoz hasonlóan itt tartottam most is az első pihenőmet, elégedettem konstatálva az övemre akasztott GPS-en, hogy a vár pénztára óta már több mint négy kilométert tettem meg az utamon!

Leültem pár percre a fűbe, élveztem a kissé bágyadt októberi napsütést, de nem volt sokáig maradásom: ismét a hátamra kaptam a motyót és indultam tovább az utamon. A jelzések nem az egyenesen továbbinduló nyiladékra tereltek, hanem a tőle balra induló keréknyomokra. Enyhe emelkedőn kaptattam a tölgyesben a kanyargó keréknyomokon, itt-ott néhány fenyő is feltűnt az erdőben, ezek közül pár keresztben rá volt dőlve az utamra, ilyenkor aztán kerülni kellett egy keveset az amúgy tiszta aljú, könnyen járható erdőben. Egy keresztező nyiladék földútján néhány száz métert nyugat felé térve tettem meg, aztán a következő elágazásnál ismét felvettem az eddigi, nagyjából észak-északnyugati irányt.

Néhány perc múlva elértem a kéktúrázók által már sokat emlegetett susnyás rétet, itt az eddigi, elég halvány keréknyomok teljesen megszűntek, csak valami alig észrevehető csapás vezetett tovább az egyre jobban elvaduló tisztás keleti szélén. A bajok ott kezdődtek, ahol a gyengén kitaposott ösvény egy magányos fára festett jelzést követve befordult az embermagas dzsindzsába, és átvágott a réten. Itt az eddigi utam több nyomra szakadt, úgy tűnt, minden itt járt túrázó másfelé kereste a továbbvezető utat. Én a legkijártabb, erősen kanyargó nyomot próbáltam követni és rövid dzsungelharc után ki is értem a túlsó erdőszélen futó keréknyomokra.

A tisztást magam mögött hagyva már néhány perc alatt elértem az 5. nyiladék déli végét. A Kab-hegy erdejét sakktáblához hasonló mezőkre osztó nyiladékok érdekes módon, de nagyon értelemszerűen vannak jelezve. Az északnyugat-délkeleti irányba futók számozva vannak, kelet felé emelkedő sorrendben, az ezeket merőlegesen keresztező nyiladékok pedig betűjelzéssel vannak ellátva, dél felé emelkedő sorrendben. Rátértem hát a füves aljú nyiladékra, és ezen haladtam egy osztásnyit északnyugat felé. A következő erdősarkon jobbra fordulva a H-nyiladékon folytattam az utamat, majd egy újabb sarkos kanyarral a 6. nyiladék alján futó földútra tértem rá.

Az eddigi enyhe emelkedő itt váltott át először erősebbre, és már a kaptatótól szuszogva értem el a keresztező erdőgazdasági földutat. Itt kezdődött az a hatalmas irtásfolt, vagy inkább széles irtássáv, amelyik ebből az irányból szinte a hegytetőig futott. Újra megpillantottam az adótornyokat, most már közvetlenül magam előtt. Itt is megálltam egyet szusszanni, mert tudtam, most következik majd a kapaszkodó java! Az órámra pillantva láttam, nagyjából két órája indultam Nagyvázsonyból, bíztam abban, hogy innen már fél óra alatt elérem a hegytetőt.

Az irtásfoltot keresztezve indultam tovább, pontosan nekiszaladva az előttem emelkedő hegytetőnek. Néhány éve vágták ki errefelé a fákat, az első kéktúra bejárásomon 2006-ban, amikor a fiammal erre voltunk, éppen akkor dolgoztak itt a favágók. Az egyre meredekebbé váló kapaszkodón hamarosan egy kerítés kezdődött a földút bal oldalán, aztán lassan elértem a rajta keresztülvezető lakattal lezárt kaput és a mellette álló létrát. Itt lép be a térkép által Jánoskereszti útnak jelölt erdészeti út a hajdani, bekerített irtásfoltra.

A kapu zárva volt, így aztán átmásztam a meglehetősen rozoga falétrán, aztán a keskeny, szalagszerű irtás túlsó oldalán, a ritkított, napfényes tölgyesben folytattam az utam a kanyargó, és egyre kapaszkodó keréknyomokon. Néhány perces hegymenettel érkeztem fel a bekerített pagony felső szélére, itt ismét egy lezárt kapu és létra fogadott. Ezen is átkeltem és innen már ismét háborítatlan erdőben folytathattam az utamat. Errefelé az emelkedő is megenyhült, szintben ballagtam tovább a földúton.

