Reggel megint korán fenn voltam, bekapcsolva az okostelómat megnéztem az időjárási helyzetet, de az most sem sok jóval bíztatott: a Dél-Dunántúlon borult volt az idő, bár már délelőttre ígérték a felhőzet felszakadozását. Reggelihez megettem a kenyerem maradékát, Gálosfán mindenképpen vásárolnom kell majd frisset! Mivel szerettem volna minél korábban leérni a faluba, hogy kaphassak még friss pékárut, nem is sokat lustálkodtam, hat órára már össze is pakoltam a holmimat, negyed hétre pedig már a sátrat is lebontottam. Kicsit még körbenéztem a környéken a hajnal első fényeinél, aztán amikor már kivilágosodott annyira, hogy a fejlámpám nélkül is elindulhattam, belevágtam az aznapi menetbe. A szokásos telefont már menet közben intéztem el: hazatelefonáltam, hogy minden rendben van!

Gyorsan leértem a faluba, az álmos reggelen készítettem pár képet Gálosfa templomáról és a központban álló kúriáról, aztán elballagtam a vegyesboltig, hogy feltölthessem a készleteimet. Negyed nyolc felé billentettem le a hátamról a zsákot a bolt ajtajánál és belépve láttam, még éppen időben érkeztem! Vettem fél kiló kenyeret, pár péksüteményt és négy liter kristályvízzel teljesen feltöltöttem a vízkészletemet is. Kinn a bolt előtt elvégeztem a szokásos procedúrát: a kenyeret elcsomagoltam a konyharuhába, a vizet pedig áttöltöttem a törhetetlen kóláspalackokba és bekevertem a szokásos cukornélküli limonádémat. Csak úgy állva megettem még két túrós táskát reggeli-kiegészítésképpen, a maradékot elpakoltam későbbre a hátizsákba, aztán hátrasétáltam a bolt mögötti kis ivóig. Itt még nem jártam, öt éve máshol intéztem el a pecsételést a faluban, ezért eléggé meglepődtem, hogy be kellett mennem egy családi ház kertkapuján. A benti szesztestvérek persze irányítottak, így aztán pár lépés után én is megérkeztem.

Megittam a szokásos Borsodimat, aztán az ilyenkor szokásos témákra terelődött a szó, honnan jövök, hová megyek, milyen nehéz a hátizsák? Amikor mondtam, hogy most a négy liter vízzel lehet vagy tizennyolc kiló is, láttam, hogy hiszik is, meg nem is. Végül a falu bikája nekidurálta magát, hogy ő pedig a hátára veszi! Csak rajta! – mondtam –, aztán csak úgy ülő helyzetemben lendületből felkaptam a földről, és lazán beletettem a vállszíjánál fogva a kinyújtott markába. Ez a fogás általában be szokott válni, ugyanis ilyenkor földig szokták ejteni a delikvensek a zsákot, és persze itt is általános nevetés támadt, amikor az erős legény elképedve mondta: hiszen ez kurva nehéz! Aztán még egy pár percig eldumálgattunk, de háromnegyed nyolc felé már rászántam magam az indulásra: pár elismerő pillantást bezsebelve lendületből a hátamra kaptam a motyót és továbbindultam az utamon.

Gyorsan végigtalpaltam Gálosfa hosszú főutcáján, a Dózsa György utcán, az utolsó házak után pár száz lépés erejéig rátértem a Hajmás felé induló országútra, majd innen lefordulva megérkeztem a már rég felszámolt vasút nyomvonalára. A kéktúra csak keresztezi a régi pályatestet, de én úgy gondoltam, elballagok a közelben jelzett volt állomásépületig. Nagyjából kétszáz lépést törtettem a dzsindzsában, az előttem húzódó gyenge keréknyomokat követtem, amikor megpillantottam a viszonylag épen marad épületet magam előtt. Bár néhány ablakszem már be volt törve, még nem omladozott a ház vakolata, úgy tűnt, hogy talán laknak még benne. Egy kicsit elnézelődtem itt, aztán visszatértem a kéktúra nyomvonalára és a mezőket keresztezve továbbindultam.

