Már napkelte előtt felébredtem a sátorban, megreggeliztem, felöltöztem és már a sátor lebontásához készülődtem fél hét felé, amikor távoli mennydörgésekre figyeltem fel. Eléggé záporos, zivataros időt jósoltak a meteorológusok a túrám idejére, ezért nem is csodálkoztam el rajta túlságosan, de ahogy múlt az idő, egyre közeledtek ezek a dörgések. Bekapcsoltam az okostelefonom, aztán mivel láttam, hogy van elegendő térerő, a neten megnéztem a www.met.hu honlapon a radarképet. Masszív zivatarfront tartott felém, de a gyors mozgásán láttam, fél óra alatt elhalad majd felettem, mögötte pedig derült, változóan felhős eget jelzett a www.idokep.hu oldal felhőképe. Így aztán nem bontottam le a sátrat, hanem felöltözve végigdőltem a polifoam derékaljamon, a fejem alá téve a már összecsomagolt hálózsákot.

Pár perc múlva tényleg megérkezett a zivatar, dörgött, villámlott körülöttem, az eső is szakadni kezdett, én pedig hálát adtam a sorsomnak, hogy nem útközben kapott el! A DDK-s útikönyvet olvasgattam, miközben az eső verte kívülről a sátrat, aztán úgy negyed óra után vettem észre, hogy a zivatar csendesedni kezdett, a villámok döreje is egyre keletebbről hallatszott, távolodóan. Hét előtt pár perccel másztam elő a sátorból és a már csak csepergő esőben lebontottam azt is és elcsomagoltam a tokjába. Kicsivel korábbra terveztem az indulást a hosszú túranap miatt, de végül negyed nyolc felé kanyarítottam a hátamra a hátizsákot, miután felhívtam a feleségem és megnyugtattam, hogy nincs semmi bajom, indulok tovább az utamon.

A tarló széléről visszatértem a fasoron keresztül a Marcali-háton átvezető földútra, aztán a zivatar miatt kissé sáros, csúszós úton továbbindulva újra feltűntek a sáv jelzések. Pár percen belül az eső teljesen elállt, és hátrapillantva láttam, hogy nyugat felé már kezd a felhőzet is felszakadozni. Lassan felvettem egy kényelmes gyalogló sebességet, de nem is siettem túlságosan, hiszen tudtam, hogy ezen a túranapomon több mint harminc kilométeres táv áll előttem. Balra pillantva két őzet vettem észre a tarlón, kíváncsian engem figyeltek, még éppen le tudtam fényképezni őket, mielőtt eliramodtak volna. Ilyen apró epizódoktól eltekintve teljesen egyhangú volt az utam a széles dombháton keresztül, végül nyolc után pár perccel értem el az Illancsmajor lepusztult épületeit. Ide terveztem az első pihenőmet, de mivel fáradtnak sem éreztem magam, meg az útszéli fű is vizes volt még, inkább folytattam az utam.

A gadányi útelágazás után egy kisebb magaslatra kaptattam fel, aztán ezen átlendülve befordult a széles, jól kijárt földút az utolsó, Mesztegnyő határáig tartó egyenesébe. A párás távolban feltűnt a falu templomtornya, én pedig megkezdtem a lassú ereszkedést a Marcali-hátról le a síkra. Egy mezei nyúl üldögélt előttem pár száz lépéssel az úton, én pedig kíváncsian figyeltem, vajon mikor érem el egyre közeledve a tapsifüles komfortzónájának határát és ugrik be az útmenti fasor fái-bokrai közé. De sokáig kitartott, még egy pár képet is tudtam készíteni róla, és csak akkor futott tovább, amikor már százlépésnyire sem voltam őkelmétől. A lejtő alján legelésző szürke marhák csordája mellett ballagtam el, aztán egy útelágazásban balra – észak felé – térve egy hídon átbaktattam a Sári-csatorna felett, végül egy kis emelkedőn felkaptattam Mesztegnyő főutcájára, a Vörösmarty Mihály utcára.

Kilenc óra felé egy kis emlékpark mellett értem el az aszfaltutat. A sarkon álló kerekképű, joviálisan mosolygó Szent László király fából faragott mellszobra mellett pihenőpadok, asztalok álltak, de nem ültem le itt, inkább elballagtam a csupán pár száz lépésnyire lévő Faluházig. A pecsételőhelyek fóruma szerint hétvégén általában zárva van, de nekem szerencsém volt: a kertkaput nyitva találtam, benn a kertben egy család reggelizett az asztaloknál, aztán a gondnok is feltűnt hamarosan. Az első bejárásomon nem tudtam megnézni a Faluház múzeumát, most erre is alkalmam nyílott: a gondnok nagyon kedvesen körbevezetett a kiállításon, ahol aztán a helyi népviselet ruháitól kezdve az öreg citerákon és varrógépen keresztül egészen a második világháborús tarack töltényhüvelyekig minden megtalálható volt! Jó sokáig elnézelődtem itt, csak tíz óra felé vettem a sátorfámat, miután bélyegzést kaptam az igazoló füzetembe: „Honismereti és Természetvédő Egyesület, 8716 Mesztegnyő, Tájház” felirattal.