Újabb irtásfolt alsó peremét érte el az utam néhány perc múlva, ez a tavalyi bejárásomon még nem volt itt! Aztán láttam, hogy errefelé az időjárás tette a legnagyobb kárt az erdőben, hiszen gyökerestől a földből kifordult bükkök borították a hegyoldal egy részét, bár a nagyobbik feléről már elhordták a kidőlt fákat. Jelzéseket nem láttam sehol, de a térképem és a GPS alapján jobbra letértem a földútról és elindultam a meredek hegyoldalra felfutó keréknyomokon. Ez volt a kapaszkodás legnehezebb szakasza, szuszogva, fújtatva kaptattam egyre magasabbra, a mind közelebbi rádióadó irányában. Az emelkedő vége az adótorony kerítésénél volt, itt megálltam egy percre kifújni magam, és hogy körbepillanthassak.

Az irtásfolton keresztül jól be lehetett látni a Kab-hegy délnyugati oldalát, de sajnos a levegő eléggé párás volt még most is, a távolabbi dombok már szinte beleolvadtak a kéklő messzeségbe. Viszont jól lehetett látni innen a magasabbik, 300 méter magas fémvázas TV adótornyot is. Rövid pihenő után a kerítés mentén indultam tovább és néhány perces kényelmes menettel kiértem a hegytetőre vezető keskeny aszfaltútra. A jelzések itt balra tértek, hogy lefelé induljanak a hegyről, de én jobbra indultam tovább a jelzésen.

Egy-két perc alatt elértem az út végét, innen már csak egy keskeny ösvény vezetett tovább a hegytető délkeleti peremén lévő kilátóponthoz. Néhány lépéssel elértem a pihenőpadokat, és csodálkozva vettem észre, hogy lebontották a régebben itt álló Kinizsi kilátót! Bizony méltán cikizték sokan az alacsony és némileg egy magaslesre emlékeztető, sebtében összetákolt kilátót, de azért jó volt onnan körbetekinteni a környéken! Sajnos a párás idő miatt innen sem volt különösebben szép kilátás, bár jól látszottak a hegyet körbevevő erdők, viszont Nagyvázsony már csak éppen kivehető volt a távolban. Habár a kéktúrás könyvem szerint tiszta időben szépen előcsillan a Balaton tükre a dombok között és még a távoli tanúhegyek is láthatóak, én még sosem láttam őket innen a Kab-hegyről, bár már háromszor jártam itt!

A padokhoz letelepedve kényelmesen megebédeltem, aztán pontosan fél kettőkor álltam fel és vettem a hátamra ismét a zsákomat. Visszatértem a hegytetőn, a rádió adótorony kerítésénél kezdődő keskeny aszfaltútra, és elindultam rajta lefelé a hegyről. Egy újabb irtásfolton átvágva értem el a TV adó kerítését és elhaladtam a magas torony út felett átnyúló vastag feszítőkábele alatt. Az út innen egy hatalmas ívben északnyugatiból északkeleti irányra váltott és hamarosan megpillantottam magam előtt a kab-hegyi erdészházakat.

Régebben a kéktúra pecsét dobozkája a házak egyszerű léckerítésének sarkán álló öreg tölgyfa oldalára volt szerelve, most azonban eléggé megváltozott a környék a tavalyi látogatásom óta! Magas, kőből és deszkákból épített kerítés zárta el az úttól az erdészházakat, ráadásul jóval nagyobb területet kerítettek most be, és még a pecsétet őrző fát is kivágták! Szerencsére olvastam a kéktúra pecsételőhelyek fórumán, hogy hová helyezték át a bélyegzőt! Most be kell menni a kerítésen hagyott résen az udvarra (ide gondolom kapu fog majd a jövőben kerülni), és egy oszloptranszformátor fa lábazatára van szerelve a kis kéktúrás dobozka, a 602-2 jelű villamos elosztószekrény mellé. Valószínűleg nem ez lesz a bélyegző végleges helye, hiszen véleményem szerint nem azért kerítenek be egy ilyen impozáns kerítéssel egy jó nagy területet, hogy aztán bárki „gyüttment” turista bemehessen oda pecsételés címén!