Előttem emelkedett a Szamár-domb erdős oldala, amit pár perc alatt el is értem, miután egy kis átereszen átkeltem a Surján-patak felett. Meredeken indított a kapaszkodó: fújtatva kaptattam a kanyargó ösvényen egyre feljebb, végül vagy tízperces menet végén értem el a viszonylag lapos fennsíkot. Kikanyarodtam egy kaszáló szélére, a távoli völgyből éppen akkor emelkedett egyre feljebb a köd, hogy aztán beleolvadjon az alacsonyan járó felhőkbe. Megálltam egy percre kifújni magam, készítettem pár felvételt is, csak utána indultam tovább. Erdei utakra térve átoldalaztam a Tótváros-hegyre, aztán egy mélyúton érkeztem fel a gerincére. Itt hirtelen kinyílt a panoráma kelet felé, Kistótváros völgyére, lenn feltűntek a gazdaság épületei, vendégházai. A gazdaság drótkerítése közvetlenül a gerincen futó keréknyomok alatt húzódott, kisétáltam egészen odáig, hogy körbepillanthassak. Alaposan meglepődtem, amikor balra, észak felé tekintve a komoly kilátó tűnt fel előttem.

Gondoltam, elsétálok odáig, hogy fentről is körülnézhessek, de ahogy a kerítés mentén bandukoltam a talán néhányszáz lépésnyire lévő fatorony felé, csodálkozva vettem észre, hogy az a kerítésen belül van felállítva, számomra hozzáférhetetlenül! Mondtam egy cifrát, de azért elgyalogoltam a távoli kerítéssarokig, hátra nyílik később egy átjárás rajta? De nem találtam sehol sem kaput, így aztán kénytelen voltam dolgom végezetlen visszatérni a kéktúra útvonalára. Azért még készítettem egy panorámaképet a völgyről, mielőtt továbbindultam volna.

Fenn a Tótvárosi-hegy gerincén még vagy kilométernyit haladtam a földúton a drótkerítést követve, kicsit később quadosokkal találkoztam, alaposan megnéztük egymást a kerítés két oldaláról. Könnyen járható volt ez az út is: komoly kaptató nem volt rajta, csak hullámvasutazott a gerinc kisebb-nagyobb huplijai között. Már éppen azon gondolkodtam, hogy le kellene ülni valahol pár percre pihenni, amikor negyed tíz felé egy újabb egyen-turistapihenő tűnt fel előttem a és jelzések elágazásánál! Eddig ez volt a negyedik az utam során és láttam, valamennyit olyan pontokra telepítették, ahol a túrázók amúgy is megálltak volna pihenni. Letelepedtem hát én is, ittam egy keveset, aztán csak úgy ejtőzgettem vagy negyedórányit.

Továbbindulva már hamarosan elértem a jelzés elágazását, ami elvezetett a Csepegő-kőhöz. Az első bejárásomon felkerestem a mély völgy alján fakadó – „csepegő” – forrást, de az akkori képeim nem sikerültek, gondoltam hát, hogy most újra meglátogatom ezt a különös forrást! Az erdőszélről indulva végigporoszkáltam egy hatalmas kaszáló peremén – ekkor kezdett előbújni a nap először a túrám során a felhők mögül – aztán egy irtásfolt szélén elértem azt a pontot, ahol régebben a jelzett turistaút befordult az erdőbe. A néhány éves irtásfolton most sűrű, embermagas akácos burjánzott, és bár fel voltak festve a jelzések a hagyásfákra, az ösvény követhetetlenül elveszett az akáctengerben! Kénytelen voltam visszafordulni, de annyiban szerencsém volt, hogy innen, a kaszáló széléről pillantottam meg először a Mecsek hegyeit! Eléggé párás volt az idő, de a Hármashegy eltéveszthetetlen kontúrja ott trónolt a látóhatáron! Ezen a túrán ezeknek a hegyeknek a lábáig megyek, Abaligetig!

A jelzések útvonalára visszatérve folytatódott az erdei menet, a jól kijárt földút errefelé is mindig az egyre jobban ellaposodó gerincet kereste, ahogy szelíden lejtett, vagy emelkedett. Negyed tizenkettő felé értem el az erdő peremét, és nyílt meg a kilátás előttem a völgyben fekvő Csebény felé. Az erdőhatáron vezetett tovább a földút, időnként megállva fényképeztem a panorámát, aztán lassan elértem a Csebényhez tartozó kicsi Szabást. Már csak néhány ház áll a településből, ezek is jobbára romosan, magára hagyottan. Ahogy végigporoszkáltam a település egyetlen utcáján, csak a lassú elmúlást láttam mindenfelé. Egy-két háznál láttam még az élet nyomait, ebben a környezetben meglepő volt egy vadonatúj épület egy gondozott kertben. Aztán lassan elértem az utolsó házakat, ahonnan meredek lejtő következett le a völgybe.

