Figyelem! A Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra bejárásom túraleírásainak elkészítése óta már több év eltelt, azóta az útvonal, az útvonal környezete, a pecsételőpontok és a jelzések felfestésének minősége számtalan helyen megváltozhatott! Mielőtt útnak indulsz, kérlek ellenőrizd online turistatérképen, illetve az MTSZ honlapján az útvonalat és a pecsételőpontokat, így legalább ebből a szempontból nem érhetnek meglepetések!
Újvárfalva, halastó - Kaposmérő
Ezen a reggelen is napkeltekor ébredtem, a sátorból kibújva láttam, hogy változóan felhős az égbolt, de nem volt annyi térerő, hogy a mobilnetre kapcsolódva ellenőrizhettem volna az időjárási helyzetet. Bíztam abban, hogy az előző napokhoz hasonlóan most is meleg, párás, változóan felhős napra számíthatok. Miután kölcsönösen megijesztettük egymást egy őzikével, visszabújtam a sátorba, megreggelizve megettem az otthonról hozott kaja maradékát, aztán komótosan összecsomagoltam mindent a hátizsákomba és hat óra felé már útra készen álltam. Gyorsan hazatelefonáltam, hogy minden rendben, aztán bekapcsoltam a GPS-t és útnak is indultam.
Aznapra csupán egy 17-18 kilométer hosszú szakaszt hagytam, mert szerettem volna minél korábban megérkezni az uticélomhoz, Kaposmérőre. A kinyomtatott menetrendet nézegetve láttam, több autóbuszom is van Kaposmérőről kaposvári átszállással Budapestre, de szerettem volna elérni a Kaposvárról fél kettőkor induló gyors autóbuszt, amivel már fél négy felé, tehát alig két óra alatt a Sasadi útnál lehettem volna. Ehhez viszont el kellett érnem a 12:57-kor Kaposmérőről induló helyközi buszt! A hat órás indulás miatt volt bruttó hét órám az útra, de a buszra szállás előtt még át is kellett öltöznöm, meg persze pecsételni is kellett a füzetembe. Szerettem volna tehát már délre Kaposmérőn lenni, tehát végül is csak hat órám volt a túrára, ami már eléggé sarkossá tette túratervemet: be kellett osztanom szinte minden percem, nem volt időm semmi lazsálásra!
A benőtt keréknyomokon gyorsan kitörtettem az Újvárfalva és Somogysárd közötti országútra, aztán jobbra fordulva rajta fél óra alatt meg is érkeztem Somogysárdra. Mivel minden kajámat megettem reggelire, de még éhesnek éreztem magam, megálltam az első nyitva tartó élelmiszerboltnál az Ady Endre utcán, megvettem a napi innivalómat: egy kétliteres kristályvizet, az eladónővel pedig készíttettem három párizsis zsemlét, amit pár száz lépéssel arrébb, a buszforduló padjára letelepedve lazán gallér mögé is hajítottam. A kristályvízből a nálam lévő citromlé koncentrátum segítségével kikevertem a szokásos cukormentes limonádémat, aztán hét előtt pár perccel tovább is indultam Somogysárdról.
Megcsodáltam még a faluközpontban Noszlopy Gáspár faszobrát, aztán már gyorsan magam mögött hagytam a települést. A házakat elhagyva először egy keskeny erdősávban haladó gazos keréknyomokon indultam tovább, aztán hamarosan kifordult az út az erdősáv déli oldalára. Itt sajnos a traktorosok az utat is beszántották sok helyen, ezért sokáig egy gabonaföld tarlóján botorkáltam az erdősáv mellett, aztán egy napraforgóföld peremén keresgéltem a járható nyomokat. Fél nyolc előtt értem el a Nagy-gyóta erdejét, itt bizony eléggé be volt nőve az az erdei keréknyom, amin a jelzéseket követve továbbindultam. Hála Istennek, az első pár száz lépés dzsungelharca után az út egyre jobban kitisztult, amikor pedig ráfordultam az első délnek tartó nyiladék földútjára, már magasabb tempóra is kapcsolhattam. Jobb-bal kanyarokkal haladtam a nyiladékok között, az utam minősége csak ott romlott számottevően, ahol egy vadiúj irtásfolt nyugati szélén haladtam el.
Itt az erdei munkások éppen a fatörzsek elszállítása után megmaradt nyesedéket tüzelték, a nedvesen tűzre dobott gallyak füstje messzire szállt és jól szétterült a kopasz irtás felett. Az erdei járművek méter mély keréknyomokat vájtak a földúton, amik aztán megteltek esővízzel, ezek között ugrálva és kacskaringózva értem el újra az öreg erdőt, ahol persze az út ismét jobb lett. Ide terveztem az első pihenőmet, de mivel nem éreztem magam fáradtnak és órámra pillantva láttam, az idő is kezd szorítani, inkább továbbmentem. Kifordultam az erdő végén a fák és a szántóföldek közé, itt aztán majdnem belefulladtam a sárba! A fákat szállító teherautók erre indulhattak tovább, alaposan tönkretéve nem csak az erdő peremén vezető földutat, de ki-kicsapva a szántóföldre annak a szélét is. Tavakban állt az esővíz a horpadásokban, én pedig gondolkodtattam, merre kerülöm ki őket: a dzsindzsás erdőszélen, vagy messzire kerülve a szántóföldön?