Néhány perc alatt elvégezve a papírmunkát indultam tovább. A kerítésnek az aszfaltúttal párhuzamos, hosszú szakasza már készen volt. A régi, alacsony léckerítésen keresztül láthatóak voltak a fák között álló csinos vadászházak, de ez a mostani, várfalhoz hasonló kerítés mindent eltakart! Ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem az, hogy vajon mit is akarnak eldugni a kíváncsi tekintetek elől? Hiszen itt az adótornyok személyzetén és a néhanapján előforduló turistákon kívül szinte csak a madár jár! Ezen töprengve bandukoltam tovább az enyhén lejtő, tökegyenes aszfaltúton.

Nagyjából húszperces menet végén értem el az útról való letérést a 8. nyiladékba. Ráfordultam a bokros aljú erdőátvágásban kanyargó ösvényre és a dagonyákat kerülgetve haladtam rajta vagy ezerlépésnyit. A fák közül kibukkanva ismét megpillantottam magam előtt az aszfaltutat, amit nemrég magam mögött hagytam. Ismét rátértem, és most északnyugat felé indultam el rajta. Itt már nem volt nyílegyenes az út, hatalmas ívekben kanyargott az erdő és az irtásfoltok között.

Nagyjából negyedórás gyaloglás után kezdtem el keresni az innen való újabb letérést, ezt ugyanis már tavaly is csak nagy nehezen találtam meg! Most sem volt jobb a helyzet, szerencsére a nálam lévő GPS a rá feltöltött turistatérkép segítségével pontosan jelezte a letérés helyét. Itt a kéktúra a már régen felszámolt erdőgazdasági kisvasút nyomvonalára fordul rá, sajnos a gondozatlan vasúti pályát lassan már visszahódítja az erdő. Elindultam a keskeny csapáson és néhány lépés után szinte kikerülhetetlen akadályba ütköztem. Egy nyári vihar pusztítása az ösvényre döntött vagy tucatnyi hatalmas lucfenyőt, teljesen elzárva a továbbvezető utat!

Itt elég sokat szenvedtem, mire a kidőlt fák között átvágtam, néha kikerülve, néha átmászva a keresztben fekvő törzseken. Később is a vasúti nyomvonal töltésén haladt tovább a jelzés, szerencsére itt már járható volt az ösvény. Egy, a töltésen keresztben átvágó drótkerítés előtt tért le a kitaposott nyom jobbra, meredeken leszaladva a partoldalban. Egy rövid, dzsindzsás szakasz után földútra tértem, ez aztán később egy kapun keresztezte a kerítést, mellette létra állt. Egy hajdani irtásfolton növekvő bekerített, kefesűrűségű tölgyes újulaton vágtak át a füves keréknyomok, aztán egy következő kerítés és létra után léptem ki az Úrkút előtti mezőkre.

A nyomok beleszaladtak egy erdőszéli földútba, ezen értem el aztán Úrkút határát. Megcsodáltam a község névadó kútját, aztán továbbindulva rátértem a faluközpontba vezető aszfaltozott utcára, a Rákóczi Ferenc útra. A jelzéseket követve értem el az út jobb oldalán álló Kék Túra vendéglőt, a pecsételő helyet. Kértem benn egy üveg sört és a bélyegzővel együtt kivonultam a teraszra egy is pihenőre. Jó volt elüldögélni a kellemes őszi napsütésben a teraszon, de aztán negyedórányi szieszta végén a hátamra kaptam a zsákot és továbbindultam.

A Kék Túra vendéglő sarokház, mellette ágazik ki a Rákóczi Ferenc útból a Névtelen utca, ezen indultam neki a Csárda-hegy kaptatójának. A falu szélén értem el az Őskarszt természetvédelmi területének kerítését és a bejárat kapuját. Lemálháztam ismét már a kerítésen belül a pihenőpadoknál és röviden körbesétáltam a volt mangánbánya területén. Tavaly már alaposan végignéztem itt mindent, ráadásul most már az idő is egyre jobban szorított, hiszen korábban megígértem telefonon, hogy fél hat felé megérkezem majd a városlődi Iglauer Parkba, aznapi szállásomra. Így aztán rövid nézelődés után tovább is indultam.

A kéktúra jelzett ösvénye nagyon helyesen áthalad az Őskarszt területén, így aztán ennek a felkeresése nem jár semmilyen időveszteséggel. Hamarosan ismét elértem a község szélső házait és a mellettük futó földúton indultam tovább. Ebből az irányból érkezve bizony elég nehéz észrevenni az Őskarszt területére vezető ösvény kezdetét, mi a fiammal az első kéktúra bejárásunkkor el is tévesztettük itt az utat! De ha valaki erősen figyel, észreveheti az ösvény kezdete mellett álló oszlopra festett jelzést!