Egy néhány éves irtásfolt és az öreg erdő határán ereszkedett meredeken a földút, aztán a völgybe leérve kereszteztem egy nevenincs patakocskát és a keleti partján, egy kis tisztáson egy furcsa alkotmányra lettem figyelmes. Egy gémeskútszerű állvány tetejéről egy műanyag hordó lógott le drótkötélen, maga a kötél azonban a kétlábú alkotmány másik oldalán továbbvezetett és eltűnt egy dobozban. A hordóra tábla volt erősítve: „GPS nyomkövetővel ellátva”. A hordó alatti terület tele volt állatnyomokkal. Hát ez meg mi a fene lehet? Körbejártam, pár képet is készítettem róla, de ettől sem lettem okosabb. Végül továbbindultam.

Talán egy perc múlva erdei munkások csapatába botlottam a völgyben futó keréknyomokon, nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mit is láttam az előbb a tisztáson? Mosolyogva adták meg a választ, hogy az egy automata vadetető, ami előre beállított időnként a magasból takarmányt szór az állatoknak, a drótkötél pedig arra való, hogy azzal leereszthessék a hordót és feltöltve ismét felhúzhassák a magasba. Megköszöntem a választ, a munkások jó utat kívántak, én pedig folytattam az utam a völgy alján futó, kissé sáros keréknyomokon.

Nagyjából kilométernyi menet végén, egy útelágazásban balra, északkelet felé fordítottak a jelzések, és egy löszös mélyúton felkaptattam a dombtetőre, Felsőkövesdre. Tájékoztató táblák fogadtak a faluvégen: itt kezdődik a Fekete István Emlékösvény, ami egészen a Hollófészekig követi a DDK útvonalát, és aminek az állomásain az író életéről, munkásságáról olvashatunk fejezeteket. Végigsétáltam a község egyetlen utcáján, és háromnegyed egy felé értem el a turistapihenő padjait, asztalait, és azt a tájékoztató táblát, aminek az oldalán egy kis dobozkában a nyalókák találhatóak. Itt is volt több tucatnyi kis matrica a dobozban, beragasztottam hát egyet rögtön az igazoló füzetembe!

Már eléggé későre járt az idő, ezért az árnyékos padokra letelepedve meg is ebédeltem. A nap még akkor sütött ki, amikor a Csepegő-kőtől visszatérőben voltam a kéktúra útvonalára, azóta feloszlottak a felhők és egyre jobban kimelegedett az idő. Nem volt konkrét tervem a sátorozást illetően, de szerettem volna minél közelebb jutni Abaligethoz, hogy még egy délelőtti vonattal hazautazhassak. Csak úgy kíváncsiságból végigolvastam a tájékoztató tábla hirdetményit, egyből megakadt a szemem azon a plakáton, ami jelezte, hogy szeptember 1. és 30. között délután négytől reggel nyolcig erdőlátogatási tilalom van a Nagy Máté vadászház körüli erdőségben. Én pedig pont arra akartam folytatni az utam, sőt arrafelé szerettem volna sátorozni is!

Elgondolkodva pakoltam össze a hátizsákba a cókmókot és folytattam az utam a keskeny, kopottas aszfaltúton, ami aztán a település utolsó házait elhagyva egy hajtűkanyarral visszafordult és ereszkedni kezdett Felsőkövesd dombjáról. Nagyjából húszperces menettel érkeztem le a völgybe, az alsókövesdi vadászházakhoz. Az épületek után a jelzések jobbra térítettek és magam mögött hagyva az országutat alig járt keréknyomokon indultam neki az erdőnek. Rövidebb bozótharc végén értem ki a Nagy Máté vadászházhoz vezető útra, de ezt csak kereszteztem, egy földúton indultam neki a Zselic legmagasabb dombjára, a 358 méter magas Hollófészekre vezető kaptatónak.