Alaposan megszenvedtem ezen a talán kilométernyi szakaszon, aztán egy erdősávon áthaladva bekerített mezők közé értek a keréknyomok, itt percekig pucolgattam a bakancsaimat, mire úgy-ahogy lekapargattam róluk a rátapadt kilónyi sárkoloncokat. A búzavirágoktól kéklő keréknyomokon értem el ismét az erdőt, itt a nyomok pár száz lépés után elérték egy gázvezeték széles, füves nyiladékát, ezen indultak tovább északkelet felé. Ez megint egy jól járható szakasz volt, később a fákat magam mögött hagyva ismét bekerített területek között bandukoltam tovább. Ott tartottam az első pihenőmet, ahol a gázvezeték nyomvonaláról letérve ismét dél felé fordultam.
A fűbe letelepedve elővettem a térképet. Úgy becsültem, hogy még 6-7 kilométernyi út állhat előttem, és mivel még csak negyed tíz felé járt az idő, láttam, hogy fél tizenkettő felé már Kaposmérőn lehetek. Így aztán jó negyedórányit heverésztem a fűben, élvezve a kora délelőtti napsütést és csak fél tíz felé kaptam ismét a hátamra a zsákot, hogy továbbinduljak. Itt már a Pati-erdő nyiladékain jártam, derékszögű kanyarokkal vágtam át rajta, végül az utolsó, délnek tartó hosszú nyiladékon leereszkedtem a Cingető-patak völgyébe. Itt újra megbízkóztam a sárral, mert a széles, lapos, teknőszerű völgy aljáról nem tudott semerre sem elfolyni a korábban lezúdult sok eső, hatalmas pocsolyákat alkotott hát a keréknyomokban.
Egy szántóföld szélén kapaszkodtam ki a völgyből, egy erdősávot elérve tartottam a következő pihenőmet. Itt már csak alig három kilométerre voltam Kaposmérőtől, pihentem hát egy nagyot, ittam, bekaptam az utolsó két Balaton szeletemet, aztán ballagtam tovább Kaposmérő felé. Mezők, megművelt földek között vezettek a keréknyomok, időnként egy foghíjas fasor fái vetettek némi árnyékot, de közöttük már egyre erősebben tűzött a nap a fejem búbjára. Egy dombhátra felérve kinyílt körülöttem a panoráma: megpillantottam a távolban Kaposfő templomtornyát, de Kaposmérő még nem mutatkozott sehol sem!
Tizenegy felé értem el a szántóföldek végét, itt aztán az eddig jól járható keréknyomok kifordultak alólam balra, nekem pedig a térképem és a GPS szerint is neki kellett vágnom egy embermagas dzsindzsásnak! Szerencsére halvány, alig követhető csapásra bukkantam, és ezen már viszonylag könnyen megérkeztem az évek óta zárva lévő vasúti sorompóhoz. Megkerültem a csapáson, elhaladtam a pusztuló bakterház mellett, aztán kereszteztem a Kaposvárra tartó vasúti síneket. Megkerültem a túlsó oldal sorompóját is, aztán pár lépés után megint alám fordultak a jól kijárt keréknyomok. Talán tettek egy kisebb kerülőt, úgy érkeztek most vissza alám!
Balra lakóépületek tűntek fel az út mellett, ezek voltak Kaposmérő legelső házai, aztán ismét mezők következtek, majd egy majorság takarmánykeverő telephelye mellett haladtam el. Itt egy darabig aszfaltos úton ballagtam, de aztán ez az út jobbra tért, de engem egyenesen vezettek tovább a jelzések. Ezen a szakaszon álltam meg pár percre, hogy átöltözzek: levettem a sáros nadrágom és az átizzadt pólóm, hogy aztán elővegyem a hátizsákom aljáról a hazaútra tartogatott tiszta váltást. Fél tizenkettőre végeztem a ruhacserével, továbbindulva már pár perc alatt elértem a 61-es főutat, aztán erre rátérve egy körforgalom után Kaposmérőt is.
Elindultam a főút bal szélén befelé a faluba, pár perc után a jelzések jobbra tértek, de itt már nem követtem őket, maradtam a főút szélén és egy további néhány perces menettel elértem a Kis Kulacs presszót, a kaposmérői kéktúra pecsételőhelyet. Az órámra pillantottam: éppen háromnegyed tizenkettő volt. A hátizsákom letettem a presszó árnyékos teraszán, elkértem benn a pultnál a kéktúra bélyegzőt és mellé egy hideg Borsodit, aztán elvégeztem az adminisztrációt. Innentől kezdve már nem volt más dolgom, mint hogy üldögéljek a szőlőlugas alatt a teraszon és bámuljam a főúton elsuhanó óriási autóforgalmat.
Egy idő után csendesen összekészülődtem a hazaútra: összecsuktam és a hátizsák oldalára rögzítettem a túrabotjaimat, kikapcsoltam és eltettem a hátizsákomba a GPS-t, végül levettem a derékszíjamról a fényképezőgépem tokját és elraktam azt is a zsákba. A menetrendből láttam, sűrűn járnak errefelé a Kaposvárra tartó helyközi buszok, és mivel nem akartam a legkésőbbi busszal indulni, inkább elindultam Kaposvárra az eggyel korábbival. Az autóbuszállomáson láttam, nem volt rossz ötlet a korábbi busszal bejönni, mert éppen akkor állt be a Budapestre induló busz és kezdtek felszállni az utasok. Utolsóként még elrakattam a sofőrrel a poggyásztérbe a hátizsákom, aztán kerestem egy még üres helyet magamnak a buszon.
A busz a 67-es úton indult el észak felé, arra még emlékszem, hogy a megállt Somogyaszalón és Mernyén, de aztán elbóbiskoltam, és csak akkor ébredtem fel, amikor már a Velencei-tó mellett suhant a busz az autópályán. Percre pontosan érkeztünk Budapest határába, a Sasadi útra, itt aztán átgyalogoltam az Budaörsi út felett a túlsó oldali buszmegállóba és megvártam egy hazafelé tartó buszt. Négy órára már haza is értem.