A földúton továbbindulva kereszteztem egy erdőfoltot és kiértem egy korábbi irtás helyén lévő bekerített erdőtelepítéshez. A jelzéseket követve kinyitottam a kerítéssarkon álló, meglehetősen rozzant, bedrótozott kaput, és belül indultam tovább. Néhány éve még egy füves mezőn vágtunk át itt a fiammal, most már embermagasra nőttek a szabályos sorokba ültetett facsemeték. Közöttük fut végig egy kaszált sáv, ezen célszerű haladni, valószínűleg ez lesz majd a jövőben az erdőn áthaladó földút nyomvonala is. Jó negyedórás út végén értem el az erdőtelepítés túlsó szélét, itt nem volt kapu, létrákon kellett átmászni a kerítés felett.

Egy földúton kezdtem meg az ereszkedést a Csollányos-völgybe. A kissé szurdokszerű oldalvölgy tetején még egy kisebb irtásfolt terpeszkedett, de aztán a sáros út egyre ereszkedve beért az erdőbe és a minősége is némileg jobb lett. Hamarosan elértem a Csollányos-völgy aljának rétjeit és feltűnt előttem a murvás erdőgazdasági út. Az órámra nézve láttam, hogy már fél öt felé jár az idő, ezért aztán egyből rá is fordultam a kavicsos útra és eggyel magasabb fokozatba kapcsoltam. Próbáltam sietni, hogy még időben érjek Városlődre, de a már alacsonyan járó Nap egyre szebb színekbe öltöztette a völgyet, ezért aztán rengeteget fényképeztem, ami eléggé be is lassított.

Végül csak elértem a völgy végén álló erdészházakat, aztán elhaladtam a Sobri Jóska Kalandpark parkolója mellett is. Egy kis hídon kereszteztem a Torna-patakot – a víz folyásának irányát tekintve innen néhány kilométerrel lejjebb történt pár nappal a túrám előtt a kolontári ipari katasztrófa, ahol az ajkai timföldgyár óriási zagytározójának átszakadt gátján keresztül több százezer köbméter lúgos iszap hömpölygött végig a Torna-patak völgyén, elöntve Kolontár és Devecser több száz lakóházát. Még a túrám idején is vészhelyzet volt az említett településeken, de itt, Városlődön a legcsekélyebb nyoma sem látszott a katasztrófának!

Egy aluljárón kereszteztem a vasutat is, aztán a Kalandparknál kezdődő keskeny aszfaltút meredeken felkapaszkodott a vasúti sínek felett magasan futó, Városlődöt és Kislődöt összekötő országútra. Élesen jobbra fordultam itt, Városlőd felé, aztán az úton lassan leereszkedtem a vasúti sínek mellé. Egy perc alatt elintéztem a pecsételést a Városlőd-Kislőd vasútállomás forgalmi irodájában és már indultam is tovább a még távoli falu felé. Még jó néhány percbe beletelt, mire elértem a faluszéli cigánytelepet, aztán a hosszú településen végigkocogva megérkeztem a kitelepített németek emlékműve melletti vasúti átjáróhoz. Letérve a kéktúra útvonaláról kereszteztem a vasutat, aztán végigmentem a keskeny Fenyves utcán is, így értem el az Iglauer Park kerítését. Lassan már sötétedett, de a recepciós irodában még égett a fény.

Gyorsan elintéztem a papírmunkát, és néhány perc múlva már be is léphettem a szobám ajtaján. Ekkor már hat óra felé járt az idő, és bár korábban úgy terveztem, leugrom még a faluba, hogy egy kocsmában megihassam az álomcseppjeimet, de nem sok kedvem volt már mozdulni. Leakasztottam az övemről a GPS-t és megnéztem, mit mutat: 25,9 km-nél állt a számláló! A megtett emelkedést már nem is volt kedvem megnézni rajta. Inkább lezuhanyoztam, átöltöztem, és megvacsoráztam a hazaiból.

Utána még elszüttyögtem egy darabig: az egyik fél hetes híradót végignéztem egészen a meteorológiai jelentésig – hála istennek szép időt jósoltak a következő napra is –, elolvastam a kéktúra atlaszban a másnapi túra útvonalának leírását, hazatelefonáltam, aztán nyolc óra felé már el is vackolódtam másnapra.