Kapaszkodás közben pedig egyre járt az agyam. Egy kitáblázott erdőlátogatási tilalom komoly dolog, hiszen bármikor vadászokba botolhatok az erdőben, illetve ők is összeakadhatnak egy éjszakai vadászaton a sátrammal. Sok lehetőségem nem volt: az egyetlen környékbeli település Bakóca, ami mellett elmegy a kéktúra útvonala, oda félórás kitérővel eljuthatok. Egy másik lehetőség a Nagy Máté vadászház, ami csupán pár száz méter letérés a DDK útvonaláról. Végül döntöttem: a kisebb kitérő miatt a vadászházat választom. Majd beszélek a gondnokkal, hogy meghúzom magam a tisztás egyik sarkában, ahol senkit sem zavarok!

Egyre kapaszkodva hagytam magam mögött a Bakócára vezető letérést – magát a falut és a még fölém magasodó Hollófészket egy irtásfolton keresztül pillantva meg –, aztán egy ritkított tölgyesben leültem pár percre pihenni az út szélére. Az órámra pillantva láttam, hogy fél három felé jár az idő, és már csak másfél órám volt az erdőlátogatási tilalom kezdetéig! Továbbindultam, aztán a Fekete István Emlékösvény másik végén, a hollófészeki elágazásban tértem le a jelzésekről, hogy a jelzéseket követve eltalpaljak a közeli Nagy Máté vadászházhoz.

Széles erdei földút vezetett ki a vadászház tisztására, aztán táblák jelezték, hol kell befordulnom a szép park területére. Ahogy a keskeny aszfaltút átvágott a parkon, csodálkozva láttam, hogy minden fa előtt kis tájékoztató tábla van elhelyezve, aztán egy murvás parkoló mellett elértem magát a vadászházat is. Hát, az minden volt, csak nem vadászház! Csinos emeletes épület, ami még kisebb szállodának is beillett! A mellette lévő parkolóban csupa osztrák és német rendszámú autók, terepjárók. Hová is cseppentem? A sáros bakancsos, kamáslis belépőmet látva egy erdész kinézetű úr bukkant fel a ház bejáratánál, akinek elmondtam a problémámat. Semmi gond – mondta –, hívja a gondnok hölgyet, akivel mindent megbeszélhetek.

A fiatal, talán harmincas hölgy is megjelent kisvártatva, nekik is elmondtam a gondom, hogy az erdőlátogatási tilalom miatt nem mehetek tovább, de bárhol meghúzom magam, csak mutassanak egy helyet, ahol felverhetem a sátram! Látszott a hölgyön, hogy tényleg segíteni szeretne, végül abban állapodtunk meg, hogy a parkban felüthetem a sátrat a szalonnasütőhely és kerti filagória mellett! Sőt, használhatom a kerti mosdót is, amit pont a szalonnasütőhelyen szórakozók részére építettek. Végül arra bíztattak, hogy nyugodtan sétáljak körbe a parkban a tanösvényen! Megmondom őszintén, ilyen szíves vendéglátásra nem számítottam!

Négy órára már állt a sátor, berámoltam minden holmimat, levettem a sáros kamáslikat, aztán felfedező útra indultam a területen. Persze itt is volt egy Fekete István mellszobor, mellette egy szarvasbika hatalmas bronzszobra, a tanösvény pedig hosszan kanyargott a park csodaszép fenyőfái között. Nagyjából ötre jártam végig mindent, aztán kiültem a filagóriába megvacsorázni, közben azt figyeltem, hogy indul el a terepjárók hosszú sora a vadászokkal ki az erdőre. El tudtam képzelni, mekkora lövöldözést csaphatnak majd a vadászok éjszaka kinn az erdőben!

Ahogy nézelődtem, hirtelen egy ismerős tárgy ötlött a szemembe: egy kéktúra pecsételődobozka! Oda volt felszerelve a filagória egyik faoszlopára, kinyitva egy zacskót találtam benne, a vadászház képével díszített nyalókákkal! Abbahagyva az evést visszaballagtam a sátorba a pecsételő füzetemért, fellapoztam a zselici résznél, de nem volt üres rubrika a Felsőkövesd és Abaliget vasútállomás közötti távon! Ez tehát egy extra pecsételőhely! Természetesen beragasztottam a füzetbe egy matricát egy kis üres helyre! Eddig nem csak minden pecsételőhelyen tudtam igazolni, de már extra igazolásom is van!