Na, nem mentem messzire, csak a talán százlépésnyire lévő Tó büféig, vagyis a helyi kocsmahivatalig. Ide már csak pár percre ültem be, megittam egy hideg sört, mivel már most, délelőtt is éreztem, meleg lesz a mai nap, meg persze itt is bélyegeztem a füzetembe a „hivatalos” kéktúra stemplivel. Negyed tizenegy felé kerekedtem fel innen, megnéztem még a templomot és a mellette álló régi kolostorépületet, aztán a Tájház mellett ráfordulva a Ladi János utcára, onnan pedig a Táncsics Mihály utcára, hamar magam mögött hagytam Mesztegnyőt. Kereszteztem a Balatonkeresztúr és Nagyatád közötti vasút sínjeit, és beléptem a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzet erdejébe. Ebben a hatalmas síkvidéki erdőségben fogom majd megtenni a napi túrám jó részét!

A széles, cseppet sem saras erdei földútról letérve útba ejtettem egy rövid kitérővel a Mesztegnyői Erdei Vasút Gyóta-Búsvár vasúti megállóját, innen aztán a jelzéseket követve sokáig poroszkáltam a keskeny nyomtávú kisvasút vágányi mellett. Nem volt errefelé kitaposott ösvény a sínek mellett, így aztán a talpfákon lépdeltem, abban reménykedve, talán összeakadok majd a kisvonattal is. Egy kicsit átkoztam magam, hiszen otthon megnézhettem volna a menetrendet az interneten, itt viszont, amikor elővettem a hátizsákból az okostelefonom, nem volt elegendő térerő a mobilnetre való kapcsolódáshoz. Mindegy – gondoltam –, ha jön, akkor lefényképezem, ha pedig nem, akkor sincs nagy baj!

Nagyjából háromnegyed tizenegy felé értem el a sínek között baktatva a Búsvári-halastó északnyugati sarkát, itt a vágányok sokáig haladtak a tó északi partján. Szép volt a rálátás a töltésről a tavirózsás, nádas szélű vízfelületre, egy horgászstégre kiballagva készítettem is pár képet tóról. Aztán a vágányokat követve ismét elnyelt az erdő, hogy aztán pár perccel később megálljak egy kisebb pihenőre a Szúnyogvári rakodó vasúti megállójánál. Ekkor már tizenegy felé járt az idő, én pedig úgy gondoltam, nagyjából egyórás meneteket követően tartok majd egy-egy tízperces pihenőt, így könnyen szakaszolhatóvá válik az erdőségen átvezető utam. Ittam egy keveset, de az evéshez még korai volt az idő, azt majd megejtem a következő pihenőm során, amit a kisvasút felsőkaki végállomására ütemeztem be.

Továbbindulva befordultam az erdei vasút dél felé tartó hosszú egyenesébe, és folytattam a hosszú menetelést a sínek között. Már láttam a következő kanyar előtti Búsvári-rakodó váltóját, amikor egy öreg dízelmotor kehes hangját hallottam meg, aztán hamarosan feltűnt a kanyarban a kisvasút mozdonya is! Csak lassan közeledett, alig gyorsabban egy erős gyalogló tempónál, így aztán volt elég időm előkészíteni a fényképezőgépem, és jó pár felvételt készíteni róla, miközben elhaladt mellettem a mindössze egyetlen személyszállító kocsit vontató mozdony. A rajta ülő gyerekek persze integettek, én pedig visszaintegettem nekik. Még hosszan bámultam a vonat után, aztán amikor eltűnt arra, amerről én jöttem, továbbindultam az utamon.

Néhány perc után a síneket követve befordultam a vasút leghosszabb, több mint három kilométeres egyenesébe, itt már rátérhettem a töltéssel párhuzamosan haladó széles, poros földútra. Errefelé már nem esett a kora reggeli eső, vagy a nap száríthatta fel a sarat, nem tudom. Egy kicsit erősebb tempóra kapcsoltam a jól járható úton, végül egy órás gyaloglás végén, negyed egy felé érkeztem meg a kisvasút Felsőkak nevű végállomására. Letelepedtem a tisztáson az egyik pihenőpadra, kissé kifújtam magam, aztán elővéve a hátizsákból a hazait kényelmesen megebédeltem. Úgy láttam, eléggé jól állok idővel, számításaim szerint nagyjából az aznapra tervezett út felénél jártam a hosszabb mesztegnyői pihenőm ellenére is. Fél egy után végeztem az evéssel, ekkor kicsit körbesétáltam a tisztáson. Megcsodáltam Noszlopy Gáspár erősen egy vasúti bakterre emlékeztető faszobrát, a kissé távolabb álló és egy falécekből összetákolt sufnira hasonlító „várótermet”, a csinos esővédő házikókat és a pihenőpadok és asztalok garmadáját, ami kissé furcsa volt, hiszen sem az első, sem a második bejárásom alkalmával nem találkoztam itt egyetlen teremtett lélekkel sem!