Vacsora után szokás szerint kiterítettem a polifoam derékaljamat a sátor elé, azon sziesztáztam még egy darabig, csak az egyre hűvösebb este kergetett be a sátorba, ahol aztán belebújtam a hálózsákomba és eltettem magam másnapra.

---

Túrám utolsó napjáról már nem írok külön fejezetet, hiszen egy mindössze háromórás út végén már el is értem az abaligeti vasútállomást. Korán ébredtem ezen a keddi napon is, de most nem kellett sietnem, hiszen meg kellett várnom, hogy a vadászok visszaérkezzenek az éjszakai futóvadas lőgyakorlatukról, de hétre már most is útra készen álltam. Negyed nyolcra már mindenki visszaérhetett, mert elindultak kifelé az erdei munkások, így aztán én sem vártam tovább, fél nyolc után a hátamra kanyarítottam a zsákot és belevágtam az utolsó túranapomba. Mivel nagyjából 12 kilométeres út állt előttem, a 13:05-kor induló vonatot tűztem ki célul magam elé.

De meglehetősen jól járhatóak voltak az erdei utak, a jelzettség is kitűnő volt, kapaszkodni pedig szinte már semmit sem kellett, eléggé gyorsan tudtam haladni, és amikor kilenc felé kibukkantam a Szentkatalin feletti kaszálókra, és a térképet nézegetve rájöttem, hogy a táv felén már túl vagyok, gondoltam egy merészet és megcéloztam az abaligeti állomásról 11:05-kor induló vonatot! Persze készítettem még a kaszálók felső széléről pár képet az aznap is párába burkolódzó Mecsekről, aztán folytattam a hosszú ereszkedést. Hatalmas félkörívben kerültem meg az erdőhatáron Szentkatalin és a közelebbi Karácodfa völgyét, miközben szinte állandóan szép volt a kilátás a parányi Karácodfára.

Háromnegyed tíz felé értem el a törött Hódosi keresztet, innen aztán már eltávolodtam a kaszálóktól, egy darabon ismét visszatértem az erdőbe. Jól követhetőek voltak errefelé is a jelzések, az út sem volt túlságosan sáros, egyre biztosabb voltam abban, hogy még meg tudom csípni a korábbi vonatot! Negyed tizenegy felé tértem le a gerincútról bal felé, aztán folytatva az ereszkedést kiértem az abaligeti állomás feletti rétekre. Itt a magányosan álló fákra voltak felfestve a jelzések, de a keréknyomok is követhetőek voltak a fűben. Meredekebb lett a lejtő, már hallottam lentről a völgyből az országúton elhaladó autók hangját, itt ligetes erdőfoltok között követtem a jelzéseket, aztán feltűntek az országút melletti magányos tanya épületei. Az első bejárásomról tudtam, hogy itt innen már csak pár lépés az országút, de itt a nyomok elenyésztek, több jelzést sem láttam magam előtt.

Gondolkodtam, hogy menjek-e be a ház kertjébe, de aztán úgy döntöttem, inkább áttörtetek a dzsindzsáson az országútig. Végül pár perc alatt kiértem az aszfaltútra, de eléggé megtéptek az ágak! Elindultam az út szélén a csupán pár száz méternyire lévő állomás felé, aztán néhány lépés után észrevettem azt a pontot, ahol a jelzések is kiértek az útra. Egy-két perc alatt elértem az állomás rövid bekötőútját, végigkocogtam rajta és pont háromnegyed tizenegykor málháztam le az állomásépület peron felőli pihenőpadjánál. A forgalmista pont akkor menesztett egy vonatot Pécs felé, megvártam, míg végez, aztán kértem tőle pecsételést az állomás bélyegzőjével az igazoló füzetembe. Még éppen volt annyi időm, hogy átöltözzek, már jött is a vonatom.

Eléggé kacifántos volt a hazautam is: alig pár perc múlva, Godisán már le is kellett szállnom a vonatról, hogy a vágányépítés miatt vonatpótló busszal zötyögjek át Dombóvárra, ahol aztán ismét felszállhattam a Budapestre tartó sebesvonatra. Fél három felé értem vele fel Kelenföldre, itt pedig gyorsan elkaptam egy hazafelé tartó buszt. Háromra már otthon is voltam.