Végül háromnegyed egy felé kaptam a hátamra a zsákot és indultam tovább az utamon. Az állomás tisztása után az eddigi keleti irányból sarkosan dél felé fordultam, hogy a keresztező másik nyílegyenes, homokos földúton újabb két és fél kilométert poroszkáljak a következő irányváltásig. Az egyenes vége előtt elhaladtam a Sárréti-tó gátjára vezető leágazás mellett, tettem hát egy rövid kitérőt a tó partjára. Itt is fényképeztem párat, de még csak a hátizsákot sem raktam le, indultam azonnal tovább. Végigballagtam a tópartot követő úton, de a vizet szinte sehol nem láttam a fák miatt, aztán hamarosan újra keletnek fordultam a földutak kereszteződésében. Ezen az úton is ballagtam vagy kilométernyit, mielőtt letelepedtem volna az útszéli fűbe a következő pihenőmre.

Ekkor már kettő felé járt az idő és a térképen a távolságokat becsülgetve úgy számoltam, hogy nagyjából háromnegyed négyre érhetek Újvárfalvára, a legközelebbi pecsételőhelyre. Pihentem pár percet, de nem volt sok maradásom, szerettem volna minél előbb az aznapi hosszú szakasz végére érni, ráadásul most kora délután ismét távoli dörgésekre lettem figyelmes. Az erdő fáitól persze semmit sem láttam azon kívül, hogy felettem változóan felhős volt az ég, de azért inkább gyorsan továbbindultam. Jobbra-balra fordulgattam a jelzéseket követve a nyiladékok földútjain, aztán egy bekerített területen átvágva, ahol létrák vezettek be, illetve ki a régi tarvágás helyén növő fiatalost védő kerítéseken keresztül, megtartottam az Újvárfalva előtti utolsó pihenőmet. A fűbe letelepedve láttam csak, hogy éppen elkerültem csupán a zivatart: tőlem északra vágott át az erdőn, éppen ott, ahol nagyjából fél órája járhattam!

Mivel nem akartam a következő zuhit a fejemre kapni, itt sem sokáig ejtőztem, negyed négy után már indultam is tovább és egy rövidebb erdei menet végén háromnegyed négy felé értem el Újvárfalvát, éppen úgy, ahogy korábban számolgattam! A hosszú Szabadság utca járdáján végigbaktatva értem el a faluközpontot, de itt a kocsma-vegyesbolt páros mindkét tagját zárva találtam. Nem ez a hivatalos pecsételőhely, de jó lett volna meginni egy üveg sört a meleg, párás vasárnap délutánon! Megállás nélkül folytattam az utam, és négy előtt pár perccel érkeztem meg a faluvégi Noszlopy kúriához. Itt született és élt Noszlopy Gáspár, az 1848-49-es szabadságharc őrnagya, kormánybiztosa, aki a tavaszi hadjáratban kiűzte a császári csapatokat a Dél-Dunántúlról. A szabadságharc leverése után gerillacsapatot szervezett a Bakonyban, de 1850-ben elfogták, bíróság elé állították, de az ítélethozatal előtt megszökött. 1852 őszén ismét elfogták, halálra ítélték, Pesten végezték ki az Újépületben 1853. március 3.-án. Emlékét sok szeretettel őrzi a környék, több faluban is van szobra.

Ledobva a hátizsákom a léckerítés tövébe elővettem a pecsételő füzetem, és bélyegeztem bele a kerítésre szerelt dobozkában talált kéktúra stemplivel. Úgy láttam, az esőfelhők elhúztak északkelet felé, ezért aztán sokáig pihentem a délutáni napütésben a kerítés melletti kis füves területen. Sajnos, a kúriában berendezett múzeum zárva volt, így azt most sem tudtam megnézni! Egy jó adag lebzselés után negyed öt után kerekedtem fel, hogy továbbinduljak az utamon. Nem akartam már sokat menni, a sátorozást ugyanis az Újvárfalva és Somogysárd közötti halastavak partjára terveztem valahová. Rátértem hát a jelzéseket követve a két falu közötti aszfaltútra, és hamarosan feltűnt tőlem jobbra az első halastó. Ezt a területet azonban túlságosan nyíltnak találtam, az útról is oda lehetett látni, ezért aztán meg sem álltam itt.

Végül nagyjából negyedórás út végén vettem észre jobbra letérő, benőtt, régen nem használt keréknyomokat, amik átvezettek a keskeny erdősávon le a tópartra, pontosabban egy, a két szomszédos tavat elválasztó gáthoz. Egy volt horgásztanya rozzant faépülete állt itt a parton, mellette találtam pár négyzetméternyi füves területet. Eszményi sátorozóhely: a hozzávezető keréknyomokat hetek óta senki sem használhatta, az aszfaltútról sem lehetett idelátni, gyorsan felvertem hát a sátramat és azonnal be is húzódtam, mert egy átfutó zápor verte végig a környéket. Benn a sátorban, a hálózsákomon ülve vacsoráztam meg, aztán még haza telefonáltam. Sötétedésig olvasgattam a DDK útikalauz leírásait a másnapi túraszakaszról, aztán már a fejlámpám fényében ágyaztam meg magamnak és este nyolc felé eltettem magam másnapra.